12. Fejezet

 Ezen a szép, forró nyári napon, szeretnék a következő fejezetemmel frissítőül szolgálni. Milyen jó is ilyen melegbe jeges teát szürcsölni a medence parton...! Akkor képzeljük magunkat Isabella helyébe! Annyi vámpír között nem panaszkodhat a hőség miatt. Na, ki szeretne magának egy saját, jéghideg vámpírt? :D

Egyébként jó olvasást és további kellemes időtöltést kívánok nektek!

 Sok-sok puszi nektek

:)

12. Bosszú és bocsánat

Bells szemszöge

            Késő reggel ébredtem. Nala a kezemben feküdt, abban, amiben Edward kezét fogtam éjjel. Magam mögött tapogatóztam, hátha átült a másik oldalamra, de ujjaim helyette valami selymeset és simát tapintottak. Az arcom elé emeltem a papírlapot, hogy lássam, mit is fogtam ki valójában. Edward elegáns kézírásával két rövid szó állt rajta, az én számomra.

Vigyázz magadra!!

            Rémülten ugrottam ki az ágyból. Nem tehette! Nem hagyhatott mégis itt! Annyi idő után végre megtettem, rávettem, hogy adja meg magát, és végül mindent veszni hagy?! Reménykedve rontottam be a szobájába, ám az üres volt. A folyosón Alice álldogált, érdeklődve fürkészte az arcomat. Mikor meglátta könnyekben úszó szemeimet, egy pillanatra elködösült a tekintete, majd ő is rémülten indult meg felém. Jasper az ajtóból figyelte, ahogy kedvese utánam kap, de nem állíthatott meg senki. Most, hogy Edward nem volt itt, senki nem tudta megakadályozni, hogy elmenjek. Alice látta – azaz nem látta –, hogy itt hagyom őket és haza megyek.

- Isabella! Kérlek, nem mehetsz el! Edward téged véd ezzel! Maradj! – kiabált utánam az aprócska lány, de nem foglalkoztam vele. Beszálltam az autóba, bedobtam magam mögé a cuccaimat, Nalat lefektettem magam mellé és indítottam. Nem maradok itt egy perccel sem tovább. Végeztem ezzel a családdal, de legfőképpen Edwarddal. Azt mondta, szeret, de ezek után nem hiszek a csodákban. Mindvégig csak le akart rázni és most sikerült neki. Ha már többé nem jön vissza, semmi keresni valóm itt. Rá lettem bízva, mégis elhagyott. Ha ennyit sem jelentek neki, minek áldozzam fel a családja életét?

            Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne essek össze, amikor kiszálltam az autóból. Nem is értem, miért vagyok itt. Miért nem adom fel magam, ahogy egyszer már elterveztem? Akkor senkinek sem lennék teher, nem lenne kire figyelni, mindenkinek rendbe jöhetne régi, megszokott élete. A választ azonnal megtaláltam, amikor egy ismerős arc bukkant fel előttem. Pontosan. Csak Avon miatt vagyok itt, én maradtam neki, nem lehetek olyan önző, hogy megfosztom egyetlen, életben marat családtagjától. Zavartan állt meg tőlem három méterre, félt, megint kiborulok. De ezúttal nem hagytam el magam. Áthidaltam a közöttünk lévő távolságot és a karjaiba vetettem magam. Zokogva kapaszkodtam erős vállaiba, hogy talpon tudjak maradni, szavak nélkül könyörögtem, hogy maradjon mellettem, öleljen át. Mintha csak a gondolataimban olvasna, karjait körém fonta és szorosan magához húzott, nyugtató szavakat suttogva nekem. Mint egy gyereket, a karjába kapott, bevitt a szobámba és várta, hogy megnyugodjak. Ott ült mellettem, átölelt, magához húzott, ringatott. Nem értettem, hogy haragudhattam rá ennyi ideid, csak azért, mert olyasmit nem mondott el nekem, ami még neki is új volt. Hirtelen csöppentünk bele egy másik világba, akaratunk ellenére és már nem volt visszaút.

- Jobban érzed már magad? – kérdezte az ajtóban állva, mellkasa előtt összefont karokkal. – Vizet tettem fel melegedni a teának. Ilyenkor az jót tesz.

- Köszi – szipogtam a párnámba.

