10. Fejezet

 Nos, meghoztam a 10. fejezetet is, remélem nektek is tetszeni fog. Igyekeztem teljesíteni az a szemszögre vonatkozó kérést, de még nem láttam elérkezettnek a pillanatot, hogy belevágjak a dolgok közelébe.

Jó olvasást, kívánok!

Puszi

Rosmine

10. Szabad vagy sem?

Bells szemszöge

            Senki nem tudott megakadályozni, abban, hogy iskolába menjek. Nem bírtam tovább a bezártságot, a falak lassan közeledtek felém, nem kaptam levegőt, azt hittem bele őrülök. Ki kellett szabadulnom és ebben még hét vámpír sem tudott megakadályozni. Hiába ezerszer – ha nem többször – erősebbek nálam, az akaraterőmmel senki sem szállhatott szemben, olyannyira elhatároztam magam. Bánom is én, ha a két Cullen végig ott lesz a nyomomban, de legalább nem kell a házi őrizetben csücsülnöm. Reméltem, hogy addig senki nem fogyassza el desszertnek a macskámat.

            Matekon beültem a szokásos helyemre, Naomi barátnőm mellé, aki meglepetten konstatálta, hogy újra jelen vagyok az iskolai életben. Érdeklődve figyelte, ahogy kipakolom a füzetemet és a tolltartóm, és csak utána tette szóvá, mennyire „hiányozhattam neki”.

- Te itt? – bámult az arcomba. – Néhányan már azt a hírt terjesztették rólad, hogy halálos beteg vagy, és utolsó napjaidat nem akartad az iskolában húzni. Szólhattál volna, hogy hol vagy. És meghívhattál volna anyukád temetésére is – motyogta morcosan ráncolva szemöldökét.

- Tudod, hogy mindig mindent megbeszélek veled, de semmi olyan nem történt velem, ami említésre szorulna itt és most. – Csupán egy csapat vámpír atyáskodik felettem, a bátyám meg egy baromi nagy farkas… Szólalt meg a fejemben egy hangocska. – Anya temetése pedig szűk körű volt. Nem vertük nagydobra.

- Mégis tud róla az egész város. Mit titkolsz, Bells? – átlátott rajtam, mint a szitán. Nem csodálom, miközben egy távfutó lihegését is lepipálva kapkodtam a levegőt.

- Semmit sem… Izé… Én… Ne haragudj, nem mondhatom el – dadogtam, mint valami őrült. Naomi megforgatta a szemét és elfordulva tőlem, tovább mondta a magáét.

- Nem értelek téged. Tényleg, Bells. Azt sem tudom, miért fáradok még mindig. Amikor megismertelek azt hittem, te más vagy, mint a többiek. Normális, kedves jóindulatú lánynak ismerlek. És most kiteszem érted a lelkem, te pedig rám se hederítesz. Hívtalak a mobilodon és még csak véletlenül sem te vetted fel. Onnan tudtam, hogy beteg vagy, hogy a bátyád megpróbált megnyugtatni, semmi bajod. De hol voltál ennyi ideig?

- A család egyik régi ismerőseinél. Van ott egy orvos, aki gondomat viselte, amíg fel nem épültem a… - járt az agyam, mire foghatnám rá, de valahogy semmi nem ugrott be. Szerencsére Alice időben érkezett meg, mint mindig.

- Tüdőgyulladásból. Szia, a nevem Alice – mutatkozott be barátnőmnek.

- Aha, tudom. Már ismerjük egymást, biológiáról. Rémlik? A múltkor segítettél az esszé megírásában.

- Persze, tényleg. Már emlékszem. Naomi, igaz?

- Igen. Szabad megtudnom, hogy honnan ismeritek egymást? – mutatott ránk. Ez sem kerülte el a figyelmét. Tavaly leadtam a biológiát, pont akkor, amikor Alice és Naomi is felvette. Nem találkozhattunk más órákon és a szüneteket sem vele töltöttem.

- A családunk régi barátja. Amikor Mrs. Black elhalálozott, Bells meglátogatott minket, és mi örömmel fogadtuk. Ott barátkoztunk össze.

- És akkor mi van a tüdőgyulladással? – kötött bele megint Naomi.

- Az apám, Carlisle, orvos. Dr. Cullen, így biztos jobban ismerős.

