New Sun - Another one

Hát akkor, elkezdem feltenni a következő részt, kezdve ezzel a fejezettel. Remélem mindenkit megnyugtatnak a fejlemények. ;)

1. Reménnyel kínálva

Bells szemszöge

         Minden nap jött egy-egy hívás a Cullen házból és én odaadóan mindre válaszoltam is. Alice hetente egyszer elrángatott magával egy bevásárló körútra, és rendszeresen haza is kísért, hogy találkozzon az én egyetlen kis háziállatkámmal, Nalaval, aki már hozzászokott a vámpírok közelségéhez, mi több, kereste is azt az én személyemben.

         Az Irina veszély már a feledésbe merült, fogalmam sincs, mikor hallottam utoljára a nevét, vagy mikor említettek róla valami új információt. Reménykedem benne, hogy többé nem látom viszont és nem kell felrónom neki, hogy miatta örökéletre lettem kárhoztatva – csak mert azt nem biztos, hogy finoman csinálnám.

         Egyelőre élem a megszokott életemet – már amennyire azt megszokottnak lehet nevezni -, és próbálok egyensúlyt teremteni az emberi és kevésbé emberi életem között – több-kevesebb sikerrel.

         Az Edward problémán napi rendszerességgel rágódom, és valahányszor valami új ötletem támad vele kapcsolatban, előveszek egy jegyzettömböt és egy ”Eszedbe se jusson többé!!” bejegyzés alá felírom – elvégre nem azért nem találkozok vele, mert olyan nagy terveim vannak, hanem azért, mert fogalmam sincs, mennyire bízhatok meg benne most, hogy minden kis titok feltárult előttem. Alice szerint, megbánta, amit tett, de továbbra is tartja magát korábbi elvéhez, miszerint, nekem jobb nélküle. Csakhogy, ezt nekem kellene eldöntenem, nekem kellene beszélnem Edwarddal, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy kettesben maradjak vele. A bizalom érték, nem terem meg magától, csak úgy kérésre, ki kell érdemelni, amihez viszont találkoznom és új kapcsolatot felépítenem kéne vele. Igazság szerint, csak félek, hogyha újra beleélem magam, legközelebb összetörök. És az örökkévalóság nagyon hosszú idő egyedül.

~***~

         - Jó reggelt a kisasszonynak! – köszönt Avon az asztalánál ülve. Meglepetten fordultam felé, azt hittem délig nem látom. A gőzölgő kávéscsésze a kezében azonban mindent megmagyarázott. A kiadós alvás helyett, folyékony energiával próbálja magát életben tartani.

- Miért nem pihentél le, mikor hazajöttél?

- Megpróbáltam. Viszont a macskád nem hagyott aludni. Úgy döntött, most én leszek a játszópajtása és tudod, fülsiketítő vinnyogás közben nem lehet aludni, bármennyire vagy fáradt.

- Hmm. Szerintem csak a zsebedből kilógó kulcscsomó érdekelte – mutattam mosolyogva a földre esett fényes kulcsokra, amikkel most a szóban forgó Nala szórakozott. – Tudom, mert velem is elő szokott fordulni. Ha odaadtad volna neki, békén hagyott volna.

- Legközelebb hamarabb szólj! – kérte elnyomva egy ásítást. Visszafogottan nevettem rajta, és benéztem a hűtőbe valami reggeli után.

- Nem kérdezetd. Egyébként meg, menj nyugodtan aludni, majd addig csendben elfoglalom magam. Talán felhívom Alicet, hogy ma rá érek csajos napot tartani.

- Azt meg minek?

- Hát, hogy kikapcsolódhassak. Tudod: körömfestés, frizurák, meg minden más szépségápolós cucc. Fogalmam sincs, mire számítsak, de a múltkor nemet mondtam és megígértem neki, hogy bepótoljuk. Mit szólsz?

- Ugye viszed magaddal a macskádat? – nézett le maga mellé, a földön összegömbölyödött kisállatra.

