22. Fejezet

Hát itt a várva várt fejezet azzal a bizonyos válasszal a naplóban, ami minden baj és fájdalom okozója. Illetve elérkezettnek látom az időt, hogy bejelentsem, a New Sun c. történetemnek már csak egyetlen fejezete következik ezután - majd ha úgy látom jónak, elkezdem felpakolgatni a megkezdett második részét is... :)

Jó olvasást mindenkinek

Rosmine

22. Nincs kegyelem

Bells szemszöge

         Kezemben a naplóval befeküdtem az ágyamra és magam mellé húztam Nalat. Anya soha nem említette, honnan szerezték a macskát, de igazából nem is kérdeztem. Valamikor még kíváncsi lettem volna, hogy mi történt a születésem előtt, milyen volt anyának, amikor még nem apa volt a mindene, de most, hogy kezemben az összes válasz, valahogy nem érzek igazságot a dologban. Miért nem mondhatja el nekem ő? Miért kell mástól megtudnom az igazat? Miért nincs most itt velem?

- Kopp, kopp – nyitott be a szobámba Embry. Azt ígérte, itt marad velem éjszakára, és holnap sem hagy magamra. Úgy éreztem, ha valaki nem ügyel rám, butaságot teszek.

- Szia – ültem fel, Nala fejét simogatva.

- Nos, még semmit nem tettél, amivel árthatnál magadnak. Ez jó jel – vigyorodott el kisfiúsan. Olyan gyerekesen viselkedett, hogy nem bírtam nem nevetni. Valami miatt, ha velem volt, még mindig gyereknek éreztem magam, aki mindent megtehet, amit csak akar. – Azt honnan szerezted? – mutatott a párnámon hagyott fekete füzetre.

- Csak egy régi csecsebecse, amit el kellene olvasnom ahhoz, hogy választ kapjak néhány kérdésemre, de a szemem előtt összefolynak a betűk, nem tudom megtenni.

- Ez Bella naplója nem?

- De, de igen. Alice adta, hogy jót tegyen velem és megóvjon a csalódástól.

- Akkor nem probléma, felolvashatom neked, ha szeretnéd. Bella csúnyán írt, de nem eléggé – nevetett fel halkan. Még mindig nem értettem, miért tesz úgy mintha semmi nem változott volna meg azzal, hogy elmondta, mit jelentek neki. – Szeretnéd, hogy segítsek, vagy ez nem olyasmi, amit megosztanál velem?

- Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem el kell olvasnom – ledobtam az éjjeliszekrényem legalsó fiókjába és elrejtettem a szemem elől. – Mit csinálunk ezután?

- Mi után?

- Hát most, hogy... Hogy itt vagyok négy teljes napig – inkább mégsem hoztam fel a bevésődés témát. Nem akartam elrontani a kedvét, ami látszólag csak egy maszk volt a szomorúság és a bűntudat elrejtése érdekében. – Előttem nem kell megjátszanod magad. Tedd azt, amit szeretnél, mondd ki, mi jár a fejedben – még azelőtt kimondtam, mielőtt végiggondolhattam volna.

- Ne beszélj butaságokat. Semmit nem játszok meg, csak próbálok neked jót tenni. Habár úgy néz ki, nem igazán foglalkoztat, hogy elterelném a gondolataidat, és ez azért elég bosszantó tud lenni, ha engem kérdezel.

- Sajnálom, én csak... egy kicsit máshol járnak a gondolataim.

- Akkor azt ajánlom, hogy olvasd el azokat a feljegyzéseket. Már ha tényleg tudni akarod az igazat.

         Rá sandítottam. Nem úgy nézett ki, mint aki tudja, miket beszél.

- Alice felhívott, igaz?

- Lebuktam. Beszéltem a kiscsajjal. Azt kéri, ne akadj ki, ha Edward megjelenik a ház előtt és térden állva könyörög, hogy hallgasd meg, ugyanis rájött, hogy a napló nálad van és szerinte, mármint a koboldka szerint, nem akarja, hogy tudd, mire készül a jövőben.

- Remek – morogtam, félre rakva a macskámat, és előhalásztam a bőrkötésű füzetecskét. – Itt maradnál velem? Az ablakok zárva, de azért mégis nagyobb biztonságban érezném magam, ha lenne velem valaki, aki képes megvédeni tőle, ha rám törné az ajtót.

- Nem kell a duma. Addig maradok, amíg szeretnéd. – Leült mellém és a kezemben tartott füzetre pillantott. – Akkor lássuk, ki, mire készül a jövőben...

~˜ *** ™~

         - Kedves, Embry! – hangosan olvastam fel minden bejegyzést, amit részben egy-egy személyhez írt. – Jake elmondta, hogy bevésődtél a lányomra, ami egy kicsit meglepett, hisz egyszer, ha láttad őt. De hidd el, nálad jobb embert, ha keresnék, sem találnék neki, kérlek szépen vigyázz rá, és ha eljön az ideje, szeresd, ahogy csak tudod. Neked nem szánok több szót, csak szeretném, ha tudnád, én és Jacob áldásunkat adjuk rátok.

- Ezt azért jó hallani – sóhajtotta álmosan. Én is fáradt voltam már, későre járt, de aludni sem tudtam volna. Még nem kaptam választ a legégetőbb kérdésemre. Mit akar tenni Edward, amitől Alice és Jazz is meg akarnak óvni?

- Menj aludni, ha akarsz – mondtam neki nem először, de makacsul rázta meg fejét, valahányszor megpróbáltam ágyba zavarni. – Miattam akarsz itt maradni, mert azt mondtam, nagyobb biztonságban érzem magam, ha van velem valaki? Mert akkor nyugodtan menj, meg tudom védeni magam.