- Értem. És mit csinálsz most itt? Azt hittem nem velünk vagy egy csoportban.

- Felvettem egy plusz matekot, és mivel nem lenne ma első órám, a tiétekre fogok bejárni minden szerdán és lehet hogy pénteken is, attól függ, a bátyámnak jó –e az a nap – pillantott hátra a válla felett. A pillantásom Edwardra tévedt, próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel az itt léte, de mikor felnézett rám, elvesztem. Miért kellett pont az én anyámat kifognia a sok lány közül? – Nem hiszem, hogy örülne még egy plusz órának. Akkor csak hetente egyszer találkozunk ezen az órán – vont vállat az apró lány és újra felénk fordult.

- Van más óra is, amit felvettél? – méregettem gyanúsan.

- Igen. A gazdaságtan helyett társadalom ismertet, Mr. Bakerrel és a történelem fakultációra is felírattam magam. Ha jól tudom, mind a kettőt ő tartja.

- Na, ne mondd. Különös, hogy ugyan azokra az órákra és faktokra fogunk járni, nem?

- Igen, de legalább nem leszel egyedül – villant rám Edward tekintete. Azt hittem felsikoltok az ijedségtől. Reméltem, hogy itt nem fogják ezt csinálni, de nem is tudom mit képzeltem. – És apám úgy gondolta, a te órarendedet sem ártana megformázni.

- Hogy micsoda? – végleg kiakadtam, amikor a kezembe nyomott egy papírt.

- Ezt délután add le az ügyintézői irodában.

- És ha nem?

- Akkor majd én megteszem. Van belőle egy másik példány, hátha valami butaságot csinálnál. Szabadon dönthetsz, hogyan legyen a továbbiakban.

- Ezt soha nem fogom megbocsájtani neked. És neked sem – böktem Alicere dühösen.

- Én szólni akartam, de ő nem engedte. Megfenyegetett és nem hagyhattam, hogy… Sajnálom, tényleg, de legyen elég, hogy egyikőnk mindig veled lesz. Minden órán lesz egy ismerős arc a közelben.

- Igen. Épp ez a bajom – vágódtam le a székre durcásan. Örülnöm kéne, de most mégsem tudtam megtenni. Már kezdem beleélni magam a gondolatba, hogy szabad vagyok hetente legalább ötszöri alkalommal. Még sem kellett volna elragadtatni magam. Miért lettem és hirtelen ennyire álmodozó?

- Jó reggelt, gyerekek! – jött be az ajtón Mrs Lowers, kezében néhány füzettel és papírral. – Mindenki menjen a helyére, hadd lássam a hiányzókat! – ráncos kezével helyére intette a diákokat, akik ellenkezés nélkül engedelmeskedtek neki. Mindenki félt tőle, és amilyen eszközökkel tanított, nem is csodálkozom rajta. Számolás közben szemei megakadtak rajtam, felvette szemüvegét és mosolyogva nyugtázta, hogy tényleg itt vagyok. – Miss Black, örülök, hogy újra az órámon köszönthetem. Remélem nem lesz nagyon nehéz felzárkózni, de ha akadályba ütközne, szívesen várom óra után az asztalomnál.

- Igen, tanárnő.

- És a két Cullen testvér is jelen van. Ezt örömmel látom – halványan kifestett szája mosolyba szaladt, ahogy Edwardra nézett és a húgára. Látható, hogy mindenkire hatással vannak, nem csak én vagyok ennyire befolyásolható. Elfordítottam róluk a tekintetem és figyelmem a füzetem firkálására irányult, egészen kicsengőig. Nem foglalkoztam a mögöttem elinduló pletykákkal, amik valószínűleg arról szólnak, hogy különös módon egyszerre tértünk vissza hárman a hosszas betegeskedésből, arról nem is beszélve, hogy nem tűnök úgy, mint aki tartós betegségből épült fel. Meg kell tanulnom színlelni és tökéletesítenem kell a hazudási technikámat.

- Bells?! – kalimpált az arcom előtt Naomi. – Esélytelen, hogy egy percig is rám figyelj, ne Cullenékre. Feladom, ha végre elmondod, mi a fene folyik itt.

