11. Fejezet

Sziasztok! Nos, talán ez az a fejezet, amelyiket eddig a legjobban vártam, hogy végre kész legyen. Gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül és lesznek olyanok is, akik nem ezt várták volna, de azért szép az összkép. Véleményeiteket továbbra is nagyon várom, főleg most. :)

Jó olvasást és tovább szép nyarat!

Ro.

11. Telefonhívás

Bells szemszöge

         Edward nem szólt hozzám. Nem mintha nagyon bántam volna, jól esett, hogy végre szabadon dönthettem a magam dolgáról. Néha, amikor a folyosón összefutottam vele, megkérdezte, mit segíthet pakolni, de akkor sem foglalkozott velem különösebben. És ez így volt helyes. Ha továbbra is atyáskodna felettem, az azt jelentené, hogy semmi nem változott. De az, hogy magába fordulva elgondolkodott a szavaimon, azt jeleni, számítok neki. És ha számítok neki, érez valami irántam. Ezt pedig valahogy vele is meg kell értetnem egyszer. De nem ma. A szombati napom, teljesen „Edward mentesre” készült, ahogy Alice is megmondta.

            Esme készített nekem reggelit, kikészítette az asztalra és ott hagyott Alice-szel. Együtt próbáltam működni vele, hogy segítsek megszervezni a díszletet, azonban nem mindenben értettünk egyet. Rosalie mentette meg a helyzetet, segítőkészen eldöntötte a vitánkat mindenben, így a Fehér legyen, ne vörös! –ből kihozta az összetett megoldást. Fehér és vörös kiegészítők mindenhová. Csak azért gondoltam, hogy legyen valami sötét szín, mert ez a ház olyan nagy és világos, hogy egy halvány szín elveszett volna a falakon. Ami még jobban meglepett, hogy a fiúk minden szó nélkül segítettek nekünk. Szalagokat aggattak a falra és a mennyezetre, lámpásokat lógattak fel a verandára, és az erkélyek aljára, hogy sötétben még szebben mutasson, mindegyikre körbe kötöttek egy-egy vörös szalagot. Elképesztő volt látni, hogy a lányok mennyire hatni tudnak kedvesükre.

- Nos, Bells? Hogy tetszik? – Alice körbevezetett a házban, és a véleményemet várta. Nem tudtam, hogy melyik szóval írhatnám le a legkönnyebben.

- Kicsit, vad és nem lesz túl sok a fodor meg habos-babos kiegészítő? És ez a sok virág? Imádom az illatukat, de még a végén mindenki megfullad.

- Természetesen kintre is rakunk virágokat, de Rosalie szerint szükséges, mert nem mindenki szereti a farkasok szagát. Ők meg a vámpírokét. Szóval, kell valami, amivel egy kicsit elnyomjuk. De azért jó lett nem? – nézett rám kiskutyaszemeket meresztve.

- Nekem tetszik, ha neked is – vontam vállat. Legalább egy kicsit lássam már mosolyogni. – Gondolom te már azt is tudod, hogy mit fogok ma viselni.

- Biztos, hogy te nem látsz a jövőbe? – nevetett rám. Nem nehéz kiszámítani dolgokat az ő esetében. Megragadta a karomat és beráncigált a szobájába. Belépett egy hatalmas gardróbba és dalolászva kutatni kezdett a ruhái között, majd előállított egy rózsaszín koktélruhával, amit mell alatt egy bájos kis masni díszített. Sajnos volt egy tippem, hogy ez sem hosszabb a hálóingemnél, és hogy miért csinálja ezt. Látta rajtam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodok, ezért elindult vissza a ruhák közé.

- Nagyon tetszik.

- Ezt mondod, de nem ezt mutatod. Semmit sem akarok rád erőszakolni.

- Csak át futott az agyamon, hogy annyira nem is Edward mentes ez a nap.

- Miért? Ó! A ruha.

- Nagyon tetszik – ismételtem magam. – De nem hiszem, hogy ma is őt akarom kínozni. A múltkor volt lehetőségem megmondani neki, amit gondoltam, és úgy néz ki, jobban beletrafáltam, mint szerettem volna. Ma nem akarom kínozni. Legalábbis tudatosan nem – magyaráztam. Mosolyogva felém nyújtotta a vállfát.

- Miattam vedd fel, ne miatta. Ha tetszik, viseld egészséggel. Örömet okoznál vele.

- De Alice?

- Tessék?