- Tényleg aggódom érted, Bells. Mit keresel itt? Ne lett volna szabad egyedül jönnöd. Tegnap nem akartál hazajönni, most pedig beállítasz ide vöröslő szemekkel? Mi történt, amiről nem tudok? Hol van Cullen? – a név hallatán összerezzentem.

- Elment. Hajnalban elutazott – válaszoltam közönyösen, pedig szörnyen fájt.

- Csak úgy itt hagyott? – nevetett szkeptikusan. – Azt hittem rád kellene vigyázni, nem pedig utazgatnia.

- Avon, elment és kész! Nem érdekel, hol van, vagy túl éli –e, a lényeg, hogy soha többé nem akarom őt látni! Ennyi – dőltem vissza az ágyra. Nala hangosan dorombolni kezdett. – Persze azért mindent úgy csinált, hogy legyen egy csomó elvarratlan szál. Okos. Könyörögnie se kell, hogy maradjak itthon.

- Mit művelt? – jött bentebb, gyanúsan méregetve. – Mit tett veled, Bells? – leült az ágyam szélére és a szemeimben próbálta megtalálni a választ. -  Csak azt ne mondd, hogy… - átlátott rajtam. Hát persze. Szem a lélek tükre. Ha valamit tudni akarsz rólam, csak nézz a szemembe, beszélnem sem kell, hogy megtudd, mi a bajom. – Ne! Ez most komoly? Te komolyan…

- Nem csak én – sütöttem le a szemeimet. – Miután mindenki elment tegnap, mi beszéltünk és akkor bevallotta, hogy szeret engem. Azt hittem igazam van. De belátom, ő hazudik a világon a legjobban. Mindenkit átvert. A húgát, a szüleit, engem… Mindenkit.

- Sam tudta, hogy ez lesz – simogatta meg az arcom. – Azt mondta, túl erős szálak kötnek vele össze téged. Szerinte ez elkerülhetetlen volt.  Próbált figyelmeztetni, de én nem vettem észre. Nem tudtalak megvédeni tőle.

- Ez csakis az én hibám. Hol a telefonom? – könyököltem fel.

- Azt nem hoztad magaddal. Mindent elpakoltam, de azzal nem akadtam össze. A szöszi viszont biztos azt is magával hozza – vont vállat.

- Milyen szöszi? – néztem rá zavartan.

- Valami csaj. Azt hiszem Rosalie, de nem biztos…

- Rosalie Cullen? Te idehívtad?! – ültem fel dühösen.

- Én nem. Felhívta Samet, aki megengedte neki, hogy átjöjjön hozzánk, amikor szeretne. Elvileg tud neked segíteni, habár ezek után nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz rá. A lényeg, hogy nagyjából egy óra múlva jelentkezik. Addig aludj – már állt volna fel, amikor utána kaptam.

- Nem maradnál velem még egy kicsit? Csak amíg elalszom! – kértem.

- Mint amikor kiskorodban megijedtél a vihartól és melletted kellett aludnom?

- Igen – mosolyodtam el. Annyira hiányzott a közelsége. Mindig szerettem őt. Apa helyett volt mellettem mindig. Ha apára lett volna szükségem, ő mellettem termett és megoldottuk a problémát. Pótolta azt az űrt, amit apu elvesztése okozott. Rá mindig számíthattam.

            Rosalie nem maradt sokáig, csak saját szemével is látni akarta, hogy épségben hazaértem, habár fogalmam sem volt, miért kezdetem hirtelen érdekelni őt. Áthozta az ott hagyott cuccaim közül a legfontosabbakat, köztük a mobilomat. Nem sokkal az után, hogy elment, Avont is elszólította friss kötelezettsége. Megígérte, hogy amint tud, jön vissza, addig pedig ne mászkáljak ki a házból. Ez nem okozott gondod, tekintve, hogy jobban átgondolva, még mindig vadászik rám valaki, akitől senki nem tud most megvédeni. Kellemesebben éreztem magam a házon belül.

            Nem tudom mennyi ideje lehettem már egyedül, amikor kopogtattak az ajtón. Megfontolt lassúsággal toltam el a reteszt és lestem ki a verandára. Egy kapucnis lányt találtam az ajtó mögött. Ruhája alól kikandikált göndör, tűzvörös haja. Nem ide tartozott, még soha nem láttam a környéken.