- Semmi. Egy ideig náluk vendégeskedek, és Alice nagyon szeret kiszúrni velem. Értem ez alatt, a túlzott gyámkodást vagy épp az örökös vásárláshajlamot. De nagyon kedves. Ha megismered, te is rájössz, hogy teljesen normálisak. Igaz, eddig mindig úgy bántunk vele, mintha más bolygóról jött volna, de tévedtünk. Sokkal több van benne, mint ebben az iskolában, bárki másban. – Alice felém kapta a pillantását és nemlegesen rázta a fejét. Tudhattam volna, hogy hallgatóznak. Edward megragadta húga karját, felállt vele és a kijárathoz indultak. Láttam rajta, hogy valami miatt nagyon fel van dúlva, és nem hagyhattam, hogy ostobaságot csináljon. Felpattantam a helyemről én is, és mindent magam mögött hagyva utánuk eredtem. A parkolóban értem utol, ahol ugyanis engem vártak.

- Megmondanád, mi a fene ütött beléd? – szegezte nekem kérdését Edward mikor megérkeztem. – Komolyan annak a lánynak akartad kiönteni a szívedet?

- Neki legalább ki lehet, nem úgy, mint egyeseknek – meredtem rá vissza. Ösztönös védekezés volt, nem tehettem ellene semmit.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a fél várost le kell mészárolnom, ha kikotyogod a titkunkat? El sem tudod képzelni, mennyi ideje van nyugtunk az emberek érdeklődésétől.

- Te bizonyára nem olyan régóta, tekintve, hogy közelebb állsz hozzájuk, mint a családodból bárki más – támadtam vissza. Edward arca elsápadt, tudtam, hogy ez övön aluli volt, de nem tudtam megállítani magam. Nem lett volna szabad anya példáját felhozni, de eszembe jutott és ez volt az egyetlen ötletem hirtelen.

- Valóban. Igazad van. De akkor sem mondhatod el senkinek – hajtotta le a fejét, a cipője orrát bámulva.

- Nem akartam elmondani neki semmit. Nem vagyok hülye, ennyire ne nézzetek őrültnek. Ha én nem tudtam róla, akit a legjobban érintett a dologban, akkor szerinted elmondanám egy kívülállónak?

- Ez… Nem jutott eszembe.

- Persze, hogy nem. Mert hamarabb cselekszel, mint gondolkodsz. Arról volt, szó, hogy nem tudjuk, ki ölte meg anyámat, vagyis egyelőre nem tehetek mást, minthogy élem a megszokott emberi életem. A hangsúly az emberin van. Nincsenek vámpírok, sem vérfarkasok. Rendben?

- A legnagyobb veszélyben épp azért vagy, mert nem tudjuk, ki vadászik rád, Isabella. Miért nem tudod felfogni, hogy csak neked akarunk jót?

- Egyesek azt akarnak, mások nem. Van, aki csak nagyobb zűrt kavar, mint amekkora eleve van. Azt hiszem, tudjuk, hogy ezúttal rólad van szó, Edward – böktem rá, megragadtam Alice karját, és együtt visszamentünk Naomihoz, aki értetlenségét nem tükrözve bámult barátnőm arcába. – Csak Edward megint magát adja – sóhajtottam lemondóan. Azt szerettem benne, hogy mindig látta, mikor akarom elmondani a problémámat, és mikor terelném inkább a szót. Ezúttal sem volt máshogy. Naomi felvetette, hogy szervezni kéne egy bulit a visszaérkezésem alkalmával. Nos, ebbe csak nekem nem lehetett beleszólásom, de nem is csodálkoztam rajta. Úgy vélem a két lány nagyon jól ki fog jönni egymással.

- Kerti parti? – kérdezte Naomi. Alice riadtan rázta meg a fejét. A hétvégére fényes napsütés várható. Kétlem, hogy örülnének pár csillogó vámpírnak a diákok.

- Legyen inkább egy egyszerű esti buli. Nagyon szívesen beszélek a szüleimmel, hogy megengednek –e nekünk egy kisebb összejövetelt. Elég nagy a házunk az egész évfolyam számára.

- Nem kötök bel a szervezésbe, de szeretném a vendéglistát én ellenőrizni – kötöttem ki, mindkettejük elkeseredésére. – Nos, akkor nálatok? Szombaton? – kérdeztem Alicet.

