15. Fejezet

Nem is tudom, mit kellene mondanom, de talán nem is érdemes húzni az időt, és gondolkodni a szavakon, jönnek azok maguktól is, ha rápillantok a fejezetre. Remélem nektek is megered a nyelvetek, és eláruljátok nekem, mit gondoltok róla! ;) 

 Jó olvasást hát mindenkinek!

Rosmine

15. Egy új világ határain

Bells szemszöge

            Meglepetésből jutott ma Edwardnak, és úgy terveztem, ennél többet nem vállalok magamra. Azt akartam, hogy aggódjon egy kicsit, és duzzogjon, mint egy óvodás gyerek, és a végeredménnyel tökéletesen meg voltam elégedve. Akkor még azt nem tudtam, hogy mivel kell zárnom ezt az évet…

            Alice elégedett arcát látva elmosolyodtam a parkolóba érve. Naomi felvillanyozódott, hogy minden rendben ment, attól félt, a szülei hamarabb érnek haza a munkából. Adam szótlanul kísérte partnerét az iskolától nem messze felállított hatalmas, hófehér sátorhoz. Az átkozott cipőben, amit Alice rám erőszakolt, nagyon ügyelnem kellett a lépteimre. Nem szerettem volna épp Edward lábai előtt fenékre huppanni, de ennek a veszélye egész este fennáll majd. A megnyitót követő első táncot a végzős osztály kezdte, majd szép lassan mindenki csatlakozott hozzájuk. Meglepő, hogy mennyi ismeretlen arc bukkant fel előttem, úgy tűnt, nem csak Alice hozott iskolán kívüli társat.

            A sötétbe burkolózott erdő fái, rémisztő mintákat festett a fűre, a halvány gyertyafényben derengő környezetünkben a diákok csak párban vagy csoportokban mertek közlekedni, pedig mindenhol felügyelő tanárok álltak, akik nem engedtek el bennünket messzire, vigyázták a nyugalmunkat. Senkinek nem volt félnivalója, még én is jól tudtam magam érezni, hiába vettem észre, hogy Edward minden egyes pillanatban a tömeget és az erdőt fürkészi feszült figyelemmel. Tudtam, hogy amiatt aggódik, az a vámpír idemerészkedik és megtámad engem. Próbáltam rávenni, hogy engedje el magát, ahogy a testvérei is, de képtelen volt akár egy percig is rám figyelni. Sértődöttséget színlelve szóltam rá, hogy nem akarok tovább táncolni, és inkább hozzon nekem valamit inni. Nagy nehezen elengedett és a tőlünk legtávolabbi sarokban felállított asztalhoz igyekezett. Meg akartam mutatni neki, hogy itt senki nem bánthat, ezért hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és az erdő felé vettem az irányt. A táncoló diáksereg segített abban, hogy Edward minél később tudjon utánam jönni. Tudatni akartam vele, hogy semmi bajom nem eshet, ha egy picit lazít és élvezi a bált. Óvatosan osontam el a sátor mellett, kikerülve az összes tanárt, akik megállíthattak volna. Valahonnan a távolból hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, mérget vettem volna rá, hogy Edward, de nem adtam fel, egyenesen előre tartottam, egyre bentebb az erdő sűrűjébe.

            Magam mögé pillantottam. Talán mégsem volt jó ötlet erre jönni egyedül. Legalább Naomit hozhattam volna. Azonban már késő volt bármit is tennem. Olyan messzire kerültem az iskolától, hogy nem láttam a fényeket, csupán a hold gyenge fénye segítette a visszavezető út megtalálását.

            Valami reccsent a közelemben. Riadtan rezzentem össze. Az nem lehet, hogy mégis eljött ide! Megtorpantam és körül néztem, nem mintha ezzel többre jutottam volna. A sötétben nem látok valami jól, és még Nala sem volt itt, hogy legalább az ő ösztöneire támaszkodhassak, ami mostanában mindig megmentett. Mély levegőt vettem, próbáltam nem hisztériás rohamot kapni, amikor az egyik fa árnyékából előlépett valaki.

- Ki van ott? – kérdeztem suttogva. Ha vámpír, akkor meghallotta. – Edward? – nem jött válasz. Igaz is. Ha ő volna, már rég otthon lennék. – Alice? Jasper? – még mindig semmi. Akkor csak egy tippem maradt…

- Bells? – a hang hallatán végigfutott a hátamon a hideg. – Mit keresel itt egyedül?

- Victoria – megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. – Már azt hittem, hogy…

- Nem szabadna egyedül mászkálnod ilyen későn – jegyezte meg és közelebb jött.