- Miért fogadta meg anyának, hogy nem lép velem kapcsolatba?

- Mert szerette édesanyádat. Mindig is szerette őt. Amikor elment, neki akart jót. Ha nincs vele, biztonságban lehet, rálelhet a szerelemre, gyermekeket szülhet, teljes életet élhet. Tudod, nagyon sokszor haza akart ide jönni, de képtelen volt rá. Félt a találkozástól, félt attól, hogy Bella nem akarja látni többé. És számára ez jobban fájt volna, mint az, hogy távol marad ettől a várostól.

- De hát akkor miért van most itt? Anya meghalt, nincs miért maradnia. Engem a bátyám is meg tudna védeni. Az egész rezervátum vigyázna rám. Miért érdekli ennyire, hogy mi lesz velem?

- Mert bármennyire ellenállónak hiszi magát, szeret téged. Az, hogy megcsókolt, csak is erősíti a tényt, nem lépett még tovább. Az igazat megvallva, azon csodálkoznék, ha a mai nap nem csókolna meg újra és vallaná be, neked volt igazad.

- Te nem látod ezt?

- Itt lesznek a farkasok, kedvesem. Ha ők a képben vannak, semmit nem láthatok. De figyelj! Megbeszéltük, ez nem a bátyámról szól ma. Te vagy a középpontba. Iszkiri, fürdeni, aztán rendbe teszlek. Van időnk, de nem túl sok.

~*~

            Komolyan nem tudom, hogy mehettem bele ekkora őrültségbe. Bulit szerveztetni Alice keze alatt? Nem vagyok normális. Kár, hogy ez csak éjfél után jutott eszembe, amikor a fél suli már jelen volt. Menekülőre fogtam, amint Alice és Naomi elvegyültek a táncoló tömegben. Felslisszoltam az emeltre és behúzódtam a fürdőszobába. Nagyot fújva dőltem be a sarokba. Itt legalább a zenét alig hallani.

- Rosszul vagy? – az ismerős hangra összerezzentem. Edward a kád szélén üldögélt a sötétben, engem nézett. – Ne aggódj, nem akarom elrontani az Edward mentes napodat. Én is menekülőre fogtam még mielőtt megtelt volna a nappali.

- Csak fáj a fejem.

            Felállt, az egyik polchoz lépett és elővett belőle egy dobozkát. Megtöltötte vízzel az egyik poharat, ami a csap szélén állt és felém nyújtotta egy pirulával együtt.

- Aszpirin. Sokak szerint nagyon jót tesz.

- Igen, tudom. Én hoztam fel ide, hogy ne kelljen annyit keresgélni. Köszönöm – a számhoz emeltem a poharat és mindet megittam. – Máris jobb. Lehet, hogy csak szomjas voltam.

- Akkor én most megyek.

- Te voltál itt hamarabb, nekem kéne elmennem. De nem fogok és neked sem kell. Az egész Alice ötlete volt, engem nem zavar, ha itt vagy. Szerintem egyikünk sem vágyik oda vissza, szóval maradj csak – tettem le a poharat a földre és leültem mellé. Edward furcsán nézett vissza rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról.

- Nem ülsz fel ide? – intett maga mellé. Nehézkesen felálltam és mellé sétáltam. Ki tudhatta volna, hogy kellemesebb az ő társasága még akkor is, amikor a családom egy részével is lehetnék. – Avon nem örült, hogy nem akarsz hazamenni.

- Nem kell örülnie. Hazudott nekem, így járt.

- Én is hazudtam.

- De te szörnyen csináltad és az első alkalommal kiszedtem belőled. Viszont, amikor róla akartam tudni valamit, ide küldtek. Inkább rejtőzködik, mint sem elmondja magáról az igazat, és…

- Szavad ne feledd! – tartotta fel a mutatóujját, hogy elhallgattasson. Még nem is hallottam a csörgést, amikor a füléhez emelte a telefonját. – Haló? – rövid csend. Edward homloka ráncokba szakadt. – Igen, én. Ki keres? – a választ én nem hallhattam, de valami azt súgta, nem egy kedves barátja az. Arca elködösült, szinte átnézett rajtam. Vajon mit mondtak neki? Időm sem volt megkérdezni, készülékkel a fülén talpra ugrott és felrántotta az ajtót. Értetlenül néztem utána. Mi baja lehet? Egy darabig még bámultam a semmibe, Alice reggeli szavait elemezgetve, aztán valami más vonta magára a figyelmem. Carlisle és Edward a folyosón beszélgettek. Nem, nem beszélgettek, az nem így hangzik, még vámpírok között sem. Felálltam, és halkan az ajtóhoz lopóztam. Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyeljenek rám és mások is voltak a házban, nem tudhatták, hogy hallgatózok.

