5. Fejezet

Ehhez a fejezethez nincs semmi hozzászólásom, az majd legyen nektek a  komikban.:D
Jó olvasást kívánok! :)

5. Napló

Alice szemszöge

            Elképesztő a hasonlóság anya és lánya között. Még mindig enyhén sokkos állapotban ültem az ágyam szélén, kezemet az ölembe fektettem és az ujjaimmal babráltam. Miért nem hittem Edwardnak? Miért néztem bolondnak, amiért annyira felzaklatta az első nap? Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen mélyen magába száll. Láttam, hogy utána akar menni, de végül meggondolta magát és visszahúzódott a szobájába. Annyira szerettem volna tudni, mit érez most, de a sajátommal sem voltam tisztában. Jazz mögöttem ült és valamit olvasott, amit Carlisle adott neki. Az ő figyelme legalább le volt kötve addig is.

- Mi történhetett Bellával? – kérdeztem csendesen. Semmi válasz. Miután percek teltek el és nem szólalt meg, hátra néztem, hogy szemügyre vegyem, mit csinál még mindig. – Mit olvasol?

- Semmi fontosat – vállat vont, összehajtotta a papírt és visszacsúsztatta a borítékba.

- Ezt adta Carlisle? – kérdezősködtem tovább

- Mi az, ami Bellának szép emlékek tárhelye, ahol minden aranyba borul, és nem zavarja nyugalmát élő ember? – kérdezett vissza. Megráztam a fejem, nem értettem, hogy jön ez most ide.

- Nem tudom. Miért kell?

- Csak beszélgettünk Carlisle- al. Felmerült és nem tudom mire gondolt. Veled minden rendben van? – megfogta kezeimet és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Azt hiszem, ezt te könnyebben megmondhatod. Valójában, csak összezavarodtam. Olyan kísérteties a hasonlóság. Teljesen úgy néz ki és úgy mozog, mint az anyja. Még a hangja és az illata is pontosan egyezik. Lehetséges ez egyáltalán?

- A lánya. Bármi megtörténhet. De én most nem erre gondoltam. A múltkori látomásod miatt vagy még mindig felzaklatva.

- Nem, nem. Azon már túl vagyok. Most inkább az a problémám, hogy bármennyire szeretnék segíteni Edwardnak, mindennek az ellenkezője sül el. Pedig annyira szeretném, ha nem haragudna rám többet – kétségbeesett sóhajom csupán annyit árult el, hogy nem akarom eléggé ezt a dolgot.

- Még mindig nem békélt meg a múltkori miatt?

- Nem. És amilyen makacs, nem is fog. Ha bármit tehetnék érte… De nem engedi.

- Beszélek vele – megsimította az arcomat és eltűnt. Fölöslegesen beszél a fejével, ha egyszer olyan makacs, hogy nem hallgat senkire. Én már próbáltam – nem egyszer, nem kétszer -, de még mindig itt tartok.

            Újabb sóhaj hagyta el a számat. Végignyúltam az ágyon kezemmel a párnán hagyott boríték után nyúltam. Csak nem lesz olyan nagy baj, ha belekukkantok. Elvégre családban marad, bármi is legyen. A levél elején ismerős, macskakaparás szerű írással Carlisle neve állt. Kíváncsivá váltam. Óvatosan kibontottam és előhúztam belőle egy fehér írólapot. Na, lássuk, mit rejt.

        Carlisle!

Ha ez a kézirat eljutott hozzád, az azt jelenti, hogy vagy téged küldtek ki hozzám, vagy valaki tiszteletben tartotta az utolsó „kérésemet”. Nem akartam, hogy ez az egész így végződjön, de máshogy nem tudtam megvédeni a gyerekeimet. Remélem, megértesz, de nem tehettem mást. Nem fordulhattam segítségért, mert engem akart. Jobb így, hogy megkapta. Így ő nem zavar bele az életetekbe, de valaki más igen. Nem mondhatom le ki az, mert figyel engem. Minden mozdulatomat. De van egy hely, szép emlékeim tárhelye, ott kezdődött el az egész, hol minden aranyba borul és nem zavarja nyugalmát élő ember. Ott egy eldugott zugban, megtalálod szívem legnagyobb fájdalmát.

