Sziasztok!
Sajnálom
a késést, de elfelejtettem számolni a napokat, miután feltettem az
előzőt. Remélem ez is tetszeni fog, néhány kominak örülnék. :)
Jó olvasást!
Pusz
Pusz
Ro
16. Édes viszontlátás
Edward szemszöge
Az órák napokká, a napok lassan
hetekké váltak, de én rendületlenül ültem Bells ágya mellett. Carlisle szerint
hamarosan felébred majd, de minden perc elteltével újra és újra rá pillantott,
hátha mégis elnézett volna valamit. Kezdtem aggódni, hogy egyáltalán kinyitja
–e még a szemét és mosolyog –e rám újra, ahogy régen.
- Talán majd ma –
szólalt meg Carlisle, miután ma reggel is vetett rá néhány pillantást, majd
magamra hagyott.
Nala,
Bells macskája, apró, szőrös gombóccá gömbölyödött gazdája karja mellett. Néha
felemelte fejét és rám nézett, ilyenkor megsimogattam a fejét, de szinte végig
mozdulatlanul feküdt az ágyon.
- Ha felébred,
első dolgom az lesz, megkérdezem, milyen állat vagy te – sóhajtottam halványan
mosolyogva. Furcsa, hogy nem csak, hogy nem fél a vámpíroktól, sőt követeli,
hogy vakargassuk a fülét, de még a veszélyre is figyelmezteti, ha vele van. A
farkasokkal úgy jön ki, mintha legalább is játszópajtások lennének, Bellsre
pedig úgy vigyáz, mint egy őrangyal. Mióta Carlisle beengedett, a macska sem
mozdult mellőle, még enni sem ment el, pedig Alice nagyon próbálkozott – nem
mintha én elmentem volna vadászni, a történtek óta.
Nala hirtelen ugrott talpra, ezzel
nem kicsit lepve meg engem. Elülső lábaival megtámaszkodott Isabella fehér
karján és halk nyávogásba kezdett. Értetlenül bámultam a megbolondult jószágra,
mikor felmászott a lány mellkasára és fejével tologatni kezdte az ő arcát, mire
egy ismerős sóhaj hallatszott fel. Én is nyomban talpra szökkentem és figyeltem
a jelenetet.
- Mmm… Nala… -
Bells szája alig mozgott, de tökéletesen hallottam így is. Nala megérintette
mancsával a lány arcát, aki erre halványan elmosolyodott.
- Bells? Kicsim,
hallasz engem? – udvariatlanul félretoltam a macskát – mire az prüszkölt egyet
– és tenyeremet szerelmem hideg, színtelen arcára simítottam. Szemei lassan
felnyíltak, tekintete találkozott az enyémmel, de mielőtt újra megszólalhattam
volna, lesütötte pilláit. Ekkor vettem észre az arcán legördülő sós cseppet. –
Semmi gond, minden rendben – próbáltam vigasztalni, de nem arattam vele túl
nagy sikert. Furcsa, csuklós hangot hallatott, majd patakzani kezdtek könnyei.
Gépiesen átöleltem, de miután ezzel sem értem el sokat, óvatosan felemeltem,
leültem az ágy szélére, és mint egy gyereket a karjaimba vettem. – Csss. Semmi
baj. Itt vagyok. Minden rendben van, Bells – továbbra is halkan zokogott, hiába
próbáltam megnyugtatni. Talán keresnem kéne valami nyugtatót…
- A-annyira… saj…
sajná… sajnálom… Én nem… nem akartam… ezt…
- Tudom, kicsim,
tudom. Nem haragszom. Az a lényeg, hogy jól vagy és élsz. A többi nem érdekes.
Nyugodj meg! – ujjaimmal megcirógattam nedves arcát, számat homlokára
szorítottam. Hűvös – számomra hűvös – kezeivel belekapaszkodott a karomba és
szorosan hozzám bújt. – Jól van, nem lesz semmi baj!
- Szeretlek –
motyogta szipogva, de érthetően a mellkasomba. Boldogan mosolyogtam bele puha,
illatos hajába.
- Én is szeretlek
– súgtam és ringatni kezdtem, akár egy kisbabát. Madarat lehetne most fogatni
velem, ennyire semminek nem örültem még egész életem során. Életem értelme,
egyetlen szerelmem visszatért halottaiból. Azt hiszem ennél szebb és
csodálatosabb dolog senkivel nem történhet meg.
