6. Fejezet

Sziasztok!

Meg is hoztam a frisset, amit már kedves Bétám, Nikita Tiszti javított, amit most szeretnék neki még egyszer megköszönni. Remélem nektek is tetszeni fog, igyekeztem nem nagyon elhúzni a cselekményét, de ugyanakkor, mégis izgisre hagyni. Azt hiszem sikerült.

És még valami. Már más blogomon szerepelt, de itt is megírom, hogy nem kell megijedni, egyedül írom a történetet, csak a nevem változtattam meg. :)

Komikat nagy örömmel várok,

És a fejezethez jó olvasást kívánok.

Rosmine

6. Bezárva

Edward szemszöge:

            Minden benne volt, amit valaha érzett. Pontosan rávilágított arra, amitől féltem. Bármit megadhattam volna neki. Korlátaim voltak, vannak, és még lesznek is, de sokkal boldogabbá is tehettem volna. A tudat, hogy ekkora csalódást okoztam neki, még fájdalmasabbá tette, a tényt, hogy úgy ment el, hogy köszönni sem tudtam neki. Nem mondhattam el, mennyire szerettem, s azon a szörnyű délutánon egy szavam sem volt igaz, és fáj, hogy ilyen könnyen elhitte. Annyit sem mondhattam: Szeretlek.

            Átlapoztam újra meg újra, de nem találtam benne mást, csak a tömény fájdalmat. Csalódott bennem, csalódott a szerelmemben, csalódott magában, hogy nem elég jó nekem. Dühösen csaptam össze, nem voltam képes még egy szót elolvasni, a nekem szánt szavakból. Nem szégyellem magam érte, de ha most lehetséges lenne, a padlóra rogyva zokognék, amíg a sós cseppek helyett vér nem kezd folyni az arcomon. Egy lehetetlennek tűnő pillanatig bámultam a borítón álló névre, majd szemem lesiklott a gyűrűre, és újra a névre. Bárcsak ember lehetnék! Akkor talán megkaphatnám azt, ami a méltó büntetésem. Minden reggel felkelni, enni, lélegezni, élni. Mindent, amit ő, már nem tehet meg.

- Edward! Valami nem stimmel Isabellával! – húgom még végig se mondta a mondatot, én már a folyosó álltam, kezemben még mindig az apró füzetet szorongatva. Alice tekintete megállapodott a tárgyon, és hátrált tőlem egy lépést. – Sajnálom. Az aggodalmaim ráérnek később is. Nem akartalak megzavarni.

- Nem zavartál meg semmiben. Nem tudom, miről beszélsz – egy jól irányzott dobással a hátam mögött, az ágyamra repítettem a naplót, és becsuktam magam mögött az ajtómat.

„Nem akarod elmondani nekik?”

- Nem. Ez csak rám tartozik. Mi van a lánnyal?

- Az előbb még láttam, de már nem. Fogalmam sincs, hol van, jobb lenne utána nézni. De, ha mégsem mész te, majd én és Jazz megyünk.

- Hol láttad utoljára?

- Azt hiszem a város felé igyekezett. Nem vagyok benne biztos, de gyalog ment. Nem lesz nehéz követni az illatát, még frissek a nyomok. Félek, hogy nincs biztonságban, amíg nem jövünk rá, mi történt Bellával.

- Még valami?

- Bánj vele normálisan, mert a víziómban sírt. Csak egy kicsit légy vele megértő, nem kell más, mint hogy megfogd a kezét, és szépen, finoman visszahozd ide. Aztán majd még kiderül mi lesz vele. Menj – indított el, egy gyengéd lökéssel. Még a ház előtt is azt hallottam, hogy normálisan viselkedjek a lánnyal. Kíváncsi volnék, mit csinálna az én helyemben. Ha egy idegen, minden mozdulata megkísértené, vagy ha élete szerelmének tökéletes mása belibbenne, és fejre állítaná megszokott napirendjét. Nem lenne nehéz figyelmen kívül hagynom, de nem tudok, nem rá koncentrálni, minden porcikámmal meg akarom védeni őt, a legkisebb bajtól is.

            „…Edward pedig ahelyett, hogy küzdött volna értem, elmenekült, elhagyott, és még máig sem hallottam róla...”