Edward szemszöge

            Figyelmesen hallgattam, mi a véleménye a hazugságomról. Bells komolyan nagyobb hazugnak tartja a saját testvérét, mint engem? Le se tagadhatná, hogy Bella lánya. Tökéletesen olyanok voltak, mindketten azt a jót akarták megtalálni bennem, ami soha nem létezett, még életemben sem.

            Éreztem a telefonom rezgését a zsebemben.

- Szavad ne feledd! – szóltam rá és a fülemhez emeltem a telefont. Bells érdeklődve pislogott rám. – Haló?

- Edward Cullen?

- Igen, én. Ki keres? – kérdeztem vissza. Zavart a vonal akadozása, ami miatt nem ismertem fel a hangot a túloldalon.

- Ő az! – kiáltotta el magát. Ahogy a halk beszéd elhalt a háttérben, a vonal egyszeriben kitisztult, tisztán hallottam minden lélegzetvételt.

- Kedves barátom! – szólt bele nyájasan valaki. Rémülten kaptam fel a fejem és a lányra néztem. Nem lehet, hogy Ő az. – Nagyon örülök, hogy sikerült elérnem téged. Bizonyára nem vártad a hívásom, pedig megígérted nekem, hogy ha a szükség szólít, szolgálatomra állsz – rótta fel nekem. Felpattantam és a folyosóra menekültem a zárt térből.

- Aro – mordultam fel. Bekopogtam apám ajtaján, aki azonnal nyitotta is ki számomra. – Miben állhatok rendelkezésedre? – Carlisle összehúzott szemekkel fürkészett, amikor rájött, hogy szavaimat nem hozzá intézem.

- Természetesen szükségem van valakire, aki helyettem vonul Romániába a vámpírfelkelést csillapítani. Természetesen nem hagyom, hogy egyedül menj, de te vagy az én Helyettesem. Mindenki örülne, ha a te oldaladon kelnének útra. A képességed kimeríthetetlen kincsesbánya, amit ebben a háborúban fel kell, hogy használjak.

- Kell?

- Ígéretet tetté nekem, Edward. Ne akarj visszaélni a bizalmammal, különben olyasmiben találok kárt tenni, ami számodra nagyon fontos.

- Mégis miben? – tudnom kell, mit tud felhasználni ellenem. Addig sehová.

- Isabellában. Az ifjabbikban – megdermedtem. Carlisle legalább annyira meglepődött, mint én. – Sok mindenről tudok, barátom, amire nem is gondolnál. Nos? Mi a válaszod?

            Apámra néztem. Egy pillanatig a szemembe bámult, majd megrázta a fejét. Nagy erőfeszítésbe telt, de megtettem. Nemet mondva neki, elfogadtam Aro hívását.

- Remek. Holnap reggel nyolc órakor indul egy gép Olaszországba. Várni fognak téged a reptéren, és veled szállnak fel. Csak nehogy lekésd az indulást, mert akkor nagyon rossz dolgok fognak történni – nevetett sötéten.

- Ott leszek, ne aggódj.

- Sosem aggódom, Edward. Nekem mindig van „B” tervem – megszakadt a vonal. Leengedtem a kezem magam mellé és felnéztem apám arcába, ami még soha nem árasztott ennyi megvetést. Meg volt rá az oka, de azt hittem megért majd.

- Nem hiszem el, hogy igent mondtál – szólalt meg kimérten.

- Tartozom neki. Van, amit még nem mondtam el. Amikor elmentünk, én Volterrában kötöttem ki. Aro akkor talált rám. Akkor az tűnt a legokosabb döntésnek, hogy követtem. Napvilágban bárki megláthatott volna, ő menedéket biztosított számomra. Ezerszer akartam hazajönni, de te is tudod, mennyire ragaszkodik a megszerzett értékeihez. Végre ott voltam neki, kihasználta a képességem, ahogy csak módjában állt. Cserében nem kellett embervéren élnem. Viszont elhatároztam, hogy ott hagyom. Ígértet tettem neki. Megfogadtam, hogy ha nagy szükség van rám, megyek. Cserébe hagyott elmenni.