Bells szemszöge
- Szeretlek – ezt találtam a
legfontosabb dolognak, miután önként vonultam a halálba és szenvedésre
kárhoztattam, ki tudja mennyi időre. Mikor megláttam az arcát, nem tudtam
eldönteni, sírjak, vagy örüljek, de végül mégis a sírás mellett döntöttem.
Tudnia kellett, mennyire megbántam, amit tettem. Nem akartam meghalni, nem
akartam elhagyni őt.
- Én is szeretlek
– mondta nagyon halkan, mégis tökéletesen értettem. Hallottam, hogy négy, apró
lábacska dobol a padlón, hogy megkerülhesse az ágyat. Éreztem mikor Nala
felugrott a lábam mellé. – Azt hiszem, van valaki, aki jobban akar látni, még
nálam is.
- Nala? –
kérdeztem a mellkasába fúrva fejemet. Edward az ölembe emelte szeretett
kiscicámat, majd utána azonnal ölelt is tovább. Kezeimmel elengedtem erős
karját és Nala selymes szőrét kezdtem cirógatni. – Fogadni mernék, hogy nem
mozdult mellőlem. Amikor beteg vagyok, mindig mellém gömbölyödik.
- Valahogy úgy –
simogatta meg a hátam. – Nem vagy éhes?
- Nem, kösz –
fáradtan sóhajtottam. Furcsa, édeskés illatot éreztem a levegőben.
Észrevétlenül szimatoltam bele Edward ingébe, de ez mégsem olyan volt. – Mi ez
az aroma? Olyan, kellemes és… finom – kerestem a megfelelő jelzőket és valóban
ez volt, ami rá illett.
- Ez… te vagy.
- Én? –
kinyitottam a szemem és felemeltem a fejem, hogy jobban lássam és valóban.
Tényleg sokkal jobban láttam. Vagyis, élesebben. Minden színesebb volt, minden
apró részlet kivehető volt, a porszemek a levegőben, és Edward tökéletes arca.
Így is tökéletes volt, ezt be kellett látnom.
- Nem
öltöztettünk át, és hát… Mindened csupa vér – fekete szemeivel éhesen nézett
végig rajtam. Az arca színtelen volt, fakó és krétafehér, szemei alatt
sötétlila karikák húzódtak. Elég rémisztően festett így. Elengedtem Nalat, és
ujjaimmal végigsimítottam az arcát, olyan volt, mintha soha nem érintettem
volna még így.
- Minden rendben?
– kérdeztem nagyon halkan. A hangom is megváltozott, akárcsak az egész testem.
Még éreztem, hogy én vagyok az, a régi Bells, csak épp egy kicsit új
változatban.
- Csak szomjas
vagyok. Nem igen szoktam ennyi időt várni egy-egy vadászat között, és a véred
is… - nyelt egyet, lehunyta szemeit, vett egy mély lélegzetet. – De meg vagyok.
És most már te is rendben leszel – ölelt meg szorosabban. Valamit tennem
kellett, hogy kiengeszteljem.
- Edward?
- Hmm?
- Nyugodtan menj
csak, én el leszek itt – vetettem fel félénken. Fogalmam sincs, hogy kéne
viszonyulnom ehhez a dologhoz. Csak most jöttem, rá, miért érzem kellemesnek az
illatomat. Hisz, ha minden igaz, akkor mától nekem is szükségem lesz vérre.
- Nem hagylak itt
egyedül.
- Nem is lennék
egyedül. És megkérném Alicet, hogy segítsen. Megfürdenék, és megpróbálnám
eltüntetni ezt a sok vért – néztem magamra. Olyan érzésem támadt, mint, amikor
lázas vagyok, és forró levegőt szívok be a tüdőmbe, ami végigégeti a torkom.
- Akkor sem.
- Most, hogy több
levegőt vettem, talán nekem sem ártana ennem valamit – jegyeztem meg csendesen.
- Mégis éhes
vagy? – kérdezte meglepetten. – Az előbb azt mondtad, nem vagy az.