- Hagyom, hadd aludjon, ígérem, nem fog zavarni téged – felemeltem magamhoz a fekete szépséget és bevittem a régi dolgozószobába. Bezártam rá az ajtót, majd leültem az asztalhoz és elkezdtem bekanalazni az elkészített müzlimet. Avon éhesen pislogott a tányéromra – inkább éhen halt volna, mintsem csináljon magának egyszer is valami ennivalót. – Kérsz? – toltam felé a tányért. Vigyorogva elvette a kanalamat és szó nélkül befalta a reggelim maradékát. Szemforgatva nyúltam hátra egy almáért, hogy legalább az én hasamban is legyen valami, ha már a estvérem jól lakott.

- Tele hassal jobban megy az alvás – állt fel elégedetten simítva végig lapos hasán, majd az én arcomon is. – Jó szórakozááást – kívánta, elhúzva a szót egy ásítással és elindult az emeletre, hogy ledőlhessen aludni.

         Én pedig kevesebb, mint fél óra múlva már a Cullen ház előtt álltam félre és parkoltam le. Alice azt mondta, hamarosan hazaérnek a váratlanul beiktatott vadászatból, de ha úgy jobban érzem, engedjem be magam a cserépbe rejtett kulccsal. Minő meglepetés! A vámpírok sem bírnak ellenállni egy ilyen fajta hagyománynak. Az igazat megvallva, reméltem, hogy hamarabb érnek ide, mint én, mert kicsit ellenemre volt egyedül lennem egy ekkora házban, de van valami, ami mégis kiszállásra késztetett az autóból. Felsétáltam a lépcsőn, kiemeltem a kulcsot a virágcserépből, és kinyitottam az ajtót magamnak. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy mennyi emlék fűz ebbe a palotába. Bentebb tessékeltem magam a nappaliba, leültem az egyik piros, puha díványra és kényelmesen hátradőltem.

         Akaratlanul villant a szemeim elé a kép, amikor a bátyám nyakába ugrottam, és zokogva köszöntem meg, hogy van nekem és szeret, azok után, amin keresztül kellett mennem az életben maradásért. Amire nem akartam visszaemlékezni, az az előtte való napon eltöltött szenvedélyes, szerelmes percek Edwarddal, és amit utána, a medencénél műveltünk.

         Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel és mentem hátra a teraszra, kinyitottam az üvegajtót és a medence széléhez sétáltam. Megfordultam, és az üvegfalra néztem, egyenesen a képmásom szemeibe. Magam mellé képzeltem Edwardot, szinte láttam magam előtt, ahogy a nyakába ugrok, lábaimat a csípője köré csavarom és Emmett idegesítése érdekében szenvedélyesen csókolni kezdem. Utáltam azokra a napokra gondolni, mégis mindig megtettem, amikor csak lehetőségem volt rá. Jól esett érezni azt a kellemes-kellemetlen fájdalmat a mellkasomban, ami emlékeztet, milyen érzés is a szerelem.

         Öntudatlanul hátráltam egy lépést, de mire felfogtam, mit csinálok, már késő volt. A hideg csípte a bőrömet, éles fogaival a bőrömbe mart, miközben a víz hatalmas tömege összezárult a fejem felett. A pillanatnyi sokk megbénította a testem, képtelen voltam a felszínre lökni magam, egyszerűen elmerültem, mint egy darab kavics. Ami az egészben a legfurább volt, az csak utána következett. Valaki megragadta a karomat és kihúzott a kemény betonteraszra – ami mellesleg sokkal melegebb volt, mint a medence vize. Köhögve, prüszkölve ültem fel és köptem ki a tüdőmbe áramlott klóros, undorító ízű vizet, kezeimmel megdörzsöltem a szemem és végigtapogattam az arcom, hogy minden a helyén van –e, majd hálámat nem leplezve, felnéztem megmentőm arcába.

         Edward rémülten bámult vissza rám, szótlanul, mintha csak szellemet látna, ugyanígy fordítva.

- Te meg... Hogyan?

- Hallottam, hogy valaki bejött és láttam, hogy kijöttél hátra.

- De hiszen, vadászni van mindenki. – Mindenáron meg akartam magyarázni, hogy ő nem lehet itt. Lehet, hogy még mindig a víz alatt lebegek és a képzeletem játszik velem? – Alice azt mondta, még nem értek haza.

- Nem mentem velük. Nincs szükségem még rá – magyarázta. Igen, nincs valami jó képzelőerőm. – Jól érzed magad?

- Megfulladtam. Ugye megfulladtam?

