Novella

Halloweeni kísértetek

                                                    Írta: Rosmine

 ~ *** ~

Halloween.

Borzalmas egy ünnep. Nem is értem miért tartják meg ezt az ostobaságot. Hisz mind ez csak arra szolgál, hogy megijesszék a kisgyerekeket, kísértethistóriákkal riogassák a már kicsit nagyobbakat és örömet okozzanak a fogorvosoknak, akiknek duplájára nő a várólistájuk a számtalan lyukas fogú gyerekek miatt.

De sajnos nem csak az alsó korosztályt érinti meg a nap „szelleme”, hanem minket, középiskolásokat is. Kísértetházzá alakítják az iskolánk tornacsarnokát, hogy megrendezhessük a Halloweeni rémbált – hát, rémesnek rémes lesz, az már biztos. Tavaly az iskolatanács a kísérteteket, idén a vámpírokat, zombikat szavazta meg fő báltémának.

Vámpírok. Még a hideg is kiráz a gondolatra, hogy létezhetnek. A zombikkal nincs semmi bajom, elvégre temetővel lakunk szemben. Na, de a vámpíroktól a falra mászok. Nem is értem miért szállt rá mindenki erre a témára. Mindenhonnan az Alkonyat szól, bárhová megyek kísért az a történet. Habár az még nem is annyira rémisztő, de maga a tény, hogy soha senki nem bizonyította be a létezésüket illetve a nem létezésüket, megborzongat néha. Sokat olvastam ilyen és ehhez hasonló könyveket, és meglehet, hogy ez ültette a magot a fejembe, hogy kitudja, holnap szembesétál velem egy vámpír.

A tavalyi bál tényleg rémesen sült el. Mindenkinek meglehetősen jó volt a jelmeze, és jóformán senki nem parázott annyira, mint én. De a lányok a suliban csak annyit mondtak: „Teljesen racionálisan viselkedsz. Egy temető mellett én is be lennék tojva a halloweentől…” Nos, igen. Én be is vagyok tojva.

Október utolsó napján, különösen nyugodtan ébredtem. Ez különösen furcsa dolog, mivel ilyenkor órákat tudok még az ágyban tölteni, miután felébredtem. Ma azonban felpattantak a szemeim és kiugrottam az ágyból. Magamra öltöttem egy pólót és egy melegítőnadrágot, gyorsan rendbe raktam az ágyam – ez viszont határozottan rám vall-, és kimentem a konyhába reggelit készíteni magamnak. Ahogy fordultam volna be a lépcsők után az étkezőbe, kisebb szívrohamot kaptam, amikor szemben találtam magam egy hatalmas, vicsorgó faragott tökkel.

- Jaj, ne már! Komolyan mondom, ez nem lehet igaz. Ebben a családban csak én gondolom, hogy ez mind pénzkidobás?! – kérdeztem a konyhapult mögött álló bátyámat, aki vigyorogva nyugtázta, hogy sikerült rám ijesztenie.

- Na, mi van húgi? Csak nem megijedtél ettől az ártatlan töklámpástól? Még Susi is mulatságosnak találta és hamar össze is barátkozott vele.

- Ugyan már Clay! Susi még csak négy éves. Ő mindenkivel összebarátkozik! – fakadtam ki. Ami azt illeti nem is tudom miért, csak azt, hogy megtörtént. Mi – sajnos – mindig marjuk egymást, ahogy azt minden normális testvérpár. De van, amikor kicsit túl messzire megyünk és nem csak, hogy bele vonjuk a kicsi Susit, hanem olyan dolgokat vágunk egymás fejéhez, amivel nem épp a másikat bántjuk, hanem azt, akinek semmi köze az egészhez. Pont egy ilyen eset miatt kaptunk közös büntetést két héttel ezelőtt. (Át kellett járnunk a temetőbe, segíteni a karbantartónak takarítani és rendet rakni, volt, amikor estébe nyúlóan. Na, azóta inkább visszafogom magam.)

- Jól van, jól van. Csak gondoltam kidekorálhatnánk a házat estére.

- Aha. Persze. Még mit nem! – nevettem fel és kivettem a kezéből a felém nyújtott tálat. Kerestem magamnak egy kanalat és beültem a nappaliba a tévé elé. Pont valami halloweeni általános műsor ment az aktuális csatornán. Unottan kezdtem el hallgatni mi is olyan jó ebben az ünnepben.

            „A halloween ősi kelta hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg, bár mára már az egész világon elterjedt. A boszorkányok, kísértetek és egyéb szellemek ünnepe. Halloween éjszakáján, úgy hitték, hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába. Az emberek a szellemeknek ételt és állatot áldoztak, hogy megkönnyítsék a vándorlásukat. Az ilyenkor használt kivájt vigyorgó töklámpás angol nyelvterületen elterjedt neve: Jack O’ Lantern. A történet szerint nevét egy Jack nevű részegestől kapta, aki az ördögtől olyan ígéretet csikart ki, hogy lelke nem fog a pokolra kerülni. Jacket viszont a mennyországba sem fogadták be. Az ördög egy széndarabot adott Jacknek, amit ő egy marharépába rakott lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a lámpácskának a fényénél keresi nyugvóhelyét…”

-Már megint valami baromságot nézel? – dobta le magát a kanapé másik végébe Clay.

- Csak próbálom megfejteni, mire jó ez a vacak ünnep. De nem igazán érdekel, szóval azt nézel, amit csak akarsz. – Elé löktem a távirányítót, de nevetve visszadobta.

- Köszi, Rosy, de most nincs erre időm. Anya perceken belül megérkezik és segítek neki kidekorálni a kertet, meg a házat. Úgy döntöttünk, este csinálunk egy jó kis partit, tehát ha vége a bálnak, siess haza és hozz, akit csak akarsz. Anya nem lesz mindig ilyen adakozós kedvében.

- Ez a család már soha nem lesz normális. Nem is tudom miben reménykedtem – sóhajtozva kapcsoltam ki a még mindig halloweeni baromságokról áradozó tévét és bevonultam a konyhába. Csak ekkor esett le, mit is mondott Clay. Anya vásárolni ment? De ő soha nem vásárol. Mindig elküld engem vagy a bátyámat. Valami itt nincs rendben. És… Clay reggelit csinált nekem. Clay! Nekem?! Valami nagyon nem stimmel. Ide szakértőre van szükség.

            Miután üzentem, Rosemary öt perc múlva meg is érkezett. Róla azt lehet tudni, hogy ha boszorkányságról, mágiáról volt szó, ő biztos benne volt a dologban. Furcsa álmai vannak, amiben az a legrémisztőbb, hogy mind valóra is válik. Nem tudom, hogy csinálja, de még a legrémisztőbb álmai is bekövetkeztek eddig.