- Akkor sem rendelkezhet veled! – emelte fentebb a hangját. Tudtam, hogy ostobaságot csináltam, de nem tudom máshogy megvédeni a lányt. Már pedig azt az ígéretet mindenképp betartom. – Kitaláltunk volna valamit. Bármit, amivel megelőzhető, hogy elmenj.

- Nem lehet kivédeni mindig. Aro tudja jól, hogy mivel árthat a legjobban.

- Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy képes lennél meghalni, hogy megvédd a lányt.

- Aro nem hülye. Olaszországból elküldi velem a legerősebb harcosait, hogy megvédjenek. Kellek neki. Velem majdnem teljes a gyűjteménye – utaltam a testvéreimre. – Tudja jól, hogy őket nem kaphatja meg, de engem megszerzett, ezzel sokáig beéri majd. Gondolj csak bele. Ha engem akar, nem bántja Őt, mert tudja, hogy akkor vagy vele, vagy magammal végzek. Elmegyek Olaszországba, elintézem, amire szüksége van, megszerzem, ami kell neki, aztán haza jövök. Így szól a kompromisszum. Neki is jó, és nekem is.

- Csak nektek jó így, Fiam. Aronak egy vagy a sok közül.

- De a legértékesebb. Nem fog ártani nekem, ha meg akar tartani.

- Akkor sem helyes, amit teszel, remélem, tudod.

- Nem volt más választásom – bizonygattam.

- Azért remélem, épségben és élve hazatérsz…

A folyosó végén megjelent a húgom és egyenesen rám nézett.

            „Elkezdem hazaküldeni a vendégeket.”

            Bólintottam. Szemével megkereste a fürdőt, ahonnan kijöttem, és ahol most ott volt Bells. Bells! Fél másodperc alatt termettem az ajtóban, ő pedig ott állt, kezében az üvegpohárral, amit a földről vehetett fel. Mennyit hallhatott? Hogy feledkezhettem el róla ilyen egyszerűen?

- Csak a poharat vettem fel – suttogta. – Viszont azt hiszem, nagy bajban vagyok. Alice észrevett, amikor be akartam csukni az ajtót. Nagyon haragszik most rám?

- Ő nem.

- Te?

- Van rá okom? – kérdeztem vissza.

- Nem tudok róla. Hacsak nem, az gond, hogy el akartam pakolni magam után, és le akartam zuhanyozni – vont vállat egyszerűen. Nem tudtam, hogy hihetek –e neki.

- Csak nyugodtan – löktem el magam az ajtófélfától. – Utána viszont azonnal menj a szobádba és hívd fel a bátyádat, hogy haza mész.

- Igen is, apuci, de ne légy naiv, ne hidd, hogy csak úgy haza megyek!– fintorodott el gúnyosan. Már megint kezdi. Felsóhajtottam és egyszerűen ott hagytam. Lementem a nappaliba és beavattam a többieket is, amint az összes diák eltűnt.

Bells szemszöge

            Nehezemre esett belegondolni, hogy elveszíthetem azt is, aki mindennél többet jelent számomra, még ha ez az érzés nem is kölcsönös.  Most elmegy Olaszországba, de a visszatérése már nem olyan biztos. Fogalmam sincs, mi az a Volturi, talán tudni sem akarom, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül rémült meg mindenki az után a rejtélyes telefonhívás után. Eszem ágában sem volt hazamenni és szólni a „családomnak”, hogy mi folyik itt, még Edward kérése ellenére sem. Tudtam mit akar elérni nálam, de nem engedem, hogy sikerüljön neki. Nem fogok menekülni, nem is bírnék. Csak abban vagyok biztos, hogy Edwardot szeretem én nem adom fel harc nélkül. Jól tudom, mit jelentek neki, és nem mondja ki, de látom az arcán, a szemeiben, hogy a pokolba kívánja az anyámnak tett ígéretét, mi szerint nem létesít velem semmilyen kapcsolatot, főleg nem testit. De csókolt már meg igazán, szenvedélyesen. Akkor, ott a temetőben megfogadtam magamnak, hogy minden áron megszerzem őt, ha belezöldülök, akkor is az enyém lesz. Önző dolog tudom, de nem tudok neki ellenállni.

- Miért nem alszol még? – éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Gondolkozz egy kicsit jobban és akkor talán beugrik majd. Bár soha nem veszed észre az orrod előtt a nyilvánvalót – célozgattam piszkosan. Miért kísért meg állandóan? Élvezi, hogy körömszakadtáig harcolok érte?