- Én csak… Inkább visszamegyek és megkeresem Edwardot – mutattam magam mögé. Victoria hirtelen termett előttem, megragadta a karomat és nem engedett el.

- Tudnod kell valamit… rólam – mondta nagyon halk hangon. Megborzongtam.

- Tudom, hogy mit tettél, és már megbocsájtottam neked, ahogy a testvérem is. Nem kell többé emiatt… - felnyögtem, amikor két kezével megrázott a vállamnál fogva.

- Nem. Semmit sem tudsz. Hogy milyen szörnyetegnek lenni, hogy mennyire jó ölni és milyen nehéz megállni, hogy ne tedd meg, amit csak akarsz. Az emberi élet mit sem jelent számunkra, mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, nekünk senki sem parancsolhat. De egy valamit elárulok. Embervérről leszokni, és állatira rászokni a legnehezebb. Ellentmondani az ösztöneidnek… - hangosan nyelt egyet. – Egyszerűen lehetetlennek tűnik. Meg lehet tenni, de csak ha nagyon erős vagy. Én az voltam. Az voltam, de van még valami.

- Victoria, ez fáj – szisszentem fel, ahogy egyre erősebben szorított.

- Irina nem lesz képes tovább lépni és addig öl, amíg meg nem állítják. Segítenetek kell nekem, mert én leszek a következő, akit eltűntet, ha megtudja, mit tettem veled. Védj meg, és akkor én is megvédelek téged!

- Miről beszélsz? Én… nem tudlak megvédeni egy… vámpírtól.

- Ezért kellett volna belőled is azt csinálnia a Cullen fiúnak. Addig nem vagy biztonságban, amíg élsz, ezt meg kell értened.

- Micsoda? – kifutott belőlem a vér, szédülni, remegni kezdtem. Miért mondja ezt nekem? Miért tart magához ilyen szorosan és ennyire közel? Miért nem enged elmenni? – Victoria, eressz el!

- Nem tehetem. Akkor tényleg végem. És jobban féltem magam, mint téged. Sokszor mentettelek meg, de nem tehetem életed végéig. Csak az enyémig.

            Mielőtt válaszolhattam volna, egy másik kéz megragadott hátulról, magához rántott és nem engedett a szorításból. Az ujjaim kezdtek zsibbadni, olyan erővel szorította a csuklómat, hogy szinte egyáltalán nem jutott vér a kezeimbe. Victoria még vetett egy fájdalmas pillantást rám, majd eltűnt a sötétben. A hátamon éreztem a mögöttem álló nő testéből áradó hideget, mégsem borzongtam meg tőle. Ha szembe kell néznem a halállal, akkor azt felszegett állal teszem meg.

- Nagyon bátor és meggondolatlan vagy, kislány. Azt hittem esélyem se lesz a közeledbe férkőzni, most mégis itt vagy velem. Edward azt hiszi, könnyen megtalál, de Victori nyomát fogja követni, nem az enyémet. Alice pedig nagyon későn fog ideérni. Addigra végzek a tervemmel, ami időközben hatalmas fordulatot vett.

- Nem érdekel, mit csinálsz velem, de ne hidd, hogy megúszod – fenyegettem magabiztosan. Nem vagyok sem bátor, sem magabiztos, most mégis a szemébe tudtam nézni annak a nőnek, aki hamarosan elveszi az életem. Nincs esélyem elfutni, fölöslegesen fárasztanám magam. Edward meg fog találni, Victoria el fogja mondani neki, hol vagyok.

- Ilyen naiv embert, mint amilyen te vagy…! Először tényleg meg akartalak ölni, mert játék volt az egész. De már másra akarlak felhasználni téged, csillagom. Van valami, amit meg kellene tenned nekem, és ha nem akarod, hogy a kedves kis testvérkédnek ne essen baja, hallgatsz is rám. Megegyeztünk?

- Nem. Ugyanezt játszottad el anyával, én nem esek bele ebbe a csapdába. Játszhatsz velem, ahogy csak akarsz, akkor sem megyek bele a kis játékodba. Az nem az én világom – makacskodtam továbbra is, pedig tudtam, hogy fölöslegesen beszélek bármit. Ennek a dalnak hamarosan vége, mondjuk ki nyíltan, velem együtt.

- Van egy jobb ötletem. Megmutatom, milyen az a világ, amiről sokan álmodni sem mernek – suttogta valahol a fülem mellett. Állatias morgás szakadt fel a tüdejéből, éreztem, ahogy nyelvével végignyalja a bőröm ott, ahol a vér lüktet az eremben. Hányinger kerülgetett. Hogy lehet valaki ilyen szörnyeteg? Miért kell mindenkinek a könnyebb utat választani a helyes út helyett? Erre már nem kapom meg a választ, de talán egyszer számomra is világos lesz, milyen világban élünk manapság.

            A hideg fogak könnyedén tépték fel a torkom, egyetlen harapással véget vetett emberi létemnek, de még nem volt vége. A testemet elöntötte a forróság, rázott a hideg, a fájdalmas sikolyaim közepette nem hallottam mást, csak a fülemben doboló egyeletlen ritmust, amit a szívem diktált. Szóval ennyi lett volna? Minden, amiért küzdöttem, minden, amit elértem ilyen könnyen véget érhet? Ha abban a pillanatban választhattam volna, a halált hívtam volna megmentőmnek. De Irina nem ezt szánta végzetemnek, sokkal rosszabb, sokkal nehezebb és fájdalmasabb jövővel ajándékozott meg. Olyannal, amit senkinek nem ajánlanék, a legvégső pillanatban sem.

~*~

Edward szemszöge

            Apám kizárt a szobájából, elzárt a gondolataitól, nem engedte, hogy most lássam Isabellát. Az én hibám volt, minden miattam történt, amiért három évtizede magára hagytam Bellát, és amiért most cserbenhagytam a lányát. Ha mellette maradok, nem megy el, nem talál rá Irina, sem Victoria, és még mindig élne. Miattam válik gyilkoló géppé, én okozom a legnagyobb fájdalmat az életében. Olyanná válik, mint én és a családom, és már elkéstem, hogy megmenthessem tőle. A méreg dolgozni kezdett a szervezetében és nem volt mit tenni, mint várni. Leültem Carlisle dolgozója elé és magam elé képzeltem, ahogy szerelmem kínok közt vergődve, fájdalmas sikolyok közepette az életéért küzd. A legrosszabb érzés, amit valaha éreztem, az a tehetetlenség. Ölbe tett kézzel várom, mi történik ezután és azon gondolkodom, hogyan állhatnék bosszút, hogyan kaphatnám el a Denali klán egyik elveszett tagját. Victoria annyit mondott, soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel újra, vagy hol. Elárulta, hol vannak az erdőben, de azt nem mondta, honnan tudja. Segített neki, hogy magát mentse, mert kifogyott az adukból. Így ér véget egy bizalmi játszma. A végén kiderül, mindenki hazudik, még az is, akiben a legjobban hiszünk, hittünk.

            Alice közeledett felém a folyosón, Jasperrel maga mögött. Attól félt valakinek meg kell majd állítania, ha kitörök. Erre most a legcsekélyebb esély sem volt. Ha valaha képes leszek újra mozogni, talán bepótolom. De most nem megyek innen sehová, nem beszélek senkivel, nem foglalkozom semmivel. A legfontosabb, hogy itt legyek Isabella mellett.

- Edward…? – húgom megállt előttem, kezeit értem nyújtva. Nem. Nem voltam rá képes. Letérdelt elém, tenyerét az arcomra simította. Azt hitte őt nézem, a szemeiben próbálom kiolvasni, mit érez, de csak átbámultam rajta. Nem hallottam a gondolatait, nem figyeltem rájuk.

- Alice, talán jobb lenne, ha… - Jasper megpróbálta felállítani mellőlem kedvesét, de ő nem hagyta magát.

- Itt maradok vele – jelentette ki határozottan. – Minden rendben lesz, Edward. Én tudom.

            Reménykedve néztem rá hirtelen, de a tekintete elárulta, hogy nem is látta Bells jövőjét, csak meg akart vigasztalni. Jasper egy percre megérintette a vállam, majd elment, magamra hagyva feleségével és a rám kényszerített nyugalmával. Nem is próbált jobb kedvre deríteni, tudta, hogy nem akarom.

- Carlisle vigyáz rá, tudod jól. És te is mindent megtettél – Alice nem adta fel.

- Nem mindent – suttogtam erőtlenül.

