17. fejezet

Halihó! Itt a friss, egy kis felhívással társítva. Mindenki tudhatja már, közeleg a Halloween. Az ünnep szelleme engem is magával ragadott és írtam egy novellát kizárólag erre az alkalomra. Aki rendszeresen követi a blogomat, 31 -én teszem fel ide, hogy olvashassátok. Most pedig ehhez a fejezethez kívánok jó olvasást!

 

17. Gyengepontok

Bells szemszöge

            Este nagyon későn feküdtem le, csodálkoztam, hogy egyáltalán ilyen későig talpon tudtam maradni. Edward szobáját térképeztem fel, mióta elment, és ami azt illeti, nem csodálom, hogy ennyi időbe telt, nagyon sok könyve és cd-je van. Van, amelyikbe belehallgattam, vagy épp beleolvastam, és félre tettem, hogy majd elolvasom. Valójában nem is feküdtem le. Csak leültem a kanapéra egy könyvet olvasni, aztán miközben vártam, hogy hazaérjenek a srácok, elnyomott az álom. Csak azt reméltem, hogy nem ülve talál majd rám valaki.

Edward szemszöge

            Szégyelltem magam, amiért csak hajnalban értem haza. Emmett és Jasper hamarabb elindultak, én viszont még tettem pár kitérőt, hátha rábukkanok Irina vagy Victoria nyomára, és útközben elkaptam még egy-két őzet is. Be akartam tartani az ígéretem, de sajnos most úgy tűnik, ez mégsem jött össze. Minél jobban siettem, annál gyorsabban szaladt el az idő.

            Mire a szobámba értem, Bells már aludt. Hihetetlennek tűnik, hogy két hét alvás után, még mindig fáradt. Magamban mosolyogva vettem fel a földről a könyvet, amit olvashatott, mielőtt oldalra dőlve elaludt a kanapén. Óvatosan felemeltem magamhoz és fentebb fektettem az ágy végébe. Először belefúrta fejét a halom párnába, majd mielőtt elengedhettem volna, kinyíltak a szemei és felpillantott rám.

- Aludj csak – nyomtam egy puszit a halántékára. Kezeit átkulcsolta dereka alá csúsztatott karomon és nem nagyon akart elengedni. Még percekig álltam felette, majd kiszabadítottam kezemet övéi közül és leültem az ágy mellé a földre.

- Gyere ide – hallottam a suttogó hangot a fejem fölött. Érdeklődve pislogtam fel a fáradt szemekbe. Vajon tudja, hogy ébren van?

- Parancsolsz?

- Gyere ide mellém – ismételte kérését. Megfontolt lassúsággal ültem fel az ágyra, hátha meggondolja magát, de amint hátradőltem a párnákra, fejét a vállamra hajtotta, fél karjával átölelte a nyakam és tovább szunyókált. Ügyeskedve felhajtottam az ágytakaró Bells felőli részét és a hátára terítettem, hátha fázna a közelségemben – amit nem nagyon tartottam valószínűnek, de jobb félni, mint megijedni.

~***~

            Reggel Bells magához képest korán kelt fel. Szemeit csukva tartotta és nem mozdult, de tudtam, hogy ébren van. Ujjaimmal vándorútra indultam az oldalán, le egészen a csípőjéig, majd onnan vissza az arcához. Lágy puszit nyomtam a feje búbjára, elégedett sóhajt csalva ki belőle.

- Mikor értél vissza? – kérdezte halkan.

- Nem tudom pontosan. Hajnaltájt, az biztos, de nem figyeltem az órát. Jobb dolgom is volt annál.

- Valóban? És micsoda?

- Te – egy gyors mozdulattal a hátára gördítettem és a kellő távolságot megtartva fölé hajoltam. – Tudod aranyos vagy, amikor álmodban cselekszel.

- Magamnál voltam, épp annyira, mint most. Csak épp nem figyeltem az órát, és lusta voltam megkérdezni tőled. Jobb dolgom is volt annál – vigyorodott el a szavaimat ismételve. Összehúzott szemekkel fürkésztem az arcát, nem látszott, hogy készül valamire.

- Mégis micsoda?