- Itt volnék, mi a probléma? Ha a bálra kell valami, jó leszel a Halott menyasszonynak idén is, mert a zombik képviselője lebetegedett és mivel senki nem vállalta, felvetették, hogy hozzuk vissza helyette a kísérteteket, mert az tavaly is annyira bevált – hadarta egy szuszra. Anélkül, hogy egyetlen szavát is értettem volna, bólintottam és feltereltem a szobámba.

- Arról volna szó, hogy az egész családom megőrült. Ki akarják dekorálni a házat, bulit akarnak szervezni este a bál után, anya ma reggel vásárolni ment és a bátyám reggelit készített nekem.

            Hallgatott és az értelem szikráját keresve fürkészte az arcomat.

- Ennyi? – kérdezte percek múlva.

- Ez nem elég?

- De hát Rosalyn! Ehhez nem kellek én! Ezt még egy óvodás is megmondja neked! Hisz halloween van! Az ünnep sokakra hatással van. Nem gondolhatod komolyan, hogy ez valami nem normális dolog. Te is élvezhetnéd inkább, mint hogy ilyen badarságokkal töltöd az idődet.

- Kösz, Rosemary. Ennél azért több megértést vártam tőled, mint a legjobb barátnőmtől. És mi van a Halott menyasszonnyal?

- A zombi helyett visszahozták a kísérteteket, mert a zombik képviselője nem tud eljönni a bálra. Szóval a témánk idén: Vámpírok és kísértetek. Most már érted? – megfogta a kezemet és ledermedt. Tekintete elködösült és egy pillanatra, mintha valahol máshol járt volna. Ismertem ezt. Tudtam, hogy valami olyat látott, amit még senki és meg fog történni, vagy utal a jövőre.

- Rose? Rosemary?! – finoman megrázogattam a vállánál fogva, mire mélyből jövő, torokhangot adott ki. – Rose, megijesztesz. Hallod?! Ez nem vicces. Térj magadhoz, Rosemary!

- Nem kell, félned. Itt vagyok és vigyázok rád, Rosalyn. Nem kell sokáig várnod, kedvesem. Hamarosan eljövök hozzád és akkor minden megváltozik. Csak várj türelemmel… - hörögte kísérteties hangon. Meghűlt bennem a vér. Ijedten löktem el magamtól és felálltam az ágyamról, hogy a szoba legtávolabbi sarkába húzódva figyeljem, ahogy hanyatt dől a párnák közé, majd levegőért kapkodva újra ülésbe emelkedik.

- Mégis mi volt ez?! – kérdeztem hisztérikusan.

- Ne… nem tudom. De hideg volt… és olyan elhagyatott. Valami sötét, nyirkos helyen voltam. Naomi, ez nagyon nem jelent jót. Itt tényleg nagy gáz van, a fenébe is. Ilyen még soha nem történt velem és nem is akarom, hogy történjen, bármi is volt.

- Mi lenne, ha lefeküdnél aludni? – ajánlottam remegő hangon.

- Nem tudnék ezek után aludni. Ez… soha többé nem akarom, hogy megtörténjen. Az álmaimat sem bírom kordában tartani, nem hogy még ezt is. Csak úgy jött és, ahogy elszaladtál előlem, el is tűnt, mintha nem is lett volna. Jobb, ha egy darabig nem érintkezünk. Még a végén közösségben is előjön, és akkor mit mondok? Bocs srácok, csak valaki megszállt és ő fenyegetőzött nem én! – hadonászott hevesen.

- Jól van! De azért nem ártana, ha aludnál egyet. Hátha látsz valamit álmodban, ami megmagyarázza a történteket.

- Nem akarom tudni, hogy mi volt! – csattant fel és az ajtóm felé vetette magát. Minden erőmet összeszedtem és a keze után kaptam. A nem várt hatás miatt ijedten elhúzódott tőlem, nekiment a falitükrömnek, ami megremegett és ezernyi darabra tört a földön. Már csak ez hiányzott.

- Nem ütötted meg magad? – visszahúztam magam mellé és a törött üvegre bámultam.

- Ugye tudod, hogy azt nem szedheted össze, amíg le nem telik a hét óra?

- Igen. Emlékszem. Jobb lesz, ha most lemegyünk a nappaliba. Szerencsére a jelmezem is lent van a vendégszobában. Gyerünk. Indulj meg végre – löktem rajta egyet, amikor nem indult meg.

- Liz. Én nem vágtam meg magam – nézett rám borostyán szemeivel.

- És?

- A tükör széle véres. – Mutatott a földön szanaszét heverő éles darabokra. És valóban. Az egyik nagyobb darabkát pirosra festette a vér. Felkavarodott a gyomrom, kirázott a hideg, úgy éreztem megfulladok, ha nem jutok ki azonnal ebből a szobából.

- Nem érdekel. Menjünk ki. Menj már! – kiabáltam rá és teljes erőbevetéssel kilöktem az ajtón. Clay épp a folyosón jött és Rosemary pont telibe kapta őt. Mindketten a földre estek, de csak az egyikük volt képes megszólalni.

- Mégis mi a fészkes fenét csináltok korán reggel?! – eltolta magától kedves barátnőmet és feltápászkodott.

- Semmit. Csupán eltört a fali tükröm és minél hamarabb meg akartam szabadulni a gondolattól is. Tényleg semmiség.

- Te meg a babonáid.

- Valami nem tetszik?! Mert nekem igen! Elegem van, hogy én vagyok a jó kislány, te meg a nagy és erős báty! „Clay, te legalább egy kicsit normális vagy velem.” – Idéztem, amit valamelyik nap hallottam, amikor suliba menet elhaladtam a konyha mellett. – Tudom, hogy anya nem lányt szeretett volna, de azt kapta! Elegem van belőled, végre én is létezni akarok, hogy mindenki lásson, nem akarok tovább az árnyékodban élni! – ordítottam a képébe és lerobogtam az emeletről, ki az utcára. Anya a kocsiból pakolt épp és meglepődve fordult felém, mikor belerúgtam egy kavicsba és az nekiszállt a villanyoszlopnak.

- Talán valami gond van?

- Hagyjál. – Morogtam oda és az ellenkező irányba kezdtem sétálni. Nem érdekelt, menyire bántottam meg a bátyámat, nem bántam meg semmit, amit a fejéhez vágtam, mert igaz volt. Tudom, hogy anya szeret engem, de én vagyok a középső lány. Clay az első, a szerelemgyerek, ahogy mondani szokás, Susi az édes, pici legkisebb, én meg átmenet a kettő között. Mióta apa nincs, senki nem foglalkozik velem. Neki én voltam a kishercegnő, az egyetlen lány. Nos, igen. Ennek már vége és most itt vagyok, egy utcányira a házunktól és könnyes szemekkel ülök a járda szélén, arra várva, hogy egy csapásra minden megoldódjon. De soha nem fog. Már semmi nincs rendben, mióta a buszsofőr elaludta a volánnál, és belehajtott apa kocsijába.