- Későn értünk oda, már nem tudtad megmenteni, mert… Bellával más volt. Azonnal segíteni tudtál rajta, és most olyan sok idő telt el, hogy…

- Mellette kellett volna lennem. Nem lett volna szabad, ott hagynom, ha magammal viszem, akkor talán…

- Ennek így kellett lennie. Előbb, vagy utóbb megtörtént volna – szakított félbe, gyengéden megszorítva a kezemet. – Mindent megtettél – ismételte. – Nem hibáztathatod magad mindenért, nem a te hibád volt, hogy Bells bemenekült az erdőbe. Óvni próbáltad, és hiába nem sikerült, tovább lesz veled, mint Bella volt. Tovább fog szeretni téged, mert túl fogja élni. Erős lány minde…

- Kérlek…! Ezt most ne! – kihúztam kezemet az övéi közül és elfordítottam a tekintetem. Próbáltam hallgatózni, de hiába tettem, a hangszigetelt falak és ajtók, nem engedték nekem. Pont most kellett történnie, amikor már minden helyreállt körülöttem. Végre megtaláltam azt, akit feltétel nélkül tudok szeretni, azért, hogy elveszíthessem. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb el kell engednem, de inkább lett volna utóbb.

            Órákig falnak vetett háttal, bal lábamat a földön behajítva, jobbat pedig azon, át nyújtva ültem és hallgattam. Alice továbbra sem tágított mellőlem, kitartóan próbálta megfogni a kezemet, de valahányszor elérte, pár perc után elhúztam tőle.

            Egyszer csak kinyílt a dolgozó ajtaja és Carlisle lépett ki a folyosóra, maga elé tartva véres kezeit. Kék inge tele volt vöröslő foltokkal, haja rendezetlenül meredt mindenfelé, ami tőle szokatlan volt. Reménykedve pattantam talpra, Alice viszont még nem mozdult. Apám a fejével intett, hogy menjek be a szobájába. Lepillantottam húgomra, aki biztatóan bólintott, de továbbra sem állt fel. Lassú, megfontolt és nehéz léptekkel haladtam befelé. Az ajtó becsukódott mögöttem, mikor elértem a szoba közepéig. A sötétben először nem tudtam, merre induljak, de azonnal megtaláltam a padlón a legnagyobb vérfoltot, mellette pedig a vizsgálóasztalt, ahol szerelmem élettelen teste feküdt. Nem halogathattam sokáig, hogy közelebb menjek –e hozzá, a lábaim végül maguktól indultak el előre.

Annyira gyönyörű volt még így is, hogy elszégyelltem magam, amiért mosolyba szaladt a szám, mikor ránéztem. Fekete-fehér ruhája véresen tapadt testéhez, lábáról mindkét cipő leesett, miután behoztam őt ide. Olyan nehéz volt így látnom őt, hogy csak apám visszaérkezése után tűnt fel a legfurcsább dolog. Az íróasztalra felállított monitor jelezte Bells szívritmusát, a szíve minden egyes dobbanását egy csippanás jelezte. Lassú volt – emberhez képest nagyon lassú – és gyenge, de legalább volt.

- Sikerült? – néztem apámra. Néma fejrázással a lányra pillantott, majd felemelt egy papírt az asztalról.

- Van pulzusa, a harapása lassan, de emberhez képest szörnyen gyorsan gyógyul. A méregnek, ami a szervezetébe került, csak egy része látott munkához, ha szabad így fogalmaznom. Viszont az a kevés méreg, amit nem sikerült eltávolítanod, nem volt elég, hogy teljes munkát végezzen.

- Vagyis… meg fog halni? – elszorult a torkom.

- Nem.

- De hát akkor, hogyan?

- Már láttam hasonlót, ugyan csak egyszer, de már találkoztam ilyennel. Ez annyit tesz, félig lesz olyan, mint mi. Egy része, ember marad majd, ami felvethet némi problémát, de erről csak akkor, ha Isabella felébredt.

- Életben marad?

- Igen – válaszolta, már mosolyogva.

- Köszönöm – azt hiszem az évszázad során soha nem csináltam ilyent, de most szorosan megöleltem Carlislet és hálásan többször is köszönetet mondtam, amiért megtett mindent, hogy Bells életben maradjon.

- Maradj mellette, amíg magához tér. Szerintem veled szeretne majd először találkozni, ha felébred. Talán beletelik pár napba, vagy hétbe, elég sok nyugtatót és fájdalom csillapítót adtam neki.

- Soha nem fogom tudni meghálálni ezt.

- Elég, ha vigyázol rá, és továbbra is boldog leszel vele – nézett szerelmemre, majd elmerült a könyvében, amit az asztaláról emelt fel. Leült a karosszékébe és csendesen olvasott, míg én egy széket húztam az ágy mellé, ahol életem értelme lábadozott. Nem érdekel, mennyit kell várnom rá, csak az a fontos, hogy amikor felébred, mellette lehessek.