- Olvass tovább, már nem lehet sok – lapozott tovább és megkereste a következő bejegyzést. – Lássuk, mit üzen az ő Edwardjának.

- Edward, ha ezt olvasod, eljutott hozzád ez a vacak. Szeretném, ha tudnád, tényleg nem akarom, hogy a lányom közelébe menj, nem akarom, hogy olyat tégy vele, amit velem is. Elvetted az életem és soha többé nem adtad vissza. De ami a legfontosabb, tudnod kell, miért tettem. Mert nem tehettem mást, alkut kellett kötnöm, hogy a gyerekeim éljenek. Habár biztos vagyok benne, hogy senkinek nem lesz könnyű, mégis tudtam mi a helyes ebben a helyzetben. Tudom, nem így kellene felfognom, de most végre megmutathatom milyen az élet, ha tudod, olyasmit vesztettél el, ami a tiéd lehetett volna, ha itt maradsz. Nem kellettek nekem gyerekek tőled, csak mellettem maradtál volna. Boldog lennék veled is, de Jake olyat adott, amit te eddig soha. Nem tudom, megadhattad volna-e azt a szeretetet, amit tőle kaptam, és már nem is fogom tudni. De ez így a legjobb mindenkinek. A kislányom és a fiam biztonságban vannak, mert nem csak a rezervátum, de Carlisle és a többiek is vigyáznak rájuk. Kérlek, ne emésztd magad a történtek miatt, ennek így kellett lennie. Sajnálom, ha ezzel fájdalmat okozok neked, de tudod, az igazság néha fáj...

- Az ott mi? – kérdezte Embry a lap aljára bökve. Nem is figyeltem, hogy a szöveg folytatódik, elmerültem a szavakban, az igazság fájó tengerében. – Azt hiszem, meg van, amit kerestél – kivette a kezemből és felállta, mintha szavalna.

- Embry?

- Lehet, hogy tényleg így kellett lennie – kezdte, viccesen utánozva Edward hangját. Csak ezért nem nevettem, mert ez végre az, ami miatt ilyen sokáig ébren maradtam. Figyelmesen hallgattam a felolvasott szöveget. – És lehet, hogy igaz, amit Alice gondol és én még mindig csak miattad vagyok Isabella mellett. Az lesz a legjobb, ha mindennek véget vetek, amint csillapodott a veszély és Bells végre biztonságban haza költözhet.

         Elhallgatott, felnézett a sorok közül és tekintete rám villant. Először azt hittem, csak szünetet tart, de miután visszaadta a füzetet láttam, hogy nincs tovább. Semmi magyarázat, vagy kifejtés. Egyszerűen ki akar dobni, mint egy használt ruhadarabot.

- Azt hiszem, ennyi elég is volt – tettem le az asztalomra anya üzeneteit.

- Jól vagy? – ült le mellém Embry, fél karjával átölelte a vállamat. Megráztam a fejem és szorosan hozzá bújtam, mint kislánykoromban a bátyámhoz. – Sajnálom, hogy elrontottam a napodat. Amiért tönkre tettem az ittléted.

- Te voltál az, aki bearanyozta a megérkezésem, Edward pedig az, aki azt hiszi, csak ő érezhet fájdalmat, én pedig egy szívtelen valami vagyok, amit egyszerűen ott hagyhat az út szélén, gondolnia sem kell rá többet – suttogtam a vállába. Lépteket hallottam a folyosóról, de nem akartam foglalkozni vele. Bárki jött is ide, a szándéka annyit sem ér, hogy most meghallgassam.

- Alszol már? – nyitott be Avon, és amikor meglátta, hogy Embry karjai közt ülök, arca elvörösödött a dühtől. – Azt mondtam...

- Nem tilthatod meg neki, hogy itt legyen – egyenesedtem fel. Avon nem különösen zavartatta magát, bejött, megállt mellettem és maga mögé taszigált, ami persze nekem nem tetszett. – Hagyd őt békén, jó?! Ha valami bajod van azzal, hogy velem van, akkor kérlek, ne habozz nekem elmondani először.

- Miket hordasz össze? – fordult velem szembe, értetlenül ráncolva homlokát.

- Azt, hogy ne üsd az orrod olyasmibe, amiről semmit sem tudsz – megkerültem, felhúztam magamhoz az ártatlan tekintetű fiút és egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Avon hangosan felnyögött mögöttem, mint aki még soha nem látott ilyesmit. Diadalittas vigyorral átöleltem Embry derekát és megfordultam, hogy lássam a bátyám arcát. – Szóval. Hogy is kerülsz haza?

- Kísérő vagyok, még pedig azé, akivel azt hittem, hogy együtt vagy – felelte vádlón, maga mögé intve, a nyitott ajtóban álló vámpírra.

- Ja, hogy ő! Az igazság az, hogy gondoltam még azelőtt lezárom ezt a kapcsolatot, mielőtt még engem hagynak el, kíméletlenül beletiporva a lelki világomba. Vagyis nem. A lelkembe gázoláson már akkor túl voltál, amikor néhány szót lapra vetettél, anyámnak címezve – néztem közönyösen Edward arcába, ami leplezetlen megrökönyödést mutatott. Megvontam a vállam, kezembe vettem anya jegyzeteit és a kezébe nyomtam, mikor elmentem mellette, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettem volna rá. Nem fogok sírni, mert azzal azt mutatnám, még mindig érzek iránta valamit. Márpedig azután, amit tett, vagyis inkább tenni akart, nem szabad visszasírnom magamhoz, és nem engedhetem, hogy ő újra magának akarjon. Érett nő vagyok, egy vámpír, aki ezentúl nem ismer kegyelmet.