            A fejemben visszhangot vertek Bella, apámnak szóló szavai. Majd a nekem irányzottak is. S semmi nem fájt még úgy, mint az igazság.

        „…Nem tehettem mást, alkut kellett kötnöm, hogy a gyerekeim éljenek. Habár biztos vagyok benne, hogy senkinek nem lesz könnyű, mégis tudtam mi a helyes ebben a helyzetben. Tudom, nem így kellene felfognom, de most végre megmutathatom milyen az élet, ha tudod, olyasmit vesztettél el, ami a tiéd lehetett volna, ha itt maradsz. Nem kellettek nekem gyerekek tőled, csak mellettem maradtál volna. Boldog lennék veled is, de Jake olyat adott, amit te eddig soha. Nem tudom, megadhattad volna-e azt a szeretetet, amit tőle kaptam, és már nem is fogom tudni. De ez így a legjobb…”

- Neked lehet, hogy most jobb, de nekem, és a lányodnak nem. Ha most itt lennél velem, megmutatnám, mennyire szeretlek téged – mormoltam a mellettem elsuhanó tájba. De nincs itt. Ha visszaforgathatnám az időt, máshogy cselekednék. Ha hatalmamban állna, megtenném, amire vágyott és átváltoztatnám, csak hogy tudjam mi lett volna, HA…

            Ismerős illatot éreztem a levegőben. Isabella. Lefékeztem egy fa mellett és körbeszimatoltam. Mindenhol ott volt. Ott keringett körülöttem, és lassan megfojtott. Igyekeztem nem lélegezni, de az eszem azt mondta: Nem! Érezd, mit vesztettél! Mit dobtál el magadtól!!!

- I-isabella? – Még ilyen szánalmas alakot, mint én. – Isabella?! – végre sikerült a nélkül kiejtenem a nevet, hogy elcsuklott volna a hangom.

- Ki van ott? – jött a sírástól elfojtott hang, valahonnan mögülem. – Remélem, azért jöttél, hogy megölj.

- Téves. Azért jöttem, hogy hazavigyelek.

- Akkor, akár el is mehetsz. – Egy közeli fa tövében ült, a térdét szorongatva. Aggódva siettem hozzá, hogy lássam, mi baja. Amikor el akartam venni a kezét, rácsapott az enyémre. – Tűnj innét, és ne is gyere vissza.

- Nem megyek el nélküled! Megsebesültél. Hadd nézzem meg.

- Nem kell. Hátha elfertőződik, és belehalok a fertőzésbe.

- Azt nem engedem – kötöttem az ebet a karóhoz. Elkaptam a csuklóját és elhúztam a lábától, mire a másik kezével arcon csapott, de rögtön utána fájdalmasan feljajdult, és a lábával próbált távolabb tuszkolni magától. – Ostoba. Megmondtam, hogy csak segíteni akarok.

- Miből vagy te?! Márványból?! – ordított egyenesen a képembe. Ezúttal finomabban próbáltam felhúzni magamhoz, de még mindig nem engedte. Zokogva szorongatta a jobb kezét, sérült lábát fedetlenül hagyva. – Menj el, hagyj békén!

- Már mondtam, hogy nem megyek sehová, csak veled. Gyere, hazaviszlek apámhoz, hogy ellásson. Aztán meglátjuk mire mész egyedül – felemeltem a hideg földről és emberi tempóban indultam el vissza. Nem voltunk messze, lehet, hogy nem is városba ment, hanem hozzánk akart eltalálni.  – Elestél? – néztem véres térdére. Követte a pillantásom és némán bólintott. Majd a kezére tévedt a tekintete.

- De a kezemet nem akkor törtem el.

- Nem tört el. Legfeljebb megzúzódott. Máskor ne próbálj megütni, mert te jársz pórul, nem én. Hidd el, nem te vagy az első, akinek ezt el kell mondanom, a lényeg hogy fogadd meg a tanácsom. – Ezt pont én mondom, aki átverte ennek a földi angyalnak az anyját. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is, rajta jár az agyam. – Miért jöttél az erdőbe? – érdeklődtem kedvesebb hangot megütve.

- Nem tudom. Már azt sem tudom, hová indultam, csak mentem és akkor megbotlottam. Aztán jöttél te… Tényleg, hogyan is kerülsz te ide?