- Tudom, mire gondolsz, és ne hidd, hogy nem vettem észre a próbálkozásaidat. Okos lány vagy, most mégis olyan kis butának látlak. Nem untad még meg a harcot? Hogy olyan dolgot akarj megszerezni, ami túl nagy falat lenne számodra?

- Tévedsz. Nem nagy falat. Egyszerűen csak úgy érzem, nem élhetek nélküle – sóhajom szomorú volt, mert tudtam, ez a beszélgetés is egy kisebb csata, én pedig már most vesztésre állok. Nincs egy észérvem sem, nem is éltem annyit, amennyit ő, azt sem tudom, mennyit jelenthetett neki anya, még amikor fiatal volt. Csak abban voltam biztos, hogy eddig nem beszéltem vele ilyen nyíltan, és lehet, hogy ez lesz a vesztem.

- Bells. Mondd meg nekem… csak egy jó okot mondj arra, miért csinálod ezt!

- Hát nem egyértelmű?! – rúgtam le magamról a takarót és rá emeletem a tekintetem. Eddig egyszer sem ült le mellém. – Azt mondod, észrevetted, hogy mit próbálok a tudtodra adni. Most mégis úgy viselkedsz, mintha vak lennél! Nem érdekel, mi történt harminc akárhány éve, csak azt akarom látni és tudni, ami most van!

- Ami most van, az ne ugyan az, ami akkor volt.

- Épp ez az, amit mondani próbálok, de te mégsem figyelsz. Én nem vagyok az anyám! Soha nem is voltam, soha nem is leszek!

- Tudom, nem is kell, hogy ő legyél – állt fel, idegesen túrva a hajába.

- Miért mész el? – váltottam témát hirtelen. Feltérdeltem, hogy közelebb legyek hozzá.

- Mert ha nem megyek magam, ők jönnek értem. Nem kockáztatom senki életét azzal, hogy meggondolatlanságból idecsődítek egy embervéren élő vámpír klánt.

- Carlisle azt mondta, nem muszáj menned, hogy nem rendelkezhetnek veled. igen, ilyeneket is tudok.

- Isabella, ez nem rád tartozik, jobb, ha kimaradsz belőle!

- De igenis rám tartozik! – csattantam fel. Kipattantam az ágybólés az ajtót keresgélve elindultam előre. Azonban mielőtt elértem volna szabadulásom kapuját, valami keménybe ütköztem. Edward könnyedén távol tudott tartani az ajtótól, ebben kétségem nem igazán volt. De abban már igen, hogy sokáig el tudom –e viselni közelemben.

- Nem akarom, hogy úgy távozz, nem tisztáztuk ezt az ügyet. Legalább hallgasd meg, mit akarok mondani.

- Mégis mit akarsz még tisztázni? Számomra már elég világos, hogy… hogy nem szeretsz engem – szégyenemre, elcsuklott a hangom a mondat végére, miközben könnyeimmel küszködtem. Nem akartam, hogy most lásson sírni. Az túl megalázó lett volna.

- Én ezt… egy szóval sem említettem. – Megdermedtem. Mit akar ez jelenteni? Elég volt már a sejtelmes megjegyzésekből, igazi válaszokat vártam. Mindenre felkészültem, még arra is, hogy helyeselni fog, de erre álmomban sem számítottam volna. – Biztos azt hiszed, csak kihasznállak. Bevallom, a temetőben kíváncsi voltam, mennyire hasonlítasz Rá. Kétségbe estem, amikor megéreztem puha ajkaidat az enyémen. Többet akartam belőle, mert pontosan olyan volt, mint édesanyád csókja. Mégis olyan más volt. Nem lett volna szabad hamis reményeket ébresztenem benned, de megtettem és ezt sajnálom.

- Nincs mit sajnálnod, ha egyszer mindkettőnknek jó volt.

- Rosszul hiszed –simogatta meg az arcom. – Nem volt annyira jó, mint gondolod. Feltépte a régi sebet… újra… érezni kezdtem valamit. – A hold sápadt fénye megvilágította eltorzult arcát. Még soha nem láttam senkit ilyen meggyötörtnek. – Olyan volt, amit Bella soha nem ébresztett bennem. Az is lehet, hogy vámpír nem érezhet ilyet. Szerethet –e valaki egy olyat, mint én.

            Elkaptam arcomon kalandozó kezét és úgy suttogtam neki válaszként:

- Persze, hogy szerethet. Különben már nem lennék itt.