- Te – nevetett fel és hirtelen rántott le magához, olyan erősen, hogy abban a pillanatban védekezni sem tudtam ellene. Szájával megkereste az enyémet, egyik lábát felhúzta és az oldalamnak támasztotta, karjaival a nyakamat ölelte, esélyt sem adva a menekülésre.

- Igen! – a kiáltás váratlanul ért mindkettőnket. Bells fénysebességgel csúszott ki az ágy másik végébe, kapkodta a levegőt és bosszús pillantásokat lövellt az ajtóban győzelmi táncot járó testvérem felé. – Végre! Reméltem, hogy huncutkodáson kaplak titeket, de ez is több mint a semmi!

- Emmett… - sziszegtem fenyegetően. -… ha nem tűnsz el fél másodpercen belül, én magam tekerem ki a nyakad.

- Itt a kaja, kiscsillagom! – dobott egy termoszt Bellsnek, aki elkapta, és a következő pillanatban olyat sózott oda nagydarab testvéremnek, hogy az önkéntelenül feljajdult.

- Remélem ízlett a nyaklevesem. Ez volt az előétel. Ha nem tűnsz el, hozom a főfogást!

- Nyugalom! Itt se vagyok – mióta ismerem, senkinek nem sikerült ilyen gyorsan elkergetnie. Büszkén mosolyogva emeltem fel az ágyról a termoszt, amit tegnap töltöttünk meg állatvérrel, magamhoz intettem szerelmem és elismerően megöleltem.

- Szép volt – dicsértem hízelegve, mielőtt rajtam töltené ki mérgét. – Lássuk, hogy tetszik az állatvér – tekertem le a tetőt és a fintorgó lánynak nyújtottam.

- Ez büdös. Én jobb illatú voltam.

- Elárulom, hogy az ízed is jobb, mint ennek, de ha nem akarsz emberéleteket kioltani, kénytelen leszel ezen élni. Hajrá! – biztattam kezei közé rakva a termoszt.

- Akkor is undorító.

- Ételről nem beszélünk így – dorgáltam meg játékos mosollyal az arcomon, de ahogy a szájához emelte elkomolyodtam. Féltem, hogy hamarabb vágja fel az ereit, hogy jóllakjon, mintsem ezt igya meg, de végül megnyalta a szája szélét, és tovább ivott.

- Annyira nem is rossz – vont vállat, mikor végzett. Megkönnyebbülten húztam magamhoz, hogy eltűntessem szájáról a rajta maradt őzvért. – Hmm. Veled még finomabb… - súgta a számnak és elmélyítette a csókot. Ez sem tartott tovább, mint az előbbi, ezúttal kedvenc kishúgom zavarta meg a pillanatot.

- Ha nem nyitott ajtónál csinálnátok, talán nem nézné a fél család – jegyezte meg a küszöbön állva. – El szeretném rabolni egy kicsit a szívszerelmed, hogy felöltöztessem. Ajánlom, te is vegyél fürdőnadrágot, ha nem akarsz így a medencében kikötni – mutatott rám Alice. – Várlak a szobádban – énekelte és eltáncolt.

- Szóval medencés buli? – nézett rám Bells.

- Ezek szerint valaki látta, hogy mit tervezünk.

- Nekem nem baj. Legalább jobban összeszokok a családoddal… – váratlanul elhallgatott és beharapta alsó ajkát. – Avon tudja, hogy mi történt velem? – kérdezte.

- Igen, tudja. És ha szeretnéd, felhívom, hogy találkoznál vele. Aggódott érted, de nem tudta, helyes –e, ha azonnal ide rohan. Még nem mondta el a többieknek, minél kevesebben tudnak rólad, annál jobb – simogattam meg arcát. – De mivel ő a bátyád, és fontos vagy neki…

- Nem jöhetne át mára?

- Talán. Beszélek a többiekkel, és…

- És Embryt is szeretném látni. Nagyon rég nem beszéltem vele sem és már hiányzik. Tudom, hogy nem vagytok épp barátok, de csak ők ketten. A múltkori bulitokon is itt voltak, és akkor sem találkoztam velük túl sokszor. Hamar le is léptek, mivel nem akartam haza menni, de most már bánom, hogy annyira hanyagoltam őket. Nagyon hiányoznak – magyarázta esdekelve.