- Nem tudom. Volt egy megérzésem, és szerencsédre bejött. Nem kell más magyarázat. Estére nálunk maradsz, holnap reggel beszélek a bátyáddal.

- Ő nem a bátyám. Sok minden, de a bátyámhoz semmi köze.

- Miért?

- Nem érdekes. Csak tegyél le.

- Nem teszlek. És erről, nem vagyok hajlandó vitát nyitni – szögeztem le szigorúan. Az erdő egyre csak fakult, közelgett az este. Isabella a karjaimban lassan ellazult, légzése egyenletessé vált, végül teljesen megnyugodott és álomba szenderült. Én mégsem siettem haza. Sétáltam a fák között és egyre azon járt az agyam, miért érzem úgy, hogy nem soká olyan emberrel lesz dolgom, akire a legkevésbé számítok. Bella naplója arról árulkodik, hogy valaki közeli barát, vagy ismerős támadhatta meg, aznap az erdő szélében. De bárki is tette, duplán bosszulom meg tettét.

Bells szemszöge:

         Nem emlékszem mikor és hogyan kerültem fel abba a szobába, ahol legutóbb is ébredtem. A kezem és a térdem sajgott, mégsem jutott eszembe, hol, mikor szereztem sérüléseket. Csak annyi maradt meg, hogy a rezervátumból jövök haza, ahol a testvérem, egy baromi nagy farkassá változott, majd vissza emberré. Emlékeztem a félelemre, ami elfogott, amikor odamentem hozzá, és a szemébe néztem. Nem az az ember volt, akit ismerek mióta megszülettem. Valaki más, az ő bőrébe bújva. Azt mondta, tűnjek el, vissza se nézzek, fussak és felejtsem el, amit láttam. De erre képtelen voltam. Feltoltam magam ülésbe és körül néztem. Minden úgy volt, ahogy tegnap reggel. De ha tegnapról beszélek, milyen nap van ma? Megpróbáltam visszajátszani az emlékeket, de maradt egy hézag. Akkor talán vasárnap lehet.

            Nagy nehezen felkászálódtam, és talpra álltam. Nem akartam kínozni magam, de ki kellet innen jutnom. Megindultam az ajtóhoz, de amikor elértem, az nem nyílt ki. Fél kézzel rángattam, feszegettem, de meg sem mozdult. Dühösen csaptam rá bal kézzel.

- Azt hiszem, felébredt – hallottam meg egy vékonyka női hangot. Nem volt ismerős, kétlem, hogy valaha találkoztam volna ehhez hasonlóval.

- Bemegyek hozzá – egy mélyebb férfihang válaszolt az előzőre.

- Szerintem, ez nem a legjobb ötlet. Elég nagy bajban vagy enélkül is. Majd én megnézem, hogy van. Carlisle délután úgyis jön, és ellenőrzi a kezét. Reménykedj, hogy ne legyen komolyabb baja. – A közeledő léptekre elhátráltam az ajtótól, és tovább hallgatóztam.

- Nem hittem volna, hogy képes lesz rá. Nem igazán érdekelte, hogy mennyivel vagyok erősebb nála, egyszerűen megütött. Tehetek róla, hogy ilyen ostoba?

- Okot kellett adnod rá, hogy megtegye, Edward. Ez esetben nem tudok melletted kiállni. Valakinek védenie kell a lányt is, jelen pillanatban nekem, szóval te menj, és hívd fel a bátyját. Mondd meg neki, hogy minden rendben, Isabellának semmi baja, csak kimerült. Indulj, és meg ne próbálj az ajtó előtt ólálkodni.

- Rendben, anya. – Most már biztos voltam, hogy ez Edward Cullen, és az anyjával beszél. – Kérlek, mondd meg neki, hogy semmi baj nem lesz, csak maradjon nyugton.

- Mindent megteszek, de amit neked kell, ahhoz nekem semmi közöm sincs. – A zárban fordult a kulcs, a kilincs lenyomódott és egy vörös hajú nő jött be hozzám. Kedvesen mosolyogva újra bezárta az ajtót, és a kulcsot a zsebébe rejtette. – Nem tudom mire jó, de azt mondták, be kell zárni az ajtót.

- Mi történt tegnap? – kérdeztem azonnal. Neki tudnia kell a valós igazat.