- Szia! – hangzott fel mögöttem egy ismeretlen hang. Összerezzentem az érintésre a hátamon. – Minden rendben? Rosszul érzed magad? – hirtelen pattantam fel ültemből, kezeimet védekezőn magam elé tartva, a szemeimet az idegenen tartva. – Bocsánat. Ezek szerint nem vagy rosszul, de hadd mutatkozzak be.  A nevem Jack Lantern, itt lakom nem messze. Nem akartalak megijeszteni, és megtámadni sem szándékozlak. Nyugodj meg, biztos ismersz már.

- Tévedsz. Soha nem láttalak, habár, mintha… De nem, biztos nem te vagy az.

- Kicsoda? – érdeklődte közelebb araszolva hozzám, mire én hátráltam egy lépést. A múltkor, amikor büntetésből a temetőben kellett dolgoznom, biztosra vettem, hogy valaki követ engem, hogy a nyomomban van és én érdeklem. Próbáltam kiverni a gondolatot a fejemből, de késő éjszaka, amikor haza fele akartam menni, rosszul lettem és összeestem az egyik sír mellett. Magamnál voltam, tudtam, hol vagyok, de mégsem bírtam megmozdulni. Aztán egyik percről a másikra valaki mellettem termett és felemelt a karjaimba.

- Semmi. Én csak… Most haza megyek. Örülök, hogy megismertelek.

- Én is, Rosalyn – megdermedtem mozdulat közben. Honnan tudja a nevem? Nem mutatkoztam be neki, arra tisztán emlékeznék. – Sajnálom, ha rád ijesztettem. Bizonyára nem tudod, honnan ismerlek. De nem kell tartanod tőlem. Aznap a temetőben, én találtalak meg, jól emlékszel. Arra jártam és ott feküdtél a sír… mellett – hirtelen változott meg a hangja. Körbe nézett és közelebb hajolt hozzám. – Óvakodj a vámpíroktól, ma este még veszélyesebbek.

- Micsoda? – nevettem kényszeredetten.

- Nem viccelek.

- Neked orvosra van szükséged, nagyon hamar – megráztam a fejem és egyszerűen ott hagytam. Még hogy óvakodjak a vámpíroktól, mert veszélyesek! Valami nagyon nincs rendben azzal a fiúval. A házunk előtt megtorpantam. Azt még elviseltem valahogy, hogy egyszer csak mögöttem termett az előbb, de az, hogy hamarabb ért ide, mint én, már túlment mindenen. Rosemary vidáman integetett nekem a fiú mellől, aki ugyan csak önelégült mosollyal köszöntött.

- Szia, újból!

- Szórakozol velem?! – kérdeztem kiakadva. – Hogy… Hogy csináltad?!

- Mégis mit? – hárított.

- Az előbb még az utca végén voltál, nem rémlik, hogy megelőztél volna.

- A szomszédban lakom. Könnyen mászkálok át a kerten.

- A szomszédban. Jó vicc. Tűnj el és ne zaklass többé! – kiabáltam rá. Beadva a derekát elhátrált barátnőm mellől és elindult az ellenkező irányba. A szomszédban, mi? Csak egy özvegy, idős hölgy lakik mellettünk, a túloldalon és velünk szemben a temető. Hacsak nem mászott ki valamelyik sírból, kétlem, hogy hihetnék neki.

- Ezt meg miért kellett? – nézett rám Rosemary ijedt szemekkel. – A bátyádat még soha nem láttam ennyire megtörni. Jól érzed magad?

- Én... igazad van. Bocsánatot kell kérnem attól a sráctól – megmasszíroztam a halántékom.

- Jól teszed. Felőled érdeklődött, hogy szabad vagy –e… és hát utólagos engedelmeddel megmondtam neki az igazat. Az vagy – kacsintott rám. – Anya nem soká itt van értem. Megvárod velem, vagy kísérjelek át a szomszédba?

- Maradj csak. Ezt egyedül kell megcsinálnom – gyorsan megöleltem és sietős léptekkel indultam meg a szomszéd házhoz. A kapun akadály nélkül bejutottam és halkan kopogtattam a faajtón. Egy fehér hajú nő nyitott ajtót, ráncos kezeivel megtámaszkodott a kilincsen, szürke szemeivel rám pillantott szemüvege mögül.

- Szervusz, kedveském!

- Csókolom. Öhm. Jack már itt van?

- Milyen Jack? – kérdezett vissza érdeklődve.

- Hát. Jack Lantern. Azt mondta… - elhallgattam. Tudtam, hogy hazudott.

- Itt nem lakik semmilyen Jack, sajnálom.

- Oh. Köszönöm – idegesen haraptam be az alsó ajkam, megfordultam és visszasiettem a ház elé, ahol Rosemary még az anyját várta. – Mondtam, hogy nem lakit itt! Az a néni egyedül lakik, mióta az eszemet tudom. Ha megtalálom, kitekerem a nyakát.

- Talán nem jó helyen kerested – vont vállat.

- Kerestem volna a temetőben? – kérdeztem szkeptikusan.

- Mondjuk. Tudod, lehet, hogy jól érzi magát a kriptákban. Én is jól elvagyok a mágikusnak hitt helyeken, akkor ő miért ne szerethetné a temetőt?

- Talán mert csak halottak vannak ott? Ki nem irtózik a hulláktól?

- Matt Conner. Idén is vámpírnak öltözik az a hülye gyerek. Igaz, te meg halott menyasszonynak, az sem jobb. Mindkettő baromi jó jelmez és soha nem tudhatod, kivel beszélsz.

- Ott van anyukád – mutattam az út szélére. – Vigyázz magadra! Ki tudja, milyen veszélyek lesnek rád – nem tudtam megmagyarázni, miért mondtam ezt neki. Félszegen elmosolyodott és megkopogtatta homlokát.

- Beépített riasztó. De azért kösz, és te is vigyázz magadra – röviden megölelt, majd az anyja autójához sietett. Még mielőtt beszállt volna, tekintete elidőzött az út túloldalán terpeszkedő temetőn és a kapujában álló, krétafehér bőrű fiún. Gyors pillantást vetett rám, ami mindent elárult, beszállt az autóba és a következő percben már sehol nem volt. Igyekeztem kiverni a fejemből, barátnőm néma üzenetét, de ahogy megfordultam, éreztem a hátamon az ismeretlen ismerős fürkésző szemeit, amikkel a lelkemig látott. Nagyot szusszantva megpördültem és felé vettem az irányt. Nem adom fel könnyen!