- Hát, nem
éreztem, hogy éhes vagyok –e, mert nem üres a gyomrom… - reméltem érti, mit
akarok mondani neki virágnyelven. Megköszörültem a torkom és csak ekkor esett
le neki, mire gondoltam.
- Velem akarsz
jönni?
- Ha nem zavarok
– vontam vállat. Minden mozdulatom olyan könnyed volt, mint még soha. Edward
elhúzta a száját. Szóval nem akarja, hogy vele menjek. – Nem baj. Majd megkérem
valamelyik lányt, hogy segítsen kitapasztalni ezt az egészet.
- Nem, nem. Én
szeretném, hogy gyere, csak félek, ez nem lenne jó időpont. Irina még itt van
valahol, mert a múltkor nem vele foglalkoztunk, és megszökött. Talán majd
máskor elmegyünk együtt, de most itthon eszel… öhm… iszol valamit.
- De neked menned
kell – húzódtam hátra tőle. Nala leugrott az ölemből a földre.
- Nem, nem kell.
- De igen, kell! Mégpedig most, és erről nem
vitatkozom veled, ugyanis… - halkan kopogtak az ajtón, nekem mégis úgy tűnt,
mintha püfölték volna. A következő pillanatban megjelent az ajtóban Alice
mosolygós arca. – Szia! – köszöntem kedvesen, de rögtön utána szigorúan néztem
vissza Edwardra.
- Sziasztok!
Szabad bejönni? – kérdezte, de választ sem várva betáncolt hozzánk, félrelökte
Edward ölelő karjait, hogy sajátjaival helyettesítse. – Örülök, hogy újra
köztünk vagy. Gyönyörű vagy, leszámítva ezeket a pacákat, amik beborítanak.
Gyere, kerítünk neked valami ruhát, közben szépen megmosakodsz és…
- Egyetlen
feltételem van – vágtam közbe, mire Edward felnyögött. Könyörögve fordultam
felé. – Kérlek! Ez csak egy aprócska dolog, ennyit megtehetnél a boldogságomért.
Nem akarlak szenvedni látni többé, azok után, amiken miattam mentél keresztül.
Csak menj el!
- Bells…
- Ne aggódj, majd
a fiúk elviszik – csilingelte Alice magas hangon. – Nem sokára indulni akartak
ők is. Szerettek volna egy fiús vadászatot, szóval… Szerintem te is pasi vagy,
Edward – jegyezte meg testvérére pillantva. Edward kelletlenül maga mellé ültetett
és se szó, se beszéd, nehézkes léptekkel kiment a szobából. – Istenem, ha én
egyszer megértem ezt a vámpírt…! – sóhajtott Alice, de nem sokáig
foglalkoztatta a dolog. – Gyere, szépségem! – megfogta a kezem és lassan
felhúzott az ágyról. Hogy lehet az, hogy egy vámpírnak elgémberednek a
végtagjai? Hiszen már vérünk sincs.
- Alice, egy
pillanatra! – toppant be Carlisle. – Szervusz, Isabella! Csak szeretnék
megnézni valamit – észrevehetően melegebb kezét a homlokomra simította, majd
megfogta a csuklómat és úgy tett, mintha a pulzusomat mérné. – A szívverésed
ugyan olyan lassú, mint eddig volt, nem változott, mióta átváltoztál. Azt
hiszem, most már rendben leszel. Mert rendben vagy, igaz?
- Mi az, hogy
szívverés? Nektek sincs – néztem rá hitetlenkedve. Gyors magyarázatba kezdett,
ami során megtudtam, hogy nem is vagyok igazán olyan, mint ők. Emberi részem is
maradt, és úgy néz ki, abból is elegendő. Van pulzusom, melegebb vagyok,
részben sebezhető, képes vagyok sírni, aludni és emberi ételt enni, viszont nem
öregszem, szükségem van vérre táplálékként is, a sérüléseim gyorsan gyógyulnak,
ugyanakkor erősebb, gyorsabb, ügyesebb vagyok, mint régen.
- Szóval akkor
félig ilyen, félig olyan vagyok?
- Igen.
Félvámpír, ha így jobban tetszik az elnevezés.
- Így is furcsa –
fintorogtam.
- Nos, igen.
