2. Fejezet

Hát itt volna a következő fejezetem is. Nagy nehezen, de sikerült kitalálnom mi legyen benne és mi ne. Amit még szükséges elmondanom, hogy vannak benne olyan részek, amelyekre nem árt odafigyelni, mert utalás lesz rá, a továbbiakban.

Illetve még annyit, hogy a szereplőimet megnézhetitek a különálló oldalak egyikében, rögtön a cím alatt.

Jó szórakozást és további jó szünetet kívánok nektek.

2.A múlt emlékei

Edward szemszöge

         Carlisle csak azért volt izgatott, mert a kórházban be tudna állítani, dolgozni. Mivel már kétszer kijártam az orvosit, nem lenne nehézség számomra, hogy besegítsek apának a betegellátásban. Mivel Alice nem volt hajlandó még csak hozzám se szólni, beleegyeztem, elvégre addig sem kell gondolnom arra a lányra, aki még egy rémálomnál is rosszabb hatással van rám. De legbelül csak ő járt a fejemben. Nem tudom honnan vettem azt az ötletet, hogy Bellát látom. Éreztem az illatot, láttam a szemeket, de mégsem lehet Ő az. Teljesen megbolondultam, kétség sem fér hozzá.

            Másnap a túlzott napsütés miatt nem mehettünk sehová, csak olyan helyre, ahol nincsenek kíváncsi szemek. Emmett feldobta, hogy menjünk vadászni, mert ha a hétvégén is ilyen vakító napsütés lesz, sokan mennek kirándulni a környező erdőkbe és félő, valaki az utunkba akad. Rajtam kívül mindenki elment. Én valahogy nem éreztem, hogy szükségem lenne akármilyen vadra. Kimaradok egy – ahogy Emmett nevezi – „jó buliból”, de nem veszítek vele sokat. Addig is csend van, nyugalom, és nem érzek rá késztetést, hogy kiszedjem Alice –ből tegnapi vízióját. Lefoglaltam magam azzal, hogy átrendeztem a szobámat, kidobáltam a leveleket, amelyeket Bella küldött nekem évekkel ezelőtt, hiába. Egyiket sem olvastam végig, nem volt hozzá erőm. Bár tudtam mit tartalmaznak, néhányat mégis félre raktam. Aztán leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, majd a mikor meguntam, odavonszoltam magam a zongorához. Pontosan emlékeztem mikor ültem itt utoljára. Aznap, amikor készültem elhagyni Bellát. Amikor véget vetettem a saját életem lényegének. Akkor játszottam utoljára azt a dalt, melyet neki írtam. Felidéztem magam előtt a hangok sorát és ujjaim puhán játszani kezdtek az elefántcsont billentyűzeten.

Percek múlva visszafogott kopogást hallottam az ajtón. Emberi lassúsággal közeledtem az ajtó felé, bár jobbnak láttam nem mutatkozni, valami miatt úgy éreztem ki kell nyitnom.

Kezem lenyomta a kilincset, az ajtó résnyire kinyílt.

- Igen? – néztem ki a verandára. Bár ne tettem volna…

- Hát igaz. Tényleg itt vagy… - szólt csendes, remegő hangon. – Megengeded, hogy bentebb jöjjek?

            Megdermedtem, amikor kezét az enyémre tette és kitárta az ajtót. Hosszú barna hajában fellelhetőek voltak az ősz tincsek, hiába próbálta elrejteni azokat. Farmerba bújtatott lábai, őzbarna pulóver mögé rejtett alakja semmit nem változott. Szemeiben szomorúság csillogott és sötét karikák szegélyezték, szája kiszáradt volt, szép ívű vonásait ráncok keresztezték. Viszont ugyan az volt, aki régen.

- Semmi nem változott. – Nézett körbe. Tekintete bejárta a nappalit és megakadt a zongorán. – Még emlékszem milyen volt az előző. És mit játszottál rajta. Mindenre emlékszem, ami itt történt, évekkel ezelőtt. Mint rajtam is láthatod, sok évvel ezelőtt – a mosolya bánatos volt, egy könnycsepp gördült ki a szeméből, melyet azonnal letörölt. – Mindig is tudtam, hogy egyszer majd ilyen alakban állok előtted. Megöregedve. Úgy nézek ki, mintha a nagyanyád lennék. Emlékszel, amikor ezt mondtam? Hogy ilyen kinézettel már nem fogok kelleni neked? Most javítani akarok. Már akkor nem kellettem neked. Fiatalon, szépen, tele életenergiával.

- Ne mondd ezt Bella… - suttogtam elhaló hangon. Mert pontosan tudtam miről beszél. Nem akartam, hogy azt mondja, amit akkor. Azon szavak egyike sem volt igaz. Mindig is szerettem. Most is szeretem, bárhogy is néz ki.

