Sziasztok!
Meg is hoztam már a frisset, ezen a szép, tavaszi napon.
Remélem mindenkinek tetszeni fog, várom a véleményeteket. ;)
Ezer ölelés!
Rosmine
7. Titkok
Bells
szemszöge
Elszörnyedve
hátráltam el attól a személytől, akitől a legkevésbé kéne félnem. A világ
darabokra hullott körülöttem, mindenből kettőt láttam, a lélegzetem felgyorsult,
az ereimben száguldott a vér. Egész testemben remegni kezdtem, nem bírtam
leállítani. Képtelen voltam a legkevesebbet is az önkontrollomra figyelni, nem
mertem elfordítani a tekintetem Róla. Hogy tudnék bízni ebben a szörnyetegben?
Hogy kérhet bárki is arra, hogy nézzek rá, szóljak hozzá, éljek vele?! Nem
lehet! Nem létezik válasz erre, csak az, hogy SEHOGY. Kezei kinyúltak értem,
meg akart érinteni, hozzám akart érni. Mérhetetlen nagy fájdalom árasztotta el
a szeretett arcot, amikor elhúzódtam tőle, mintha pofon vágott volna.
- Ne érj hozzám. Soha, soha
többé nem akarom, hogy hozzám érj!!...
~*~
(Egy nappal korábban)
Figyelmesen hallgattam Edwardot.
Nehezemre esett volna nem rá figyelni, hiszen a kezével, még mindig a számat
tapasztotta be, ezzel elérve, hogy ne tudjak elfordulni tőle. Ónix fekete
tekintetével láncra verte az enyémet, nem hagyott menekülési utat. Ha éppen nem
engem fürkészett, a képekre nézett, majd azonnal vissza rám. Esélyem sem volt
elhallgattatni, vagy elmenekülni a szavak elől, amik egyre inkább rombolták
eddigi világszemléletem, ami másból sem állt, csak normális, hétköznapi
emberekből. De most minden a feje tetejére állt. Megjelentek az autó méretű
vadállatok, és az örökké élő család. Mindez akkor vált igazán meseszerűvé,
amikor azt mondta, vámpír.
Komolyan nevetni kezdtem, mire egy
döbbent pillantást kaptam válaszul. Elvette hideg tenyerét a számról, így semmi
nem akadályozta, hogy kirobbanjon belőlem a hangos kacagás. Edward arcáról
mindent le tudtam olvasni abban a pillanatban. Azt hitte megőrültem. Pedig nem.
Valóban vicces volt, hogy egy ilyen rémmesével akar megijeszteni. Csakhogy
nálam az ilyenek nem válnak be.
-
Szerintem ez egyáltalán nem nevetséges, Isabella.
-
Már megbocsáss, de nem gondoltad komolyan, hogy ez nálam beválik, ugye? Ennyire
nem vagyok pelenkás. Vagy így akarsz felszedni, mert ha igen, közlöm, hogy ez
egyik lánynál sem válik be.
-
Nem hiszel nekem? – nézett rám kihívóan.
-
Nem. Egyáltalán nem hiszek neked. Nincsenek agyaraid, nem alszol koporsóban és
feltételezem, a napon sem perzselődsz meg, tekintve, hogy az egész ház tele van
az üvegfalakkal. Illetve még denevéreket sem láttam a házatok körül.
-
Te komolyan rosszabb vagy, mint Ő – nevetett fel keserűen. – Tegnap láttad,
ahogy a bátyád farkassá változik, de abban nem hiszel, hogy vámpír vagyok.
Igazán ironikus helyzet, nem gondolod?
-
Bizonyítsd be, hogy vámpír vagy, és akkor hinni fogok neked – intettem
nagylelkűen. – Mondjuk, igyál meg egy pohár vért, mindenféle undorodó fintor és
hányás nélkül. Legyen egy deci, vagy másfél.
-
Ez nagyon veszélyes…
-
Vállalom a kockázatot – kinyújtottam a karom, felé tartva a csuklóm.
Elszörnyedve fordult el tőlem. Ennyit arról, hogy micsoda.
-
De nem belőled.
-
Hogy mondod? – ejtettem le a kezem magam mellé. – Akkor mégis hogy akarod
bebizonyítani, hogy egy mesebeli lény vagy? Habár kétlem, hogy be tudnád, de
legyünk nyíltak a próbálkozásokra.