- Edward hozott haza, miután rád talált az erdőben. Azt mondta, elestél, egyébként meg elég rendesen lehorzsoltad a térded és a valószínűleg megzúztad a kezed. Megpróbáltunk a lehető legjobban ellátni, de a férjem is szeretne megnézni, amint haza jön. Remélem, nem lesz ellenedre nagyon, ha most kicserélem a kötést, és hozok fel neked némi ennivalót.

- És mikor ütöttem meg? Hallottam, hogy azt mondja, megütöttem.

- Nem akartál haza jönni. Edward felemelt a karjaiba, és nemtetszésedet kifejezve, tarkón csaptad. Igazán rá fért már, de nem hittem volna, hogy pont te fogod elverni. Mármint…

- Értem. Nem ismerem valami régről, mégis megkapta már tőlem az első nyaklevesét.

- Nem bánod? – lépett közelebb, felém nyújtott karokkal, az egyikben valami féle anyagot tartva. – Csak szeretném megnézni.

- Persze. Nyugodtan – leültem az ágy végébe, és figyelmesen néztem, amint letekeri a kötést a lábamról. Valóban ügyesen eshettem el tegnap, mert nem csak hogy lehorzsoltam egy kicsit a bőrt, szépen szétnyílt a térdem. – Mikor jön haza a doktor?

- Nem tudom. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy csillapítsam a fájdalmat. Szólj, ha fáj valamid.

- Nem azért kérdeztem, csak tudni akarom, mikor mehetek haza – finoman visszakötözte a térdem és bűnbánóan felsóhajtott. Nem ért váratlanul, Edward szavaiból is kiderült számomra, hogy nem mehetek még haza.

- Nem tudom, de addig is, hozhatok valamit reggelire? Biztosan megéheztél.

- Köszönöm, de nem kérek semmit.

- Ó! Hát akkor, csak szólj, ha hozhatok, vagy tehetek érted valamit. Bármit.

- Hívja ide, Edwardot, kérem.

- Sajnálom, de elfoglalt. Megígérem, hogy amint lehet, jön, de nem hiszem, hogy kettőtök közül bárkinek jó lenne, ha most kettesben maradnátok. Persze szólok neki, hogy kerested – tette hozzá kedvesen, aztán magamra hagyott. Unottan feküdtem hanyatt az ágyon. Vajon mi történt tegnap, miután eljöttem La Pushból? Fúrta az oldalam a kíváncsiság, de még jobban az, hogy Edward, hogyan talált rám, amikor azt sem tudhatta, hol vagyok, mit akarok. Nem mintha én tudnám, hogy tegnap bármit is akartam volna.

            A délelőtt nagy részében csak feküdtem az ágyon, és bámultam a halványszínű plafont. Haza is akartam menni, meg nem is. Tudni akartam, hogy mi van a bátyámmal, de nem mertem volna újra elé állni. Amire emlékszem róla, hogy egyáltalán nem hasonlított önmagára. Tudtam, hogy ő az, de nem voltam képes felfogni. Az a hatalmas fenevad ő volt, és az ember, aki előtte a helyén állt, szintén Avon volt. Akkor mégis miért kételkedem abban, hogy mit láttam? Miért nem bízom magamban és benne? Miért menekülök, ha nincs hová bújnom a valóság elől? Egyszer úgy is utolér, akárhol legyek ebben a világban.

            Rájöttem mit akarok csinálni. Egyszer csak bevillant. Lábra álltam és elküzdöttem magam a gardrób ajtajáig, ami az ablakkal szemközti falból nyílt egy kisebb szobányi helységbe. Tele volt női ruhákkal és kiegészítőkkel. Leültem az első beépített szekrény elé, és elkezdtem pakolászni. Illetlenség! Mondta volna anyám. Nem tehettem róla, kíváncsi voltam, mi ez a hely. Kipakoltam az alsó polcot, aztán a következőt és akkor találtam meg. Egy kis doboz, teleragasztgatva mindenféle matricával. Szívek, virágok, mosolygós arcok. Nem lenne szabad, nagyon nem. De nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. A kezem automatikusan nyitotta ki a fémdobozt. Amikor kinyitottam, megdöbbentem.