- Rendben. Felhívom a bátyádat és megbeszélem vele. De ha nem akar…

- Akkor nem akar. Bizonyára zavarni fogja, hogy a húga egy ellenséges fajba tartozik. De attól még a testvére vagyok, és meg kell próbálnom mindent, ami lehetséges.

- Ez csak természetes. Na menj, mielőtt Alice megharagszik rád – állítottam talpra.

- Köszönöm – csókolta meg a tenyerem, aztán magamra hagyott. Előhalásztam a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam a megfelelő számot.

- Igen, tessék?

- Edward vagyok.

- Cullen? – reményt hallottam a hangjában. Csak maradjon is így!

- Bells miatt hívlak. Van valami, amit mondani szeretnék…

Bells szemszöge:

            Alice folyamatosan magyarázott valamit a tökéletes fürdőruháról, de képtelen voltam rá figyelni. Mi lesz, ha Avon nem akar látni többé? Ha tényleg az ellenségének tart majd, és teljesen háttérbe szorítja azt a tényt, hogy a húga vagyok? Soha többé nem akar majd látni, megszűntet velem minden kapcsolatot, és elfelejt, mint családtagot? Ezentúl nem lesz családom?

- Bells?! Figyelsz te rám egyáltalán?

- Igen, persze! Te jó ég! Azt akarod rám adni?! – néztem a felém tartott bikinire. Alice nevetve próbálta leplezni, mennyire mérges rám, amiért nem figyeltem oda. – Bocs, Alice. Tényleg, de ezt nem vehetem fel. Többet mutat, mint takar, ennyi erővel mehetnék pucéran is.

- Igen, annak Edward biztosan örülne – bólintott, kitartóan nyújtogatva felém a fekete-fehér kockás fürdőruhát, oldalán egy-egy rózsaszín masnival, de én továbbra sem voltam hajlandó elfogadni. – Na, akkor most egyezzünk meg. Vagy magadtól veszed fel, vagy én adom rád, de abban nem lesz köszönet. Ha megnyugtat, amíg nem mész a vízbe, rajtad lehet ez a ruha – mutatott a kék nyári ruhára, amit tegnap este óta viselek.

- Talán meg tudok békélni vele – morogtam, és elvonultam a fürdőszobába átöltözni. Nem elég, hogy amiatt izgulok, a bátyám eljön –e, most már azért is kell, hogy Edward mennyire akad ki, ha ezt meglátja rajtam. Nagy nehezen magamra tornáztam a bikinit, és meg kellett győződnöm róla, hogy tényleg nagyon jól áll nekem. A biztonság kedvéért mégis visszavettem a ruhámat. Nem akarok egyből mindent Edward és a bátyám nyakába önteni.

            Pont nyitottam volna az ajtót, a kezem már a kilincsen volt, amikor Edward tárta ki az ajtót. Azonnal az jutott eszembe, mi van, ha két perccel hamarabb jön? Láthatóan neki is ez futott át az agyán, mert zavarában csak tátogni tudott. Elpirulva néztem félre, hátha kienged végre innen, de mivel nem tette, nekem kellett cselekednem. Mosolyt erőltettem az arcomra, megfogtam a karját és elindultam előre, miközben ő kihátrált az ajtóból.

- Bocsánat – motyogta, amint elfordultam. Nevetve néztem hátra és kezemmel egy csókot dobtam felé.

- Nem történt semmi – egy hirtelen ötlettől vezérelve ahelyett, hogy visszamentem volna a szobámba, megvártam, hogy Edward is átöltözzön, és alaposan szemügyre vehessem őt egy szál fürdőnadrágban. De ebből végül semmi nem lett, mivel akár csak én, felvett hozzá más ruhát is. A fekete-fehér és rózsaszín mintás nadrágot elnézve rá kellett jönnöm, hogy Alice összeöltöztetett minket. Nevetve konstatáltam, hogy ez nem csak nekem, neki is hamar feltűnt, amikor megmutattam a bikinim alsó részét. – A húgod tudja, mit csinál.

- Sajnálatos módon, ez a mániája – húzta el a száját.

