4. Fejezet

Ehhez most nem sok mindet tudok hozzáfűzni, csupán annyit, remélem, tetszik majd mindenkinek. A bannereim között találtok egy újat, amit ajánlom figyelmetekbe, mert megéri elolvasni. Közös blogom Binnie- val, akinek a múltkori versenyét megnyertem. 

A fejezethez mindenkinek jó szórakozást kívánok!

4. Változás

Bells szemszöge

            Kinyitottam a szemem és egy világos helyen találtam magam. Nyújtózkodva ültem fel a puha ágyban. Érdeklődve másztam ki a puha, meleg takaró alól és a lábamat a hideg lamináltpadlóra téve megindultam a fehér faajtóhoz. De még mielőtt elérhettem volna azt, eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Visszafordultam, szememmel végigpásztáztam a szobát. A halványlilára festett falakhoz, színben sötétebb árnyalatú bútorokat választottak. A helyiség egy-egy sarkába, piros színű orchideákat állítottak. Kétség sem fért hozzá, hogy egy lány hálószobájában kaptam helyet. De akkor is: Hol? Gyors léptekkel a földig omló, mély lila sötétítő függönyökhöz siettem és széttártam azokat. Az elém táruló látványtól hátra tántorodtam. Nem mondom, hogy tériszonyos vagyok – mert nem – de ez még engem is váratlanul ért. Csak azt az erdőt láttam, ami mögött valahol megbújik az otthonom, de így üvegfalon keresztül nézve félelmetes volt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy idejében felfogjam, van egy üvegréteg köztem és a külvilág között, szóval elég csekély az esély arra, hogy kipottyanjak az emeletről.

            Léptek zaja ütötte meg a fülem és azonnal visszaszáguldottam az ajtóhoz. Egy nagyon mély lélegzet után kinyitottam az ajtót. A folyosó fala fehérre volt festve, a padló szintén tölgyfával volt borítva. Hangulatos és igen világos hely. Ahogy kintebb merészkedtem, észrevettem, hogy valaki áll az ajtó mögött, egészen a falhoz préselődve. Érdeklődve csuktam be a zavaró tényezőt, hogy jobban szemügyre vehessem az illetőt. Apró termetű, koboldszerű lányka, a haja ezerfelé meredt az égnek, szemei mézszínűek voltak. Mintha valahol már láttam volna őt. Erőt vettem magamon és halk hangon megszólítottam.

- Szia! – üdvözöltem. Úgy nézett rám, mintha szellem lennék, vagy legalábbis épp holtamból támadtam volna fel a reggel folyamán.

- Szia! – köszönt vissza és hátrálni kezdett tőlem. Miért menekül? – Mindjárt… egy pillanat és jövök.

- Várj! Megmondanád, hol vagyok?

- Én… - elködösült a tekintete, majd megint hátrálni kezdett. – Tényleg azonnal jövök.

- De hát én csak azt… - mire be akartam fejezni, már sehol se volt. A föld nyelte el és ígérete ellenére percek múlva sem tért vissza. Pánikolva indultam meg abba az irányba, amerre feltételezéseim szerint eltűnt a lány. A folyosó végén már láttam a lépcsősort, de ekkor megpillantottam valamit, ami minden eddiginél is jobban megragadta a tekintetem. Nem bírtam elszakadni a falra függesztett fától, egyrészt, mert színében elütött a fehér háttértől, másrészt gyönyörű volt. Közelebb léptem, ujjaimmal gyengéden végig simítottam a fából faragott kereszten.

- Isabella? – ijedtemben elugrottam a kereszttől, kezeimet a hátam mögé rejtettem.

- Edward. Me… megijesztettél. Én, nem tudtam, hogy szabad- e, csak annyira szép – magyarázkodtam, végig a jelképet bámulva. Vonzotta a tekintetem, de amikor halk kuncogást hallottam, az előttem álló fiúra kaptam a szemeimet.

- Nem tettél semmi rosszat, nem kell aggódnod. Gyere, Esme készített neked… reggelit.

- Kicsoda? Várj egy percet. Azt se tudom… hol vagyok. Ez nem lehet a kórház, mert nincs tömény fertőtlenítő szag. A bátyám még a végén köröztetni kezd, ha nem megyek haza. Még azt sem… azt sem tudja, mi történt.

- Természetesen minden családtagot értesítenünk kell a balesetek után, bármekkora legyen a veszteség – válaszolta nemes egyszerűséggel, mire kifutott az arcomból a vér. Kezeim a testem mellé estek, kihűlve. – Ó, és természetesen nálunk vagy. Itt lakunk a családommal.

- Elmondtad Avon- nek? Most komolyan mindent elmondtatok neki, vagy csak én értettem félre valamit?

- Jól értetted. Telefonon keresztül tájékoztatta apám a történtekről, ahogy azt köteles volt megtenni. A reggelid pedig még mindig az ebédlőben vár rád – intett előre lezser mozdulattal.

- Sajnálom. Nem akarok udvariatlannak tűnni, de mennem kell. Hálás vagyok, amiért ennyire gondoskodni akarsz rólam, de haza megyek. Majd még találkozunk, ezt biztosra veszem. Ne haragudj.

- A bátyád kérése volt, hogy lássunk el szállással. Felhívhatod, de magam beszéltem vele és ígértem meg neki, hogy addig nem engedlek elmenni bárhová, amíg ő érted nem jön. – Felém nyújtotta a telefonját. Megfontoltam kétszer is, hogy mit tegyek, de kezemmel a saját zsebembe nyúltam, a mobilomért. Bár nem igazán értem miért, hisz elméletileg megbízhatok benne. Azonnal tárcsáztam.

- Halló!

- Av? Te vagy az?

- Bells. Miért hívtál? Valami történt? – erősen kellett koncentrálnom, hogy halljam, mit mond. – Hol va… mos…

- Úton haza. Avon, mi folyik ott? Nem hallak jól.

- Nem! Ne gye… e ha… a. Most… menn… m ke…

- De Avon! AV!!!

- Sz… a… - a vonal megszakadt, nem hallottam mást, csak a saját, kétségbeesett hangomat visszhangozni a falak között.

- Elég volt. Most azonnal haza megyek. – Fordultam is volna, amikor egy hideg kéz fonódott a csuklómra és a helyemen tartott. Értetlenül néztem Edwardra, aki higgadtan nézett vissza rám.

- Nem áll módomban ezen vitatkozni. Még nem vagy nagykorú, a bátyád a hivatalos gondviselőd. Ha ő azt mondja, itt maradsz, az olyan, mintha az édesanyád mondaná. Remélem, megegyezhetünk abban, hogy most lemész reggelizni, aztán vissza a szobádba. – Semmi érzelmet nem mutatott. Mégis miért van ellenem? Úgy rémlett, tegnap még tudott normálisan, vagy legalább is, magához mérve normálisan viselkedni.

- Te nem fogsz felettem atyáskodni, nehogy azt hidd. Ha el akarok menni, elmegyek. Nincs semmi, amivel itt tarthatsz. A bátyám szava, semmivel nem jelent számomra többet, mint ez előtt. Az csak egy papír, ami nem sokáig él még, mert két hónap múlva, betöltöm a tizennyolcat és minden megváltozik. Addig pedig ugyan úgy, ahogy eddig, semmi köze senkinek ahhoz, hogy mit, mikor, hogyan cselekszem. Most pedig légy oly kedves és eresztd el a karom, ha jót akarsz magadnak – mondtam meg neki a nyilvánvaló állásunkat.

- Mégis mit tennél velem? Megütnél? Mert azt nagyon nem ajánlom, a saját testi épséged megtartásának érdekében. Légy oly kedves, és indulj el lefelé azon a lépcsőn.

- Mert ha nem? Akkor mit óhajtasz tenni? Hívod az én drága bátyámat? És ő mit fog cselekedni? Megparancsolja, hogy tegyem, amit mondasz? Azt hiszed meg bírsz fenyegetni? Nem ismersz te engem annyira, hogy sikerrel is járj a kis akcióddal. – Rángatni kezdtem a kezem, de akár egy szobor ujjaival is hadakozhattam volna, nagyjából ugyanerre a végre jutottam volna.

- Kérlek szépen, ne akard, hogy önmagamat adjam, mert annak nem lesz jó vége, ezt garantálhatom.

- Edward! – hangzott fel egy női hang, valahonnan mögülem. – Nem szeretem elővenni ezt az énem, te is jól tudod, de ha nem engeded el azonnal a lányt, abból te jössz ki rosszul.

- Igen, anya. – Edward tüdejéből ez a két szó, már-már csak sóhajnak hangzott. Anya leírásából, nem épp ezt képet képzeltem el a lépcső tetején álló, vörös hajú nőről. Azt gondoltam kevésbé szigorú. – Bocsánat. – Nyögte Edward és elengedte a csuklómat.

- Semmi probléma. Majd még biztosan találkozunk. További szép hétvégét! – kívántam, nem egészen tiszta szívemből, de azért hihetőnek hangzott számomra.

- Nem is reggelizel meg? – kérdezte a nő, amikor elhaladtam mellette.

- Sajnálom, de sietek. Igazán köszönöm a kedvességét, majd talán máskor még erre fúj a szél. Most tényleg mennem kell – lerobogtam a lépcsőn és a kijáratot kezdtem keresni. Jártam már itt tegnap, de nem igen néztem körbe. Csak egy dolog kapta meg a figyelmem, az emelvényen álló, hófehér versenyzongora. Most is elhaladtam mellette és megtalálva az ajtót, kisiettem rajta. Le a verandáról, egyenesen az autómhoz. Nagy meglepetésemre nem volt zárva, a kulcs a gyújtásban. Pedig biztos, hogy nem én vezettem el idáig az autót. Utolsó emlékem tegnapról, hogy anya kezét fogom. Onnantól csak az üresség.

            Ahogy befordultam a házunk elé, megakadt a szemem az egyik törzsbeli fiún, amint az ajtónkon kilépve, kezében egy adag ruhával megindul az erdő felé. Kipattantam a kocsiból és utána szaladtam. Gyerekesen a nyakába ugrottam, mire ő eldobta a kezében tartott holmit és megpróbált talpon maradni.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte, amikor lehámozott magáról és szembe fordult velem. -  A bátyád világosan megmondta, hogy ne gyere haza, amíg ő érted nem megy.

- És mit gondolsz, hány alaklommal ugrottam az ő szavára? Ugyan, Embry! Miért maradtam volna egy tök idegen házban, egy csomó idegennel? Tudod, hogy nem félek semmitől, meg ilyesmik, de attól a családtól kiráz a hideg. Mind olyan tökéletesek, hogy az már nem is valóságos.

- Bells. Nem vagy most jó helyen. Hidd el nekem, vissza kell menned oda, ahonnan jöttél. Itt nem vagy biztonságban. Kérlek, ne maradj itt.

- Beléd meg mi ütött? Neked is elmentek otthonról, mint a Cullen gyereknek? Te vagy a legjobb barátom, azt mondtad mindig számíthatok rád, és most elküldesz? Ezt nem értem. – Egyáltalán nem figyelt rám. Mindennel foglalkozott, csak velem nem. Felkapkodta a földről a ruhákat, rugdosta a földet, összeborzolta a haját.

- Figyelj, Bells. Komolyan mondtam, hogy menj el. Nincs ínyemre a dolog, hogy Cullenékkal leszel, de pillanatnyilag ott vagy a legnagyobb biztonságban.

- Várj egy pillanatot. Miért van nálad a bátyám ruhája? Mire készültök?

- Semmi fontosra, Avon- nek csupán szüksége van némi takaró ruhadarabra. Ha nem bánod, most megyek is. Nem akarom megvárakoztatni a többieket. – Azzal hátat fordított nekem és berohant a fák közé. Többieket? Mi a fene folyik itt? Gondolkodás nélkül indultam meg az erdőbe, amerre Embry eltűnt. Hangokat véltem hallani a part felől, de egyet sem ismertem fel. Morgás szűrődött át a fák között, majd a bátyám fáradt nevetése.

- Nem vicc volt. Bells tényleg itt van, Avon! – Embry hangjára megtorpantam.

- Ő sem lehet olyan bolond, hogy ide jöjjön, miután rábíztam a Cullen családra. Anya is megmondta, hogy bízhat bennük. Akkor miért jött volna vissza?

- Talán mert aggódik érted?

- Szeretem a húgomat és valószínűleg ő is engem, szóval nem jött csak úgy vissza. Ismerem már, mióta megszületett.

- Elég legyen a cseverészésből. Avon, azt mondtam, újra! – az ismeretlen parancsszavakra lehallgattak. Erőt vettem magamon és megszaporáztam a lépteimet.

            Aztán minden egyszerre történt. Kiléptem a fák közül egy zsebkendő nagyságú tisztásra, Embry felkiáltott és felém vetette magát, a bátyámat vad remegés rázta meg és a következő pillanatban a helyén egy hatalmas farkas állt. Nem szoktam ezt csinálni, de hangosan felsikítottam, mire a nagytermetű állat rám kapta a fejét. Az adrenalin végigszáguldott a testemen, kivergődtem magam az erős karok közül és sírva rohantam el valamelyik irányba. Mi volt ez? Hol van Avon? Mi történt egyáltalán az előbb, amitől ennyire megrémültem? A lábam beakadt az egyik fa föld feletti gyökerébe és hasa estem. Egy percig feküdtem ott, majd a közeledő, súlyos léptek hallatára feltornáztam magam ülésbe és úgy kezdtem hátra kúszni.

