Jó olvasást mindenkinek, ebben a forróságban!
13. Bízni vagy
nem bízni?
Victoria
szemszöge
Először azt hittem, a lány megőrült, de végül be kellett látnom, hogy
komolyan gondolja. Azt akarja, hogy találkozzak Cullenékkal. Bele se merek
gondolni, mit tesznek velem, ha meglátják, megint itt ólálkodom. Ezúttal csak
egy adum volt, mégpedig az új életmódom, ami nem mindig állhat biztos lábakon a
mi esetünkben.
Bells autóba ültetett és a bátyja társaságában elrepített abba a
házba, amibe soha nem tenném be önszántamból a lábam. Mindenki védekezően előre
görnyedt, szemeiket rajtam és az emberlányon tartva – de persze főleg rajtam.
Csak egyszer volt alkalmam ilyen közelről szembe nézni velük és reméltem, hogy
az lesz az utolsó is. A legapróbb lány bosszankodva pillantott a másik
oldalamon álló farkasra. Valami miatt, most örültem, hogy ő is mellettem van.
Önzőség tudom, de a család őt nem bántja, ha nem akar ártani a lánynak. Végül
Isabella törte meg a csendet.
- Ő segíthet
nektek – nézett végig a vámpírcsalád minden tagján. – Carlisle, tudom, hogy
nagy hibát követek el ezzel, de haza kell hívnod Edwardot. Victoria tökéletesen
emlékszik arra a nőre, aki anyára támadt és nem rég rám. De nem beszél róla…
hangosan.
- Ha Cullen ki
tudja olvasni a fejemből, nem bánom. De bármennyire szeretném elmondani, jobban
féltem magamat. Ezen nem sikerült még változtatnom – vontam vállat.
- Egyetlen bökkenő
van – szólt a legnagyobb fiú. – Az öcskös hamarabb töri el a nyakát, mint hogy
bármit is kiolvasson a csinos fejéből – kárörvendő mosolyba szaladt a szája.
Számomra ez nem tűnt ilyen viccesnek.
- Egy pillanat –
emelte fel a kezét az apró termetű leányzó.
- Alice, nincs
kedvem a fölösleges csacsogásra – sóhajtott Bells.
- Nézzétek a
szemét. Ha tartanunk kéne tőle, miért jött volna ide, vegetáriánus életmóddal?
Én sem hiszek neki, de ez az egyetlen esélyünk. Felhívom Edwardot és meglátjuk,
mit tehetünk.
- Van egy
feltételem – állította meg Isabella. Érdeklődve fordultam felé én is. – Neki
nem esik baja és menedéket nyújtotok számára – mutatott rám. Ez meglepett. Még
soha, senki nem akart ennyire gondoskodni rólam. Jól döntöttem, hogy
kiszálltam.
- Természetesen
megtesszük, amit tudunk – rá emlékeztem a legjobban. Ő vigyázott annak idején
Bella apjára, miatta nem jutottam be a házba. Még a nevére is emlékszem. Esme
Cullen, a doktor felesége, a többiek úgy nevezett anyja.
- Köszönet –
biccentettem a lány felé, aki barátságosan visszamosolygott rám, majd kivette a
koboldlány kezéből a telefont és félbeszakította a testvéri veszekedést.
- Nem érdekel,
hogy kiben bízol és kiben nem! Vagy haza vonszolod a segged, vagy idő előtt
halok meg. Lehet választani – visszadobta a készüléket a női kezekbe,
megragadta az enyémet és felvezetett az emeltre. – Van egy szoba, ami nekem
lett kiadva, ott ellehetsz egy darabig. Én most hazamegyek, holnap reggel pedig
átjövök hozzád.
- Köszönök
mindent. Remélem, nem esik bajod – ez volt az első jó kívánság, amit komolyan
is gondoltam. Lehet, hogy a vámpírok nem változhatnak, de én élő példa vagyok
arra, hogy semmi sem lehetetlen. – Vigyázz magadra.
- Kösz. Jó éjt! –
megfordult, ott hagyott a szobaajtó előtt és visszasietett a testvéréhez,
akivel nem is maradtak tovább.
Bells
szemszöge
Alice reménykedve nyomta a kezembe a
telefont, mikor leértem a lépcsőről, de nem akartam most erről beszélni
senkivel, még vele sem. Ha Edward akar valamit, visszajön és bocsánatért
esedezik, előttem térdelve. Az, hogy tudja, hibát követett el és ezért
bűntudata van, jó jel. Mindenkinek jót tesz az egészséges aggodalom. Neki most
volt mitől tartania.