            A srác rövid, szőke haja, helyes kis hullámokban keretezte hófehér, mégis élénk arcát, mogyoróbarna szemeibe lógva. Nem hiszem el, hogy eddig meg sem néztem, mennyire helyes fiú. Komoly gond lehet a megfigyelő képességemmel. Olykor kihagy. Halványpiros ajkai lágy, visszafogott mosolyba húzódtak, állán megfeszültek az izmok. Lezserül a kerítésnek támaszkodott, mintha mi sem történt volna percekkel ezelőtt. Nem volt ellenemre ide jönni most, hogy már tudtam, kivel állok szemben, de mégis kirázott a hideg, hogy pont a temető mellette kell kifaggatnom.

- Meggondoltad magad? – kérdezte gyengéd hangon.

- Hazudtál – jegyeztem meg csevegő hangon. Vállat vont és félre nézett. – Én ezt nem veszem ilyen könnyedén. Szerintem magyarázattal tartozol nekem.

- De ha nem akarok, nem kell? – kérdezte egykedvűen. Pedig amikor megérkeztem, még mosolygott rám. – Figyelj. Lehet, hogy szerinted orvosra van szükségem, de amit mondtam, komolyan is gondoltam. Ott van például a tükör a szobádban. Összetört, és most emiatt parázol mindentől.

- Ezt meg honnan tudod? – néztem rá tátott szájjal. Újra elmosolyodott, ezúttal nem értettem, miért. – Nem mosolyogj, hanem válaszolj végre. Tudom, hogy nem a szomszédban laksz, ott egy idős hölgy él. Legalább ezt mondd meg nekem!

- Nem azt mondtam, hogy azon az oldalon lakom mellettetek, csak azt, hogy a szomszédban. És szerintem ez is a szomszédban van – mutatott maga mögé az elkerített sírokra. Hisztérikus nevetésben törtem ki, igaz egyáltalán nem találtam viccesnek, inkább horrorisztikusnak. – Gyere, mutatok valamit, ami talán segít! – megfogta a karom és elindult befelé a kapun. Egyik sorról a másikra haladtunk, az újkori, felújított temető sírjait felváltották az elhanyagoltnak ugyan nem mondható, régi kripták és keresztek. Kirázott a hideg, fogalmam sem volt, hová tartunk, merre visz. Hirtelen megtorpant egy nagyon régi, kopott, töredezett, díszes sírkő mellett. Szemeimmel végigfutottam az összes részleten, utoljára hagyva a feliratot, ami olvashatatlanná vált a sok portól és kosztól. Lassan térdre ereszkedtem, fél kezemet a hideg kőre nyomtam és tisztogatni kezdtem. A cirkalmas betűk lassan számomra is láthatóvá váltak.

Jack Lantern

Született: 1852

Meghalt: 1871

            Rémülten kaptam el a kezem a márványtól, mintha megégetett volna. Mellettem a fiú mozdulatlanul állt és szemével egy pontra összpontosított. Már akkor megbántam, amikor eldöntöttem, de követtem pillantását és tekintetem megakadt egy égő töklámpáson. Borzongás futott végig a hátamon, képtelen voltam hinni a szememnek, sőt, inkább nem is akartam hinni magamnak.

- Apám, már megtalálta a nyugalmat, ennek a lámpának a fényénél, mikor engem megöltek – szólalt meg kísérteties hangon. Legszívesebben befogtam volna a fülemet, de mozdulni sem bírtam. – 1871. Pontos a halálom éve, unalmamban húztam csak át egy vésővel. Nem akartam látni, hogy tényleg halott vagyok, de sajnos muszáj elhinnem. Nem szabadna már itt lennem, és segítened kell, hogy elmehessek.

- Én… - hirtelen pattantam fel és rohanni kezdtem valamerre. Ki akartam jutni, meg akartam szabadulni ettől a rémtörténettől, de nem ment. Megbotlottam és hasra estem. Jack mellettem termett a semmiből, talpra segített és nem engedett tovább menni. – Hagyj békén, kérlek! Egyáltalán nem vicces, amit csinálsz! – kértem a könnyeimmel küszködve. Nem sírhatok most. – Senkinek nem mondom el, csak hagyj elmenni!

- Te is a részese vagy. A barátnőd pedig ezt tudja jól, mert boszorkány. Meg kell hallgatnod a történetem, hogy tudd a sajátodat! Egy napom van, egy éjszakám. Engedd, hogy megértessem veled, miért találkoztál velem és Rosemaryvel. Ő tudja, miért van itt, csak még nem érti. De te… neked fontos szereped van az életemben, vagyis abban, ami akkor volt – két keze közé fogta az arcomat és mélyen a szemeimbe nézett. Barna szemeiben nem találtam mást, csak könyörgést és könnyeket, amik nem csordultak ki onnét. Nem tud sírni.

- Kérlek! – könyörögtem neki tovább, de nem eresztett.

- Nem halhatok meg. Már halott vagyok, nem rendelkezem az élők jogaival, de nekem is vannak érzéseim. Tudom, hogy szükségem van rád és neked is én rám. Nélküled senki sem vagyok!

- Ha… ha igaz, amit mondasz, akkor… mi vagy?

- Az, aminek hangzik…

- Az nem lehetsz, vámp…

-… szellem – fejezte be, miközben én ellenkezni próbáltam. Jobb, mint az, amire én gondoltam, de még mindig hátborzongató tény. – Csak hallgass meg, és ha sikerül meggyőznöm téged, segíts nekem. Ha utána is elítélsz, és azt hiszed, hazudok neked, békén hagylak. Csak a mai nap. Kérlek!

- Re-rendben – kezeivel lassan engedett el, félve, azonnal elrohanok. Valójában még nem döntöttem el, hogy mit akarok csinálni, ugyanis jelenleg abban sem voltam biztos, hogy az előbb, amikor hasra estem elájultam –e, vagy ez tényleg megtörtént most velem. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, hogy ne essek össze. Nem akartam gyengének látszani, és végképp nem akartam, hogy újra hozzám érjen.

- Köszönöm.

- Nem akarlak többé látni. Ha vége a napnak, tűnj el és hagyj békén, örökké.

- Ahogy szeretnéd – adta be a derekát egy sóhaj kíséretében. Csalódottnak látszott, amiért még mindig nem bízok benne. – Mutathatok azért még egy valamit? – kérdezte félve a reakciómtól. A cipőm orrát nézve bólintottam, és hagytam, hogy visszairányítson az állítólagos sírjához. – Itt én volnék eltemetve, itt pedig… – kezével egy rendben tartott sír felé intett. A fényes márványon körbe apró mécsesek világítottak, amit furcsának találtam, elvégre ilyen korán nem szoktak gyertyát gyújtani, még dél sincs. -… egy számomra fontos ember fekszik. Vagyis csak egy része annak a lánynak.