-
Alice? – suttogta. Pár másodpercen belül kinyílt az ajtó és a kobold kinézetű
lány kukkantott be a résen. Ezt meg, hogyan csinálták? – Meg tudjátok oldani?
-
Persze, de biztos meggondoltad alaposan? – nem tudtam eldönteni, hogy kinek
szólt a kérdése.
-
Nem hiszi el. Az anyja nem akarta volna, de amilyen makacs volt ő, olyan a
lánya is. Bebizonyítom, hogy nem hazudok, aztán pedig azt, hogy soha nem lettem
volna képes bántani Bel… - mély lélegzetet vett, de később sem fejezte be a
mondatot. Az Alice nevű lány kíséretében mindketten levonultunk a nappaliba,
ahol Dr. Cullen, a neje Esme, és még három fiatal állt sorban. Mindenki tetőtől
talpig végigmért, tudtam mit keresnek rajtam. Az értelem egyetlen, legapróbb
szikráját.
-
Az őz hátul, a kert legvégében, a fa mellett – közölte egy srác, a kanapé
mellől. Edward bólintott neki és elindult hátra. Gondolkodás nélkül követtem,
nyomomban a többiekkel. Most nem az érdekelt, kik ezek és miért érdekli őket az
a marhaság. Hallottam, hogy valamelyikük megszólal, de csak annyit értettem,
hogy így jobban tetszik.
A ház mögött valóban ott volt egy
őz, kikötve egy fához. Vajon hogy fogták el? Edward az állat mellé lépett, ami
ösztönösen menekülni akart előle. Ez még nem bizonyítja, hogy neki van igaza.
Sőt, semmit nem bizonyít, mert még tőlem is félne szegény vad.
-
Biztos, hogy erre szükség van?
-
Azt mondod, nekem van igazam, és te hazudsz?
-
Nem. Csak azt, hogy ettől bárki megrémülne, még egy olyan is, aki több
őrültséget látott életében.
-
Ne hidd, hogy visszariadok. Amíg nem mutatsz fel valami bizonyítékon, nem
vagyok képes hinni a mesédben.
-
Te akartad. Valaki figyelne rá, ha netán el akarna ájulni?
-
Nem fogok elájulni! – csattantam fel.
-
Majd meglátjuk – elkapta a megfeszülő kötelet és magához húzta a megrettent
őzet. Két keze közé szorította az állat testét, ami hirtelen olyan törékenynek
látszott, mint valami porcelán. Edward behunyta a szemét, és a nyaka fölé
hajolt, kitátotta a száját és egy tized másodterc alatt rávetette magát.
Állkapcsa összeszorult, láttam hullámzani az ádámcsutkáját, ami azt igazolta,
hogy nyelt egyet. Majd még egyet, és még egyet. Undorító nyekkenő hangot hallottam,
a gyomrom bukfencezett egyet. A szám elé kaptam a kezem és egy közelebbi
cserjéhez rohantam, hogy kiadjam magamból az ebédemet. Halk nevetést hallottam
magam mögött, de nem foglalkoztam vele. Mikor azonban már a szöveget is ki
tudtam venni hozzá, dühösen fordultam meg és a legnagyobb termetű fiúra
szegeztem a szemem.
-
Nem vagyok anyámasszony katonája, de ezt már nem az én gyomromnak találták ki.
Olyan undorító és… - nem bírtam befejezni, újabb roham tört rám, amikor eszembe
jutott a nyekkenő hang, amit valószínűleg nem Edward adott ki. Végül, mikor úgy
éreztem, hogy semmi nem maradt bennem, képes voltam felegyenesedni. Szép lassan
a család felé fordultam, akik immáron mind engem fürkésztek, láthatóan még
mindig az értelmet keresve. A világ megfordult körülöttem, előre tántorogtam és
elsuttogtam az utolsó szavakat, amikre futotta az erőmből.
-
Össze fogok esni… - aztán csak a fekete éj, a végeláthatatlan sötétség és
magány.