Avonnal egyenesen haza mentünk
bezártuk az ajtókat, ablakokat, és nyugovóra tértünk. Legalábbis én
megpróbáltam aludni egy keveset, ami valóban parányinak tűnt. A reggel ugyanis
nagyon hamar eljött. Fel kellett volna kelnem, indulnom kellett volna az
iskolába, még ha egyik porcikám sem kívánta. Az élet nem állhatott meg, mindennek
folytatódnia kellett volna. De sajnos nagyon sokszor említettem a kellett volna kifejezést. Pontosan.
Feltételes idő, ami a mai világban – vagyis csak az én jelenlegi világomban –
elég meghatározó dolog volt. Csak feküdtem a takaró alatt, fejemet a párna alá
temetve és mélyeket lélegeztem.
Gyerünk, Bells! Csak emeld meg a
kezeidet, a többi menni fog!
Meg, ahogy én azt elképzeltem.
Óriási erőfeszítésbe tellett ülésbe tornáznom magam, de végül mégis összejött a
dolog. Egyik lábamról a másikra álltam, így haladtam egyre gyorsabb tempóban a
konyha felé. Avon már elment, őt várták a kórházban. Ezt az asztalon hagyott
üzenetéből tudtam meg. Nagyokat sóhajtva álltam neki a reggelim elkészítésének.
Figyelnem kellett, hogy a kenyeret vajazzam meg és ne a felvágottat, de az
eredmény nem is lett olyan rossz. Épp ültem volna le a kanapéra, amikor valaki
az ajtón kopogtatott. Korán reggel zaklatni akarnak? Miért nem tudják megvárni,
amíg kellően jól lakom? Kisétáltam a bejárathoz és gondolkodás nélkül nyitottam
ajtót. Nem tudom mi ütött belém, de ahelyett, hogy örültem volna, hogy nem az
ismeretlen vámpír az, éktelen nagy dühbe gurultam. A másik kezemben tartott
tányért fejjel lefelé fordítottam, a szendvicsem a földön puffant, majd a
karomat meglendítve a fehér porcelán tányért a vendégem képébe nyomtam, ahol az
aztán hangos csattanást követően darabokra tört. Edward nem mutatta jelét, hogy
fájt volna neki, de nem is az érdekelt, hanem az, hogy mekkora az esély arra,
hogy ha bemosok neki, így végzi -e a csontom is.
- Mit keresel itt?
– sziszegtem neki mozdulatlanul.
- Én csak azért
jöttem, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam, tudjuk, kit kell keresnünk. Én…
tényleg sajnálom, hogy csak úgy elmentem, de te ezt nem érheted. Szólni
akartam, hogy az, amit érzek, semmin nem változtat, mert az vagyok, aki.
Édesanyád sem tudott megváltoztatni, neked sem fog menni.
- Nekem már
sikerült. És ez épp elég.
- Isabella, én…
- Ha kimondod,
hozok még egy tányért – emeltem fel a kezem, hogy belé fojtsam a
magyarázkodást. Már egyszer sikerült megpuhítanom, nem vagyok hajlandó előröl
kezdeni. Vagy megmarad nekem, vagy elmegy és végre békén hagy. Tudja, ki akar
kinyírni, már nincs szükségem az állandó felügyeletre. – Edward, figyelj rám
egy kicsit. Akkor este, mondtál valamit nekem, amit ha akarok, sem tudok
elfelejteni. Ha hiszed, ha nem, én tudom, hogy mit érzel. Nem vagyok Jasper,
sőt, nem is akarom, hogy hasonlóan megérezzem az érzéseid. Tökéletesen tisztába
vagyok azzal, hogy belém szerettél, ahogy azzal is, miért tetted. Olyan vagyok,
mint anya, még ha más érzelmeket ébresztek benned, akkor is. És ettől te nem
tudsz elszakadni. Semmi gond, majd idővel
túlteszem magam rajta. Csak ne kínozzuk egymást.
- Most te vagy az,
aki elnyomja magában? – nézett rám bizonytalanul. Igen. Pontosan ezt csináltam.
Megpróbáltam elfelejteni, hogy mennyire bíztam abban, hogy szeret engem, hogy
mennyit harcoltam a vallomásáért. – Miért?
- Mert minden
egybe vág. Te elmentél, hogy lerázhass, tudtad, hogy csak arra vágyom, velem
legyél és bíztál benne, úgy reagálok, ahogy az a természetemhez illik. Felhúzom
magam, és durcás gyerek módjára menekülni kezdek előled. Remélem boldog vagy,
most már nincs az életedben olyan ember, aki anyára emlékezet téged. Végre
szabad lehetsz, mert megtalálod azt az elmebeteg vámpírt, és nem kell már többé
engem pesztrálnod. Arra ott van a kinevezett gyámom.