Rosalyn Hollow

Született: 1854

Meghalt: 1871

Amivel még a szerelem, ama csodás érték sem számolhat, az a végzet.

A feliratot olvastam el, de az nem lehet! Elhátráltam a fiútól és a két egymás mellett álló sírkőtől. A gyomrom bukfencezett egyet, kezemet a szám elé kaptam, hogy magamban tartsam a reggeli zabpelyhet. A lábaim remegni kezdtek, olyan volt, mintha a csontjaim szivacsból lettek volna, amik képtelenek megtartani a rájuk nehezedő súlyt, majd pár másodperc után összecsuklottak alattam. Jack rémülten nyúlt utánam, hogy megóvjon a földbecsapódástól. Szédültem, a világ forgott velem, az agyam csak egy dolgot tudott felfogni. A síron az… az én nevem…

~ *** ~

A szobámban ébredtem. A függönyök behúzva, az ajtóm csak résnyire nyitva, a tükröm törött darabkái még mindig szanaszét a földön. Kezemmel a fejemet tapogattam, ami momentán felrobbanni készült. Szemeim előtt felderengett valami, amit igyekeztem mélyen elrejteni az emlékezetemben, és a gyomrom újabb bukfencet vetett. Kevésen múlott, hogy nem érek ki a mosdóba, de végül sikerült, nem elesnem futás közben. A mosdókagyló fölé hajolva, újabb képek ugrottak a szemem elé. A csapot megnyitva nem a megszokott, tiszta víz kezdett csordogálni, hanem élénkvörös vér. A sikoltás a torkomra forrt, amikor megláttam a tükörképem a halvány neonfényben. A bőröm fakó volt, már-már azt lehetett hinni, hogy átlátszó, a fehér ruhámat – amiről fogalmam sincs, hogyan került rám – eláztatta a vérem, ami a mellkasomon éktelenkedő, mély vágásból szivárgott.

- Rosy?! Rosy! Kincsem, ébredj fel! – anya rázogatta a vállam, kétségbeesetten szólongatva a nevemen. A kanapén feküdtem a világos nappalinkban. Clay és Susi a lábamnál álltak és mindketten riadtan bámulták verejtékező arcomat.

- Anya? – pislogtam fel rá nem leplezve rémültségem.

- Jaj, édes kincsem! Annyira megijesztettél! – ölelt magához szorosan. Fél karommal vigasztalóan átöleltem reszkető vállát. Hogy kerültem ide? Csak álmodtam volna mindent? Jack és a temető, csak álom volt, semmi más? Nem vagyok halott, és nincs őrült fiú sem a közelben?

- Olyan valóságos volt – suttogtam magamnak, de persze mindenki hallhatta.

- Elhiszem, édesem. Elhiszem neked. Kiabáltál és sírtál. Azt hittem, azt hittem valami… Ó, kicsikém! – zokogott anya a nyakamba. Mégis mi történt? – Csak úgy kiviharzottál a házból, Clay elmondta, mi történt, de te nem jöttél vissza. Annyira megijedtem, hogy valami bajod esett. Aztán egyszer csak itt volt az a fiú, te pedig ájultan hevertél a karjaiban… Soha többé ne csináld ezt velem!

- Milyen fiú? – kérdeztem erőtlenül.

- Az a szőke barátod. Akivel a temetőben sétáltál – elhúzódott tőlem, hogy jobban szemügyre vehessen. – Nem engedem, hogy odamenj! Csak bajod esik, valahányszor arra jársz.

- Milyen barátom?

- Jack Lantern. Azt mondta, barátok vagytok – válaszolt Clay, mögém pillantva. Félve fordítottam el a fejem, és valóban ott állt mögöttem, a fejem fölött. Együttérző tekintete nem tűnt igazinak, mintha csak megjátszott volna. Minél hamarabb meg kell tőle tudnom az igazat, hogy utána ne kelljen látnom többé.

- Találkoztunk párszor. Beszélgettünk és… Mi történt a temetőben? – böktem ki a kérdést, hogy eltereljem a bátyám gyanúját, ami nem is volt annyira alaptalan.

- Sétáltunk és arról beszéltünk, milyen sok különös dolog történt mostanában a városban. És említetted, hogy halott menyasszony leszel a Halloweeni bálon, nem először – olyan képet vágott, mintha ebből valaminek le kellett volna esnie. Csak pár percnyi bamba bámulás után pattantam fel a kanapéról. Halott menyasszony… az álmomban fehér, abroncsos ruhában álltam a tükör előtt, kontyba tűzött hajjal, és a mellkasomból véreztem, az arcom hamuszürke és maszatos volt, a sminkem elkenődött.

- Mi lenne, ha folytatnánk az eszmecserét? – ragadtam karon és magam után vonszolva felrángattam az emeletre, betuszkoltam a szobámba és ügyet sem vetve a törött tükrömre, magunkra zártam az ajtót. – Magyarázd meg, miért volt az az álmom! – követeltem tőle fennhangon.

Mosolyogva megrázta a fejét. Szemeivel a tükröm ezernyi darabkáját fürkészve.

- Nem álom volt, látomás. Halloween van, a szellemed, azaz a régi emlékeid felderengenek. Nem véletlen, hogy másodjára leszel halott menyasszony. Mielőtt eltávoztál az élők sorából, ünnepélyes keretek között adtam át neked az eljegyzési gyűrűdet, és te boldog voltál, amiért sikerült elhappolnom téged Matt Conner, az újgazdag udvarlód elől. Gyerekkorod óta ismerlek, és azt hiszem, már akkor egymásba szerettünk.

- Honnan tudhatnám, hogy mindez igaz és mégsem valami kandi kamerás átverés? – feszülten pillantottam körbe a szobába, hátha előugrik valahonnan egy kamerás alak és az arcomba kiáltja: Átvertünk! – Kell valami… biztosíték. Igen, pontosan. Ha ugyan az vagyok, akibe beleszerettél, akkor tudsz mondani valamit, amivel alátámasztod az állításod. Addig nem hallgatlak meg.

- A bal melleden van egy szív alakú anyajegy – felelte tárgyilagosan. Elkerekedett szemekkel, kaptam az említett testrészem felé, és úgy szorítottam magam, mintha meztelen lennék. – Ennyi elég lesz?

- Ezt honnan… Honnan tudtad? – rémüldöztem. – Senki nem láthatta. Anya és… a húgom az egyetlen, aki tud róla rajtam kívül. Biztos, hogy Susi volt. Imád zavarba hozni.

- A hasadon van egy forradás, amit régen púderrel, most gondolom, alapozóval takarsz el a kíváncsi szemek elől – mondta tovább, és már nyitotta volna a száját, de ekkor felemeltem a kezem. – Szóval meggyőztelek?