Kérlek, helyettem is vigyázz a gyerekekre, védd meg őket attól a szörnyetegtől! És mindenekfelett ne bízz meg abban, akit nem ismersz olyan rég, hiába barátod.

Szeretlek titeket: Isabella Black (Bella)

            Végigfuttattam szemeimet a sorokon, majd visszaugrottam az elejére. … ott kezdődött el az egész. De mi az az egész? Sok minden kezdődött el, amikor megismert minket. És Forks- ban még csak a nap sem süt!

            És akkor belém csapott a felismerés. A rét. Ott kezdődött el igazán a kapcsolat közte és köztünk. A rét, ahol mindig süt a nap és aranyba borul minden. A hely, ami nincs rajta a térképen és nem könnyű megtalálni. Amit nem zavar meg élő ember, csak mi, vámpírok. Eldobtam magamtól mindent, felvettem a cipőmet és csak a levelet magammal ragadva lerohantam az emeletről. Jasper és Edward a nappaliban beszéltek. Esme a konyhában pakolászott, de mindannyian utánam jöttek a verandáig. Csakhogy én ott nem álltam meg. Senki nem követett tovább, magányosan vághattam neki az erdőnek. Csak az ösvény mellett kell mennem és megtalálom. Bellának is el kellett találnia valahogy a hegyekbe, és ha neki sikerült, nekem is fog. Vártam a látomásra, hátha lesz egy kis segítségem, de nem jött. Mi akadályozza?

Lemenőben volt a nap, amikor rátaláltam a kis rétre. És most jött csak a neheze. Megtalálni, valamit, ami Belláé volt egykoron. A szagok megváltoztak azóta, a múltkori eső pedig minden emberi nyomot elmosott. Csak arra hagyatkozhattam, amit tudtam. A múltra. Bella és Edward harminckét éve voltak itt utoljára. Akkor a tisztás közepén ültek, nem értek semmihez. Csak Edward, amikor… A szemközti fenyőhöz rohantam és kutatni kezdtem, valami üreget körülötte, vagy egy rést a törzsén.

A szemem sarkából pillantottam meg. Egy kisalakú, bőrkötésű füzetecske volt. A lapjai rongyosak voltak a sok víztől, amit felszívott a fa gyökerei alatt. Nem hittem volna, hogy jó helyen járok vagy bármit is találok itt. Ha valaki tényleg figyelte, miért nem jött rá erre az apróságra? Vagy azt akarta ő is, hogy mi találjuk meg hamarabb? Kezembe vettem a fekete füzetet, gyengéden felpattintottam az elején a csatot és óvatosan kinyitottam. Peregtek a lapok, de egyiken se volt egy betű sem. Ez valami vicc? Átlapoztam alaposabban, és össze-vissza találtam benne feljegyzéseket. Bármi is ez, nincs rendszerezve. Kikerestem és a legelső szöveget kezdtem olvasni.

„ A naplóvezetés nem az én reszortom. Azt se tudom, hogy kell, még soha nem csináltam, ehhez hasonlót sem… Na, mindegy, nem ezért vagyok itt. Bárki is vagy, ha ezt a szöveget olvasod, valószínűleg megtaláltad valahol a levelet, amit nagyon remélem, hogy neked küldtem (Carlisle Cullen). Akkor most elmondom, mi a szívem legnagyobb bánata…

Kétszer ismertem meg az igaz szerelmet, kétszer éltem át a csodáját. Pontosan úgy, ahogy kétszer el is veszítettem azt. Az első talán még most is él a másik féltől. De a második soha nem tér vissza már.