Hideg érintésre riadtam fel. Amit
először észrevettem, az a puha, meleg takaró volt körülöttem. Ezek után kezdett
összeállni a kép előttem, a körhinta lassan megállt és egy gyengéd, mézarany
tekintetet véltem felfedezni magam előtt. Dr. Cullen halványan mosolyogva
nézett le rám, kezével a homlokomat simogatta, mint valami gyereknek. Nem
emlékeztem, hogy kerültem ide, miután összeestem a hátsó kertben. Megrohamoztak
az emlékképek. Edward, őz, vér, hányinger. Nyögve engedtem ki a tüdőmben rekedt
levegőt, felkönyököltem és hátra simítottam a hajam, hogy zavar nélkül lássam
az ágyam mellett álló férfit.
-Minden
rendben, kedvesem? Jobban érzed magad?
-
Nem tudom. Azt hiszem, már nem forog velem a szoba, de a gyomrom még nem az
igazi. Mi-mi történt?
-
Miután végül mégis elájultál, felhoztunk ide. Itt azért mégis kényelmesebb a
lábadozás, mert mondjuk ki nyíltan, semmi nem maradt meg benned. Reméltem, hogy
nem lesz semmi komolyabb bajod az energiaveszteségből, és az, hogy nem
szédülsz, jó hír.
-
Nem hittem volna, hogy tényleg elájulok. Azt hittem, csak megszédültem, vagy
ilyesmi. Úgy tűnik, mégis anyámasszony katonája vagyok – sóhajtottam
legyőzötten. Keménynek akartam látszani, hogy megmutassam, nem vagyok gyáva, és
most csak még inkább annak érzem magam.
-
Ne beszélj butaságokat – komolyodott meg az arca. – Ilyet egy ember sem látott
még életében. Ha igen, az már nem mesélhet róla senkinek. Azon csodálkozom
csak, hogy ennyire bátor voltál, és képes voltál végig nézni, amint a fiam egy
nagyon is eleven állatból táplálkozik. Erről is szerettem volna veled beszélni,
ha felébredsz, de ha nem szeretnél, vagy nem fogtad még fel, tudok várni.
-
Semmi gond. Minden rendben, csak még egy kicsit kába vagyok. Kaphatnék egy
pohár vizet?
-
Természetesen. Bejöhetsz, Alice! – fordult az ajtóhoz, ahol már ott állt a
lány, kezében egy üvegpohárral. – Köszönöm. – a doktor elvette tőle és felém
nyújtotta. Mire megittam, a lány már sehol nem volt. – Szóval, hogy érzed
magad? – mellé húzott egy széket és úgy ült, hogy jól lásson.
-
Fogalmam sincs, mit kellene most éreznem. Hogy féljek-e vagy ne. Láttam, amit
láttam, és bevallom, tényleg nem mindennapi dolog, hogy az ember ilyet
tapasztal. Össze vagyok zavarodva, mert… Edward azt mondta nincs sok hozzátok
hasonló. Örökké éltek és valóban vért isztok, de nem úgy néztek ki, mint valami
vérszomjas ragadozó, aki életeket ont ki minden egyes nap.
-
Nos, igen, ez így van. Semmi közünk nincs a Drakulához és egyéb más horror
történetekhez. Egyetlen fegyverünk a fogunk. Mármint az egész fogsorunk, mit
láthattad a példát…
-
Erről inkább ne beszéljünk – vágtam a szavába, még mielőtt a víz is távozott
volna a gyomromból, idő előtt.
-
Nem vagyunk gyilkosok, nem bántjuk az embereket. Én példának okáért ezzel
ellentétben mentem az életeket és nem teszek ilyenné senkit elhamarkodottan. A
családomat én magam teremtettem, de gyakorlatilag már senkinek nem volt jövője.
-
Ezt elmondta Edward. Hogy ő halálos beteg volt, az ön nejét már a hullaházba
akarták szállítani, Alicere és Jasperre rárontottak, Emmettet az erdőben egy
medve támadta meg, Rosalie pedig az alkoholista jegyese áldozata volt, amikor
rátalált. Ez mind olyan, amit én nem érthetek, mert soha nem volt halál közeli
élményem, de valamiért mégis együtt érzek magukkal.
-
Olyan vagy, mint édesanyád. Pontosan olyan melegszívű és megértő.
-
Ő bízott a családjában, igaz?
-
Igen – a mosolya bánatos volt és merengő. Talán látja maga előtt anyát.
-
Anya… Rá is egy… egy… - nem tudtam kimondani a „v” betűs szót. Valamiért nem ment.