Rajtad kívül, egy hasonlóval találkoztam, de persze ezzel semmi gond nincs –
gyors oldalpillantást váltottak a kis koboldlánnyal, miközben Nala a lábamhoz
dörgölőzve nyávogott egyet. – Menj, öltözz fel, addig kitaláljuk, hogyan
juttassunk táplálékhoz, anélkül, hogy kimennél és veszélybe sodornád magad.
- Rendben –
bátortalanul elindultam előre, de rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig nem
nagy kihívás számomra. Nala végig a nyomomban kotort, még a fürdőszobába is
utánam jött, ahol Rosalie várt rám, mivel Alice épp ruhát válogat nekem.
Rosalie kedveskedve segített levenni rólam a tönkrement ruhámat - amiről
fogalmam sincs, mennyi ideig volt rajtam – és belesegített a meleg vizes kádba.
- Bells… -
szisszent fel a szőke szépség, de már későn, Nala – hozzá mérve – hatalmas
csobbanással érkezett a vízbe. Nevetve emeltem a víz fölé a kíváncsi macskát,
ami prüszkölve rázta a fejét, hogy megszabaduljon a víztől.
- Bolond macska –
ráztam a fejem kuncogva és ki tettem a kád szélére, ahonnan azonnal ugrott is a
Rosalie kezében tartott törölközőbe. – Köszi, szépen – mosolyogtam rá.
- Igazán nincs
mit. Örülök, hogy jól vagy már. Tudod, sokkal jobban kedvellek, mint
édesanyádat – jegyezte megy könnyed, csevegő hangon.
- Ezt örömmel
hallom – válaszoltam meglepetten. Nem tudom, mit szokás az ilyesmire mondani.
Alaposan lemostam magamról az össze vért, Rosalie segítségével törölközőbe csavartam
magam, és türelmesen ültem, miközben megfésülte a hajam, majd megszárította.
Mire végzett, Alice is megérkezett egy rövid, lenge kék színű, nyári ruhával,
azonban mielőtt felvehettem volna, megláttam valamit a tükörben, valamit, ami
nem illett oda.
- Ez ilyen marad?
– kérdeztem közelebb hajolva a tükörhöz, végig a képmásom szemeibe nézve. A
lányok egy közös fejrázással és mosollyal válaszoltak, ami egyelőre elégnek
tűnt. Amint végeztem, vizes háziállatommal a nyomomba elhagytam a fürdőszobát.
Nala azonnal elindult a lányok után, akik jól látták, merre néztem azonnal.
Mindketten megérintették a karomat, azután egyedül hagytak.
Félénk
léptekkel haladtam a folyosón, megcélozva az utolsó szobát. Tudtam, hogy
odabent van, még ha nem is hallottam. Halkan kinyitottam az ajtót, és bentebb
léptem a kékre festett szobába. Edward háttal állt nekem, majd mikor becsuktam
az ajtót felsóhajtott, de továbbra is az ablakon bámult ki, nem fordult felém.
Leültem az ágy végében álló, fekete kanapészerűségre és vártam.
- Sajnálom –
szólaltam meg végül én. Nem bírtam már tovább a hallgatást.
- Mégis micsodát?
– kérdezte, még mindig az erdőt bámulva.
- Én nem
akartalak elküldeni, csak neked szerettem volna jót – már majdnem sírtam, mivel
még mindig nem fordult felém. Talán még jobban megbántottam, mint azt gondoltam?
– Azt hittem, akkor jobban fogod magad érezni, ha elmész egy kicsit és
kikapcsolódsz. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul esik majd neked – tovább
küzdöttem a könnyeimmel, de végül engedtem, hogy végig folyjanak az arcomon,
sötét foltokat hagyva a ruhámon. – Nem akartalak megbántani – szipogtam fel.
- Bells? –
összehúzott szemöldökkel fordult felém, de az arcára azonnal kiült a döbbenet,
amint meglátta, hogy sírok. – Mi a baj? – ült le mellém, kezével a kezemért nyúlva.
- Az, hogy nem
elég, hogy szenvedned kellett miattam, amint magamhoz térek, máris elküldelek,
pedig ehhez nincsen jogom – motyogtam bánatosan, további könnyeket ejtve. – Még
attól is megfosztalak, hogy kiélvezhesd a viszontlátásomat…
- Jaj, te buta lány!