- Hangosabban, ha kérhetem. Tudod az én fülem már nem a régi. De a szemem ugyan olyan jó. Látom, tudod, miről beszélek. Ahogy azt is, hogy fáj az emléke. De biztos, nem annyira, mint nekem fájt akkor. El sem tudod képzelni mit éreztem, ...

- Hidd el, nehezebb volt elhagynom téged, mint te azt gondolod. Fájt, és még mindig fáj. Mert hazudtam. Nem voltam képes elmondani neked, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyit jelentesz nekem.

- ...de megbocsájtok - fejezte be félbeszakított mondatát, mintha semmit sem mondtam volna.

            Döbbenten fogtam meg felém nyúló kezeit. Szólásra nyíló szájáról elterelte figyelmemet az ajtón belépő lány. A lány, akiről azt képzeltem Bella az. Bejött a nappaliba és rám nézett. Nem lepődött meg, csak belebámult a szemeimbe, azokkal a barna szemeivel, melyeket imádtam szerelmemben is.

- Ő a lányom. – Szólt csendesen. Abban a pillanatban, tudtam, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. – Isabella Kathleen… - vártam, hogy kimondja a családnevet. Azt akartam, hogy fájjon. Hogy tudjam, olyas valamit kapott egy embertől, amit tőlem nem kaphatott volna meg… Gyermeket. - … Black.

- De miért? – kérdeztem alig hallhatóan. Torkomra forrtak a szavak. Hát mégis Jacob nyert. Pedig igyekeztem, hogy magamnak tartsam meg. Bíztam benne, hogy megértő lesz Bella, és nem barátkozik a farkasokkal. De nem tudhatta, hogy mit tesz. Nem mondtam el neki, hogy kik valójában a quileute -ok. Mindvégig titkolóztam előtte, nem is csoda, hogy ilyen könnyen, képes volt túllépni az egészen. – Ilyen könnyű lett volna, miután elmentem? – nem mondtam ki, de nemet akartam hallani. Úgy nem törtem volna még jobba össze.

- Nem, Edward! Félre értesz. Én vártalak téged. Bíztam a lehetetlenben, abban, hogy vissza jössz hozzám. Minden nap, talán még ma is. De Te nem jöttél. Szenvedtem, elhagyott a lélek. Jacob volt az, aki életet lehelt belém. Tudod mindig Ő volt a legjobb barátom. Aztán hónapok múlva ez a barátság átlényegült valami mássá, valami bizalmasabbá. – Lehunyta a szemeit és kezeit kihúzta az enyéim közül, hogy megmutathassa ujján a csillogó aranykarikát. – Beleszerettem és pár hónap múlva megkérte a kezem. Nem sokkal ez után született egy fiam, Avon Anthony Black. És tizenhét évvel ezelőtt megszületett Isabella Kathleen Black.

- Anthony? – kérdeztem értetlenül.

- Ragaszkodtam ehhez a névhez. Hogy soha ne felejtselek el téged. Mert hiába vagyok férjes asszony, tudom, hogy téged jobban szerettelek, hozzád erősebb érzelmek kötöttek, mint Jacob –hoz. De mindezeket nem figyelembe véve, Őt is tiszta szívemből szerettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy valójában én mindig hozzád tartoztam.

- Bella… - remegő ujjait a számra tette és elhallgattatott. Meg akartam ölelni, magamhoz akartam fogni és soha többé el nem engedni őt. De nem engedhettem a csábításnak. Nem csak azért mert, már nem lehetett az enyém, hanem a lánya miatt is. Nem hiszem, hogy bármit is tudna rólam.

- Még nem fejeztem be…

- Anya? – szólalt meg csendesen Bella lánya. Mindketten felé kaptuk a fejünket. – Nem akartam semmit megzavarni, csak a mosdót keresem.

- Öhm. Edward. Elkísérnéd? Én addig, megvárlak itt.

- Rendben. Egy pillanat az egész – bólintottam és előre intettem az emeletre. – Egyenesen előre.

- Köszi.

            Felkísértem a lányt a folyosóra és elindultam balra. Nem mertem ránézni, mert biztos voltam benne, hogy engem figyel. Nem az ő hibája, mindenki így tesz, ha találkozik velünk. Ösztönös vágyódás - emberi gyengeség.

- Honnan ismered anyámat? – érdeklődte, amikor megálltam a mosdóajtó előtt.

- Csak párszor találkoztunk. Jóban van a szüleimmel.

- Aham – bólogatott. Megint azt teszem. Hazudok. Azért, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Mindig ez van. Ebben élem a mindennapjaimat.