- Nem csak… az üvegcserepek… megmozdultak. Határozottan láttam.

- A tükör… véletlenül nem családi ereklye? – kérdezte lehajolva a darabkákhoz. Ujjai közé csípte azt a töredéket, melynek a szélén élénkpirosan, vér éktelenkedett. – Ez lehetetlen. Tényleg te vagy az, Rosalyn – suttogta boldogan.

- Ki? Ki vagyok én?

- A menyasszonyom.

- Micsoda? Már megmondtam, én élek és virulok, és… - felemelte a kezét és a tükör azon darabkáját felém fordította. Vagyis a hátoldalát mutatta nekem, amin egy karcolás állt.

Rosy Hollow.

- Az én nevem – nyugtáztam. Ekkor óvatosan, bocsánatkérő pillantást küldve felém óvatosan felhúzta a pólómat, ami a forradást takarta. Ma reggel kiment a fejemből, hogy elrejtsem. – Mit csinálsz? – Az üveg szélét a hegem re helyezte és az pont akkora volt, mint a tükör töredéke. Mi értelme ennek? Miért csinálja ezt velem? Miért mutat olyan dolgokat, amik csak még több különös dolgot ültetnek a fejembe?

- A halálunk estéjén ez az üvegdarab hasította fel a bőröd, ennek a nyomát őrzöd, mint egyszerű balesetét. Matt Conner nem tudta elviselni, hogy veszített egy olyan versenyben, amiben nem nyerhetett volna. Tudod, én nagyon kitartóan küzdöttem a szüleid áldásáért, ők mégis az utolsó pillanatban más pártjára álltak, vagyis csak édesapád, aki nem sokkal az elvesztésed után követett minket a sírba. Előre kitervelt, tökéletes gyilkosság volt… ellenem. Matt úgy vélte, ha én nem vagyok, a szüleid hozzá adnak. Te azonban ezt nem így gondoltad – újabb darabot emelt ki a véres tükörből, ezúttal a homlokához tartva. Félrehúzta szőke tincseit, hogy én is láthassam a halvány forradásnyomokat, amik a bőrén cikáztak, egymást keresztezve. – Az igazság, hogy ehhez nem elég egy darab. Az én fejemet beleverték a tükörbe, majd elvágták a nyakam – mutatott egy alig sötétebb csíkra, mint a bőre volt. Ő még jól is járt. Neki nem látszik egyik sebhely sem. – Te csak rosszkor voltál, rossz helyen. Amikor láttad, hogy vérben ázva fekszem a szobád padlóján, az első dolgod az volt, hogy szorosan magadhoz öleltél. Ekkor fúródott az oldaladba a szilánkok egyike. Ez csak véletlen volt. Viszont, amikor láttad a véred, arra gondoltál, ha nem lehetsz az enyém, senkié sem leszel. Felvetted a menyasszonyi ruhádat, lehajoltál hozzám, megcsókoltál és azt mondtad…

- Balszerencse a menyasszonyt esküvő előtt látni. Ha te elmész, megyek veled, ott talán együtt lehetünk, ha itt nem szánt nekünk az ég ennél szebb befejezést. Mert az igazszerelem legyőzi a halált. Szerelmem… - olyan halkan suttogtam, hogy abban sem voltam biztos, tényleg kimondtam –e. Jack arca a távolba révedt, ajkaira nosztalgiás mosoly ült, szemeiben könnyek buggyantak, de nem folytak végig az arcán.

- Egy boszorkány ennek a tükörnek az elődjébe zárta a lelkem, és új tükröt készíttetett, ami öröklések útján, eljutott hozzád.

- Ha ez igaz, én miért élek?

- Reinkarnáció. A te esetedben, teljes újjászületés.

- De te…

- Nem ismerős az a név, hogy Jack Lantern? Vagy ha azt mondom, Jack O’ Lantern?

- Az nem lehet…

- Apám nyugalmat lelt, mikor a fia, akiről ő nem is tudott, meghalt. Én vagyok az új részeges Jack, aki a töklámpás fényénél kóborolok. Na jó, ez nem igaz, mert a te sírod mellett fekszem és bámulom a gyertyák fényét.

- Miért jöttél el hozzám?

- Mert eltörted a tükröt, amibe egy boszorkány a lelkemet zárta, száz évre. Ha a tükör eltörik, egy másik boszorkány leszármazott kiengedheti a lelkem, és akkor talán... Elvehetem azt a lányt, akit szeretek – ellágyult pillantásába belepirultam. Azért tette mindezt, azért várt száz meg akárhány évet, hogy újra megtalálja mellettem a boldogságot. Csakhogy én már nem voltam egészen az a lány, akit megismert.

- Jack…

- Majd akkor, ha már nem tudok átsétálni a falakon! Utána elmondhatod, mi nyomja a lelked azon részét, ami még szeret engem.

- Oké – reszketegen szívtam be a levegőt. – Ki fog kiengedni a tükörből?

-  A barátnődnek ez a sorsa. Azért él, hogy újra egyesítse széthullott életünket, hogy a száz éves szenvedés alól feloldozzon bennünket. Már, ha te is ezt akarod. Csak akkor élhetek újra, ha van valami, vagy valaki, aki a földhöz, a létezéshez köt engem – érintette meg a karom. Ez minden vágya. Hogy újra létezzen és azzal éljen, akit szeret.

- Segítek neked – döntöttem el és ezúttal komolyan is gondoltam. Megtudtam az igazat, és a megállapodásunk szerint, ha utána is elítélem, békén hagy. Viszont ha most elengedem, soha többé nem térhet vissza, örökké röghöz kötött lélek marad, csak azért, mert én meggondolatlanul elutasítottam őt és meg sem próbáltam felfogni, mennyi mindenen ment keresztül ezért.

- Köszönöm – felállt, kezeivel az enyémek után nyúlt, behunyta a szemét és elmosolyodott. – Szeretnék mutatni neked valamit, de ahhoz el kell engedned magad. Lazulj el.

- Rendben – én is becsuktam a szemem, hátha a sötétség segít megnyugtatni. Jobban sikerült, mint vártam. A következő pillanatban egy kép úszott a fejembe, egy lányról. Zöld szemei csillogtak, meggypiros ajka kedves mosolyra húzódott és hangtalanul tátogott valamit felém.

            Szeretlek

            A felismerés hirtelen vágott fejbe. Az a lány én voltam. Fekete hajamat kontyba tűzték, egy-egy tincset elöl hagyva az arcom mellett. A világos, narancs-arany színű ruhám rendezetten ölelte körbe az alakomat, nem tűnt, hogy zavarna, hogy alig kapok levegőt a fűzőben. Minden esetre boldogságot sugároztam, olyat, amilyet a jelenben nagyon régen nem éreztem már.

