Novella

Na, nem is kellett olyan sokat várni rá... Vagy ha mégis, hát bocsánat.

Ezzel a kis aprósággal szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt és sikerekben gazdag újévet  kívánni!

Jó szünetet és jó olvasást.

Apró piros gömb

                                 Írta: Iliana

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy mit adhatnék karácsonyra kedvesemnek. Ismerem, mióta megszülettem, köti hozzám a bevésődés és én viszont szeretem őt. Hónapokkal ezelőtt költöztem ide, amikor is Jake nővére, Reachel, felajánlotta nekem a szobáját. Mintha olyan sok időt töltenék abban a helyiségben. Valahogy Jacobbal sokkal kellemesebb aludni… Na, de nyakamon az ünnep, és még mindig nem tudom, melyik családtagomat, mivel lephetném meg.

- Mi lenne, ha elküldenéd őket valami… távoli, szép helyre? Ott van, mondjuk Rio, Párizs, de akár Bécsbe is beleegyezek. – Sorolta távolsági sorrendben a városokat Jake, a reggeliző asztalnál üldögélve.

- Na, jó! Valld be, hogy csak meg akarsz szabadulni a szüleimtől!

- Hát az sem lenne rossz ötlet – vigyorodott el.

- Jaj, menj már! Én komolyan beszélek. Semmi ötletem nincs és két hét múlva karácsony! Segíthetnél többet is.

- Gondold meg az utazást. Milyen lenne Alice arca, ha kapna egy repülőjegyet a világ divat fővárosába. Vagy legalább a francia fővárosba. Imádja a márkát.

- De akkor mennie kell Rose- nak és ő nem hagyja itthon Emmett- et, aki csak akkor megy, ha Jasper is.

- Le van tudva négy ember. Már csak négy maradt. Mondjuk, Bella szeret hosszú igeid kettesben lenni a férjével és tetszett neki Esme szigete, ahol a nászutukat töltötték. Ők mehetnek oda. – Ajánlotta nemes egyszerűséggel. – Abba talán még én is beszállok. Csak egy hétig hagyjon békén Edward.

- Ugye megmondtam?! – csaptam az asztalra, mire összerezzent egy pillanatra, aztán hatalmas vigyor terült el az arcán. – Esme és Carlisle? Olyan sokat dolgoznak, mind otthon nagyi részéről, és a kórházban nagyapa részéről. Megérdemelnének egy kis pihenést.

- Ha mindenki elutazik otthonról, övék a ház. Csend, nyugalom. Elintézhetek egy kis pihenést a dokinak. Van némi ismeretségem a kórházban. Mit szólsz?

            Csücsörítettem a számmal és sokszor át gondoltam, hogy mint legyen, de nem jutott eszembe jobb. Bele kell törődnöm, hogy ezúttal Jake- nek van igaza. Nagy nehezen felálltam a székemről, mellé sétáltam és átkaroltam a nyakát.

- Legyen, ahogy te akarod. Ebben nem tudok vitatkozni veled.

- Holnap akár el is kezdheted elintézni. – Meg sem lepődtem, hogy azt mondta, én nekem kell intézkedni. Minden ilyen fontosabb feladat rám hárul, mert ha ő csinálja, valami biztos kimarad belőle. – Jut eszembe. Magácska mit szeretne karácsonyra?

- Semmi nagydolgot. Csupán azt, hogy mindig velem legyél, és soha ne kelljen elválnom tőled. Szeretetre van szükségem és azt megkapom tőled. Semmi mást nem kívánok, csak téged, édes kis farkasom. – Belemásztam az ölébe és szorosan hozzásimultam. Nem is kellett más több, csak a közelsége. Karjaival átölelte a derekam, fejét a vállamra hajtotta és belecsókolt a nyakamba. Kellemes borzongás futott rajtam végéi.

- Szóval csak feküdjek be a fa alá és meg van oldva a probléma?

- Nem is rossz ötlet – kuncogtam fel. – De azért csomagold be magad, hogy meglepetés legyen.

- Persze. Még mit nem. – Percekig ültünk a konyhában, mintha megállt volna az idő. Bár úgy lenne! – A rezervátumban van egy hagyomány. Mindenki feldíszíti a törzsünk fenyőjét, mégpedig úgy, hogy egy-egy gömb alakú díszt akaszt rá. Így lesz egyre szebb a fa. Szentestére a törzs vezetői égősort raknak rá és a nap leszállta után kivilágítják.