-
Vámpír támadt? Igen. Attól tartok nem ő volt az utolsó, akit megölt. Vigyázunk
rád, mert Ő is ezt akarta. Megóvunk, mert fontos volt nekünk ő és a szeretete,
valamint tartozik neki ennyivel a családom.
-
Miért pont anya? Csak azt nem értem, miért ő van az összes képen, miért nem
ejti ki senki a nevét. Annyi kérdés van, amire nincs válasz. Tudni akarom, mi
történt, amikor anya fiatal volt, amikor a képek készültek. Senki nem adhat
választ, kizárólag maguk tudják, hogy ki tette tönkre az életemet, de itt senki
nem válaszol nekem! – fakadtam ki. Könnyek szöktek a szemembe, sírva fakadtam.
A hiány a szüleim iránt felemésztett minden más érzést. Nem volt egyebem, egy
vámpír családnál és néhány képnél, amiből gazdálkodni tudnék. Semmi nem
segített, senki nem adott választ, magam maradtam ebben a szörnyű világban,
ahol egy szörnyeteg a családomra vadászi, vagyis most már rám.
-
Nincs semmi probléma – Dr. Cullen átült az ágyamra és gyengéden átölelte remegő
vállaimat. Olyan volt, mint amikor apa kiskoromban megvigasztalt, miután
összevesztem a bátyámmal valami ostobaságon. De ő már olyan régóta nem ölelt
így át. Annyira hiányzott már, hogy akaratlanul is közelebb bújtam a férfi
hideg mellkasához. – Minden rendben lesz.
-
Olyan, mintha nem is lenne ember, vagyis… - nevettem fel sírós hangon, miután
emlékeztettem magam, hogy tényleg nem az. -… amolyan őrangyal szerű.
-
Nyugodtan tegezz csak. Ha bármire szüksége volna, szólj valamelyikünk segíteni
fog. És azt hiszem, ha válaszokat akarsz, jobb, ha minél előbb beszélsz
Edwarddal. Mindkettőtöknek szüksége van rá.
-
Köszönöm. Mindent.
-
Igazán nincs mit, kedvesem. Magadra hagylak, a gardróbban találsz magadnak
olyan ruhát, amit átvehetsz, és szívesen megmutatja neked bárki a fürdőszobát.
Kérj nyugodtan, bármit.
-
Rendben – feltoltam magam ülő helyzetbe és kibújtam a takaró alól. Mielőtt
Carlisle távozott volna, felkapcsolta a lámpát, hogy könnyebben tájékozódjak.
Csüggedten vettem észre, hogy az eddigi börtönömben vagyok ismét, abban a lila,
kellemes hangulatú szobában, amitől minden jó ellenére, kiráz a hideg. Miután
magamra maradtam, sokáig üldögéltem az ágy végében, azon merengve, merjek-e
beszélni Edwarddal a történtek után. Mikor aztán elhatároztam, hogy mindenek
előtt megmosakodok, kopogtattak az ajtón. Érdeklődve fürkésztem a percek múlva
sem kinyíló ajtót, végül volt elég merszem nekem ajtót nyitni.
-
Remélem nem zavarok – szólt csendesen egy szőke hajú, fiatal srác. Emlékszem, ő
mondta, hová kell mennie Edwardnak az őzért. Apró borzongás futott rajtam
végig. – Nem kell félned tőlem, ígérem, hogy nem foglak bántani.
-
Én… Nem én nem félek, csak meglepődtem.
-
Sajnálom, udvariatlan vagyok. A nevem Jasper Whitloock – Cullen – mutatkozott
be kicsit túl udvariasan.
-
Hű! Mármint, jó hosszú a neved. Vagyis… - olyan ostobának éreztem magam emiatt
a beszólásom miatt.
-
Semmi gond… Kathleen vagy Isabella?
-
Csak Bells – válaszoltam, enyhe sokkhatás alatt. Honnan tudja mindenki a nevem?
Ráadásul mindkettőt?!
-
Bemehetek? – pillantott mögém a szobába.
-
Persze, gyere csak nyugodtan. Öhm. Bizonyára te is az akarod kérdezni, miért
nem vagyok kiakadva, vagy miért nem rohantam még el, sikítva. Ami azt illeti…
-
Ami azt illeti, ezeket kérdés nélkül is tudom. Én azért vagyok itt, mert a
rövidebbet húztam, így nekem kell elmondanom, hogy a családunk nem csak simán
vámpírokból áll, hanem különleges vámpírokból.