- Hát, az attól függ, sikerül –e meggyőznöm a többieket, hogy viselkedjenek vendégszeretően. Elég jó kilátásaink vannak, de… valami nincs rendben. Isabella, megmondanád, kiket akarsz elhívni és kiket nem? – sandított rám összehúzott szemekkel. Most jön a neheze. Meggyőzni őt, hogy legalább két farkast hadd hívjak meg. Szerencsémre megszólalt az óra elejét jelző csengő, és nem volt időm befejezni a vallatásom másodi szakaszát. Felpattantam a helyemről és a biológiaterem felé vettem az irányt, nyomomban apró testőrömmel. Ki kell találnom valami frappáns kis megoldást, amivel rávehetem, hogy beengedje a farkasokat a bulira.

            Rosalie nem volt elragadtatva a hírtől, hogy Esme és Carlisle beleegyeztek a hétvégi táncestbe - ahogy Edwardnak sem tetszett a dolog. Nem értettem miért viselkedik úgy, mint aki megbánta azt a csókot a temetőben. Őszintén sajnálom, hogy nem képes bevallani magának, mit érez igazából. Tudom, hogy valójában nem én vagyok az, akit szeret, hanem anya, de ő már nem jöhet vissza. Tisztában van azzal, hogy elszúrta, és ez jobban nyomasztja, mint az, hogy irántam is érez valamit, még ha nem is olyan erősen. Egyszer úgy is be kell látnia.

- Remélem ez is úgy fog elsülni, mint a múltkori. Jaj nem, bocs! Ezúttal itt lesznek azok a dögök is. Még jobb… - fújtatott Rosalie, a végén rám nézve. Most rólam és Naomiról beszél?

- Nem, Rosalie, fejezd be! Ez más lesz. Láttam, hogy minden rendben fog menni, ahogy azt is, hogy te fogsz nekem segíteni.

- Akkor elromlott a képességed, mert én magasból teszek a bulidra. Ezúttal nem vagyok hajlandó elköltözni! Ha az kell, én leszek az első, aki keresztbe tesz neked a szervezésben. Már tudom is, hogyan!

- Tévedsz. Bármit határozol el, még időben meg tudlak benne akadályozni, ezt ne feledd! – az apró lány hirtelen a szőke fölé magasodott az én szemeimben. Hiába volt akkora különbség, Rosalie összehúzta magát, és már azt is tudtam, miért. Edward a szoba végében állva, halkan felhördült és villámokat szóró szemeit húgára szegezte.

- Meg se fontold jobban, különben kitekerem azt a csinos kis nyakadat – fenyegette.

- Ebben a családban én vagyok az egyetlen normális személy?! Ti hagyjátok, hogy ezek bulit szervezzenek, miközben valaki a lányra vadászik, arról nem is beszélve, hogy palotapincsi találkozót tartanak majd nálunk azok a dögök. Álljak be talán kutyakozmetikusnak, hogy jobban megbarátkozzunk?! – kiabált magából kikelve és kisebb tornádót kavarva, kiviharzott a házból, Emmett utána. Tudtam, hogy nem jó ötlet hagyni, hogy bulit szervezzenek a lányok.

- Sajnálom, kedvesem, ez nem feléd irányult – szólalt meg kedvesen Esme. Ő az egyetlen ebben a házban, aki normálisnak mondhatja magát. – Készítettem neked vacsorát, ha gondolod…

- Persze, azonnal megyek, csak megkeresem…

- Őt keresed? – kérdezte Jasper kezei között tartva az én Nalámat.

- Ti aztán jól összebarátkoztatok – mosolyogtam kettősükre. Nala nyávogva fészkelődött a márványkarok között és dorombolva bújt közelebb a hideg férfitesthez. Nevetnem kellett Alice kigúvadó szemein. – Igyekszem távol tartani tőle.

- Nem, nem én csak…

- Ne aggódj, mindenkihez így bújik, akit nem tart ellenszenvesnek. Még a bátyámat is kedveli, pedig tudtod, mennyire lehetetlen ez – nevettem fel, magamhoz véve a macskát, aki egy elégedett ásítással üdvözölt engem. – Lusta macska – morogtam az orrom alatt. Irigyeltem, amiért itt fekhet egész nap, büntetlenül. Követtem Esme –t  a konyhába,  Nalat letettem a székem mellé, ahol már várta a teli töltött tálkája és én is elfoglaltam a helyem a vacsorám mellett.