- Szép lehet.

- Igen, az. Én… szóval csak szeretném, ha te is tennél rá valamit. – Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem tudom mit látott az arcomon és én se, mit az övén. Csak egyet tudtam, hogy én nem tartozom bele ebbe a hagyományba, hiszen semmi közöm a közösséghez, csupán szeretem Jacobot.

- Biztos, hogy szabad ezt? – néztem rá őszinte kíváncsisággal.

- Tudod, most, hogy Billy már nincs, valakinek pótolnia kell őt és egyébként is szeretném, ha együtt akasztanánk fel a díszeket. Lehet, hogy gyerekes ötlet, de akkor is jó érzés lenne tudni, hogy te is ide tartozol… hozzám.

- Ó, hát persze, hogy veled megyek! Ne gondold, hogy visszautasítok egy ilyen felajánlást – mosolyogtam rá, tiszta szívemből.

- Ezt reméltem is, mivel vettem valamit. – Felállított a szék mellé és besietett a szobájába, ahonnan egy apró szatyorral tért vissza. – Arra gondoltam, ne legyen túl csicsás, csak valami egyszerű, de mégis passzoljon hozzád. – Belenyúlt a tasakba és előhúzott belőle két kismaroknyi fenyődíszt. Az egyik piros, a másik ezüst. – Azért választottam ezeket, mert a vörös meleg szín, és hát érthető, hogy kire illik kettőnk közül.

- Szóval meleg vagy?

- Nem arra gondoltam, tudod te is – forgatta meg a szemeit. – Neked nem akartam fehéret venni, mert az már túl hideg lenne. Az ezüst valahogy kifejezőbb arra, amilyen vagy. Félvér és inkább vagy ember, mint vámpír, ha szabad megjegyeznem. Szóval arra gondoltam, ezeket tennénk fel. Nem nagydolog, de…

- Sokat jelent neked – fejeztem be helyette. Megértő mosolyba szaladt a szám, amikor bólintott. Odalibbentem mellé, kivettem a kezéből mindent és félre raktam, hogy hozzáférhessek ajkaihoz. Csak egy egyszerű csók volt, nekem mégis a világot jelentette. Soha nem éreztem benne ennyi szeretetet, soha nem is szerettem ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Nem tudom miben volt ez más, mégis jól esett a tudatlanság. – Szeretlek – súgtam a szájának, melyek mosolyra görbültek.

- Nem jobban, mint én téged…

*

            Mindent elintéztem, amit szerettem volna, és megtaláltam Jake- nek is a megfelelő ajándékot. Apáékat is sikerült meggyőznöm, hogy jöjjenek le, La Pushba karácsonyozni. Nehéz volt, főleg, hogy ott Alice sem látna semmit, amire az egész játék kiment. Samnek volt némi ellenérzése a dologgal kapcsolatban, de a kedvemért elvetette azokat. Emily, Sam felesége, sokban a segítségemre volt Jake ajándékával kapcsolatban, mert neki már volt némi tapasztalata ezen a téren.

            Korán reggel ébredtem fel, halk kopogtatásra. Kimásztam Jake mellől és sietős léptekkel indultam meg az ajtóhoz. Emily mosolygós arcával találtam szemben magam és a csöpp Susival, aki – szintén mosolyogva – egy ajándéktáskát nyújtogatott felfelé.

- Mindenféleképpen ő szeretett volna az első lenni, de semmi esetre sem akarunk zavarni – simogattam meg kislánya haját.

- Nem zavartok. Már fel szerettem volna kelni, de kényelmesebb volt az ágyban. Gyertek csak be - nyitottam tágabbra az ajtót. Emily felemelte Susit a karjába és halkan bentebb jöttek. – Jake még alszik, de nem fog felkeli még.

- Tényleg nem akartunk zavarni, de ez a kis tündér nyughatatlan. Sam még nem ért haza, de ő is kellemes ünnepeket kíván. – Leültette a kislányt a kanapéra, majd érdeklődve fordult felém. – És, hogy érzed magad? Várod már az estét?

- Persze, hogy várom. Jacobnak le fog esni az álla, ebben biztos vagyok. Nem beszéltünk még róla és nem is firtatja a dolgot, de tudom, hogy kíváncsi.

- Odaadhatom már? – kérdezte Susi, édesanyjától.

- Szeretnéd odaadni? – guggolt le elé.