- Megvárjalak, vagy visszatalálsz?

- Szerintem menni fog egyedül. – Mosolygott rám és becsukta magára az ajtót. Lassú léptekkel tértem vissza a nappaliba Bellához, aki a kanapén ült és egy képet forgatott az ujjai közt.

- Már tegnap eldöntöttem, hogy ide jövök. Alice látta is. – A látomása az erdőben. Alice ezért nem akart beszélni velem. Tudta, hogy nem bírná megállni, ha a szemembe kéne néznie. Ő adta az ötletet Emmett –nek a vadászatról. Azt akarta, hogy ezen egyedül menjek át. – Biztos ő hagyta itt ezt a képet – mutatta meg nekem is. A tizennyolcadik születésnapján készült Belláról, amikor együtt vágtuk fel azt a hatalmas tortát. Fogtam a kezét és vezettem, nehogy megvágja magát. És még aznap, a kés helyett a csomagolópapírral vágta meg az ujját.

- Tudhattam volna…

- Küldtem neked meghívót. Biztos nem kaptad meg, de meg akartalak hívni az esküvőre. Úgy voltam vele, hogy nem érkezett meg, vagy rossz címet adtam meg. Ezen nem rágtam magam. Leveleket is próbáltam küldeni, de egyikre sem jött a válasz. Mikor megszületett Isabella felhagytam az egésszel. Nem láttam értelmét.

- Minden leveled meg van még. Legalábbis a legtöbb. De nem bontottam fel egyiket sem. Csak két hete értem haza. Addig Alaszkában voltam. Ha tudtam volna, itt lettem volna.

- Persze. Gondolom – mosolyodott el bánatosan. – De nem is ezt akartam én mondani. Valójában csak azt szeretném, ha nem ostoroznád magad a múlt miatt. És… Bármilyen nehéz is kimondani, nem akarom, hogy akármilyen kapcsolatba kerülj a lányommal. Nem akarom, hogy ugyanaz legyen a sorsunk. Én tudom, milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Mert megtörtént velem, duplán is.

- Ezt nem iga…

- Te voltál az első. Az fájt a legjobban. – vágott a szavamba.

- Charlie? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét.

- Ő elköltözött, miután hozzámentem… Jacob –hoz – sóhajtott egy mélyet. – Járőrözni volt, amikor átmentem a Clearwater családhoz. Késő este indultam el haza, amikor egy vámpír támadott rám. Jacob megmentett, a saját élete árán. A nomád vámpír megmarta és a farkasokra halálos a vámpír méreg. A gyerekeknek nem mondtam el mi történt, nem akartam rájuk ijeszteni, de még mindig látom magam előtt, amikor erőtlenül rogyott Jake a földre. Nem tudod elképzelni milyen nehéz nélküle. És nem akarom, hogy a lányomnak is meg kelljen ezt tapasztalnia.  Kérlek, értsd ezt meg...

- Av hívott, hogy végzett az ügyeleten. Be kéne menni érte – kocogott le a lépcsőn Isabella, telefonnal a kezében. – Bocsánat. Megint rosszkor szóltam közbe, igaz?

- Semmi gond aranyom. Mindjárt indulhatunk. – Aztán hozzám fordult. És könnyes szemekkel folytatta. – Ígérd meg, hogy kiállsz majd mellette, de nem kevered bele az életedbe. Semmit nem tud rólad és a családodról, és nem is kell, hogy tudjon. Ennyit kérek tőled. Semmi többet.

- Miért mondod ezt? – fogtam meg a kezeit.

- Mert az idő minden sebet begyógyít, de nem enged felejteni. Majd rájössz, hisz neked is olyan jó a memóriád, mint annak, aki megkönyörült rajtam. – Kiszabadította törékeny kezeit, ujjaim gyengéd szorításából, arcon csókolt és követe lányát az ajtóhoz. Hallottam a távolodó autó zaját. Csak álltam a nappali közepén, testem mellé ejtett karokkal és hallgattam a néma csendet, melyet maguk után hagytak. Már nem töltötte be a házat szívük egyenletes dobogása, ahogy vérük émelyítő illata sem. Egyedül maradtam a múlt emlékeiben ragadva, ahogy egyre csak emésztett a fájdalom, belülről, kifelé haladva.

Id. Isabella szemszöge

            Valahol legbelül éreztem, hogy visszavágyom hozzá. Mérföldekre voltunk már a háztól, amikor eszembe jutott, meg kellett volna állnunk a várost jelző táblánál, amit percekkel ezelőtt hagytunk el. Nem bírtam volna elmondani senkinek, hogy miben állapodtunk azon éjszakán a vámpírral, aki megölte a férjemet. Edward biztosan sejti, hogy valami olyanba keveredtem, amiből ne tudok élve kimászni. És ezúttal mennyire igaza lenne. De már késő lesz, mire rájön a rejtett üzenetre az utolsó mondatomban.