- Aki mellesleg
azt kérte, ne hagylak magadra – válaszolta lehajolva hozzám, hogy a szemembe
nézhessen. – Isabella, én tényleg nem tehettem mást. Ha nem megyek magam,
idejönnek értem és rád találnak. Azt pedig nem hagyhatom, mert meg kell, hogy védjelek.
- Akkor miért nem
védsz meg még sem? Mindig úgy szervezed, hogy én ne lehessek a közeledben. Ezt
én nem fogom bírni sokáig. Te vagy ami vagy, és én… - nem bírtam befejezni.
Edward olyan arccal nézett rám, amilyennel még soha senki.
- Szóval zavar,
hogy az vagyok, ami?
- Én nem ezt
mondtam – motyogtam az orrom alatt.
- De erre
gondoltál. Mindent le lehet olvasni az arcodról. De még mielőtt elküldenél,
szeretném, ha meghallgatnál, hogy tudd, ki vagyok igazából. Mert azt az
oldalamat ismerted meg, amelyiket nem lett volna szabad. Bella tudja, milyen
vagyok, amikor igazán szerelmes vagyok, és azt hiszem jobb, ha te is megismersz
olyannak.
- Szóval megtudom,
milyen az igazi Edward Cullen? – kérdeztem reménykedve. Nem tudom miért akartam
tudni annyira, de kíváncsi lettem. Vajon nekem is tetszeni fog az az oldala?
- Ha adsz egy
napot, megpróbálom megmutatni neked. Ha még akkor is azt gondolod, hogy nem is
szeretlek, csak kihasznállak, elfogadom a döntésed és távol maradok tőled.
- Egy nap?
- Igen. Csak
egyetlen nap.
- Oké – adtam be a
derekam. Elvégre ezt akartam, nem? Hogy szeressen engem úgy, ahogy csak képes
rá. Ha végre megmutatja, mit veszíthetek, ha kidobom, talán még inkább meg akarom
majd tartani. – Neked nem kéne iskolában lenned?
- És neked? –
mosolyodott el csibészesen. – Szeretnék neked elmondani valamit, ha már
kiderült, hogy mindketten lógunk. A vámpír, aki rátok támadt, a család egyik
régi barátja, és…
- Ezt inkább ne
itt beszéljük meg – fojtottam belé a szót. Felkapartam a szendvicsem maradékát
a földről – ha jobban belegondolok, így is, úgy is a szemetesben végezte volna
-, összeszedtem néhány fontosabb cuccom, beleértve a macskámat, és az autómhoz
vezettem Edwardot. A házukig szinte egy szót sem szólt, végig az erdőt
pásztázta szemeivel, ami megrémített. Olvas a gondolatokban, mégis szemmel kell
tartania a környezetemet. Ennek így semmi értelme. Igaz, most sokkal kedvesebb
és megértőbb volt velem, mondhatni rá sem ismertem, annyira őszinte volt. Mikor
megérkeztünk, hamarabb szállt ki, mint én, kinyitotta nekem az ajtót,
kisegített az autóból és még Nalat is átvette tőlem. Tényleg nagyon bizonyítani
akar.
- Bells? – a
hangra magam mögött összerezzentem. Alice bűntudatos arccal nézett fel rám,
fogalmam sincs miért. Semmiről nem tehet, rá nem tudnék haragudni. Hogy ezt az
ő tudtára is adjam, szorosan megöleltem. – Annyira féltem, hogy valami bajod
esik.
- Ha Edward velem
van, mi bajom esne? – nevettem rá. Helyeselve bólintott, belém karolt és
felvezetett a lépcsőn, aminek a tetején Victoria várt. – Minden rendben? –
kérdeztem nagyon komolyan. Feszülten bólintott, végig Edwardot nézve. – Mit
csinált veled? – érdeklődtem, miközben bentebb araszoltam a házba.
- Semmit. De
bizonyára szeretne.
- Nem fog bántani.
Igaz? – fordultam a szóban forgó fiúhoz.
- Eszemben sincs –
letette Nalat a földre, aki azonnal szaladt is hízelegni a többiekhez. Ezt
neked vámpír lét. Kit érdekel, hogy mik, Nala nem nagyon rettent el tőlük.
Kezdtem úgy érezni, nem kell olyantól félnem, akitől Nala nem tart. Eddig
mindig bejöttek a megérzései, lehet, hogy nem is véletlenül kaptam ezt
ajándékba anyától. Ki tudja? Talán neki köszönhetem, hogy életben maradok.
