8. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom a sok késést, de én mindent megtettem az írás érdekében. A következő is készül már és ígérem, nem kések vele nagyon sokat.

Jó olvasást!

Rosmine

  

8. Vigasz

Bells szemszöge

            - Hihetetlen, hogy megint meg kellett mentselek. – Edward hangja semmiségnek tűnt a fülemben lévő állandó, dobolás mellett, mégis minden szavát hallottam. -  Újra megtörténik, és én nem tehetek semmit. Állok, és tétlenül nézem, hogy egyre közelebb kerül, lebontja a magam köré emelt falakat, mégsem állítom meg. Bárcsak tudnám, mi lett volna, HA!...

- Te most hozzám beszélsz? – kérdeztem idiótán, jóformán még alvás közben. – Mert ha igen megtennéd, hogy előröl kezded! Nem figyeltem.

- Ébren vagy? Nem is vettem észre – tűnődött el.

- Én sem – jegyeztem meg viccelődve.

- Nem félsz tőlem. És ez olyan mintha normális lennék, pedig nem vagyok az. Csupán te és… édesanyád vagytok ilyen bolondok, hogy bíztok bennünk, szörnyetegekben. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg azt akartad, bizonyítsam be, nem vagyok evilági. De a szemeidben láttam, hogy komolyan gondolod a szavaidat és ez abnormális. Egy épeszű ember sikítva rohant volna el, amikor azt mondom neki, vámpír. De te nem. Ott álltál és azt hitted, csak rád akarok ijeszteni, és még arra is rávettél, hogy előtted… egyek. Tudni akarom, mire gondoltál abban a pillanatban, amikor megtettem! – megragadta a vállaimat és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem azt a mámorítóan jó illatát. Szemeit az enyémbe fúrta és ekkor jöttem rá, mit csinál.

- Hagyd ezt abba! – próbáltam ellökni magamtól, de csak percek múlva tűnt fel neki, hogy min ügyködök. Elengedett és visszaült az ágyam szélére. – Tisztázzunk valamit. A gondolataim nem véletlenül ilyen csendesek. Nem áll szándékomban megosztani másokkal, szóval ezt ne csináld többé.

- Mégis miről beszélsz? – úgy nézett rám, mintha nem tudná, mire gondolok éppen.

- Arról, hogy ne olvass a gondolataimban. - Sötéten felnevetett és közelebb dőlt hozzám.

- Szerinted, ha olvasnék, a gondolataidban itt ülnék és kikérdeznélek? Ugyan már. Ennyire, még te sem lehetsz ostoba. Olyan vagy, mint Ő. Mindened. A mozgásod, a hangod, az illatod, még úgy is nézel ki, illetve ahogy nem hallottam az Ő gondolatait, a tiédet sem – közölte csevegő hangon.

Megkönnyebbültem, és akaratom ellenére felsóhajtottam, amit nem hagyott figyelmen kívül. – Csak nem titkolsz előlem valamit?

- Nem – vágtam rá a kelleténél hangosabban.

–                    Szóval igen. Te sem hazudsz valami jól. Ez azért megkönnyíti a helyzetet – mosolya bánatos volt, és egyáltalán nem valódi. Utálom, ha valaki megjátssza magát! Ha nincs jó kedvében, ne tegyen úgy, mintha sugározná az örömöt.

Macskásan nyújtózkodtam, majd le sem véve róla a szememet ülésbe tornáztam magam, szorosan a testem köré csavarva a takarót, pedig nem voltam meztelen.

- Meséld el! Milyen volt? – kértem csendesen. – Mondd el, hogy miért nem ejti ki senki a nevét, csak úgy beszéltek róla, mintha maga lett volna a csoda. Amikor Carlisle beszélt velem, úgy tűnt, mintha… nem is tudom… Butaságnak hangzik, de mintha istenítette volna. Egy szentet képzelek el, ha hallgatom, amit mond és érteni akarom, miért. Mi volt nektek és már miért nem az?

- Ez nem olyan egyszerű – hárított azonnal. Kezdtem érezni, távol akar tartani magától és nem tudom, miért teszi. Nem akarom ezzel bántani, egyszerűen, érteni akarom anya életét és halálát. Régen apa mesélt egy-két dolgot, hogy milyen nehéz volt megszereznie anyát, de kicsi voltam, nem tudtam felfogni ennek a jelentőségét. Most viszont, hogy tudom, az, aki először szerezte meg a szívét nem ember volt, annál inkább egy misztikus lény, ami csak a mesében létezett- eddig.

- Kérlek, Edward! – igyekeztem nagyon kedves lenni, de elfordult tőlem, így szakítva meg a szemkontaktust, az egyetlen mentőövet, amibe kapaszkodhattam volna. – Én nem értem miért vagy velem ilyen. Nem az érdekel, hogy ki, vagy mi vagy. Mert ha ez kell, kimondom nyíltan, nem félek tőled, annál inkább megbízom benned. Nem tudom miért, de képes vagyok mindenemet, akár az életemet is rád bízni, mert azt érzem, nem fogsz cserbenhagyni.

- Látod? Épp ezért fogsz elbukni. Épp ezért bukott el… Ő is. Mert túlságosan bízott egy szörnyetegben.