            Összeráncolta az orrát és úgy válaszolt neki.

- Igen.

- Akkor menj csak – húzta talpra a fekete hajú szépséget. – Csak egy apróság és tényleg az, de azért reméljük, örülsz majd neki. – Hozzám intézte szavait, még akkor is, amikor a lánya kabátját tette félre.

- Ezt én választottam – szólalt meg Susi, aranyos, vékonyka hangján. Karjait felém nyújtóztatta, benne a kis tasakkal. Mosolyogva vettem át tőle és fél karral felemeltem magamhoz.

- És tetszeni fog szerinted? – kérdeztem kedvesen, mire csak egy heves bólogatást kaptam. A zacskót leraktam az asztalra, belenyúltam és előhúztam belőle egy apró piros gömböt. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy miért kaptam ezt. – Tényleg gyönyörű. Köszönöm szépen – nyomtam egy puszit a kipirult arcocskára.

- Remélem, tudod, mit kell vele csinálnod. – Nézett rám Emily nagyon bizalmasan.

- Igen, persze. De előbb még mást teszek vele – forgattam az ujjaim között.

- Csak ügyesen – nyomott egy puszit a homlokomra. Kivette a kezemből a kislányt és elkezdte öltöztetni. – Ugye, mondtam, hogy tetszeni fog neki is?

- De miért kellett ilyen pici gömböt adni neki? Ő már nem kislány.

- Majd otthon elmondom, ha ügyes leszel. – Felállt, megfogta a kezét és még egyszer búcsúzóul megölelt. – Majd beszámolót tartasz nekem, hogy mi történt az este. Addig is vigyázzatok magatokra és… Szia, Jacob! – nézett el a fejem felett. Megpördültem a tengelyem körül és egy ásító fiúval találtam magam szemben.

- Nem kérdezem meg miért vagy itt, de neked is, szia. – Dörzsölte meg a szemét. – És neked is, prücsök.

- Szia, Jacob bácsi! – csilingelte tündéri hangon.

- Uuuuh. Bármit, csak ezt ne – fogta be fülét. – Öreg vagyok, de még nem bácsi.

- Na, jól van! Most már tényleg megyünk. Csak beugrottunk köszönni nektek. További szép napot! – azzal kiléptek az ajtón, csendet hagyva maguk után.

Mély lélegzetet vettem és megsimítottam a hasam.

- Hmm. Mindjárt meg kordul a gyomrom. Azt hiszem, csinálok valami reggelit. Te is kérsz? – kérdeztem a konyhába menet. Nem hallottam választ, de biztos voltam benne, hogy éhes lesz, ha végre teljesen felébred.

- Mit kapok, ha ma én készítek reggelit? – ölelte át hátulról két erős kéz.

- Egy hálás köszönömöt. Meg talán, TALÁN, egy csókot desszertnek. Ez így megfelel?

- Nem egészen erre gondoltam, de azt a desszertet akkor is behajtom rajtad. Mi lenne, ha elárulnád, mit…

- Ne is álmodj róla. Nem véletlen, hogy nem beszéltem eddig erről. Én nem vagyok befolyásolható és már megvan az ajándékod. Nos? Ki készít reggelit?

- Te – húzódott el tőlem. Csalódottan ült le a székre és várta meg, hogy összedobjak egy jókora adag tojásrántottát, figyelembe véve, nagy étvágyát. Kezdtem megszokni, hogy mindig kell utólag valamit még adni neki, mert sokat kell ennie. Ugyan nem tudom, hogy fér belé annyi étel, de én nem bánom, ha megeszi, amit elé rakok. – Nem is vagy kíváncsi az ajándékodra?

- Nem sokára kiderül, szóval nem. Már feladtam egy ideje, hogy kiderítsek bármit is a karácsonnyal kapcsolatban. Gyerekkoromban sem jártam soha sikerrel, akkor most minek próbálkozzak? – megvontam a vállam és leraktam az asztal közepére az ételt. Gyorsan megterítettem, mivel őkelme, nagyon belemerült a gondolataiba. – Igyekezz minél hamarabb végezni, mert délre jönnek a többiek és addigra nem ártana legalább valami tisztességes ünnepi hangulatba vágnia házat.

- Igenis, értettem – látott hozzá a reggelihez és nem sokkal később be is pusztította mind. – Szóval? Ezüst-kék, vagy arany-vörös legyen a fa díszítése?