- Szerintem nagyon is ötletes. Habár… - néztem végig a mellettem elhaladó Jasper színes csíkokkal átszelt nadrágján -… szerintem te még jól is jártál, ezzel a nadrággal.

- Igen. Mondhatjuk így is – értett velem egyet. Közelebb lépett hozzám, megfogta a kezem és a lépcső felé kezdett vezetni. – Felhívtam a testvéred – jegyezte meg csevegő hangon, mikor a földszintre értünk, ahol Esme egy tálcán, fűszerezett húst készített elő grillezéshez. Úgy tűnik egybevonták a kerti sütést és a medencés úszkálást.

- És mit mondott?

- Kérdezd meg tőle – mutatott előre. A nappali szélén Carlisle a bátyámnak és Embrynek magyarázott épp valamit. Elengedtem Edward kezét és szélsebesen nekiiramodtam, Embry karjaiba vetve magam. Nevetve szorított magához, miközben az ütközés erejétől kissé megtántorodott. Újra megeredtek a könnyeim, ezúttal viszont nem a bánattól, sokkal inkább az örömtől. Ekkora kőtől még soha nem szabadultam meg. Vagy tízpercnyi könnyezés és nevetés után zokogva követeltem magamhoz a bátyámat, aki félbe hagyva a beszélgetést a doktorral, szorosan ölelt meg. Nem tudtam abba hagyni a sírást, annyira örültem, hogy itt vannak mind a ketten és ugyanúgy szeretnek, mint régen. Amikor megéreztem néhány forró könnycseppet a vállamon, még jobban rázni kezdett a zokogás.

- Annyira szeretlek – Avon szavai nagyon lassan nyertek értelmet számomra, de amikor elértek a tudatomig, sírós hangon felnevettem.

- Annyira féltem, hogy már soha nem mondod ezt nekem – sírtam a vállába. – Azt hittem, ezentúl nem leszünk egy család, hogy az ellenséged leszek…

- Soha ne gondolj ilyeneket – simogatta meg a hajamat. – Mindig te leszel az én egyetlen, makacs és önfejű húgom. Ezt ne feledd, Bells. Szeretlek, és mindig is egy család leszünk. Még ha neked lesz egy új is.

- Köszönöm – lassan elengedtem a nyakát és megpróbáltam a saját lábaimra állni, mivel eddig vagy tíz centire emelt meg Av a földtől. Szemeimmel megkerestem az övét és megbizonyosodtam róla, hogy komolyan gondolja, amit mondott. – Itt maradtok?

- Kénytelenek lesznek, mivel ennyi húst nem fogsz tudni egyedül megenni – haladt el mellettünk Esme, kedvesen mosolyogva a két farkasra. Avon arcon csókolt és letörölte kezével a könnyeimet.

- Menj ki nyugodtan, mi még beszélünk egy kicsit Dr. Cullennel.

- Oké – engedtem el a kezét és elhátráltam Edwardig, aki fél karjával átölelte a derekam és elindult velem hátra, ahol a medencét sejtettem. Most, hogy jobban belegondolok, még nem is nagyon jártam körbe ezt a házat, a szobámon kívül szinte semmit nem láttam még belőle. – Egész nap itt lesznek? – kérdeztem, mikor kiértünk a napozóteraszra és egy napágyra ültem le.

- Nem tudom, ezen még nem gondolkodtak, de szerintem szeretnének eltölteni veled egy napot.

- Igaz – mormogtam az orrom alatt. – Miért nem veszed le a pólód?

- Te miért nem veszed le azt a ruhát? – vágott vissza pimaszul vigyorogva.

- Mert nincs hozzá kedvem.