- Miről beszélsz? – hosszú ujjaival összeborzolta vizes, bronzvörös tincseit, másik kezét behajlított térdére tette. – Nincs szükséged levegőre, nem tudsz megfulladni. De legközelebb figyelj jobban, hová lépsz!

         Rendben, szóval élek és Edward húzott ki a partra, most pedig baráti csevegést folytatok vele, miután arról fantáziálgattam, hogy milyen volna őt újra elsöprő szenvedéllyel csókolni.

- Mióta figyeltél?

- Mióta leültél a kanapéra. Nem tudtam eldönteni, miért jöttél. – Jobban mondva, reméltem, hogy hozzám jöttél. Utóbbi gondolatait csak véletlenül vettem át tőle, már hozzászoktam, hogy Avont könnyen ki tudom zárni és nem kell a képességeim miatt aggódnom. – De gondolom, Alice tud az érkezésedről, ha felhívtad.

- Igen. Arról volt szó, hogy egy lányos napot tartunk, mivel a múltkorit lemondtam. Akkor még nem volt erőm kimozdulni otthonról. – Nem mintha most több erőm lett volna hozzá. Miután egy kínos telefonbeszélgetésben elmondta, mit érez irántam, képtelen voltam szembenézni vele. Egy hónap elteltével is azok a szavak jutnak eszembe, szóról szóra, ahogy tőle hallottam.

Már az én világomba tartozol... - Nem akarom, hogy miattam sírj... - a valóság, Isabella... - amit irántad érzek... - Mert szeretlek...

- Nincs kedved beszélgetni? – kérdezte félrenézve. – Amíg a többiek nem érnek haza, van egy kis időnk, és lenne mit megvitatni.

- Nem vitatkozom veled semmin, már megmondtam. Csak időre van szükségem, és arra, hogy megismerjelek olyannak, amilyen valójában vagy. Tudom, hogy az elmúlt hónapban nem találkoztál velem, de meg kell értened valamit. A valóságban nem megy minden olyan egyszerűen, mint szeretnénk.

- Akkor udvarolnom kell? Mert abban jó vagyok – mosolyodott el kisfiúsan.

- Ha beszélni akarsz, beszélj komolyan.

- Rendben. Gondolom, vannak kikötésed, hogy mit szabad és mit nem. Hogy mit tehetek és mit nem. Biztos vagyok abban is, hogy újra meg kell szereznem a bizalmad, amit elveszítettem. És arról se feledkezzünk meg, hogy bocsánatot kell kérnem, azért, amit Bella naplójába írtam.

- Mióta gondolkozol már ezen?

- Azóta, hogy felhívattalak a húgommal.

- A bizalmamat valóban újra kell építened, és nem bocsánattal, hanem magyarázattal tartozok. A kikötésem pedig csak pár dolog, azok közül is a legfontosabb: Nincs több titok.

- Nincs több titok. Ez ésszerűen hangzik.

- És amíg meg nem ismerlek, csak barátok lehetünk. Semmi több, két barátnál. Szerintem ez is ésszerű.

- Határozottan – sóhajtotta elhúzott szájjal. Tudtam, mi bántja a legjobban mindközül, még ha egyikünk sem utalt rá egy szóval sem. Valahogy meg kellett nyugtatnom efelől is.

- Köztem és Embry között nem lehet semmi több a barátságnál. Lehet, hogy ő más miatt van velem, mint én vele, de annyira szeretem, hogy nem vagyok képes szerelmet érezni iránta. Már-már olyan nekem, mint egy másik testvér. Gondoltam jobb, ha tudod, nem ez az, amire elsőnek gondolnál. Tőled csak annyit kérek, légy velem mindig őszinte.

         Nem válaszolt. Nézte a medence vizének óvatos fodrozódását, majd percek múlva felsóhajtott és a ház felé nézett.

- Megjöttek a többiek – azzal felállt, és otthagyott a teraszon ülve, teljesen elázva és válaszra várva. Biztos voltam benne, hogy erre egy ideig nem kapok feleletet, de bíztam benne, megérti, miért nem ájulok karjaiba szívmelengető vallomása és reménnyel kecsegtető beszélgetésünk után. Először meg kell bizonyosodnom róla, ezúttal tényleg más lesz, mint először, és nem gondol rá, talán jobban tenné, ha mégis elhagyna.