20. Fejezet

20. Valami új, valami más, valami, ami nem mindenkinek tetszik

Bells szemszöge:

            Nem minden mehet simán, ezzel teljesen tisztában vagyok. De olyan nincs, hogy két hétig kell szerveznem egy utat haza. Sikerült kicsikarnom négy napot, némi alku és nehézség árán, de végül sikerült. Edward kikötötte, hogy valaki mindig legyen velem –mivel még mindig nincs meg Irina –, amit persze azonnal ketten is elvállaltak. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyetlen nyugodt percem sem, de már azért megérte, hogy hazamehetek a testvéremhez, szűk egy hétre.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra. Irina nem tud már bántani téged, de hatásosabb fegyvere van, mint bárki másnak. – Edward olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem megfulladok. Gyengéd erőszakkal eltoltam magam tőle és ajkammal lágy puszit nyomtam az arcára. – Isabella, kérlek szépen, vedd ezt kicsit komolyabban!

- Mit? Azt hogy végre hazamehetek? Hogy találkozhatok a bátyámmal? Edward, nem kell aggódnod, sokan fognak vigyázni rám.

- Tudom, csak… - újra magához szorított, ezúttal kicsit finomabban.

- Nem lesz semmi bajom négy nap alatt, megígérem neked.

˜~ *** ™~

            Megfeledkezve minden figyelő szempárról, eldobtam magamtól a táskámat és egyenesen Avon karjaiba rohantam. A lendülettől kissé megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. Nevetve ölelt át, erős karjait szorosan körém fonva. A halk torokköszörülésre, azonban hirtelen elengedett. Edward csak addig jöhetett velem, amíg Avon át nem vesz, utána el kellett hagynia a területet.

- Jó szórakozást! – kívánta, majd egy gyors csókot követően elviharzott. Még csak annyit sem mondhattam, szia.

- Minden rendben veled, kicsilány?  - Avon felkapta vállára a táskámat, fél karjával átölelte a vállam és elindultunk régi otthonom felé.

- Persze, semmi különös nem történt, mióta utoljára beszéltünk.

- Igaz is. Tudod elég nehéz úgy koncentrálni, hogy tudom, mire vagy képes. Most is miattad…?

- Nem – nevettem fel hangosan. – Mondtam, hogy nem akarom használni. És egyelőre tartom is ehhez magam. Nem csak nektek olyan fura, hanem nekem is. De hol van már Embry? Azt ígérte ő is fogad majd engem.

- Ilyet mondott neked? – kérdezte összeszűkült szemekkel. – Nem tudom, hol van, de jobb, ha nem kerül elő egyhamar.

            Ahogy elnéztem arckifejezését, jobbnak láttam inkább befogni a számat, pedig nagyon is érdekelt, miért beszél így a legjobb barátomról. Ahogy befordultunk a verandára, minden kétségem elszállt afelől, hogy a két fiú között valami nincs igazán rendben. Embry a legfölső lépcsőfokon ült, majd amikor meglátta, hogy közeledek felé, felállt és mosolyogva várta, hogy megöleljem. Ennek csak egy akadálya volt. A bátyám olyan erővel szorított magához, hogy meg sem bírtam mozdulni.

- Kértem, hogy ne gyere most ide.

- Tudod, hogy azért jöttem, mert nem te vagy az alfa, Sam pedig téged visz magával, nem engem.

- Itt van a húgom, és nem maradhatok vele?

- Sajnálom, ez a parancs. És még valami. Ne hidd, hogy melletted nagyobb biztonságban van, mint mellettem. Épp úgy meg tudom őt védeni, mint te, vagy bárki más. Szóval, Sam hív éged.

- Mi? Hová mész? – léptem el döbbenten Avon mellől.

- Csak két nap az egész. Utána jövök vissza, csillagom – homlokon csókolt, még egyszer megölelt, majd ő is magamra hagyott. Miért ráz le ma mindenki ilyen könnyedén? Elszakadva testvérem távolodó alakjától Embryhez léptem, és alaposan megszorongattam, míg ő csak egyszerűen átkarolt.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem kíváncsian, de csak egy fejrázást kaptam válaszul. Morcosan elhúzódtam tőle, és tovább nyaggattam. – Ti eddig nagyon jóban voltatok. Mi történt azóta?

- Semmi, Isabella, csak volt közöttünk egy kis… kavarodás.

- Kavarodás? Miről beszélsz? – semmi. – Na jó! Vagy elmondod, vagy haza megyek, és soha többé nem láttok itt.

- Nem lehet, nem tehetem. És ne próbáld meg azt a kényszerítős izédet, mert akkor sem mondom el.

- Ne fogadj rá – mosolyodtam el gonoszan. Ha régen is képes voltam a makacsságomat felhasználni a céljaim eléréséhez, most sem fogom hagyni, hogy magában tartsa a titkait, és még csak a képességemet se fogom használni. - A bátyám soha nem tudja meg, hogy elmondtad nekem, de ha mégsem árulod el, kénytelen leszek, más eszközökhöz folyamodni.

            Felsóhajtott. Tudtam, hogy én nyerek.

- Megígértem a bátyádnak, hogy soha nem hozlak olyan helyzetbe, ami sokakra nézve zavaró lenne, de most, hogy majdnem egy hétig én foglak szemmel tartani, talán mindkettőnknek könnyebb volna, ha beavatnálak egy törzsi titokba.