- Akkor nekem miért lenne? – kérdezett újra. – Viszont mutatok neked valamit – tartotta fel a mutatóujját. Lekapta a pólóját és megállt előttem, mint valami szobor. Tágra nyílt szemmel fedeztem fel teste minden négyzetcentiméterét, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal, meg akartam érinteni, de ekkor megmozdult. – Most figyelj! – tett hátra egy lépést és az árnyékból kilépett a vakító napsütésbe. Márvány mellkasa felszikrázott, úgy csillogott, mint ezernyi gyémánt, ahogy mozdult, úgy tört meg rajta mindenhol a nap megannyi sugara. – Gyere! – nyúlt értem és én gondolkodás nélkül álltam fel, megfogva felém nyújtott karját. Megfordított, szembe a házzal és a hatalmas üvegablakra mutatott, amin mindkettőnk képmása csillogott. Előre nyújtottam a karomat és végignéztem a karomon, ami épp úgy visszaverte a fényt, mint Edwardé, csak az övé kicsit erősebben. Felnéztem rá, hátha ő magyarázatot tud adni rá, miért van így. – Te csak félig vagy olyan, mint én és részben sebezhető is vagy.

- Ez elképesztő – mondtam még mindig csodálva magunkat az üvegfalon.

- Nekem van rá más szavam – nézett le rám a tükörkép Edward és megsimogatta előre nyújtott karomat. Végig előre meredtem magamra, a lányra, aki pár hónapja még egy teljesen más világot tudott a magáénak. Edward elfordította a háztól a fejem, hogy ránézzek. – Káprázatosan gyönyörű vagy – egy minden bánatot elfeledtető vigyor kíséretében a számra hajolt és hosszasan megcsókolt. Tényleg jobban tetszik ez az Edward, mint az, akit először megismertem. Már nem kételkedtem abban, hogy szeret vagy sem – ebben nem lehetett kételkedni -, biztosan tudtam, hogy én vagyok neki az, aki elfeledteti vele anyát és azt, amit iránta érzett.

- Jaj, ne már! Menjetek szobára, az istenért! – kiáltott ránk Emmett valahonnan a közelből. Megszólalt bennem a kisördög, hogy miért ne? Idegesítsük még egy kicsit a nagymackót! Elrugaszkodtam a földtől és lábammal átkulcsoltam Edward derekát. Óriási szerencsémre ő vette a lapot, két kezével a fenekemnél fogva tartott meg és tovább csókolt, majd mikor már nem bírtam levegővel áttért a nyakamra.

- Egyem is meg, de aranyosak! – csilingelte Alice és valami fényes villant mellettünk. Bosszúsan fordultam oldalra, a fényképezőgép irányába. Alice kislányosan vigyorogva a háta mögé rejtette a gépet, és Emmett mögé menekült. – Ugye megvédesz, édes bátyám?!

- Attól a vámpírtól? – mutatott rám. – Isten ments, hogy én az útjába álljak! – azzal nekieredt és egy fejessel belevágódott a vízbe.

- Most már letehetlek? – pislogott fel rám Edward.

- Jaj, persze! – ugrottam le róla, megigazítottam a ruhámat és visszatáncoltam a napágyamhoz az árnyékba. – Menj csak nyugodtan, én még várok egy kicsit. Szórakozzatok, és ha kérhetem, hagyd, hogy Emmettet én fojtsam bele a vízbe.

- Biztosan nem jössz be? – Megráztam a fejem. – Akkor legalább a ruhádat vedd le! – kérte. – Én is levetettem a pólómat, rajtad a sor, hogy megmutasd, hogy áll neked a fürdőruha.

- Nem.

- Akkor én veszem le! – fenyegetett meg játékosan.

- Nem tennéd.

- Nem –e? – nevetett hitetlenkedve. Alice felszisszent, de mire elmenekülhettem volna, Edward a vállára kapott és villámgyorsan a medence széléhez cipelt. – Még mindig azt hiszed, hogy nem tenném?

- Tegyél már le! – csapkodtam a hátát.

- Szíves örömest – előre dőlt, elengedte a derekam én pedig csúszni kezdtem a víz felé. Még idejében kaptam el a vállait, hogy magammal rántsam a mélybe. A víz hidegebb volt, mint vártam, de mit akarok reggel? A ruhám nedvesen tapadt hozzám, mikor a felszínre értem, a hajam az arcomba csapódott, eltakarva a szemem, de tökéletesen tisztán hallottam, hogy Edward is épp a felszínre úszott, közvetlenül mellettem.