            Evés után felmentem a szobámba, megfürödtem és szépen átkeféltem Nala bundáját is. Ez csak pótcselekvés volt, hogy ne kelljen kimennem a folyosóra, mert tudtam, éreztem, hogy Edward ott lesz. Nem értettem, miért követ mindenhová, így sokkal nehezebb meg nem történtnek tekinteni a temetőben történteket. De mit volt, mit tenni, muszáj egyszer túlesnem rajta előbb vagy utóbb. Felálltam és elindultam.

Edward szemszöge

         Végighallgattam a vitát, amit Rosalie és Alice lefolytattak, igyekeztem nem figyelni arra, hogy Bells a szeme sarkából lopva rám pillant, és próbáltam kizárni anyám gondolatait, amivel még mindig azt akarja kiszedni belőlem, mit csináltam vele a temetőben. Nos, arra várhat. Abban biztos voltam, hogy a húgom tudomást szerez róla, de ő is tisztában van azzal, hogy nehéz dolga lesz, ha belőlem is ki akarja szedni mit éreztem. Mert az igazat megvallva magam sem tudom, mit akartam érezni. Hogy olyan lesz, mint amilyenre vártam? Vagy jobb lesz annál? Talán rosszabb?

            A fürdőszoba ajtaja előtt álltam, hallgattam, ahogy Isabella számomra ismeretlen dallamot dúdol, miközben lezuhanyozik, majd percekig a házi kedvencét ápolgatja. Nem hittem volna, hogy képes leszek bocsánatot kérni tőle, amiért kihasználom, de tennem kellett egy próbát. Nem terveztem előre, mit fogok neki mondani, majd lesz, ahogy lennie kell. Az ajtó nagyon halkan megnyikordult, először azt hittem nem a fürdőé, de amikor meghallottam a torokköszörülést dermedten pillantottam magam mellé.

- Kész vagyok, szabad a fürdő.

- Kösz, de nem akartam bemenni oda. Valójában veled akartam beszélni – nyeltem egyet, az öltözékére pillantva. Pici, combközépig érő, csipkés hálóinget viselt, amit a húgom valószínűleg nekem szánt.

- Valami baj van? – nézett végig magán, majd mikor végzett a leltárral, felismerés csillant a szemében. – Alice azt mondta, ebben nem lesz melegem éjszaka.

- Az biztos nem lesz – néztem félre.

            Zavarban vagyok. Na, de miért? Ő csak egy lány a sok közül? Nem is nekem kéne zavarban lennem, nem én viselek ekkora ruhát.

- Szóval, mit szerettél volna beszélni velem?

- Olyasmit, amit megbántam. Nem lett volna szabad akkor…

            Kuncogni kezdett.

- Mi van?

- Semmi csak… Tudod, a húgod nagyon jól ismer már téged. És igaza volt. Tényleg egy gyáva nyuszi vagy – mosolygott rám elégedetten. – Jó éjt, Edward!

- Neked is… - válaszoltam. Nem hittem volna, hogy egy vámpír kaphat sokkot. Eddig.

- Ja, és én a legkevésbé sem bántam meg. Sőt, szerintem te sem – fordult vissza szenvtelenül. Alice kikukucskált a szobájából, belecsapott a lány tenyerébe, majd rám vigyorgott.

„Ne hidd, hogy mindent tudsz! Te vagy az egyetlen, aki ezt nem érti, mindenki másnak feltűnt! Ó, és csak, hogy tudd! Nem én mondtam, hogy mondja ezt neked. A saját, önálló döntése volt. Mondd csak, te miért nem vagy ilyen önálló? Miért ragaszkodsz makacsul a múlthoz? Mert ezt teszed. Nem akarod elengedni, nehogy elfelejtsd!...”

            Igaza volt, mindenben. Nem bírtam elengedni Bella emlékét, mert féltem, hogy jön valaki más, aki teljesen új érzéseket ébreszt bennem, és akkor Őt elfeledem. Ezt nem hagyhattam. Nem bírtam megtenni, nem bírtam túllépni. Szerettem, szeretem és szeretni fogom. Senki nem pótolhatja, egy valakit kivéve…