        EDWARD úgy szeretett, ahogy még senki soha. Lehetséges, hogy még mindig szeret, csak képtelen bevallani saját magának, amit azért a szívem mélyén egy kicsit bánok.

        JACOB pedig úgy szeretett, ahogy Edward soha. És még most is szeretne, ha életben lenne. Ugyan egy része tovább él a gyerekekben, ő még sincs itt teljes testi valójában.

És hogy kit szerettem jobban? Biztos mindenkiben felmerült már ez a kérdés, és most tisztázom, hogy téved, aki azt hiszi Edward volt az. Ő mindig mondta, hogy szeret, csakhogy mondani nem elég. Jake megmutatta. Képes volt még az utolsó pillanatban is a testével védelmezni engem. Meghalt azért, hogy én és a gyerekek éljünk. Edward pedig ahelyett, hogy küzdött volna értem, elmenekült, elhagyott és még máig sem hallottam róla. Talán igazságtalan vagyok, talán nem. De egy dolog biztos. Igazán boldog, csak Jacob Black mellett lehettem…”

A soha ki nem gördülő könnyek csípték a szemem. Nem hiszem el, hogy most az ő gondolatait olvasom. Képtelenség, hogy tényleg ezt gondolta volna. De igaza van. A testvérem többet is adhatott volna neki, annál, amit. Tudnia kell neki is, hogy nekem volt igazam, hogy mindvégig hiába rejtőzött el az érzései és a világ elől, hogyha Bella is észrevette a legfontosabb dolgot róla… Hogy mennyire gyáva volt. Összeszedtem magam annyira, hogy egyben hazainduljak és magamhoz szorítva a naplót, visszatérjek a valóságba.

Edward a szobájában volt, ahogy reméltem. Mélyeket lélegezve indultam meg az emeletre, hogy odaadjam neki a naplót. Meg kellett szabadulnom a gondolataimtól, nem akartam, hogy hamarabb tudjon meg bármit, mint ahogy azt kell. Befordultam a folyosóra és a szobája felé indultam. Ezúttal senki és semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megtegyem, ami helyes. Tudnia kell az igazat és meg kell bocsájtania nekem. Bekopogtam az ajtón és vártam. A mellkasomra szorított napló, szinte már égette a kezemet, amikor a kilincs lenyomódott és az ajtó kinyílt.

- Ezúttal mit nem akarsz mondani nekem? – kérdezte gúnyosan. Felemeltem a fejem és a szemeibe bámultam. Végül lesütötte azokat és felsóhajtott.

- Gyáva vagy – vádoltam meg, mire felpattantak pillái és dühösen meredt rám. – És csak az vígasztal, hogy ezzel nem vagyok egyedül.

- Ezt mégis miért mondod? Eléggé a földbe tiportál már, köszönöm nem kell, hogy mellé ezt hajtogasd!

- Tévedsz, Edward. Te tetted ez magaddal, te ástad el magad, én csak próbáltalak újra kiásni. Sajnálom, hogy nem engeded, hogy beléd lássak, vagy segítsek. Átadom a terepet másnak, hátha sikerül észhez térítenie. Ha rá sem hallgatsz, menthetetlen a dolog.

- Te meg mit…

- Ezt olvasd el! Tanulságos – kezébe adtam a naplót és hátat fordítottam neki. Láttam, hogy azt fontolgatja, hozzám vágja, de meglátta rajta a csatot, amibe bele lett tetetve az a gyűrű, amit Bella mindig viselt és az elején a bőrbe lett karcolva a név, ami még sokáig kísérteni fogja. – Jó szórakozást – szóltam még vissza a vállam felett, majd beléptem a szobámba és Jasper kezébe adtam a levelet. Nem kérdezett semmit, csak elvett és lerakta az asztalra. Nem akarja tudni hol voltam, nem akarja tudni, miért vittem el azt a darab papírt. Mert az tudja, hogy nem kell kérdeznie, hamarosan úgy is a nyakamba ömlik minden felelősség és elmondom, amire jutottam a délután folyamán.