- Ezüst-kék – vágtam rá tele szájjal. – De előbb állítsd fel a fenyőt. Ezt sajnos nem lehet fordítva csinálni. – Tettem hozzá, mikor lenyeltem az utolsófalatomat is.

- Igen, ezt mindjárt gondoltam. De mielőtt bárhová is mennék… - Elhallgatott. Nem fordultam meg, hogy megnézzem, mit csinál, mert nekiálltam mosogatni, hogy én is készen legyek a teendőimmel, mire megjön a családom. Viszont a következő pillanatban Jake ott állt mellettem és egy nagy lendülettel magához rántott. – Nem tudom, talán az ünnep van rám ilyen hatással, de olyan szentimentális hangulatban vagyok most, hogy semmit nem vagyok hajlandó nélküled csinálni.

- És ez most, hogy jött ide?

- Úgy, hogy segítened kell feldíszíteni a fát, ha nem akarod, hogy pocsékul nézzen ki. Mert könnyebb csak egyszer feldíszíteni, mint kijavítani az én kreálmányomat. – Kezeit az arcomra simította és szenvedélyesen csókolni kezdett. Ajkai vadul faltak, ahol értek, nyelve táncba hívta az enyémet. Forró kezével végig cirógatta a hátamat fel és le, majd a tenyere a fenekemre simult. Végül nem tudom, hogy, de sikerült elhúzódnom hevessége elől.

- Komolyan mondom, meg tudsz néha őrjíteni – pihegtem a mellkasának támasztott fejjel. Nevetve elzárt a csapot, amit még a mosogatáshoz nyitottam meg és a hátsó ajtóhoz kezdett húzni. – De így soha nem végzek a süteményekkel. Pedig szerettem volna zserbót sütni. A puding az gyorsan meg van, de a sütemény nem. A mézeskalácsnak is megcsináltam már a tésztáját, már csak ki kell sütni.

- Ne veszekedj akkor és hamarabb szabadulsz. Keresd meg a díszeket, én addig felállítom a nappaliban a fát. – A garázs legtávolabbi sarkában volt a szekrény, ahol valószínűleg ott voltak a díszek. Az arany és vörös díszeket azonnal kiszúrtam, de még vagy tizenöt percen keresztül keresgéltem a másik párost, pedig természetemhez híven, gyorsan pakoltam ki a tároló szekrényt.

            A nappaliban már állt a fa, a levegőt betöltötte a gyanta és a méz ellenállhatatlan illata. Aztán rájöttem mi nem illik a képbe. A kihalt szoba és a terjengő aromák egyike. Mit csinál Jacob a konyhában? Lepakoltam mindent a földre, leporoltam magam és a konyhába vettem az irányt. Az ajtóba érve elképesztő látvány fogadott. A sütőben ott sült a mézeskalács, a tűzhelyen leves rotyogott, és a férfi, akit mindeddig bénának tartottam a főzés terén, ott állt a pult felett és tésztát gyúrt. Döbbenten vettem észre, hogy Jake nem is olyan rossz, mint ahogy azt eddig mutatta.

- Nem is tudtam, hogy csak tésztát nem tudsz főzni. – Utaltam a múlt heti incidensre, amikor leégette a spagetti tésztát.

- Akkor épp a hatásod alatt álltam. De az évek alatt sok mindent elsajátítottam. – Nézett fel és letakarta a nyújtódeszkán pihenő süteménytésztát. – Már majdnem megizzadtam – töröltem meg a homlokát.

- Gyors vagy ezt nem tagadhatom, de hogy rafinált is legyél?

- Rafinált?

- Valahogy ki kellett űznöd a konyhából nem? És még tegnap este eldugtad előlem a díszeket, mert tudod, milyen ízlésem van. Jól gondolom, hogy minden, ami ma reggel történt az a te műved? – csípőre tett kézzel kezdtem közelíteni felé, mire ő hátrálni kezdett, de beleütközött a konyhapultba.

- Emily látogatásán kívül, mindent felvállalok. Még azt is, hogy nem voltam hajlandó a reggelivel bajlódni, mert ezzel is eltereltem a gyanúdat, hogy bármire is készülnék. A díszeket viszont még egy hete elpakoltam, mert azt hittem a másik fog kelleni.

- Még a desszertet sem hajtottad be rajtam. – Durcáztam tovább.