- Isabella Black? – nem emelte fel a fejét, végig a padlót bámulta.

- Ki kérdezi?

- A nevem Victoria. Szeretnék beszélni veled, de nem idekinn.

- Gyere csak be – tártam ki az ajtót. Nem tűnt veszélyesnek, ráadásul, ha az lenne, sem tartanék tőle, a vámpír, aki valószínűleg rám vadászik, szőke hajú volt, és határozottan emlékszem, hogy magasabb nála. – Hozhatok esetleg egy teát? – kérdeztem kedveskedve. Felemelte fejét, arca elől elvette a takaró sálat és rám szegezte mézarany szemeit. Ijedten hátráltam el tőle.

- Ne aggódj, nem akarlak bántani. Én… figyelmeztetni akarlak.

- Hallgatlak – engedtem le védekezőn magam elé emelt kezeimet. Nem mintha segített volna rajtam. – Üljünk le! – tereltem a nappalinkba.

- Eddig azon voltam, hogy felkeresselek, de a Cullenek védelme alatt álltál. Nem juthattam a közeledbe. Remélem, nem mondod el nekik, hogy itt jártam.

- Miért ne?

- Kétlem, hogy örülnének nekem. Évekkel ezelőtt volt némi összetűzés közöttünk. Nem látnak szívesen és megértem az okát. De az, aki téged akar, a legkisebb erőfeszítés nélkül bejuthat a házba.

- Honnan tudod?

- Amikor Edward Cullen megismerte az anyádat, ő bajba került. Mármint Bella. Én akkor elkövettem egy végzetes hibát. Olyan mellett álltam, akiről azt hittem szeret engem. De más volt közöttünk. Sajnos erre csak nem rég jöttem rá. Az igazság az, hogy bosszút esküdtem Edward és a családja ellen. Ők elvettek tőlem valamit, ami számomra nagyon fontos volt. Hát én is ezt akartam tenni. Amikor különváltak az emberlánytól, játékba lendültem. Sajnos nem kaparinthattam meg az átkozott farkasok miatt, mindenhol ott voltak. Egy percig sem hagyták egyedül. Aztán pár év múlva hozzáment az egyikhez. Igen. Ez még jobban dühített. Találkoztam egy nővel, aki mérhetetlen nagy fájdalmakkal kellett, hogy megbirkózzon a farkasok miatt. Összeesküdtünk ellenük. Neki egy farkas, nekem Bella. Nem hittem, hogy valaha megteszi, de megölte. Amikor a legkevésbé sem számított a támadásra, megharapta. A vámpírméreg, halálos az olyanokra, mint amilyen a bátyád – magyarázta higgadtan. Szemeiben bocsánat csillogott. Apuról beszélt. Arról a végzetes éjszakáról, amiről eddig mindenki hazudott. Nem volt baleset. Csak egy nyamvadt vámpír.

- Te ölted meg anyut? – kérdeztem félénken. Szinte azt kívántam, igent mondjon, hogy itt és most végezzen vele a farkas falka. De nemet intett.

- Az a nő tette. Akivel a múltkor is találkoztál. Elhatározta, hogy ennyi neki nem elég. Meghátráltam, mentettem az irhámat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mert, ha megöli az egész családot, nagy az esélye, hogy minden farkast magára haragít. Leszoktam az embervérről, úgy kezdtem élni, ahogy Cullenék. Meg kell mondanod nekik, hogy nem bízhatnak mindenkiben. Olyasvalakit keresnek, akire nem gondolnának.

- De kicsodát?

- Mennem kell! Itt van…

- Ki? Ki van itt?

- A vámpír. Hallom, hogy az erdőben ólálkodik… - elvett az asztalról egy tollat és egy újságpapírt.

            Hívd a bátyád, veszélyben vagy!!

            Mire elolvastam az üzenetet, már sehol nem volt. Victoria. Azt hiszem, soha nem felejtem el ezt a nevet. A telefon kicsengett, Avon azonnal felvette. Tudtam, hiába beszélek halkan, ha itt a vámpír, hallani fogja. Mielőtt a vonal megszakadt volna, kicsapódott az ajtó és a szőke vámpír belépett rajta. Sötétvörös szája a csábos mosolyból vicsorgásba görbül, torából állatias morgás szakadt fel.