- Anya? – csúszott ki a számon, már-már hisztérikus hangon. Ez képtelenség. Nem lehet, hogy itt, ebben a házban…

            Négykézláb másztam vissza a szobába, kiborítottam a képeket a földre és félredobtam a tartót. Mi a fene folyik itt?! Szétterítettem őket fejjel lefelé és egyenként, félve fordítottam fel mind. Nem hittem a szememnek. Anya volt mindenhol. De nem akárhogy; fiatalon. Minden kép hátuljára volt írva egy dátum és egy-két szó. Az egyik hátoldalon különös dátumot láttam meg. Számoltam egyet gyorsan és rájöttem, ez anya tizennyolcadik születésnapjának dátuma. Alá pedig három röpke szót írtak:

            „Én és Edward”

            Remegő kézzel fordítottam meg a képet. És ott volt, anya tizennyolc évesen és Edward úgy, ahogy most. Sikítani akartam, de nem ment, a torkomra forrtak a hangok és a könnyek. Kizárt, hogy ez igaz lenne, hiszen ilyen nincs. Átnéztem a többi képet, de mindenhol ugyanaz. Egy fiatal boldognak látszó pár. De nem volt reális. Semminek nem volt valóság alapja, minden más volt, mint, ahogy elmesélték apával. Kezembe vettem a dobozt és megvizsgáltam alaposabban. Belülről, az aljába be volt ragasztva két repülőjegy, Floridába. Ott laktak nagyiék, amíg még éltek. Miért kéne Cullenéknak két repülőjegy? Biztos voltam benne, hogy ennyivel nem úszom meg. Kell lennie, valami más megmagyarázhatatlan dolognak is, ami még jobban kiborít. De nem volt, nem találtam mást, csak ezt a csomó képet. Idegesen túrtam a hajamba, próbáltam találni valami magyarázatot, de semmi. Csak a néma üresség.

            Léptek zaja ütötte meg a fülemet. Talpra küzdöttem magam és az ajtóhoz siettem. Most vagy soha. Hangosan kopogni kezdtem az ajtón. Meg kell hallania valakinek. Amikor a kulcs fordult a zárban rájöttem, hogy talán el kellett volna pakolnom a képeket. Nem akárkivel kell beszélnem, hanem Edwarddal. Sajnos nem volt ekkora szerencsém. Egy lány nyitott ajtót. Már találkoztam vele, amikor tegnap eltűnt. Most nem tűnt olyan rémültnek. Annál inkább én.

- Szia. Minden rendben?

- Öhm. Igen. Csak ki kell mennem a mosdóba. Azt hiszem, már ideje lenne ennem is valamit, ha kérhetek ilyet – vakartam meg a tarkóm, s közben próbáltam takarni a mögöttem hagyott rumlit.

- Persze, gyere csak. A mosdó erre van, mindjárt szólok, Esmenek, hogy készítsen neked ebédet.

- Köszönöm. – Megmutatta az ajtót, aztán elindult tovább. Alaposan megmostam az arcom, még az is eszembe jutott, hogy meg kéne fürdenem, de nem mertem kockáztatni. A mosdókagylónak támaszkodva vettem pár mély lélegzetet. Amíg senki nem megy a szobám közelébe, nem kell félnem semmitől, de előbb vagy utóbb úgyis ki fog derülni. Remélem inkább utóbb.

- Isabella? – kukkantott be a lány az ajtórésen. – Bocsánat. Csak annyira csendben voltál, hogy azt hittem megszöktél. Vagy, hogy azon ügyködsz. Bocsánat, még egyszer.

- Talán nem mehetek el, ha úgy tartja kedvem?

- Sajnos nem. Külön utasításra nem engedhetünk el egyedül, sehová. Kész az ebéded, gyere, lekísérlek a konyhába.

- Nem akarok, megszökni. Legalábbis, amíg nem tisztázok néhány dolgot a fivéreddel, nem szándékozok el menni.

- Ezt örömmel hallom. Egyébként az én nevem Alice. Alice Cullen, és Edward a bátyám. Megbízunk egymásban, ha valami olyasmit szeretnél megbeszélni vele, ami nem túl privát, azt akár nekem is elmondhatod.

- Nem, kösz. Ezt személyesen vele kell megtárgyalnom. Csak vele!