- Szemét – morogtam az orrom alatt, kimásztam a partra és leszenvedtem magamról a vizes ruhát. Edward nagyot nyelt, az ádámcsutkája hullámzott egyet, mikor elindultam felé, de tudtam jól, hogy nem a félelemtől. – Ha így, akkor hát így – könnyed mozdulattal telepedtem le elé a medence szélére, nem törődve a rám szegeződő pillantásokkal. Óvatosan belecsúsztam a vízbe, végig Edwardot nézve, belekapaszkodtam a vállába és ellöktem magunkat a faltól és bentebb evickéltem. – Na, szóval. Most elmondom a játékszabályokat. Nem érhetsz hozzám, nem szólíthatsz meg, nem üzenhetsz nekem máson keresztül, úgy kell tenned, mintha itt se lennék, vagy nem ismernél. Aki hamarabb törik meg, az egy egész álló hétig a másik kedvére tesz.

- Úgy sem bírod ki.

- Ne vegyél rá mérget.

- Ne csináld már!

- Indulhat a játék? – kérdeztem kacéran. Edward grimaszolva megrázta a fejét. – Én neked szurkolok – levettem róla a kezem, elfordultam és Alice felé kezdtem úszni. Hallottam, hogy Emmett megállítja testvérét, ugyanis Jasperrel fogadtak, hogy ki fog nyerni. Már pedig kutya kötelességem segíteni Jaspernek, hogy megnyerje a fogadást, és én nyerjek. Alice elégedett pillantást vetett rám, belecsapott a tenyerembe és megörökítette a pillanatot.

~***~

            Egésznap nem csináltam mást, csak menekültem Edward elől. Nem azért, mert nem akartam, hogy megszólítson, hanem azt akartam elkerülni, hogy én kövessem el a hibát, és rávessem magam. A szemem sarkából láttam, hogy olykor sóvár pillantásokat vet rám, de tartotta magát, és nem engedett a szorításból. Jasper igyekezett megnyugtatni, de nem sikerült neki valami fényesen. Hiába határoztam el magamban, hogy megnyerem a saját játékomat, egyelőre nagyon is vesztésre álltam. Igyekeztem a lehető legtöbbet segíteni Esmenek, de legtöbbször elküldött, hogy menjek szórakozni, boldogul ő egyedül is. Avon legfőképp Edward társaságát kereste, hogy minél többet megtudjon a köztünk lévő kapcsolatról, mivel tudta, hogy én nem fogom elmondani neki. Embry befeküdt az egyik napágyra és elaludt – utólag kiderült, egész este talpon volt és az erdőt járta -, nekem pedig nem volt szívem felébreszteni. Rose és Em bátorítottak, hogy beszéljek Edwarddal, míg Alice és Jazz eltiltottak tőle. Carlisle délben bement a kórházba, így ő sem tudott segíteni rajtam.

            Végül a játékomnak késő este lett vége.

            Magamban üldögéltem a napozóterasz szélén, és magam elé bámultam a semmibe, a törölközőm sarkával babrálva. Edward a semmiből termett mellettem, csurom vizesen, és nevetve rázta rám hajából a vizet. Igyekeztem nem foglalkozni vele, de végül megtörten felsóhajtottam.

- Megadom magam, te nyertél. Rendelkezel velem egy álló hétig – a furcsa az volt, hogy még végig sem gondoltam, mit akarok mondani, a szavakat meghallottam. Pontosan egy másodperccel hamarabb adta fel a harcot nálam. – Most boldog vagy? Megmutattad, hogy sokkal jobban bírod nélkülem, mint én nélküled.

- Ez nem igaz! – néztem rá fel. – Szerinted miért kerültelek el? Mert nem bírtalak nem megszólítani.

- Hmm. Így azért mégis jobban hangzik – ült le mellém a földre. – Ééés… elárulod, mi a baj?

- Nem mehetek haza többé – böktem ki az első nyomasztó dolgot. – Avon elmondta, mikor hazaszöktem. És most, hogy olyan lettem, mint te, nem mehetek haza.

- Ebben ne legyél olyan biztos. Rosaliet is átengedték egy rövid időre hozzád. Téged pedig ismernek, tudják, hogy nem támadnál emberre. Főleg azokra nem, akik szeretnek és ismernek téged.