– nevetett fel és fejemet a mellére húzta, hogy átölelhessen. – Nem bántottál
meg engem. Sőt, mi több, igazad van. El kell mennem, ha nem akarok éhezni és a
többiek vigyáznának rád.
- Ezt csak azért
mondod, mert sírni kezdtem – most mindennél jobban utáltam magam, amiért
ennyire elhagyott a lélek és ennyit bőgtem ma előtte.
- Na, jó! Nézz
rám! – emelte fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Most, hogy ilyen közelről
láttam, észrevettem, hogy a szeme nem fekete, hanem sötétvörös.
- Neked is olyan
a szemed, mint az enyém, csak sokkal sötétebb – adtam hangot észrevételemnek.
- Pontosan. Már
majdnem fekete. És ha fekete, az azt jelenti, hogy szörnyen kínoz az éhség.
Sajnos olykor hajlamos vagyok elfelejtkezni arról, hogy ennem kell valamit. Az
emberi vér sokkal laktatóbb és nehezebben ürül ki a szervezetből. Mivel nekem
volt részem a véredben nem rég, nem éreztem magam olyan éhesnek, pedig az
vagyok. Épp ezért van igazad és el kell mennem vadászni, hogy erősebb legyek és
meg tudjalak védeni téged – magyarázta, nagyon komolyan.
- És mikor lesz
megint mézarany? – kérdeztem még mindig szipogva, de már nem sírtam.
- Talán pár hét,
nem tudom – vont vállat mosolyogva. – Neked sem lesz sokáig ilyen, ne aggódj! –
ujja hegyével megnyomta az orrom. Fintorogva toltam el a kezét, és játékosan az
ágyra akartam dönteni, de ahol ő ült, már nem volt elég az ágyból, így gyönyörű
esést követően elterültünk a földön. Edward beverte a fejét az ablak alatti
polcba, lába a kanapé szélén maradt, de kezeivel továbbra is a derekamat
ölelte.
- Jaj, annyira
sajnálom! Nem akartam! Bocsánat! Ne haragudj rám! – sűrű bocsánatkéréseim
közepette ő csak nevetett rajtam. – Ez egyáltalán nem vicces! Nem…?
- Bells!
Nyugalom, meg se éreztem! Tudod, kőből vagyok! – kopogtatta meg a fejét.
- Akkor sem
vicces! – makacskodtam. – Azt hittem nem esünk le az ágyról, de túl a szélén
ültél a kanapénak és…
- Akkor fogok
megharagudni, ha nem fejezed be – szólt rám komolyan, azonban a szája széle
megremegett az elfojtott mosolytól. Két kezével megemelt és a csípőjére
ültetett, kanapén nyugvó fél lábával megtámasztva a hátam, míg a másik lábát
kinyújtotta a földön. – Szóval, mit szeretnél csinálni, ha majd hazajöttem? –
kérdezte az ujjaimmal babrálva. Vállat vontam, összekulcsoltam ujjainkat.
- Előbb érj
vissza. Majd utána gondolkodom rajta.
- Akkor már késő
lesz. Egyetlen percet sem akarok elpocsékolni melletted, tehát kezdj el
gondolkodni rajta.
- Nézzünk meg
valami filmet – ajánlottam.
- Vigyelek
moziba? – kérdezte bizonytalanul.
- Nem, nem.
Itthon. Ilyen szemekkel nem megyek sehová. De akár sétálhatunk is az… Vagyis
nem. Akkor marad a tévé – rájöttem, hogy nem mehetek ki még mindig a házból.
Nem tetszett, de el kell fogadnom.
- És mit szólnál,
ha megmártóznánk a medencében? Kellemes meleg lesz ma délután és talán…
Már nem is figyeltem rá, a
gondolataim teljesen máshol jártak, egyre jobb és jobb ötleteim támadtak.
Valahogy most nagyon örültem annak, hogy Edward nem lát a fejembe. Nem biztos,
hogy díjazta volna a gondolataim többségét.
- Bells? Hahó!
Bells! – Edward meglengette előttem a kezét, mintha integetett volna nekem.
Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Persze, legyen.
- Micsoda? A
medence, a kerti sütés, vagy a kétszemélyes vacsora? – kérdezte féloldalasan
elvigyorodva. – Nem is figyeltél rám, igaz?