            Aztán egyszer csak közeledni kezdtem magamhoz, kezeimmel kinyúltam felé, arcát a kezeimbe vettem és megcsókoltam. Olyan váratlanul pattant fel a szemem, mintha villám csapott volna belém. Azért volt olyan valóságos, mert a jelenben pontosan ugyanezt csináltam. Önkéntelenül megcsókoltam az előttem álló Jack -et. Úgy kaptam el tőle a kezem, mintha megrázott volna, hátráltam egy lépést, de egy perc múlva újra a karjaiban eszméltem, ahogy egymásba kapaszkodva csókoljuk egy mást. Mikor elváltak egymástól ajkaink, az arcom már lángokba állt, de nem a szégyentől, sokkal inkább az izgatottságtól.

- És… és miért nem léptél át a túlvilágra, vagy hova? – kérdeztem pár óra múlva a fürdőszobámból beszélve hozzá. Lassan készülődnöm kellett az esti bálra, ha nem akarok elkésni.

- Mert, ahogy azt a mítosz is tartja, az apám egyezséget kötött az ördöggel. Nos, ez csak abban nem igaz, hogy az ördöggel. Egy boszorkány lánnyal. Megfenyegette, hogy elárulja mindenkinek a mivoltát. Ezek után persze bármit kicsalhatott a lányból. Még azt is, hogy zárja a lelkem a tükörbe, hogy ő feloldozást nyerhessen.

- Ez egy kicsit durva volt az apádtól – jegyeztem meg összehúzott szemöldökkel, persze ő ezt nem láthatta kintről.

- Csak a mostoha apám. Anyám meghalt pár hónappal a születésem után. Apám pedig, soha nem akart gyereket, az csak hátráltatta volna a dolgában.

            Kinyitottam az ajtót, kihajoltam rajta és elfintorodtam. Felélénkült arccal vizsgálta meg az enyémet, amit eddig festettem. Igyekezetem felidézni a látomásom minden részletét, és az alapján elkészíteni a sminkem. Szerintem szörnyű volt, de róla nem ezt olvastam le.

- Az utolsó emlékem rólad, pont ilyen. Csak szád volt sokkal vörösebb.

- Keresek majd valami rúzst, de nem akarom nagyon összekenni a ruhámat, márpedig, a számmal mindig mindent összekenek – rápillantottam az ágyon heverő, vörös foltokkal tarkított fehér menyasszonyi ruhára és elborzadva ráztam meg a fejem. – Ez rosszabb, mint tavaly.

- Mi vele a baj?

- Sokkal jobban hasonlít a látomásomban szereplő ruhára. Vagy csak én vagyok nagyon paranoiás. A Halloween kikészít, napok múlva sem leszek olyan, mint eddig. Ki kell hevernem az ünnepet, ezek után meg pláne rám fér a pihenés.

- Annyira nem lehet szörnyű – legyintett nevetve. – Nekem legalábbis jobb, mint az eddigiek – vont vállat, felállt és hozzám lépett. – Mellesleg, nemsokára újra élni fogok. Ennél jobb Halloweeni kívánságom nem is lehetne.

- De van valami, amit…

- Már kértelek. Majd, ha visszatértem elm…

- Csak azt akartam kérni, hogy gyere el a bálba – vágtam a szavába durcásan. Szomorúan mosolyogva megrázta a fejét. – Miért nem?

- Szellem vagyok, Rosalyn. Te, a családod és Rosemary csak azért láttok engem, mert a múltatok kapcsolatban áll velem. Az iskoládban senki nem látna engem, Matt Connert kivéve, aki gondolom, még most is pályázik rád.

- Talán, nem tudom, mert nem foglalkozom vele. Egy bunkó és az is marad. De te… akkor is gyere el! Velem – kértem közelebb hajolva hozzá. Mély levegőt vett, átölelve magához húzott és szorosan tartott. – Kérlek!

- Rendben van.

- Kösz.

- De éjfélre haza kell jönnünk – kötötte ki. Már mondta, hogy éjfélkor legerősebb a varázs, de ebbe nem nagyon szeretnék belefolyni.

- A bálnak tízkor vége, utána jóformán mindenki ideözönlik, mert anya külön kis bulit akar tartani, szóval itt leszünk éjfélkor – biztosítottam, megsimogatva a hátát. Még mindig nehezen fogadtam el, hogy egykoron tényleg az ő felesége akartam lenni, és nem választott el bennünket sok a boldogságtól. De talán tényleg mindenkinek van második esélye.

~ *** ~

            Éjfél lesz tíz perc múlva. Rosemary, Jack és én a szobámban álltunk, és gyertyákat gyújtogattunk, pontosan százat. El sem mertem hinni, hogy tényleg erre vállalkoztam. Visszahozom halottaiból az elveszett szerelmest, és új életet kínálok neki az új énem mellett. Ha egyszer gyermekeim lesznek, ezt a történetet kihagyom a kísértethistóriákból, mert még én is megborzongok, ha arra kell gondolnom, mire készülök.

- Meg van mind a száz gyertya és azt hiszem, megégettem az ujjam – pislogtam a mutatóujjamon keletkezett fehér hólyagra. – De legalább már megvan minden gyertya – ismételtem lelkesebben. Jack nagyon lassú mozdulatokkal lefeküdt az összetört tükröm mellé, becsukta szemeit és ellazította ökölbe szorult kezeit. Hideg levegő kúszott be az ablakomon, meglobogtatva a gyertyák lángját. – Rose, biztos, minden rendben lesz?

- Ne aggódj már annyit, tudom, mit kell tennem. A véremben van, emlékszel?

- Igen, de…

- Ha nem sikerül, akkor is tudni fogd, hogy szeretlek – Jack erőtlen hangja belém fojtotta a szót. A szám szélét harapdálva figyeltem, ahogy barátnőm felemeli a kezét és ismeretlen nyelven kezd hadarni. Alig láttam valamit a földön fekvő fiúból, de ahogy a szemem megszokta a halvány fényeket, észrevettem, hogy valami sötét folyik le a homlokán a szőnyegemre. Hunyorogva léptem közelebb hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem, amikor megláttam, hogy a nyakát átszelő heg felhasad és vér serken elő belőle. De hisz a szellemek nem véreznek! Összerezzentem, amikor Rosemary a csendes mormogást félbeszakítva felnyögött. Az óra éjfélt ütött, a szőnyegem elázott a vértől, Jack teste nem mozdult. A szellemek nem halhatnak meg!

- Jack? – léptem még egyet előre. A gyertyák hirtelen aludtak ki egy jeges fuvallat következtében, ami átsöpört a szobámon. – Jack?! – rohantam végül hozzá, mikor barátnőm leengedte kezeit és értetlenül nézett körbe. Langyos érzés támadt a mellkasom környékén, de nem foglalkoztam vele, a haldokló fiú fölé görnyedve küzdöttem a könnyeimmel. – Jack…

- Nincs semmi gond – lehelte remegő ajkakkal.