-
Aha. Nem értem – becsuktam magam mögött az ajtót és újra megpróbáltam felfogni
a szavait. – Miért húztatok sorsot? – böktem ki az első dolgot, ami eszembe
jutott.
-
Mert nem tudtuk máshogy eldönteni, kinek van nagyobb önuralma.
-
Úgy érted…
-
Nem, még mindig nem te leszel az éjjeli nasim – kirázott a hideg a
megfogalmazástól. Tényleg! Miért nem rohantam még el, sikítva? – A helyzet az,
hogy a feleségem a jövőbe lát, a bátyám gondolatolvasó, jómagam pedig érzékelem
és irányítani tudom az érzelmeket.
-
Ácsi! – tartottam fel a mutató ujjam. – Ki olvas a gondolataimban?
-
Edward, természetesen. A feleségem alatt pedig Alicet értem.
-
Igen, azt már tudom. De Edward tényleg belelát a fejembe? És mindent hall?
-
Talán van valami titkolni valód?
-
Nem nincs… csak jobb szeretem magamban tartani a gondolataim. Nem hiszem, hogy
bárki másra rá tartozna, rajtam kívül.
-
Nos, ezt vele kell megbeszélned. A fürdőszoba pedig balra a második ajtó. Alice
szerint szeretnél, némi emberi percet eltölteni odabent – udvariasan fejet
hajtott, majd távozott. Enyhén szédelegve álltam a szoba közepén. Nem hiszem,
hogy akár még valami mást képes legyek elviselni a mai nap folyamán. Ugyan már
biztos nincs sok hátra belőle, de a maradékot jobb lenne egyéb természetfeletti
történés nélkül átvészelni. Magamhoz vettem egy kényelmesnek látszó melegítőt,
egy rövid ujjú pólót és elindultam a megadott irányba. A fehér ajtó előtt meg
sem állva léptem be a helyiségbe, de azonnal fordultam is ki, amikor egy
rémisztően meggyötört tekintettel találtam szemben magam. Beharaptam az alsó
ajkam és úgy vártam a falnak préselődve, hogy szabad legyen a fürdő. Amikor
kilépett a fürdőből, csak még inkább hozzászorultam a falhoz. Rám emelte arany
szemeit, és ami akkor átsuhant az arcán, talán örökre bevéste magát az
emlékezetembe. Olyan nagymértékű fájdalmat árasztottak a szemei, amekkorát egy
emberi lény talán el sem képes viselni.
-
Szabad a fürdő? – kérdeztem lehajtott fejjel. Nem tudtam eldönteni, hogy kinek
szól az a sok gyötrelmes pillantás, ezért is nem néztem rá. El sem bírom
képzelni, mi lenne, ha mégis miattam lenne ilyen szörnyű hangulatban.
-
Sajnálom – suttogta alig hallható hangon. Nem bírtam tovább, fel kellet rá
néznem, de amikor kinyitottam a szemeimet, már sehol nem volt. Jobbra, balra
kaptam a tekintetem, hátha rátalálok Edwardra, de sehol nem leltem. Reszketve
léptem be a fürdőszobába. Leraktam a hozzám legközelebb lévő polcra a ruháimat
és tátott szájjal pásztáztam körbe az elrendezést. Elképesztően gyönyörű ennek
a háznak minden zuga, de talán ez tetszik mindközül a legjobban. Ahol tegnap
voltam lehűteni magam fele ekkora se volt és csak egy egyszerű, fehér csempével
kirakott zuhanykabin állta a sarokban. Itt egy nagy kád fogadott, mögötte –
gondolom a hangulat miatt – olyan volt, mintha tűz égett volna a falban. Ahogy
még bentebb merészkedtem, elárasztott a nyugalom. Itt senki nem bánthat, magam
vagyok, vigyáznak rá. A csomó a gyomromban engedett a görcsös szorításon, majd
végleg eltűnt. Végre teljesen tudatában voltam annak, hogy a Cullen család
mindent képes lenne feláldozni azért, hogy engem megmentsen, még ha nem is
tudom mi ennek az oka, sokkal nyugodtabban kezdtem el a fürdést. Hagytam, hogy
a forróság átjárja a testem, szinte már élveztem, hogy a víz mindenemet
végigégeti, végre éreztem, hogy élek. Ebben a pillanatban semmi nem tudta volna
elrontani a kedvem. Úgy éreztem, maga vagyok a megtestesült nyugalom és
békesség. Soha nem éreztem még magam ilyen felszabadultnak, csak ültem a forró
vízben, behunytam a szemem és élveztem a csendet, ami körbevett. Elhatároztam,
hogy nincs több titok. Amint itt végeztem, beszélek Edward Cullennel, ha kell,
kényszerítem, hogy hallgasson végig, de lerombolom a falat, ami megakadályozza,
hogy közelebb kerüljek az igazsághoz.