- Dehogy nem! Kiesett talán az a csók, amit mosogatás helyett kaptál? Mert még azt is megcsináltam helyetted. – Elképedtem. Még egy ilyen pasi nincs a földön, aki szeret mosogatni, és süt is, ha úgy tartja kedve. Felnevettem a gondolatra, hogy milyen női munkát lenne még hajlandó kérés nélkül elvállalni. De félre érthette a nevetésem tárgyát, mert összehúzott szemekkel közelített meg. – Kinevetsz talán, mert szeretnék a kedvedre tenni? Ez olyan vicces volna? – vont kérdőre, de a választ már nem várta meg. Lecsapott az ajkaimra, mint valami prédára, jóformán letepert a földre. A váratlan lökéstől megtántorodtam és kénytelen voltam belé kapaszkodni, nehogy fenékre essek a lábai előtt.

- Tudtam, hogy jó, ha korán indulunk el! – kiáltott egy ismerős hang a hátam mögött. Jacobbal zavartan rebbentünk szét, én a konyha egyik, ő a másik végébe, mintha valami fontosat keresnénk. – Láttam, amit láttam, pici lány! Nem tudod leplezni a zavarodat.

- Jaj, Emmett! Most megzavartad a karácsonyi idillüket! Hogy lehetsz ekkora fajankó? – korholta nagybátyámat Rosalie. Nem vártam őket ilyen koránra, miért vannak már itt?

- Sziasztok – intettem, még mindig zavarban. Emmett bácsikám arcán szétterült a már megszokott perverz vigyor és előre láttam, mi fog következni.

- Reméltem, hogy nem fogtok huncutkodni a farkas fiúval, de azért jó volt látni, hogy anyád lánya vagy.

- Köszönöm Emmett a dicséretet! – jött bentebb anya, apával az oldalán. Most már volt merszem elmozdulni a helyemről és megöleltem a szüleimet.

- Még csak fél tizenegy van. Hogy-hogy itt vagytok? – kérdeztem Esme- től.

- Carlisle elment reggel dolgozni, de visszajött, mert elvileg valaki azt mondta odabenn, hogy mára karácsonyi vakáción van. Igaz, édesem? – fordult nagyapához, aki pont az ajtót csukta be maga után.

- Nos, igen. Alice úgy gondolta, így tudunk segíteni nektek. Sajnos nem látott semmit, ezért csak úgy elindultunk és most itt vagyunk. Miben lehet segíteni?

- Hát nem is tudom. Talán a fánál. A díszek mind ott vannak a nappaliban, csak fel kell akasztgatni. Egyelőre azt hiszem más semmi. – Törtem a fejem, hogy mivel köthetném le a figyelmüket, hogy gond nélkül visszamehessek a konyhába, segíteni az én konyhatündéremnek. De sajnos nem jött az ötlet. Egyszerűen csak leléptem a családomtól és beálltam segédnek. Jake szorgosan tett-vett a konyhában, pedig csak mi ketten fogunk enni, illetve majd este benéz néhány farkas is.

- Meddig maradnak a szüleid? – érdeklődte Jacob, miközben elkezdte megteríteni az asztalt. – Legkésőbb nyolc órakor el akarlak vinni a fához, ami a rezervátum közepén áll.

- Amire a díszeket tettük?

- Igen… De állj csak meg! – kapta el a derekam és magához húzott. – Több mint egy órája nem csókoltalak meg.  A mai napon még a fél óra is soknak számít nekem, szóval, maradj nyugton egy pillanatig. – Búgta a nyakamba és puszit lehelt kulcscsontomra. – Mit is mondtál, mit adsz nekem, desszertnek?

- Azt mondtad, már behajtottad – nevettem fel halkan.

- Valóban? Én nem emlékszem. Felfrissítenéd az emlékezetem, kérlek?

- Örömmel teszem.

- Helyes. – Megkereste szájával az enyémet és végtelenül gyengéden végigsimított rajta. Az egész nem tartott tovább egy percnél, mert valaki megint félbeszakított.

- Jacob. Beszélhetnék veled? – állt meg az ajtóban apa, mellkasa előtt összefont karokkal. Ajjaj! Valami itt nem stimmel. – Csak egy perc és visszahozom, ne aggódj! – nézett rám ellágyulva. Persze. Ne aggódjak. Ha így néz, abból senki nem jöhet ki jól.