- Nem vagy szörnyeteg – kibújtam a takaró alól és mellé másztam, kezemet a karjára simítva, ami megfeszült az érintésem alatt, de utána már nem lazult vissza. Féltem, ha most veszni hagyom ezt a csatát, soha nem tudom meg, amit akarok. – Ha az lennél, vajon képes lettél volna többször is a keresésemre sietni, amikor valami ostobaságot csináltam, és visszahozni egyenesen ide? Nincs szükségem semmire, csak igaz szavakra.

- Legyen, ha ezt akarod. A hosszabb, vagy a rövidebb verziót akarod hallani?

- Azt, amelyik csak az igazságot tartalmazza.

- Bella… - megremegett, mikor kiejtette anya nevét. -… nagyon tisztaszívű volt. Mindannyiunkat úgy kezelt, mintha mi is csak emberek lennénk. Már nem emlékszem mikor voltam igazán szerelmes ő előtte, de ha volt valaki az életemben, soha nem érhet fel hozzá. Nem bírtam nélküle eltölteni egyetlen órát sem. Mindig figyeltem valahonnan, este néztem, ahogy alszik, napközben viszont úgy viselkedtem vele, mint egy leprással. Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez így nem alakulhat jól. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem szóba állni vele, találkoztunk minden szünetben, majd fordult a kocka. Őt is szörnyen sokszor meg kellett mentenem, vonzotta a bajt, mint egy mágnes, de ez még inkább csak azt mutatta, hogy szüksége van rám. Elvittem vacsorázni, ahol mindent megtudott rólam. Mindent, amit féltve őriztem, a falak leomlottak körülöttem és ő közelebb került hozzám, mint bárki más. Nem zavarta, hogy egy gyilkos vagyok, bármit mondtam, megmagyarázta, bármit tettem, megbocsájtott nekem. Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy valaki így szerethetett engem, mint ahogy ő tette – tekintete a távolba révedt, már nem itt járt, hanem valahol máshol, ahová én nem juthatok el. – De mellettem mindig veszélyben volt. Miattam került életveszélybe, vámpíroktól kellett megmentenem úgy, hogy közben ne távolodjak el tőle ismét. Még azok után, amin keresztül ment miattam, sem lett volna képes elengedni engem. Nem láttam a fejébe, nem tudtam miért teszi, de láttam a szemeiben az igazságot. Soha nem félt tőlem és a családomtól, sőt, vámpírrá akart válni, hogy ne kelljen elválnunk, együtt lehessünk örökké. Ez volt az, amit nem tudtam megtenni. Elvenni a lelkét, örök kárhozatra ítélni, kínozni... Bármit megtettem volna érte, de ez semmiféleképpen. Képtelen voltam megölni Őt. Ez vezetett idáig. Hozzáment Jacobhoz és megszülettetek a bátyáddal.

- De hát miért? Nem lehet, hogy hagytad így elmenni. Ha ennyire szeretted, kellett valami ok, hogy elhagyjon… hogy elhagyjátok egymást. Miért?...

- Azért, mert másodjára öltem meg majdnem.

- Micsoda? Nem, nem. Ez egyáltalán nem lehetett így.

–                    Pedig igen. Először egy nomád vámpír hármas akart végezni vele, ami majdnem sikerült is. Ha nem érek oda időben hozzá, te nem lennél most itt. Meg kellett győznöm, hogy mellettem mindig veszély les majd rá. De hajthatatlan volt. Nem akart elhagyni, én pedig nem tudtam volna magamtól megtenni – még mindig nem nézett rám, bánatosan mosolygott, kezében egy papírlapot tartva. Sajnos a sötétben nem láttam jól, de biztosan egy kép lehetett. Vagy valami hasonló. – Aztán a húgom születésnapján a saját családom akarta megkóstolni… Sajnálom, ez elég durva megfogalmazás, de igaz. Jasper még fiatal volt és éhes. Bella pedig megvágta az ujját egy papírral. Csak ennyi kellett, hogy belássam, nekünk ez így soha nem fog menni. Ha magamtól nem tudom megvédeni, akkor nincs számunkra közös jövő. Ha bántanám, nem élném túl. Hogy ezt megelőzhessem, lépnem kellett – a szobára drámai csend ereszkedett, láttam rajta, hogy látja maga előtt az eseményeket, mindent újra átél. A szerelmet, a fájdalmat, a csalódást.

– Én hagytam el – vallotta be percekkel később. – Itt hagytam egy hatalmas hazugsággal a nyakán. Azt mondtam, nem elég jó nekem, hogy nem tartozik a világomba és soha nem is fog. Hogy soha nem szeretettem és nem is fogom. Elmentem és nem jöttem vissza többé Forksba. Azt akartam, hogy elfelejtsen, hogy éljen normális életet, legyen boldog, szép jövője, olyan, amiben nincsenek vámpírok, akik az ő vérét akarják. Magam sem tudom, hogy tettem, de hátat fordítottam életem értelmének és elhagytam, holott még most, hogy halott is mindennél jobban szeretem őt… - hangja elhalt, eggyé vált a csenddel, ami közénk fészkelte magát. Szemeimből kicsordultak a gyász és az együttérzés könnyei. Nem tudom honnan vettem az erőt és bátorságot, de letérdeltem elé, kivettem a kezéből a papírlapot és karjaimmal bizalmas ölelésbe zártam hideg testét, melyet már rázott a néma zokogás. Valóban összetört; egy erősnek látszó, magabiztos vámpírt térdre kényszerített az elvesztett szerelem. Jobban mondva, nem a vámpírt, hanem a férfit, aki legbelül, a rémisztő külső mögött rejlett...