- Az én hibám! Csak az enyém! Nem akartalak eléggé… - zokogtam fel, kezét szorongatva, és lassan magamhoz húztam kihűlt kezét. – Tudtam, hogy ez lesz… Annyira sajnálom, Jack.

- Rosalyn… - suttogta nagyon halk hangon. – Te vérzel…

- Rosy? – lépett mellém Rosemary, hogy megnézze, jól vagyok –e. – Rosalyn, te jó ég! Te vérzel!

            Szédelegve engedtem el Jack kezét, hogy megkapaszkodjak Rose karjában, aki már velem sírt. Ha apa itt lenne velem, azt mondaná, ne féljek, minden rendben lesz. Megölelne és hagyná, hogy én csináljam végig, mert erős lány vagyok. De az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam, hogy miattam, senki ne haljon meg, mert igenis beleszerettem Jack Lantern –be. Ekkor valami fényes villant mellettem és hangos üvegcsörömpölés támadt. Azt talán már soha nem tudom meg, mi történt ezután a szobámban.

            - Rosalyn? Miss Hollow? – fehér fény hasított az örök sötétségbe és valami kellemetlen bűz csavarta az orromat. – Hall engem, Rosalyn? – nyöszörögve fordultam el a világosság elől. – Semmi gond, biztonságban van, kedvesem. Dr. Camilla Adams vagyok, a városi kórházban vagy.

- Kórházban? – kérdeztem erőtlenül suttogva. – Miért?

- Minden rendben. Tudomásunk szerint elestél a szobádban, és a babonából széthagyott üvegszilánkokra zuhantál, amik több helyen is megsebeztek. Sok vért vesztettél, de hamarosan haza is mehetsz. Ma estére még bent tartunk megfigyelésre és holnap délután elhagyhatod a kórházat. Most hagylak pihenni, rendben?

- Mi bent maradnánk vele – szólt egy lány hangja mellettem. Amint a női cipő kopogása elhalt a távolban, kinyitottam a szeme és pillantásom Rosemary kék szemeivel találkozott. – Nagyon megijesztettél. Először csak azt láttam, hogy a mellkasod… aztán felálltál, de összerogytál és a tükörre estél. Mindenki nagyon aggódott érted, az egész iskola rólad beszél. Soha többé nem varázsolok.

- Rose…

- Kiderítettem, hogy a varázslat legalább egy másik lelket követel, és mivel te voltál a legközelebb, nem hagyhattam, hogy megtörténjen – néma csend ereszkedett közénk. Ezek szerint hagyta meghalni őt?

- Rose…

- Nincs semmi gond. Óriási szerencséd volt – simogatta meg az arcom, majd szorosan megölelt. – A néni, a ki a szomszédotokban lakik, tegnap éjfélkor szívrohamot kapott. Nyolcvanhat éves volt, és... Chirty Lantern hívták.

- Micsoda? – bámultam rá vissza. – Azt… azt mondtad… - ennek sehogy sem volt értelme. – Akkor Jack…

- Figyelj, egy pillanatra ki kell mennem, itt van anya. Szólok neki, hogy veled maradok estére, jó? – elengedte a kezemet és megkerülte az ágyamat, magamra hagyva a szobában. A kis asztali lámpa világított csak, mióta a doktornő kiment, de még ez a fény is bántotta a szemem. Könnyezve próbáltam megemelni a kezem, hogy lekapcsoljam, de valaki megállított a mozdulat közben. Ismertem ezt az érintést, gyengéd volt, de magabiztos. Pont, mint a bátyámé.

- Gyilkos vagyok – zokogtam fel hangosan, fél kezemmel eltakarva az arcomat, hogy ne is lássam a szoba megnyugtatóan kék falát. Utáltam magam, amiért a halálba küldtem az egyetlen fiút, akivel közös volt a múltam. Nem sikerült megtennem, nem akartam eléggé, hogy velem maradjon, csak azért, mert én nem az vagyok, akit száz akárhány évvel ezelőtt feleségül akart venni.

- Miért lennél az? Még csak nem is rám zuhantál – a hang valahonnan a fejem mellől érkezett. Kipattantak a szemeim, a zihálás abbamaradt, a könnyeim elapadtak.

- Jack – suttogtam az árnyéknak mellettem.

- Mondd, mi nyomja a lelked, kedvesem – hajolt előre, hogy a lámpa fénye megvilágítsa az arcát. Élt. Teljesen élő volt. Kipirult arc, barna, élettel teli szemek, szőke, hullámos haj és halványan mosolygó száj. – Isten hozott nálunk!

- Élsz – nevettem fel sírós hangon.

- Amennyire az csak lehetséges. Mondtam, hogy a barátnőd érti a dolgát. Csak azt nem tudtuk előre, hogy feltétel is van. De szerencsére az egyik leszármazottam épp aznap halálozott el. Természetes halál lévén pedig nem csak az én, de az ő lelke is felszabadult.

- Szeretlek! – öleltem át a nyakát.

- Tudom. Másként nem sikerült volna. A legnagyobb kikötése a varázslatnak az igaz szerelem mindkét féltől. Soha nem kételkedtem abban, hogy szeretsz –e. Én tudtam, hogy hamarosan rájössz, nem vagyok őrült hazudozó. És hidd el, ha lehetne, az égre írnám, hogy mindenki tudja: Szeretlek – súgta a fülembe.

- De Jack, én nem az vagyok, akit egyszer megismertél a tizenkilencedik században. Én csak egy lány vagyok, aki éli normálisnak mondható életét.

- Én pedig neked hála, egy fiú, aki éli az életét és végtelenül szerelmes egy lányba, aki a szomszéd házban lakik, és boldogan éli meg mindennapjait. Tudom, hogy nem az a Rosalyn vagy, aki akkor voltál, de tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ezt az énedet is megszeretem. Már ha az ember lehet ennél szerelmesebb – leült az ágyam szélére, befészkelte magát mellém és fejemet az ölébe hajtotta.

- Soha többé nem fogok félni a Halloweentől – jelentettem ki boldogan, mikor Rosemary is visszatért közénk és az ágyam végébe ülve, elbűvölő mosolyt villantott ránk.

            Végül is, minden rosszban van valami jó, és ez a halloween volt életem legjobb és legegyedibb ünnepe.

Nos hát, ez lett volna az én ünnepi novellám, remélem tetszett nektek. Tervezésem alatt áll már egy másik kis novella is, nagyjából ezekkel a szereplőkkel, de más történettel.

Remélem mindenkinek jól esik a pihenés! Komizzatok, utána mehet a lusti a szünet további részében. :)

Happy Halloween!!!