Miután végeztem, valóban
céltudatosan elindultam megkeresni az Ő szobáját, de útközben megállítottak.
Vagyis lehet, hogy nem volt szándékában, de megtette. Ahogy rám nézett, a
tiszta gyűlölet ott sugárzott mézarany szemeiben. Megfordultam, elkaptam a
kezét, de ő elrántotta. Morogva söpörte nap sárga haját a háta mögé, és tovább
ment.
-
Rosalie! Isabella mondani szeretett volna valamit. Nem hallgatnád meg? –
ismerős arc bukkant fel mellettem. Hálásan néztem fel Jasper arcába, amikor a
lány megfordult és rám pillantott. Ám ami ezek után történt, megdöbbentett.
-
Nem – válaszolta nekem, és elfordult. – Nem mondana mást, mint az anyja. Ő is
ugyan az, csak fiatalabban. Ezt a beszélgetést inkább kihagynám. További szép
estét. – Jasper egy pillanat alatt eltűnt mellőlem és mellette termett, nagyon
közel hajolva hozzá. Nem hallottam mit beszélt, pedig szerettem volna.
-
Indíts! – kiáltott fel hirtelen a fiú, de a szőke lány nem mozdult.
-
Nem! Megyek a szobámba, hogy távolabb kerüljek tőle! – mutatott rám undorodva,
mintha csak valami betegség lennék, ami bármelyik pillanatban megtámadhatja.
-
Menj csak, nem akarok tőled semmit. Már el is felejtettem, mit szerettem volna
kérdezni. Biztosan nem is volt olyan fontos. Köszönöm Jasper – biccentettem
felé, mire ő meglepett arcot vágva hagyta, hogy Rosalie távozzék. – Bizonyára
nem lát szívesen. Semmi probléma, majd nem kerülök elé. Kit érdekel, nem miatta
vagyok itt.
-
Természetesen, ezt megértem, de jobban örülnék, ha nem mondanál ilyeneket róla,
amikor hallja, mert még vissza talál jönni, és én sajnos nem mindig vagyok
elég, ahhoz hogy megállítsam.
-
Nem gond. Hol találom Edwardot?
-
Elment. Nem tudom, mikor jön haza, de szólok neki, hogy kerested.
-
Edward szerette anyát? – kérdeztem hirtelen. Ha lehet, még jobban elsápadt. –
Ezt vehetem igennek?
-
Mind szerettük édesanyádat. Erről akarsz vele beszélni?
-
Igen. Erről is. Úgy érzem, van mit megvitatnom vele.
-
Jobb, ha vársz vele reggelig. Az már nincs messze, és aludnod is kell
valamikor. Menj vissza a szobádba, és holnap tiszta fejjel tárgyalj a
fivéremmel. Hidd el, így lesz a legjobb, mindkettőtöknek. Jó éjt.
-
Nektek is – köszöntem el, és szófogadóan visszamentem a szobámba, de nem bírtam
bent maradni. Beszélnem kellet valakivel, akit tényleg olyannak ismerek,
amilyen. Tudnom kellet, hogy még mindig velem van, az én oldalamat fogja. Kinyitottam
az erkélyajtót, és egy elfelé vezető utat kerestem. Az egyetlen megoldás az
volt, hogy lemászok a fán. Óvatosan átmásztam a korláton és onnan a fába
kapaszkodva lassan lemásztam. Amikor biztos talajon álltam, halkan elindultam
valamerre, nehogy felhívjam magamra a figyelmet.