- Talán – sóhajtottam a csillagokat bámulva. Edward tenyerét a kezemre csúsztatta, hüvelykujjával cirógatva a bőröm.

- Nos, mit szeretnél, mit tegyek meg először? – kérdezte pár perc elteltével.

- Tessék?

- Tudod, egy hétig rendelkezel velem.

- Ja, tényleg. De nem is érdekes, csak vicc volt. Kíváncsi voltam, meddig bírjuk. Elég sokáig tudtál nélkülözni, szóval feladat teljesítve. Nem kell hallgatnod a szavamra, még mindig a magad ura vagy.

- Én viszont komolyan gondoltam.

- De én nem. Mivel én találtam ki, el is törölhetem. És megtettem. Inkább csókolj meg végre.

- Igenis, tábornokasszony! – kuncogott fel vidáman. Még soha nem láttam ennyire gyereknek őt. Viszont azonnal bebizonyította, hogy nem is annyira gyerek, mint amilyennek látszik. Nyelvével vad táncba hívta az enyémet, én pedig boldogan fogadtam el a felhívást. Azonban nem sokára félbeszakított minket valami halk, rezgés. A hang irányába fordítottam a fejem és megláttam Embry világító telefonját a napozóágy lábánál. Gyorsan odamásztam és felvettem, mielőtt felébredt volna rá.

- Haló! – szóltam bele halkan.

- Ki beszél?

- Isabella Black. Embryt most nem tudom adni, alszik – adtam magyarázatot, miért nálam van a telefonja.

- Szervusz, Bells! A bátyád a közelben van valahol?

- Fogalmam sincs, épp nem látom sehol. Megkeressem?

- Kérlek szépen! Add át neki, hogy sürgősen haza kell jönnie, Susannál beindult a szülés, és szükség van rá. Megtennéd, hogy nagyon sietsz? – Edwardra néztem, aki bólintott és elindult a testvérem keresésére.

- Ki üzeni, ha szabad kérdeznem?

- Sam vagyok. A telefon nem írta ki a nevem?

- Nem azt figyeltem. Már keressük Avont. Pár percen belül biztos meg lesz.

- Nagyon kedves vagy, köszönjük – halk pattanás jelezte, hogy a vonal megszakadt. Óvatosan visszasiettem a hétalvó farkashoz, és gyengéden ébresztgetni kezdtem. Morogva csapta el a kezem a karjáról, mire belecsíptem a vállába.

- Aú! Hé! – kapta el a kezemet, majd azonnal el is engedett. – Bocs. Reflex.

- Embry! Megyünk vissza! – hallottam meg Avon hangját magam mögött. – Susannak szüksége van rám, és nem hagylak itt egyedül.

- Ő az új, és rám kell vigyázni.

- Hallottam ám!

- Megyek már, megyek! – tornázta fel magát ülésbe. – Majd még biztos beszélünk. Szia, Bells! – arcon csókolt, röviden megölelt, és követte az erdőbe Avont. Nem kellett sok, távolodó alakjukat elnyelte a sötétség, már csak a vonyítást lehetett hallani, amivel valószínűleg jeleztek a többieknek, hogy úton vannak.

- Susan is farkas – esett le egyszeriben. Mindig együtt lógott a rezervátumiakkal, most már azt is értem, miért. – Annyit segített nekem, emlékszem a pocakjára is. Szóval akkor újabb farkas bébit köszönthetünk sorainkban?

- Nem épp a mi sorainkban – ölelt át hátulról Edward, gyengéden magához vonva.

- Talán majd egyszer egy vámpír bébit és avathatunk – mosolyodtam el. A mögöttem álló test megfeszült, tüdejében bent akadt a levegő. – Mármint nem arra gondoltam, hogy… Edward? – fordultam szembe vele, amikor kezei maga mellé hullottak. Arca sápadt volt, elnyelte a halvány fény, ami a ház üvegfalain szűrődött ki. – Minden…? Edward?! – kiabáltam utána, mikor sarkon pördült és ott hagyott egyedül.

- Hagyd – fogott le Rosalie, amikor utána akartam indulni. Csak néztem távolodó hátát, ami egyre messzebb és messzebb került tőlem, ürességet hagyva maga után.