- Még gyermekkorodban meg kellett volna, öljelek – szólalt meg, újból rám mosolyogva - Addig nem voltál ilyen okos. Bármit is mondott az a ribanc, tévedett. Cullenék nem engedtek volna a közeledbe. Ilyen szemekkel és gondolatokkal? Könnyebb volt játszani velük. Felhergelni a vámpírokat Romániában, meggyőzni a Volturit, hogy veszélyes erőkkel harcolnak és hozzájuk készülnek, könnyebb volt, mint cukrot lopni gyerekektől.

- De te nem cukrot lopsz tőlük – vártam vissza.

- Nem bizony. De számomra cukor. Édesek, finomak, olyan kis ennivalóak, amikor nevetnek. Te nem akarsz nevetni?

- De. A tetemed felett.

- Inkább én a tiéd felett – nevetett sötéten. Hol van már Avon? Talán bántotta volna? Nem. Most beszéltem vel. Istenem, hol késik, nem akarok meghalni!

- Bosszúból teszed. Az soha nem jó irányadó.

- Édesem, én már rég ne bosszúból teszem. Ha elkezdtem, befejezem. És te vagy a következő. Ha a bátyád megérkezik, hogy megmentse a drágának nem mondható életedet, ő lesz az utolsó. Visszavonulok, kijózanodok, és élem tovább az életem.

- Amíg ebben a házban állsz, ne tervezd a jövődet! – a megkönnyebbülés hirtelen árasztott el. Mögöttem állt a bátyám, odakinn pedig még három fiú, akik valószínűleg, szintén hamarosan farkasként tépik darabokra a vámpírt.

- Üdvözlöm Cullenéket – villantotta rám csillogó, fehér fogsorát, majd eltűnt. Minden fiú döbbenten, de elszántan vetette utána magát, a bátyámat kivéve. Ő nem mozdult. Tudtam, mire kíváncsi.

- Volt itt egy lány. Vagyis egy nő, aki figyelmeztetett. Azt hittem, soha nem érsz ide.

- Ez a bizonyos lány, egy vámpír volt? – bólintottam. – És Victoriaként mutatkozott be neked? – újra bólintottam. – Ennek egyáltalán nem örülök.

- Tudom és…

- De benne megbízom.

- Micsoda?

- Harmadjára mentette meg az életed – értetlenül bámultam rá. – Amikor utoljára itt jártál, felhívott és szólt, hogy itt a vámpír, aki téged keres. És akkor, azon az éjszakán, amikor apa… Emlékszel, hogy valaki felkapott az ágyadból és másnap nagyapa házában ébredtél, ahol mindenki ott volt? Akkor ő vitt oda, és engem is.

- Ezt… Azt mondta, mentette az irháját.

- De előtte minket.

- Pedig ő is embervéren élt. Megállta, hogy belénk harapjon, hogy megöljön minket.

- Így akart bocsánatot kérni anyától azért, amit tett. Már én is megbocsájtottam, amiért először másak voltak a szándékai. Kiérdemelte a bizalmam, és lehet, hogy még megbánom, de ha kell a Cullen családtól is megvédem. Tartozom neki ennyivel.

- Az a nő, nem bosszúból teszi. Csak szórakozik velünk. Neki ez az egész csak egy játék. Avon? Victoria neked is elmondta, hogy Cullenéknak nem szabad megbízniuk mindenkiben? Hogy az a szörnyeteg, közelről ismeri őket?

- Igen.

- És szóltál nekik?

- Nem.

- Mi az, hogy nem?! – csattantam fel dühösen. – Az életünkről van szó, Avon!!

- Nem bízom bennük, és kész. Abba nem szólhatok bele, hogy mit érezz, de abba igen, hogy ki mellett vagy nagyobb biztonságban. Véleményem szerint Cullen számára teher voltál és nem véletlenül ment el. Így legalább megszabadult anya emlékétől. Minden könnyebb, ha nincs vele közeli rokon, nemde?

- Hallod te, hogy mit beszélsz? – néztem rá undorodva. Megráztam a fejem és bevonultam a szobámba, hogy átgondolhassam. Az egyetlen kulcs, Victoria. Ő tudja, kitől kell megvédeni minket, ezt tudnia kell mindenkinek, akinek számít az életem, legalább egy icike-picikét. Már azt is tudtam, kit kell hívnom.