A rezervátumot bármikor megtalálom,
még ilyenkor, korom sötétben is. Csak azt nem tudtam, melyik oldalon vagyok.
Semmi ismerős illat vagy fény, ami utat mutat előre. Ekkor zajt hallottam magam
mögül. Nem akartam megfordulni, de ösztönösen pördültem meg a tengelyem körül,
amikor valaki megérintette a hátam. Nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy jó
barát, nem ellenség. Elvégre valaki vadászik rám, és nem rég itt változott át a
testvérem.
-Mit
keresel itt? Bells, nem lenne szabad egyedül kóborolnod az erdőben! – rótt meg,
de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-
Embry! – borultam a karjaiba. – Nem is tudod, mennyire örülök, hogy téged
találtalak itt. Ne haragudj a késői zavarásért, de muszáj volt látnom téged.
-
Igen? Te látsz ebben a sötétben?
-
Nem úgy értettem.
-
Én viszont igen. Gyerünk be a házba, mielőtt kiszúrja valaki, hogy itt vagy.
Nem akarok senkibe belefutni, aki nem lát itt szívesen.
-
Mert van olyan? – kérdeztem, miközben elindult valamerre, velem az oldalán. –
Talán nem jöhetek haza akkor, amikor akarok? Elvégre itt lakom, az istenért!
-
Halkabban, még a végén meghallja valaki. Gyere – berángatott egy ajtón, majd
felkapcsolta a lámpát. Végre jól láthattam az arcát, de ekkor visszakívántam
mindent. A mellkasán egy nem túl szép heg éktelenkedett, olyan volt, mint
valami karmolás, három vastagabb csík.
-
Ezt hol szerezted?
-
A lányok néha harapnak és karmolnak is. Leah egy kicsit harciasabb kedvében
volt ma és…
-
Várj egy percet! Azt kérdeztem, hol szerezted, de te azt kezdted el mondani,
kitől. Mit titkolsz előlem, halljam.
-
Nem mondták el? Cullenék nem mondtak neked semmit?
-
Kellet volna? Elegem van a titkolózásból, tudni akarom, mi folyik itt! – böktem
mellkason, mire felszisszent. Nem akartam bántani, de tudni akartam az igazat.
-
Én… Nem az az ember vagyok, akinek
hiszel. Mindig is itt leszek, ha szükséged van rám, de tudnod kell, hogy mi
vagyok. Azóta titkolom, mióta megszülettél, de nem mondhattam el, ez volt a
szabály. Most viszont a te érdekedben… - elfordult tőlem, félre tolt mindent az
útból és levetkőzött. Apróbb remegések rázták meg a testét, azt hittem rohama
van, de amikor közelebb akartam menni hozzá, hogy megnézzem, minden rendben,
semmi baja, összegörnyedt, és a következő pillanatban egy szürkésbarna
farkassal találtam szemben magam. Beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogy mi
történt. Nem. Az nem lehet, hogy ő is… Azt mondta mindig itt lesz mellettem.
Nem lehet. Egy újabb pillanat elteltével, ismét a jól ismert fiú állt előttem,
immár felöltözve.
Elszörnyedve hátráltam el attól a
személytő, akitől a legkevésbé kéne félnem. A világ darabokra hullott
körülöttem, mindenből kettőt láttam, a lélegzetem felgyorsult, az ereimben
száguldott a vér. Egész testemben remegni kezdtem, nem bírtam leállítani. Képtelen
voltam a legkevesebbet is az önkontrollomra figyelni, nem mertem elfordítani a
tekintetem Róla. Hogy tudnék bízni ebben a szörnyetegben? Hogy kérhet bárki is
arra, hogy nézzek rá, szóljak hozzá, éljek vele?! Nem lehet! Nem létezik válasz
erre, csak az, hogy SEHOGY. Kezei kinyúltak értem, meg akart érinteni, hozzám
akart érni. Mérhetetlen nagy fájdalom árasztotta el a szeretett arcot, amikor
elhúzódtam tőle, mintha pofon vágott volna.
-
Ne érj hozzám. Soha, soha többé nem akarom, hogy hozzám érj!!...
1 megjegyzés:
szia ez nagyon jó embry megérdemelte remélem bells a cullenektől is így megundorodik és a vámpír oldalára áll és elpusztít mindenkit
Megjegyzés küldése