- Bells? – Embry tűnt fel előttem néhány lépésre. – Jól vagy? – letérdelt elém és kezével felém nyúlt, de félúton megállt.

- Mi volt az, az előbb?

- Olyasmi, amit nem szabadott volna látnod. Megmondtam, hogy menj el, Isabella. Kértelek, de te itt maradtál. Miért?

- Ez az otthonom! Mégis mit hittél, hogy elsétálok anélkül, hogy látom, minden rendben a bátyámmal?!! Miért nem mondtad el, hogy… - Nem tudom mit kellett volna elmondania. Nem tudhatom, de most lelepleztem őt és azt a néhány fiút a tisztáson. Habár még most sem fogtam fel mit láttam igazából. – Mi történt Avon- nel?

- Átváltozott. A mai nap nem először és… - elhallgatott, felpattant a földről és hátat fordítva nekem az előtte elterülő semmibe kezdett beszélni. – Ne! Jobb ha ott maradsz, ahol vagy. Így is van elég dolog, amit el kell neki magyaráznom. Nem! Majd én megcsinálom! Az ég szerelmére, hallgass már el!!! – Soha nem hallottam még őt így kiabálni. Megborzongtam, amikor dühtől izzó szemekkel felém fordult. Még ha a mérge nem is felém irányult, tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnöm. – Gyere – egy egyszerű mozdulattal felemelt a földről, megmarkolta a csuklómat és maga után vonszolt, vissza a házunkhoz. – Most pedig menj el.

- Én… Nem, amíg nem tudom, mi van a testvéremmel. Kezd már nagyon elegem lenni a titkokból, és ha nem akarod, hogy visszamenjek oda, elmondod, amit tudni akarok. – Bár nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok visszamenni, tettem előre egy lépést.

- Isabella. Nem akarlak kényszeríteni, de ha nem indulsz el azonnal nagyon csúnya vége lesz. – Furcsán hangzott a teljes nevem tőle. Most igazán kihúzhattam a gyufát, mert ilyet nem tett még eddig. – Gyerünk, ülj be az autódba, és menj el innét.

- Miért teszed ezt?! Nekem senki nem mond el semmit! Elegem van már az állandó utasításokból, rejtett jelekből, amiket én nem értek! Végre tudni akarom az igazat! – könnyek gyűltek a szemembe, de nem tudtam miért. – Azt hittem, te más vagy! Hogy elmondod mi történt a szüleimmel, és végre, egyszer az életben kiállsz mellettem, de nem! Csalódnom kell abban az emberben, akiben a legjobban megbízok, aki soha nem hagyott magamra!

- Bells…

- Nem kell semmit mondanod! Jobb, ha tényleg elmegyek, még mielőtt kiderül, hogy nem is vagy olyan jó barát, mint ahogy én azt hittem. Talán Dr. Cullen majd elmondja mi folyik itt lent. – Megtöröltem a szemem és az autóm felé vettem az irányt. De még mielőtt elérhettem volna, két erős kar fonódott a derekam köré és zárt melengető ölelésbe.

- Nem akarom, hogy úgy menj el, haragszol rám. – Embry a fülemhez hajolva suttogott. – Utálom, amiért nem mondhatom el, mi történt, de sajnos nem tehetek mást. Az a dolgom, hogy megvédjelek téged, bármi áron. És csak a Cullen családnál vagy most biztonságban.

- De tudni akarom mi van a bátyámmal. Már csak ő maradt nekem – szipogtam a földet fixírozva. Tudtam, hogy nem mondja el. Biztos voltam benne, hogy bármit tehetek, soha nem szedem ki belőle. A vereségtől leverten bontakoztam ki az erős karok közül és ültem be az autómba. Mire feléztem, a fiú már sehol nem volt. Már nem akartam utána menni, hogy kiderítsem, mit rejteget. Csak el akartam tűnni, elfelejteni ezt a napot, egyedül lenni pár percig. És nem számít mi lesz, este visszajövök ide beszélni a bátyámmal, aki kénytelen lesz elmondani mindent.