- Mindjárt jövök – nyomott még egy röpke csókot a számra és kiment apa után…

A mindjártból hatóra lett. Közel négy órán keresztül nem is láttam őt, nem hogy még meg is érintsem. Anya már nagyon menni akart, ezért nekikezdtünk az ajándékozásnak. Én akartam az utolsó lenni, mert az enyém lesz a legnagyobb dolog és nem csak Jake- nek szól.

Anyáéktól egy apró zafírkövekkel kirakott nyakéket kaptam, Alice- éktől – nem meglepő – egy francia márkájú, selyemhálóinget kaptam, egy nagyon apró bugyival és hozzá való melltartóval. Rosalie- ék ajándéka a már előre megbeszél Cullen- címeres karlánc volt. Carlisle és Esme pedig repülőjegyet adott nekem, a napfényes Rióba. A láncot én kellett, hogy folytassam. Mindenkinek átadtam a Jacobbal megbeszélt ajándékot, csak az övét nem voltam hajlandó most elmondani, ezért ő volt a soron következő, persze csak nekem.

- Nos, azt hiszem most jött el az a pillanat, amit egész nap vártam. Renesmee. Az én ajándékom ebben a szobában mindenkire tartozik, de csak apád tud róla. Mielőtt Billy meghalt volna, adott valamit, amiről azt gondolta, szükségem lehet. – Lassan fél térdre ereszkedett előttem, kezébe vette az enyémet és feltartott egy szív alakú kristállyal díszített aranykarikát. A tüdőmbe szorult a levegő. Anya arcán büszke mosoly terült el, apáén biztató. – Renesmee Carlie Cullen. Ígérem, hogy örök életen át szeretni foglak és soha el nem hagylak. Mindig és mindenhol melletted, hű társként leszek. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy férjednek fogadsz engem?

- I-igen! – dadogtam meghatottan. Jake felhúzta az ujjamra a gyűrűt, felállt, magával húzva engem is és ajkával megkereste az enyémet, hogy érzéki csókot adhasson rá.

- Szeretlek – súgta az ajkaimnak, mielőtt elvált volna tőle.

- Én is szeretlek – öleltem magamhoz. Erősen küzdöttem, hogy ne sírjam el magam, hisz még hátra van az ő ajándéka. Még nem sírhatok…

- Na és mit adsz ennek a lökött szerelmes farkasnak? – kérdezte anya viccelődve, de szemeiben csak a büszkeséget láttam csillogni.

- Én… amit én adok, az mindenkinek meglepetés, de csak neked szánom. – Fordultam az egyetlen emberhez a világon, akit mindennél jobban szeretek. – Reggel kaptam valamit Emily- től, amit fel kell akasztanom valahová – ügyeskedve emeltem le az ágak mélyébe rejtett ajándékot és három ujjam közé fogva, megmutattam neki az apró piros gömböt.

- De neked már van a fán egy – nézett rám értetlenül.

- Igen tudom. Jake – rövid szünetet tartottam, a szemem sarkából oldalra sandítottam, de megnyugodva észleltem, hogy Alice is feszült figyelemmel követi az eseményeket. – Terhes vagyok.

- Micsoda? – kerekedtek el a szemei. Tudtam!

- Gyermeket várok. Tőled.

            Mindenki csendben ült, meg sem moccantak.

- Úgy érted, lesz egy közös kisbabánk?

- Igen, úgy. – Kuncogtam fel. Halk sikkantás hagyta el a számat, mikor felkapott, megpörgetett a levegőben és hosszasan magához ölelt. Soha nem láttam még ilyen boldognak őt, még akkor sem, amikor az imént igent mondtam neki. Földöntúli boldogság töltött el: Végre egy nagycsalád leszünk.

            Késő este, egymás kezébe kapaszkodva sétáltunk el a rezervátum fájához. Ezernyi színben pompázott, és ahogy Jake megígérte, gyönyörű volt. A fenyőt befedte a hó, melyen átvilágított az egyszerű fehér izzósor. A szivárványszín gömbök visszaverték a rájuk eső fénytömeget, mintha csak izzanának. Megkerestük azt az ágat, amelyre tegnap akasztottuk fel a saját kis díszünket és közösen, két oldalán megtámasztva odaillesztettük az apró gömböcskét. Jake mögém állt, hátulról átölet és elmélyülten simogatni kezdte a hasamat. Tenyeremet a karjára simítottam, lenéztem a gyűrűmre. Összefűztem ujjainkat és tovább néztem a három gömb színjátékát, elvarázsolt, hogy pont annyira összeillenek, mint mi hárman. És most már örökké.