- Akkor hát halljuk – biztattam még mindig mosolyogva. Hezitálva nézett körbe, mintha valaki a következő pillanatban kiugrana a ház mögül, és rá kiáltana, amiért szavát szegi. – Várj csak! – újabb ötletem támadt. Megragadtam a kezét és berángattam az ajtón. A nappaliban kerestem egy papírt és egy ceruzát, hátha könnyebb volna leírni a titkát.

- Ez nem ennyire egyszerű – rázta a fejét ellenkezve. Fogalmam sem volt, hogyan tehetném még könnyebbé számára a helyzetet. – Talán tényleg jobb, ha nem árulom el neked. Avon nagyon dühös lenne és soha többé nem láthatnálak, ami ugye nem tenne jót a barátságunknak. Márpedig úgy tapasztalom, ha ő valamit a fejébe vesz, azt nagyon jól hajtja végre.

            Hát erről van szó. Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe? Magamtól is rájöhettem volna, mitől tart ennyire.

- A testvérem nem elég ahhoz, hogy lemondjak a barátaimról, emiatt nem kell aggódnod. Edward és a családja szívesen látnak téged, ne félj, akkor sem felejtelek el, ha egyszer, ne adj isten, férjhez megyek. Még a városból sem akarok elköltözni a közeljövőben – bizonygattam ellágyulva. Szemforgatva rázta fejét, kezeivel a kanapé szélét markolva. – Embry! Na! Mondd csak el, mi nyomja még mindig a szíved! – kértem, leülve mellé a kanapéra. Nem hittem volna, hogy ennyire nehezen fogom kiszedni belőle, miért olyan feszült most mellettem. – Kérlek! – könyörögtem, kezemmel megfogva az ő forró, remegő kezét.

- Imprinting – suttogta a kezemet bámulva. Mosolyogva nyugtáztam, hogy csak ennyi az egész. Tudtam, hogy mit jelent, anya sokat mesélt legendákról esténként, és mivel a farkasok léteznek, bizonyára ez sem csak gyermekmese, mint ahogy azt akkoriban tartottam.

- Látod, hogy nem volt olyan nehéz. És továbbra is állítom, hogy a tény, hogy bevésődtél valakibe, nem állhat a barátságunk közé, nem fogom engedni, hogy elveszítsük egymást. A szerencsés leányzó pedig büszke lehet magára, ha így elcsavarta a fejed. Nagyon kedves fiú vagy, megérdemel téged.

- Nem, Isabella. Egyáltalán nem szerencsés.

- Ennyire azért ne legyen csekély az önbecsülésed.

- Isabella. Az én bevésődésem... Nem lelhet viszonzásra soha. Egyszerűen képtelenség, hogy valaha, bármilyen körülmények között, kapcsolat legyen közöttünk.

- Ugyan már! Hová tűnt az optimista fiú? Akit annyira szerettem?

- Akkor tűnt el, amikor megtudtam hogy te és Edward elválaszthatatlanok vagytok – olyan halkan mondta ezt, hogy valószínűleg nem is nekem szánta, nem akarta, hogy én is halljam.

- Micsoda? Miről beszélsz?

- Még nagyon pici voltál, amikor megtörtént. Két, talán három éves lehettél csupán, amikor apád először mutatott be téged a falkának. De ott és abban a pillanatban, ahogy megláttalak, a lábaid előtt hevertem. Ostobaság volt ilyen sokáig melletted maradnom, de nem tehettem ellene semmit. Tudom, hogy ez most mindent megváltoztat, de nem akarlak elveszíteni téged. Abba egyszerűen beleőrülnék, ha soha többé nem láthatnálak.

- Miért mondtad ezt most el nekem?

- Mert tudnod kell, hogy van választásod. Vannak, akik igazán szeretnek téged, azért, aki vagy és amilyen vagy. Én nem voltam szerelmes Bellába, csak is és kizárólag te voltál... te vagy aki érdelek. Jogod van tudni az igazat.

- Nem. Miért most? Miért ilyen későn?

- Úgy érzem, a világ lassan darabokra hullik körülöttem, és nem tudom egyben tartani, a darabok kicsúsznak az ujjaim közül. Te már félig halhatatlan vagy, egy vámpír, én pedig egy alakváltó, farkas, aki ebben a pillanatban is azt gondolja: Ha vámpír, ha nem, ő a régi Isabella, és én... – Szeretem őt annak, ami! A mondat végét, a lényeget nem mondta ki hangosan, akaratlanul olvastam ki a fejéből. Két szó csupán, mégis az egész világot félrebillentette körülöttem. „Szeretem őt...” Évekig titkolta, miért óv. Soha nem mondta el, mi az oka a feltétel nélküli, baráti szeretetének. Ha összevesztem vele, másnap reggel kibékültünk. Ha szomorú voltam, megvigasztalt. Ha hiányzott apa, ő rá számíthattam. Végig kísért egész életemen át, és mindvégig szerelemből szeretett, úgy, ahogy soha senki, talán még Edward sem lenne képes.

            Avon tudta. Tudta, hogy a legjobb barátom minden porcikájával hozzám kötődik és mégsem árulta el. Mert azt hitte, azzal ártana nekem és az érzéseimnek. Úgy gondolta, nem lennék képes egy olyannal élni, egy olyat szeretni, aki mellett nem lehetnék biztonságban. És nem csak ő tudott erről...

            A falka minden tagja kapcsolatban áll egymással. Ha a bátyám tudta, Sam és mindenki más is. És ha Avon gondolataiban ott lapult...

            Edward is megtudta.