- Honnan ismered ezt a fiút? Amikor először megemlítettem, hogy belebotlottam, azt hittem elájulsz, olyan fehér lettél. Most meg úgy viselkedtél, mint aki évek óta ismeri – nem akartam hazudni, és nem tudtam Edward mit mondott neki.

- Az édesanyjával ismerjük egymást. Párszor találkoztunk. Megörültem, amikor kiderült, hogy egy iskolába jártok.

- Ő is ezt mondta – sóhajtott fel. – És honnan tudtad, hogy ma nem lesz iskolába?

- Megérzés volt. Reméltem, hogy otthon találom és nem ment el sehová. Csak a szerencsére voltam bízva. Itt állj meg kérlek – kikötöttem a biztonsági övemet és kinyitottam az ajtót. – Egyenesen Avon –höz menj és onnan haza. A Cullen családban bízhatsz, de senki ismerősben vagy ismeretlenben nem. – szögezte le.

- Na, de miért? Ez az egész nap is olyan furcsa volt. Nem engedtél iskolába, elvittél magaddal ahhoz a fiúhoz, most meg azt mondod, nem bízhatok senkiben. Anya, kezdesz rám ijeszteni. Mi a csuda folyik itt?

- Semmi gond egyetlenem. Minden rendben van. Szeretlek titeket. Siess a bátyádhoz, aztán irány haza. Jók legyetek! – becsuktam az ajtót és hátráltam egy lépést. Ha valaha gyönyörű pillanatban volt részem, hát akkor az az volt, amikor mindkét gyermekemet karjaimba zárhattam. Remegő kézzel intettem utána, amikor elindult.

- Látom, betartottad a szavad. Itt vagy, a megállapodott időben. Szép tíz év telt el mióta utoljára láttalak. Kicsit meglátszik rajtad az idő múlása. – A fagyos hangra összerezzentem. Isabella autója még csak most kanyarodott be a sarkon, ahol az első ház épült. Már nem láthatott engem.

- Te viszont egy cseppet sem változtál. Pontosan úgy nézel ki, mint azon az éjszakán. – néztem a vörös szemekbe. Nem félem a halált, soha nem is féltem. Most is, életem utolsó perceiben belenéztem, egyenesen a szemeibe, melyekkel éhesen tekintett le rám. – Megígértem, hogy itt leszek, feltéve, hogy te is betartod az ígéreted. Miután én nem leszek, békén hagyod a családomat.

- Ó! Te azt már nem tudhatod, mit csinálok, miután beleharaptam a kecses nyakadba. Már nem tehetsz felelőssé engem – vigyorodott el szélesen, kimutatva pengeéles fogait. De még mindig nem rettentem vissza, mert volt még egy aduászom.

- Tudom. Épp ezért kerestem fel egy közeli klánt.

- Nem. Azt nem mered.

- Figyelmeztettem a Cullen családot, hogy valakinek vigyáznia kell a gyerekeimre. Tudod éltem elég időt a vámpírok között ahhoz, hogy tudjam, soha nem lehetek elég felkészült. De most minden óvintézkedést megtettem, annak érdekében, hogy megvédjem a családom többi részét.

- Az ő eszükön nehéz lesz ugyan túljárnom, de ne aggódj, megoldom. Akkor is kiirtom a családodat, ha a végére belehalok. Az emberek nem szerezhetnek tudomást rólunk.

- Ők nem tudnak semmit. Azt mondtam nekik, hogy meglőtték az erdőbe és későn értünk oda. Nem tudják, hogy egy ilyen ölte meg őt – mutattam rá. – Azt sem tudják, hogy léteznek vámpírok.

- Nem gond. Nem is fogják tudni – hajolt közelebb hozzám. – Ez az illat… Mámorító.– érintette ajkát a nyakam tövéhez.

            Edward jutott eszembe. Hogy mindig ezt mondta ő is.

És Jacob. Hogy mennyire különleges vagyok, ahogy a gyerekeim is.

            Az egész, csak egy percig fájt, nem tovább. Már jártam nagyon közel a halálhoz, kétszer is. Amikor Edward elhagyott, és amikor ehhez hasonlóan, James megharapott. Lángok nyaldosták a testem, forrt a vérem, de belenyugodtam, mert azokért tettem, akiket szerettem. Mindent megtettem, hogy biztonságban legyenek. Nyugodt szívvel fogadtam hát el a megváltó halál közeledtét. Felidéztem magam előtt életem két nagy szerelmét és mosolyogva léptem át az öntudatlanság küszöbét.