- Hát rendben, akkor gyere velem. – Követtem a földszintig, ott átvett Esme, mint kiderült már, a fogadott anyja. Ebédre egy finoman fűszerezett csirkecombot kaptam, főtt burgonyával. Feszülten mozgolódtam, miközben elfogyasztottam az ételt. Nem csak azért, mert a nő, minden egyes mozdulatomat figyelte, hanem azért is, mert Edward Cullen időközben megjelent az ajtónyílásban. Nem foglalkozott mással, csak velem. Kérni akartam Esmetől egy pohár vizet, de még mielőtt megszólalhattam volna, a fiú ott termett mellettem a semmiből, azt se vettem észre, hogy megmozdult volna, olyan halkan tette. Amikor végeztem, elpakolni sem hagytak, elvették tőlem a tányért, és Esme mosogatni kezdett, Edward pedig visszakísért a szobámig. Eljött az idő, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Be akarta csukni az ajtót, de én az ép kezemmel elkaptam, és nem hagytam neki. Érdeklődve vonta fel fél szemöldökét, nem szólt egy szót sem.

Gyerünk, Bells! Csak nyögd ki végre!

- Beszélni szeretnék veled.

- Tudom. A húgom már mondta. Reméltem, hogy erre nem most kerül sor, de mondd, mi a probléma. Várj! – tartotta fel a kezét, belém fojtva a szavakat. – A tegnapról van szó?

- Nem.

- Akkor arról, hogy miért vagy bezárva?

- Nem.

- Rendben. Ez esetben mondd csak – intett nagylelkűen.

- Van valami, amit el kell magyaráznod nekem. Elegem van a feltűnőségedből és abból, hogy mindent hozzád tudok kötni, valamilyen úton. Most tudni akarom, miért van ez.

- Nem tudom, mire gondolsz. Kifejtenéd bővebben?

- Mi ez? – félreálltam az ajtóból, hogy jobb belátása nyíljon a felfedezésemre. Edward elsápadt, szemei elsötétültek, tekintete ködössé vált. Utoljára akkor láttam ilyennek, amikor megtudta, hogy anya meghalt. Azt hiszem, jó nyomon járok az igazság felé. – Úgy látom, van némi magyarázni valód.

- Hol találtad ezeket? – kérdezte fojtott hangon. Kőszoborként állt a falnak préselődve, és a szétszórt képekre meredt.

- Az egyik polcon. Pakolásztam, ruhát kerestem, és ott volt. Nos, megmagyarázhatnád, hogy mi folyik itt, még mielőtt agyvérzést kapok az irracionális jelenségek miatt.

- Sokkal bonyolultabb, mint ahogy gondolod. Ezt nem lehet csak úgy elmesélni.

- Képzeld, a bátyám sem vesztegette az idejét a magyarázatokra. Nem tudom, mi folyik itt, de már azt is kétlem, hogy anyát egy erdei vad ölte meg. Vadnak vad volt, csak azt nem tudom, melyik…

- Soha nem lettem volna képes bántani Bellát! – kiabálta az arcomba. Az ajtó hangosan csattanva csapódott be, az asztalon megremegtek a dolgok. Nem bírtam magamban tartani a dühömet, vissza kellett vágnom, elvégre a legjobb védekezés a támadás, nem de?

- Ezek szerint most bevallottad, hogy titkolsz valamit?! Mert nekem nagyon úgy hangzott!!

- Ne hidd, hogy bármit is jobban tudsz nálam!

- Pedig hidd el, tudom, hogy azon a képen te vagy anyával, de ha minden normális lenne, akkor legalább ötven évesnek kéne lenned, ha nem többnek! Miért van akkor az, hogy azon a képen ugyan annyinak látszol, mint most?! Mert… - szívesen mondtam volna tovább, de hatalmas kezével befogta a számat. Legalább tíz évvel idősebbnek tűnt ebben a pillanatban. Lesütötte szemeit, a pillái alól nézett fel rám.

- Nem akartam, hogy belekerülj ebbe a… ebbe a világba. Ő azt mondta nem lehetek veled semmilyen bizalmas kapcsolatban, nem mondhatok neked semmi magamról. A bátyád tudja jól, hogy mi vagyok én, hogy mi a családom. Azt kérte csak a legvégső esetben vonjalak bele. Azt hiszem, ennek épp most van itt az ideje…