- Még mindig nem értesz engem. – kezeit maga mellé ejtette és hátrált tőlem egy lépést. Már majdnem a kezemben volt a győzelem. Nem engedhetem meg a vereséget!

- Te nem értesz engem – kaptam utána, maradásra késztetve. Most nem menekülhet meg előlem.

- Isabella…

- Nem, semmi Isabella! Te elmondtad, amit akartál, most én jövök. Ha nem engeded, tovább kínozlak, sokkal brutálisabb módszerekkel – láttam szemeiben a felvillanó megadást. – Na, szóval. Engem baromira nem izgat, mit gondolsz magadról. Nem vagy szívtelen, se szörnyeteg és igen is vannak, akik szeretni akarnak, csak te lököd el magadtól őket. Vegyük példának anyát. Szeretett, haláláig emlegetett téged, mert nem bírt elfelejteni, hiába volt neki apa. Te voltál neki az egyetlen igazi szerelme. Mindig is arra vágytam, hogy én is így essek először szerelembe. Be kell vallanom, hogy lehet… rátaláltam arra a… személyre, akivel le akarom élni az életemet. De ha most elmész, soha nem derül ki mi lett volna a vége. Tudom, jobban mondva érzem, ha most elmész Olaszországba, nem látlak viszont téged. Látni akarom, érezni, tudni, hogy igazam van, szeretsz és megóvsz mindentől, ahogy ígérted.

- Csak hogy, azt is megígértem…

- Csak és kizárólag akkor tudsz megvédeni, ha a magánytól is megóvsz – végére értem a szónoklatomnak, már csak könyörgő szóra futotta. – Kérlek! Nem akarok egyedül maradni.

            Eleredtek a könnyeim, pedig nem akartam sírni. Ki akartam rohanni a szobából, el akartam bújni, hogy csendes kis magányomban átgondolhassam a történteket, de képtelen voltam. Egyrészt, mert a becsületem nem engedte, másrészt, Edward – a tőle telhető legóvatosabban – szorosan magához vont.

- Bells, Bells… - suttogta a nevemet, kezével megsimogatta a hajamat. – Soha nem leszel egyedül. Nem hagyom, hogy egyedül légy, kerüljön bármibe.

            Csend ereszkedett a szobára, csak én szipogtam, fejemet a vállára hajtva, míg ő nyugodtan állva ölelt magához. Hiába adtam már fel a kezdetek kezdetén, most újra fellángolt bennem a győzni akarás tüze. Aprót fordítottam a fejemen, hogy a fülébe suttoghassak.

- Szeretsz engem, Edward Cullen? – muszáj volt tudnom, van –e értelme ezt csinálnom. Tudni akartam, igazam van –e. Reszketeg sóhaj hagyta el ajkait, ujjai a pizsamámba markoltak.

- Igen… - a győzelem mámora édes érzéssel áradt szét a testemben. Nyertem és a fődíj Edward Cullen szerelmi vallomása volt. – Szeretlek téged, Isabella Black – felemeltem a fejem és számmal megkerestem az övét, hogy megpecsételjem szavainkat és lezárjam a hosszú civakodásunkat. – A macskád megint a lábamhoz dörgölőzik – húzódott hátra. Nevetve hajoltam le Nalaért.

- Biztos ő is kér egy puszit tőled – vigyorogtam fel rá. Fél szemöldökét felhúzva hajolt közelebb hozzám és egy gyors puszit nyomott a feje tetejére. Nala nyávogva fejezte ki elégedettségét. – Felejtsd el, már foglalt.

- Bells, én…

- Csss… Ne! Most még ne akard elrontani, kérlek! Majd reggel. Addigra elül bennem ez az egész. Rendben?

- Rendben. Nem akarsz aludni?

- Itt maradsz velem? – kérdeztem az ágyhoz hátrálva. Befeküdtem a takaró alá, Nala mellém gömbölyödött, Edward pedig leült az ágy szélére. Mosolyogva fogtam meg a kezét, nem sokkal utána elnyomott az álom. Nem emlékszem mennyire hamar, de még éreztem a telefonja rezgését és hallottam, hogy Edward beszélni kezd valakihez. Teljesen megnyugodtam végre. Az egész olyan álomszerű volt, de tudtam, hogy ez a valóság. Ha álmodtam volna, nem kellett volna ennyi idő, hogy kiszedjem belőle az igazat és Nala sem zavarta volna meg a csókot. De ez így volt szép.