- Nem lesz semmi
gond? – néztem Alicere.
- Menjetek csak –
intett fejével az emelet felé. Megragadtam Edward kezét és magam után húzva
indult meg a szobámba. Kíváncsi lettem, mit tudnak anya vámpírjáról, még ha nem
is fog tetszeni a történet. Bezártam magunkra az ajtót, leültem az ágyam
közepére és türelmesen vártam, mit mond.
- A nő, aki a
családodat akarja tönkre tenni Pár hónapja járt nálunk. Azt hittük baráti
látogatás, de senki nem tudhatta, miért van itt valójában. Egyszer csak
megjelent, és amilyen váratlanul jött, úgy is tűnt el. Aznap, amikor Bellát megtámadták,
egy hozzánk hasonló módon élő klánból eljött Tanya és beszélt apámmal. Azt
mondta neki, hogy Irina, az egyik családtagjuk, hetek óta eltűnt és nem
jelentkezett. Vámpírok vagyunk, kell a változás, de nem ekkora. Irina
megtagadta mindazt, amiben eddig hitt és ölni kezdett. Bosszúból végzett
apáddal, aki egykor végzett szerelmével, Laurenttal. Ez egy nagyon bonyolult
dolog, de elég, ha tudod, hogy Victoria, Laurent és még egy vámpír, régen
megtámadta édesanyád. Akkor Victoria szerelmével végeztünk, a nő elmenekült,
Laurent pedig csatlakozott a Denali klánhoz, Irinához. Miután nem bírta tovább,
Victoria felkereste, hogy végezzen Bellával, ekkor támadták meg Laurentet a
farkasok. Ezért akart bosszút állni a farkasokon.
- De akkor miért
vette el anyát is tőlünk?
- Mert Victoriától
megtudta, hogy ő is, úgy mond, közrejátszott Laurent halálában.
- És mi a
bátyámmal? Nekünk semmi közünk az egészhez.
- A bátyád farkas.
Amikor ez kiderült, rá akart vadászni, de te könnyebb zsákmánynak tűntél – a
megfogalmazástól megborzongtam. – Már nem a bosszú hajtja, csak a játék.
Élvezi, hogy végre ölhet, büntetlenül. Közel áll a Volturihoz, nem nagydolog
számára, hogy bármit is beadjon nekik. Romániában a vámpírok nem lázadtak,
semmi rendbontást nem műveltek, de ezt senki nem tudja rajtam kívül.
- Szóval akkor,
biztonságban vagyok?
- Addig nem, amíg
Irina el nem tűnik innen. Szeretném, ha ezt az időt itt töltenéd el, nálunk.
Itt megvédhetünk téged.
- Ti vagy csak te?
– másztam közelebb hozzá. Felhúzta szemöldökét, szája megremegett az elfojtott
mosolytól. – Hmm? – a következő pillanatban sikoltozva feküdtem el az ágyon,
miközben Edward egy percre sem hagyta abba a csiklandozásom. Segítségért
kiáltva kapálóztam, de úgy tűnt senkit nem érdekelt, hogy a levegőhiánytól hamarosan
megfulladok. – Hagyd… hagyd… Áh…
- Mit hagyjak? –
hajolt közelebb hozzám, abba hagyva a csikizést. Levegő után kapkodtam,
igyekeztem szabályozni a légzésem. – Hmm?
- Ezt ne csináld
még egyszer! – kértem, még mindig lihegve. Megadva magam, eleresztettem a
karját, és kimásztam alóla.
- Isabella?
- Tessék? – néztem
rá kedvesen.
- Szeretlek –
olyan lassan, mégis gyönyörűen ejtette ki ezt az egy szót, hogy azt hittem,
csak képzeltem. De a várakozó pillantás meggyőzött, tényleg kimondta.
- Helyes –
biccentettem mosolyogva. Nem is kellett egy nap. Elég volt neki alig pár óra
is.
2 megjegyzés:
szia gratulálok irina 1 liba de ed is hülye remélem bells embrytválasztja
Szia Iliana :)
Most délelőtt gyorsan sikerült bepótolnom mindent. És hát hűűűűhaaa. :O Csak ámulok, hogy te miket találsz ki csajszi... És ez a befejezés xD Teljesen kizárt hogy Bells és Ed együtt legyenek...fúúúj. xD Na jó de hogy még Viktória is feltűnt hát...tényleg nehezen találok szavakat. Mostantól itt leszek és megrögzötten várom a következő fejezeteket. Hajrááá Iliána te vagy a legjobb!!!
Megjegyzés küldése