- Sajnálom. Csak
elgondolkodtam. A medencés dolog jó lesz – szabadkoztam. Elengedtem Edward
kezeit és megtámaszkodtam a földön, hogy felállhassak, ám neki nem ez volt az
elképzelése. Villámgyorsan felcsúszott ülésbe, hátát az ablak melletti kék
falnak vetette, engem pedig lovaglóülésbe préselt, szorosan a hasa és a
felhúzott lábai közé. – Neked ez így kényelmes? – kérdeztem grimaszolva.
- El nem tudod
képzelni, mennyire – cirógatta végig mindkét oldalamat felfelé, majd áttért a
nyakamra és az arcomra, ahol végül megállt és közelebb hajolt hozzám.
- Bár ne kéne
mégse menned – sóhajtottam, és hagytam, hogy száját az enyémre nyomja. A
következő pillanatban előre dőlt, és azt vettem észre, hogy hátam a puha ágynak
nyomódik, Edward a két lábamat szorosan a csípője mellé húzza fel és olyan
szorosan préseli magát hozzám, hogy egy vékony papírlapot sem lehetne kettőnk
közé becsúsztatni. Mikor a lábaim a helyükön voltak, kezeivel az enyémek
mellett támaszkodott meg a földön, még közelebb hajolva hozzám, ami lassacskán
fizikai képtelenségnek tűnt. Ekkor éreztem meg valamit, amire eddig nem
figyeltem fel. Edward férfiassága keményen nekem feszült, a lehető
legészrevehetőbben mutatva, mennyire tetszik neki, amit csinálunk és mennyire
kíván engem. Halk nyögés hagyta el a száját, amikor óvatosan megbillentettem a
csípőmet, de utána azonnal el is húzódott tőlem. Lehunyta szemeit, vett egy
mély levegőt, és a következő percben már talon állt, nekem háttal.
- Csak egy… egy
pillanat – nézett rám éjfekete szemekkel. Megijedtem, mikor kiviharzott a
szobából. Pedig ez olyan, jó volt! Miután percekkel később sem jött vissza a
szobába, felkászálódtam a földről. Megigazítottam hasamig felcsúszott ruhámat
és a keresésére indultam.
- Edward? –
benéztem az én szobámba, és a fürdőszobába is, de sehol nem leltem rá. Az nem
lehet, hogy csak úgy lelépett, minden szó nélkül. – Edw…
- Mondtam, hogy
egy pillanat – szólt mögöttem egy hang. Megnyugodva fordultam meg. Tudtam, hogy
nem menne el, anélkül, hogy szólna. – Csak… beszélni akartam a fiúkkal, hogy
mikor indulunk, de meghallottam, hogy keresel. Tudsz várni egy percet?
- Hát, talán.
De még el sem indult, mikor Emmett
és Jasper megjelentek a folyosó végén és füttyentettek neki. Elszomorodva
láttam, hogy mindketten készen állnak az indulásra.
- Akkor, gondolom
te most mész is.
- De pár óra és
jövök vissza – próbált vigasztalni.
- Tudom, de akkor
is… Hiányozni fogsz – nem tudtam, hogy megemlítsem –e az előbb történteket, de
végül eldöntöttem, hogy nem teszem. Talán szégyelli, és ezért ment ki, nem a
fiúkkal akart beszélni.
- Te is nekem,
minden percben.
- Vigyázz
magadra!
- Én? Inkább te –
vágott vissza felvont szemöldökkel. – Délutánra hozunk neked valamit enni,
rendben? – bólintottam. – Oké. Akkor, szia! – már fordult el, amikor elkaptam a
kezét, megkerültem és gyors csókot nyomtam a szájára. – Ezt miért kaptam?
- Befejeztem azt,
amit elkezdtünk – vágtam rá gondolkodás nélkül, de azonnal meg is bántam.
Emmett felröhögött mögöttem, Jasper azonnal csatlakozott is hozzá, én meg olyan
vörös lettem, mint a szemem. – Szia!
- Légy jó! –
azzal eltűnt másik két testvérével, nevetésüket pedig lassan elnyelte a
távolság. És most mi a fenét kezdjek magammal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése