4. Fejezet

Ehhez most nem sok mindet tudok hozzáfűzni, csupán annyit, remélem, tetszik majd mindenkinek. A bannereim között találtok egy újat, amit ajánlom figyelmetekbe, mert megéri elolvasni. Közös blogom Binnie- val, akinek a múltkori versenyét megnyertem. 

A fejezethez mindenkinek jó szórakozást kívánok!

4. Változás

Bells szemszöge

            Kinyitottam a szemem és egy világos helyen találtam magam. Nyújtózkodva ültem fel a puha ágyban. Érdeklődve másztam ki a puha, meleg takaró alól és a lábamat a hideg lamináltpadlóra téve megindultam a fehér faajtóhoz. De még mielőtt elérhettem volna azt, eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hol vagyok. Visszafordultam, szememmel végigpásztáztam a szobát. A halványlilára festett falakhoz, színben sötétebb árnyalatú bútorokat választottak. A helyiség egy-egy sarkába, piros színű orchideákat állítottak. Kétség sem fért hozzá, hogy egy lány hálószobájában kaptam helyet. De akkor is: Hol? Gyors léptekkel a földig omló, mély lila sötétítő függönyökhöz siettem és széttártam azokat. Az elém táruló látványtól hátra tántorodtam. Nem mondom, hogy tériszonyos vagyok – mert nem – de ez még engem is váratlanul ért. Csak azt az erdőt láttam, ami mögött valahol megbújik az otthonom, de így üvegfalon keresztül nézve félelmetes volt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy idejében felfogjam, van egy üvegréteg köztem és a külvilág között, szóval elég csekély az esély arra, hogy kipottyanjak az emeletről.

            Léptek zaja ütötte meg a fülem és azonnal visszaszáguldottam az ajtóhoz. Egy nagyon mély lélegzet után kinyitottam az ajtót. A folyosó fala fehérre volt festve, a padló szintén tölgyfával volt borítva. Hangulatos és igen világos hely. Ahogy kintebb merészkedtem, észrevettem, hogy valaki áll az ajtó mögött, egészen a falhoz préselődve. Érdeklődve csuktam be a zavaró tényezőt, hogy jobban szemügyre vehessem az illetőt. Apró termetű, koboldszerű lányka, a haja ezerfelé meredt az égnek, szemei mézszínűek voltak. Mintha valahol már láttam volna őt. Erőt vettem magamon és halk hangon megszólítottam.

- Szia! – üdvözöltem. Úgy nézett rám, mintha szellem lennék, vagy legalábbis épp holtamból támadtam volna fel a reggel folyamán.

- Szia! – köszönt vissza és hátrálni kezdett tőlem. Miért menekül? – Mindjárt… egy pillanat és jövök.

- Várj! Megmondanád, hol vagyok?

- Én… - elködösült a tekintete, majd megint hátrálni kezdett. – Tényleg azonnal jövök.

- De hát én csak azt… - mire be akartam fejezni, már sehol se volt. A föld nyelte el és ígérete ellenére percek múlva sem tért vissza. Pánikolva indultam meg abba az irányba, amerre feltételezéseim szerint eltűnt a lány. A folyosó végén már láttam a lépcsősort, de ekkor megpillantottam valamit, ami minden eddiginél is jobban megragadta a tekintetem. Nem bírtam elszakadni a falra függesztett fától, egyrészt, mert színében elütött a fehér háttértől, másrészt gyönyörű volt. Közelebb léptem, ujjaimmal gyengéden végig simítottam a fából faragott kereszten.

- Isabella? – ijedtemben elugrottam a kereszttől, kezeimet a hátam mögé rejtettem.

- Edward. Me… megijesztettél. Én, nem tudtam, hogy szabad- e, csak annyira szép – magyarázkodtam, végig a jelképet bámulva. Vonzotta a tekintetem, de amikor halk kuncogást hallottam, az előttem álló fiúra kaptam a szemeimet.

- Nem tettél semmi rosszat, nem kell aggódnod. Gyere, Esme készített neked… reggelit.

- Kicsoda? Várj egy percet. Azt se tudom… hol vagyok. Ez nem lehet a kórház, mert nincs tömény fertőtlenítő szag. A bátyám még a végén köröztetni kezd, ha nem megyek haza. Még azt sem… azt sem tudja, mi történt.

- Természetesen minden családtagot értesítenünk kell a balesetek után, bármekkora legyen a veszteség – válaszolta nemes egyszerűséggel, mire kifutott az arcomból a vér. Kezeim a testem mellé estek, kihűlve. – Ó, és természetesen nálunk vagy. Itt lakunk a családommal.

- Elmondtad Avon- nek? Most komolyan mindent elmondtatok neki, vagy csak én értettem félre valamit?

- Jól értetted. Telefonon keresztül tájékoztatta apám a történtekről, ahogy azt köteles volt megtenni. A reggelid pedig még mindig az ebédlőben vár rád – intett előre lezser mozdulattal.

- Sajnálom. Nem akarok udvariatlannak tűnni, de mennem kell. Hálás vagyok, amiért ennyire gondoskodni akarsz rólam, de haza megyek. Majd még találkozunk, ezt biztosra veszem. Ne haragudj.

- A bátyád kérése volt, hogy lássunk el szállással. Felhívhatod, de magam beszéltem vele és ígértem meg neki, hogy addig nem engedlek elmenni bárhová, amíg ő érted nem jön. – Felém nyújtotta a telefonját. Megfontoltam kétszer is, hogy mit tegyek, de kezemmel a saját zsebembe nyúltam, a mobilomért. Bár nem igazán értem miért, hisz elméletileg megbízhatok benne. Azonnal tárcsáztam.

- Halló!

- Av? Te vagy az?

- Bells. Miért hívtál? Valami történt? – erősen kellett koncentrálnom, hogy halljam, mit mond. – Hol va… mos…

- Úton haza. Avon, mi folyik ott? Nem hallak jól.

- Nem! Ne gye… e ha… a. Most… menn… m ke…

- De Avon! AV!!!

- Sz… a… - a vonal megszakadt, nem hallottam mást, csak a saját, kétségbeesett hangomat visszhangozni a falak között.

- Elég volt. Most azonnal haza megyek. – Fordultam is volna, amikor egy hideg kéz fonódott a csuklómra és a helyemen tartott. Értetlenül néztem Edwardra, aki higgadtan nézett vissza rám.

- Nem áll módomban ezen vitatkozni. Még nem vagy nagykorú, a bátyád a hivatalos gondviselőd. Ha ő azt mondja, itt maradsz, az olyan, mintha az édesanyád mondaná. Remélem, megegyezhetünk abban, hogy most lemész reggelizni, aztán vissza a szobádba. – Semmi érzelmet nem mutatott. Mégis miért van ellenem? Úgy rémlett, tegnap még tudott normálisan, vagy legalább is, magához mérve normálisan viselkedni.

- Te nem fogsz felettem atyáskodni, nehogy azt hidd. Ha el akarok menni, elmegyek. Nincs semmi, amivel itt tarthatsz. A bátyám szava, semmivel nem jelent számomra többet, mint ez előtt. Az csak egy papír, ami nem sokáig él még, mert két hónap múlva, betöltöm a tizennyolcat és minden megváltozik. Addig pedig ugyan úgy, ahogy eddig, semmi köze senkinek ahhoz, hogy mit, mikor, hogyan cselekszem. Most pedig légy oly kedves és eresztd el a karom, ha jót akarsz magadnak – mondtam meg neki a nyilvánvaló állásunkat.

- Mégis mit tennél velem? Megütnél? Mert azt nagyon nem ajánlom, a saját testi épséged megtartásának érdekében. Légy oly kedves, és indulj el lefelé azon a lépcsőn.

- Mert ha nem? Akkor mit óhajtasz tenni? Hívod az én drága bátyámat? És ő mit fog cselekedni? Megparancsolja, hogy tegyem, amit mondasz? Azt hiszed meg bírsz fenyegetni? Nem ismersz te engem annyira, hogy sikerrel is járj a kis akcióddal. – Rángatni kezdtem a kezem, de akár egy szobor ujjaival is hadakozhattam volna, nagyjából ugyanerre a végre jutottam volna.

- Kérlek szépen, ne akard, hogy önmagamat adjam, mert annak nem lesz jó vége, ezt garantálhatom.

- Edward! – hangzott fel egy női hang, valahonnan mögülem. – Nem szeretem elővenni ezt az énem, te is jól tudod, de ha nem engeded el azonnal a lányt, abból te jössz ki rosszul.

- Igen, anya. – Edward tüdejéből ez a két szó, már-már csak sóhajnak hangzott. Anya leírásából, nem épp ezt képet képzeltem el a lépcső tetején álló, vörös hajú nőről. Azt gondoltam kevésbé szigorú. – Bocsánat. – Nyögte Edward és elengedte a csuklómat.

- Semmi probléma. Majd még biztosan találkozunk. További szép hétvégét! – kívántam, nem egészen tiszta szívemből, de azért hihetőnek hangzott számomra.

- Nem is reggelizel meg? – kérdezte a nő, amikor elhaladtam mellette.

- Sajnálom, de sietek. Igazán köszönöm a kedvességét, majd talán máskor még erre fúj a szél. Most tényleg mennem kell – lerobogtam a lépcsőn és a kijáratot kezdtem keresni. Jártam már itt tegnap, de nem igen néztem körbe. Csak egy dolog kapta meg a figyelmem, az emelvényen álló, hófehér versenyzongora. Most is elhaladtam mellette és megtalálva az ajtót, kisiettem rajta. Le a verandáról, egyenesen az autómhoz. Nagy meglepetésemre nem volt zárva, a kulcs a gyújtásban. Pedig biztos, hogy nem én vezettem el idáig az autót. Utolsó emlékem tegnapról, hogy anya kezét fogom. Onnantól csak az üresség.

            Ahogy befordultam a házunk elé, megakadt a szemem az egyik törzsbeli fiún, amint az ajtónkon kilépve, kezében egy adag ruhával megindul az erdő felé. Kipattantam a kocsiból és utána szaladtam. Gyerekesen a nyakába ugrottam, mire ő eldobta a kezében tartott holmit és megpróbált talpon maradni.

- Te meg mit keresel itt? – kérdezte, amikor lehámozott magáról és szembe fordult velem. -  A bátyád világosan megmondta, hogy ne gyere haza, amíg ő érted nem megy.

- És mit gondolsz, hány alaklommal ugrottam az ő szavára? Ugyan, Embry! Miért maradtam volna egy tök idegen házban, egy csomó idegennel? Tudod, hogy nem félek semmitől, meg ilyesmik, de attól a családtól kiráz a hideg. Mind olyan tökéletesek, hogy az már nem is valóságos.

- Bells. Nem vagy most jó helyen. Hidd el nekem, vissza kell menned oda, ahonnan jöttél. Itt nem vagy biztonságban. Kérlek, ne maradj itt.

- Beléd meg mi ütött? Neked is elmentek otthonról, mint a Cullen gyereknek? Te vagy a legjobb barátom, azt mondtad mindig számíthatok rád, és most elküldesz? Ezt nem értem. – Egyáltalán nem figyelt rám. Mindennel foglalkozott, csak velem nem. Felkapkodta a földről a ruhákat, rugdosta a földet, összeborzolta a haját.

- Figyelj, Bells. Komolyan mondtam, hogy menj el. Nincs ínyemre a dolog, hogy Cullenékkal leszel, de pillanatnyilag ott vagy a legnagyobb biztonságban.

- Várj egy pillanatot. Miért van nálad a bátyám ruhája? Mire készültök?

- Semmi fontosra, Avon- nek csupán szüksége van némi takaró ruhadarabra. Ha nem bánod, most megyek is. Nem akarom megvárakoztatni a többieket. – Azzal hátat fordított nekem és berohant a fák közé. Többieket? Mi a fene folyik itt? Gondolkodás nélkül indultam meg az erdőbe, amerre Embry eltűnt. Hangokat véltem hallani a part felől, de egyet sem ismertem fel. Morgás szűrődött át a fák között, majd a bátyám fáradt nevetése.

- Nem vicc volt. Bells tényleg itt van, Avon! – Embry hangjára megtorpantam.

- Ő sem lehet olyan bolond, hogy ide jöjjön, miután rábíztam a Cullen családra. Anya is megmondta, hogy bízhat bennük. Akkor miért jött volna vissza?

- Talán mert aggódik érted?

- Szeretem a húgomat és valószínűleg ő is engem, szóval nem jött csak úgy vissza. Ismerem már, mióta megszületett.

- Elég legyen a cseverészésből. Avon, azt mondtam, újra! – az ismeretlen parancsszavakra lehallgattak. Erőt vettem magamon és megszaporáztam a lépteimet.

            Aztán minden egyszerre történt. Kiléptem a fák közül egy zsebkendő nagyságú tisztásra, Embry felkiáltott és felém vetette magát, a bátyámat vad remegés rázta meg és a következő pillanatban a helyén egy hatalmas farkas állt. Nem szoktam ezt csinálni, de hangosan felsikítottam, mire a nagytermetű állat rám kapta a fejét. Az adrenalin végigszáguldott a testemen, kivergődtem magam az erős karok közül és sírva rohantam el valamelyik irányba. Mi volt ez? Hol van Avon? Mi történt egyáltalán az előbb, amitől ennyire megrémültem? A lábam beakadt az egyik fa föld feletti gyökerébe és hasa estem. Egy percig feküdtem ott, majd a közeledő, súlyos léptek hallatára feltornáztam magam ülésbe és úgy kezdtem hátra kúszni.

- Bells? – Embry tűnt fel előttem néhány lépésre. – Jól vagy? – letérdelt elém és kezével felém nyúlt, de félúton megállt.

- Mi volt az, az előbb?

- Olyasmi, amit nem szabadott volna látnod. Megmondtam, hogy menj el, Isabella. Kértelek, de te itt maradtál. Miért?

- Ez az otthonom! Mégis mit hittél, hogy elsétálok anélkül, hogy látom, minden rendben a bátyámmal?!! Miért nem mondtad el, hogy… - Nem tudom mit kellett volna elmondania. Nem tudhatom, de most lelepleztem őt és azt a néhány fiút a tisztáson. Habár még most sem fogtam fel mit láttam igazából. – Mi történt Avon- nel?

- Átváltozott. A mai nap nem először és… - elhallgatott, felpattant a földről és hátat fordítva nekem az előtte elterülő semmibe kezdett beszélni. – Ne! Jobb ha ott maradsz, ahol vagy. Így is van elég dolog, amit el kell neki magyaráznom. Nem! Majd én megcsinálom! Az ég szerelmére, hallgass már el!!! – Soha nem hallottam még őt így kiabálni. Megborzongtam, amikor dühtől izzó szemekkel felém fordult. Még ha a mérge nem is felém irányult, tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnöm. – Gyere – egy egyszerű mozdulattal felemelt a földről, megmarkolta a csuklómat és maga után vonszolt, vissza a házunkhoz. – Most pedig menj el.

- Én… Nem, amíg nem tudom, mi van a testvéremmel. Kezd már nagyon elegem lenni a titkokból, és ha nem akarod, hogy visszamenjek oda, elmondod, amit tudni akarok. – Bár nem voltam biztos abban, hogy képes vagyok visszamenni, tettem előre egy lépést.

- Isabella. Nem akarlak kényszeríteni, de ha nem indulsz el azonnal nagyon csúnya vége lesz. – Furcsán hangzott a teljes nevem tőle. Most igazán kihúzhattam a gyufát, mert ilyet nem tett még eddig. – Gyerünk, ülj be az autódba, és menj el innét.

- Miért teszed ezt?! Nekem senki nem mond el semmit! Elegem van már az állandó utasításokból, rejtett jelekből, amiket én nem értek! Végre tudni akarom az igazat! – könnyek gyűltek a szemembe, de nem tudtam miért. – Azt hittem, te más vagy! Hogy elmondod mi történt a szüleimmel, és végre, egyszer az életben kiállsz mellettem, de nem! Csalódnom kell abban az emberben, akiben a legjobban megbízok, aki soha nem hagyott magamra!

- Bells…

- Nem kell semmit mondanod! Jobb, ha tényleg elmegyek, még mielőtt kiderül, hogy nem is vagy olyan jó barát, mint ahogy én azt hittem. Talán Dr. Cullen majd elmondja mi folyik itt lent. – Megtöröltem a szemem és az autóm felé vettem az irányt. De még mielőtt elérhettem volna, két erős kar fonódott a derekam köré és zárt melengető ölelésbe.

- Nem akarom, hogy úgy menj el, haragszol rám. – Embry a fülemhez hajolva suttogott. – Utálom, amiért nem mondhatom el, mi történt, de sajnos nem tehetek mást. Az a dolgom, hogy megvédjelek téged, bármi áron. És csak a Cullen családnál vagy most biztonságban.

- De tudni akarom mi van a bátyámmal. Már csak ő maradt nekem – szipogtam a földet fixírozva. Tudtam, hogy nem mondja el. Biztos voltam benne, hogy bármit tehetek, soha nem szedem ki belőle. A vereségtől leverten bontakoztam ki az erős karok közül és ültem be az autómba. Mire feléztem, a fiú már sehol nem volt. Már nem akartam utána menni, hogy kiderítsem, mit rejteget. Csak el akartam tűnni, elfelejteni ezt a napot, egyedül lenni pár percig. És nem számít mi lesz, este visszajövök ide beszélni a bátyámmal, aki kénytelen lesz elmondani mindent.

Novella

Na, nem is kellett olyan sokat várni rá... Vagy ha mégis, hát bocsánat.

Ezzel a kis aprósággal szeretnék mindenkinek boldog karácsonyt és sikerekben gazdag újévet  kívánni!

Jó szünetet és jó olvasást.

Apró piros gömb

                                 Írta: Iliana

Napok óta töröm rajta a fejem, hogy mit adhatnék karácsonyra kedvesemnek. Ismerem, mióta megszülettem, köti hozzám a bevésődés és én viszont szeretem őt. Hónapokkal ezelőtt költöztem ide, amikor is Jake nővére, Reachel, felajánlotta nekem a szobáját. Mintha olyan sok időt töltenék abban a helyiségben. Valahogy Jacobbal sokkal kellemesebb aludni… Na, de nyakamon az ünnep, és még mindig nem tudom, melyik családtagomat, mivel lephetném meg.

- Mi lenne, ha elküldenéd őket valami… távoli, szép helyre? Ott van, mondjuk Rio, Párizs, de akár Bécsbe is beleegyezek. – Sorolta távolsági sorrendben a városokat Jake, a reggeliző asztalnál üldögélve.

- Na, jó! Valld be, hogy csak meg akarsz szabadulni a szüleimtől!

- Hát az sem lenne rossz ötlet – vigyorodott el.

- Jaj, menj már! Én komolyan beszélek. Semmi ötletem nincs és két hét múlva karácsony! Segíthetnél többet is.

- Gondold meg az utazást. Milyen lenne Alice arca, ha kapna egy repülőjegyet a világ divat fővárosába. Vagy legalább a francia fővárosba. Imádja a márkát.

- De akkor mennie kell Rose- nak és ő nem hagyja itthon Emmett- et, aki csak akkor megy, ha Jasper is.

- Le van tudva négy ember. Már csak négy maradt. Mondjuk, Bella szeret hosszú igeid kettesben lenni a férjével és tetszett neki Esme szigete, ahol a nászutukat töltötték. Ők mehetnek oda. – Ajánlotta nemes egyszerűséggel. – Abba talán még én is beszállok. Csak egy hétig hagyjon békén Edward.

- Ugye megmondtam?! – csaptam az asztalra, mire összerezzent egy pillanatra, aztán hatalmas vigyor terült el az arcán. – Esme és Carlisle? Olyan sokat dolgoznak, mind otthon nagyi részéről, és a kórházban nagyapa részéről. Megérdemelnének egy kis pihenést.

- Ha mindenki elutazik otthonról, övék a ház. Csend, nyugalom. Elintézhetek egy kis pihenést a dokinak. Van némi ismeretségem a kórházban. Mit szólsz?

            Csücsörítettem a számmal és sokszor át gondoltam, hogy mint legyen, de nem jutott eszembe jobb. Bele kell törődnöm, hogy ezúttal Jake- nek van igaza. Nagy nehezen felálltam a székemről, mellé sétáltam és átkaroltam a nyakát.

- Legyen, ahogy te akarod. Ebben nem tudok vitatkozni veled.

- Holnap akár el is kezdheted elintézni. – Meg sem lepődtem, hogy azt mondta, én nekem kell intézkedni. Minden ilyen fontosabb feladat rám hárul, mert ha ő csinálja, valami biztos kimarad belőle. – Jut eszembe. Magácska mit szeretne karácsonyra?

- Semmi nagydolgot. Csupán azt, hogy mindig velem legyél, és soha ne kelljen elválnom tőled. Szeretetre van szükségem és azt megkapom tőled. Semmi mást nem kívánok, csak téged, édes kis farkasom. – Belemásztam az ölébe és szorosan hozzásimultam. Nem is kellett más több, csak a közelsége. Karjaival átölelte a derekam, fejét a vállamra hajtotta és belecsókolt a nyakamba. Kellemes borzongás futott rajtam végéi.

- Szóval csak feküdjek be a fa alá és meg van oldva a probléma?

- Nem is rossz ötlet – kuncogtam fel. – De azért csomagold be magad, hogy meglepetés legyen.

- Persze. Még mit nem. – Percekig ültünk a konyhában, mintha megállt volna az idő. Bár úgy lenne! – A rezervátumban van egy hagyomány. Mindenki feldíszíti a törzsünk fenyőjét, mégpedig úgy, hogy egy-egy gömb alakú díszt akaszt rá. Így lesz egyre szebb a fa. Szentestére a törzs vezetői égősort raknak rá és a nap leszállta után kivilágítják.

- Szép lehet.

- Igen, az. Én… szóval csak szeretném, ha te is tennél rá valamit. – Elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem tudom mit látott az arcomon és én se, mit az övén. Csak egyet tudtam, hogy én nem tartozom bele ebbe a hagyományba, hiszen semmi közöm a közösséghez, csupán szeretem Jacobot.

- Biztos, hogy szabad ezt? – néztem rá őszinte kíváncsisággal.

- Tudod, most, hogy Billy már nincs, valakinek pótolnia kell őt és egyébként is szeretném, ha együtt akasztanánk fel a díszeket. Lehet, hogy gyerekes ötlet, de akkor is jó érzés lenne tudni, hogy te is ide tartozol… hozzám.

- Ó, hát persze, hogy veled megyek! Ne gondold, hogy visszautasítok egy ilyen felajánlást – mosolyogtam rá, tiszta szívemből.

- Ezt reméltem is, mivel vettem valamit. – Felállított a szék mellé és besietett a szobájába, ahonnan egy apró szatyorral tért vissza. – Arra gondoltam, ne legyen túl csicsás, csak valami egyszerű, de mégis passzoljon hozzád. – Belenyúlt a tasakba és előhúzott belőle két kismaroknyi fenyődíszt. Az egyik piros, a másik ezüst. – Azért választottam ezeket, mert a vörös meleg szín, és hát érthető, hogy kire illik kettőnk közül.

- Szóval meleg vagy?

- Nem arra gondoltam, tudod te is – forgatta meg a szemeit. – Neked nem akartam fehéret venni, mert az már túl hideg lenne. Az ezüst valahogy kifejezőbb arra, amilyen vagy. Félvér és inkább vagy ember, mint vámpír, ha szabad megjegyeznem. Szóval arra gondoltam, ezeket tennénk fel. Nem nagydolog, de…

- Sokat jelent neked – fejeztem be helyette. Megértő mosolyba szaladt a szám, amikor bólintott. Odalibbentem mellé, kivettem a kezéből mindent és félre raktam, hogy hozzáférhessek ajkaihoz. Csak egy egyszerű csók volt, nekem mégis a világot jelentette. Soha nem éreztem benne ennyi szeretetet, soha nem is szerettem ennyire, mint most, ebben a pillanatban. Nem tudom miben volt ez más, mégis jól esett a tudatlanság. – Szeretlek – súgtam a szájának, melyek mosolyra görbültek.

- Nem jobban, mint én téged…

*

            Mindent elintéztem, amit szerettem volna, és megtaláltam Jake- nek is a megfelelő ajándékot. Apáékat is sikerült meggyőznöm, hogy jöjjenek le, La Pushba karácsonyozni. Nehéz volt, főleg, hogy ott Alice sem látna semmit, amire az egész játék kiment. Samnek volt némi ellenérzése a dologgal kapcsolatban, de a kedvemért elvetette azokat. Emily, Sam felesége, sokban a segítségemre volt Jake ajándékával kapcsolatban, mert neki már volt némi tapasztalata ezen a téren.

            Korán reggel ébredtem fel, halk kopogtatásra. Kimásztam Jake mellől és sietős léptekkel indultam meg az ajtóhoz. Emily mosolygós arcával találtam szemben magam és a csöpp Susival, aki – szintén mosolyogva – egy ajándéktáskát nyújtogatott felfelé.

- Mindenféleképpen ő szeretett volna az első lenni, de semmi esetre sem akarunk zavarni – simogattam meg kislánya haját.

- Nem zavartok. Már fel szerettem volna kelni, de kényelmesebb volt az ágyban. Gyertek csak be - nyitottam tágabbra az ajtót. Emily felemelte Susit a karjába és halkan bentebb jöttek. – Jake még alszik, de nem fog felkeli még.

- Tényleg nem akartunk zavarni, de ez a kis tündér nyughatatlan. Sam még nem ért haza, de ő is kellemes ünnepeket kíván. – Leültette a kislányt a kanapéra, majd érdeklődve fordult felém. – És, hogy érzed magad? Várod már az estét?

- Persze, hogy várom. Jacobnak le fog esni az álla, ebben biztos vagyok. Nem beszéltünk még róla és nem is firtatja a dolgot, de tudom, hogy kíváncsi.

- Odaadhatom már? – kérdezte Susi, édesanyjától.

- Szeretnéd odaadni? – guggolt le elé.

            Összeráncolta az orrát és úgy válaszolt neki.

- Igen.

- Akkor menj csak – húzta talpra a fekete hajú szépséget. – Csak egy apróság és tényleg az, de azért reméljük, örülsz majd neki. – Hozzám intézte szavait, még akkor is, amikor a lánya kabátját tette félre.

- Ezt én választottam – szólalt meg Susi, aranyos, vékonyka hangján. Karjait felém nyújtóztatta, benne a kis tasakkal. Mosolyogva vettem át tőle és fél karral felemeltem magamhoz.

- És tetszeni fog szerinted? – kérdeztem kedvesen, mire csak egy heves bólogatást kaptam. A zacskót leraktam az asztalra, belenyúltam és előhúztam belőle egy apró piros gömböt. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy miért kaptam ezt. – Tényleg gyönyörű. Köszönöm szépen – nyomtam egy puszit a kipirult arcocskára.

- Remélem, tudod, mit kell vele csinálnod. – Nézett rám Emily nagyon bizalmasan.

- Igen, persze. De előbb még mást teszek vele – forgattam az ujjaim között.

- Csak ügyesen – nyomott egy puszit a homlokomra. Kivette a kezemből a kislányt és elkezdte öltöztetni. – Ugye, mondtam, hogy tetszeni fog neki is?

- De miért kellett ilyen pici gömböt adni neki? Ő már nem kislány.

- Majd otthon elmondom, ha ügyes leszel. – Felállt, megfogta a kezét és még egyszer búcsúzóul megölelt. – Majd beszámolót tartasz nekem, hogy mi történt az este. Addig is vigyázzatok magatokra és… Szia, Jacob! – nézett el a fejem felett. Megpördültem a tengelyem körül és egy ásító fiúval találtam magam szemben.

- Nem kérdezem meg miért vagy itt, de neked is, szia. – Dörzsölte meg a szemét. – És neked is, prücsök.

- Szia, Jacob bácsi! – csilingelte tündéri hangon.

- Uuuuh. Bármit, csak ezt ne – fogta be fülét. – Öreg vagyok, de még nem bácsi.

- Na, jól van! Most már tényleg megyünk. Csak beugrottunk köszönni nektek. További szép napot! – azzal kiléptek az ajtón, csendet hagyva maguk után.

Mély lélegzetet vettem és megsimítottam a hasam.

- Hmm. Mindjárt meg kordul a gyomrom. Azt hiszem, csinálok valami reggelit. Te is kérsz? – kérdeztem a konyhába menet. Nem hallottam választ, de biztos voltam benne, hogy éhes lesz, ha végre teljesen felébred.

- Mit kapok, ha ma én készítek reggelit? – ölelte át hátulról két erős kéz.

- Egy hálás köszönömöt. Meg talán, TALÁN, egy csókot desszertnek. Ez így megfelel?

- Nem egészen erre gondoltam, de azt a desszertet akkor is behajtom rajtad. Mi lenne, ha elárulnád, mit…

- Ne is álmodj róla. Nem véletlen, hogy nem beszéltem eddig erről. Én nem vagyok befolyásolható és már megvan az ajándékod. Nos? Ki készít reggelit?

- Te – húzódott el tőlem. Csalódottan ült le a székre és várta meg, hogy összedobjak egy jókora adag tojásrántottát, figyelembe véve, nagy étvágyát. Kezdtem megszokni, hogy mindig kell utólag valamit még adni neki, mert sokat kell ennie. Ugyan nem tudom, hogy fér belé annyi étel, de én nem bánom, ha megeszi, amit elé rakok. – Nem is vagy kíváncsi az ajándékodra?

- Nem sokára kiderül, szóval nem. Már feladtam egy ideje, hogy kiderítsek bármit is a karácsonnyal kapcsolatban. Gyerekkoromban sem jártam soha sikerrel, akkor most minek próbálkozzak? – megvontam a vállam és leraktam az asztal közepére az ételt. Gyorsan megterítettem, mivel őkelme, nagyon belemerült a gondolataiba. – Igyekezz minél hamarabb végezni, mert délre jönnek a többiek és addigra nem ártana legalább valami tisztességes ünnepi hangulatba vágnia házat.

- Igenis, értettem – látott hozzá a reggelihez és nem sokkal később be is pusztította mind. – Szóval? Ezüst-kék, vagy arany-vörös legyen a fa díszítése?

- Ezüst-kék – vágtam rá tele szájjal. – De előbb állítsd fel a fenyőt. Ezt sajnos nem lehet fordítva csinálni. – Tettem hozzá, mikor lenyeltem az utolsófalatomat is.

- Igen, ezt mindjárt gondoltam. De mielőtt bárhová is mennék… - Elhallgatott. Nem fordultam meg, hogy megnézzem, mit csinál, mert nekiálltam mosogatni, hogy én is készen legyek a teendőimmel, mire megjön a családom. Viszont a következő pillanatban Jake ott állt mellettem és egy nagy lendülettel magához rántott. – Nem tudom, talán az ünnep van rám ilyen hatással, de olyan szentimentális hangulatban vagyok most, hogy semmit nem vagyok hajlandó nélküled csinálni.

- És ez most, hogy jött ide?

- Úgy, hogy segítened kell feldíszíteni a fát, ha nem akarod, hogy pocsékul nézzen ki. Mert könnyebb csak egyszer feldíszíteni, mint kijavítani az én kreálmányomat. – Kezeit az arcomra simította és szenvedélyesen csókolni kezdett. Ajkai vadul faltak, ahol értek, nyelve táncba hívta az enyémet. Forró kezével végig cirógatta a hátamat fel és le, majd a tenyere a fenekemre simult. Végül nem tudom, hogy, de sikerült elhúzódnom hevessége elől.

- Komolyan mondom, meg tudsz néha őrjíteni – pihegtem a mellkasának támasztott fejjel. Nevetve elzárt a csapot, amit még a mosogatáshoz nyitottam meg és a hátsó ajtóhoz kezdett húzni. – De így soha nem végzek a süteményekkel. Pedig szerettem volna zserbót sütni. A puding az gyorsan meg van, de a sütemény nem. A mézeskalácsnak is megcsináltam már a tésztáját, már csak ki kell sütni.

- Ne veszekedj akkor és hamarabb szabadulsz. Keresd meg a díszeket, én addig felállítom a nappaliban a fát. – A garázs legtávolabbi sarkában volt a szekrény, ahol valószínűleg ott voltak a díszek. Az arany és vörös díszeket azonnal kiszúrtam, de még vagy tizenöt percen keresztül keresgéltem a másik párost, pedig természetemhez híven, gyorsan pakoltam ki a tároló szekrényt.

            A nappaliban már állt a fa, a levegőt betöltötte a gyanta és a méz ellenállhatatlan illata. Aztán rájöttem mi nem illik a képbe. A kihalt szoba és a terjengő aromák egyike. Mit csinál Jacob a konyhában? Lepakoltam mindent a földre, leporoltam magam és a konyhába vettem az irányt. Az ajtóba érve elképesztő látvány fogadott. A sütőben ott sült a mézeskalács, a tűzhelyen leves rotyogott, és a férfi, akit mindeddig bénának tartottam a főzés terén, ott állt a pult felett és tésztát gyúrt. Döbbenten vettem észre, hogy Jake nem is olyan rossz, mint ahogy azt eddig mutatta.

- Nem is tudtam, hogy csak tésztát nem tudsz főzni. – Utaltam a múlt heti incidensre, amikor leégette a spagetti tésztát.

- Akkor épp a hatásod alatt álltam. De az évek alatt sok mindent elsajátítottam. – Nézett fel és letakarta a nyújtódeszkán pihenő süteménytésztát. – Már majdnem megizzadtam – töröltem meg a homlokát.

- Gyors vagy ezt nem tagadhatom, de hogy rafinált is legyél?

- Rafinált?

- Valahogy ki kellett űznöd a konyhából nem? És még tegnap este eldugtad előlem a díszeket, mert tudod, milyen ízlésem van. Jól gondolom, hogy minden, ami ma reggel történt az a te műved? – csípőre tett kézzel kezdtem közelíteni felé, mire ő hátrálni kezdett, de beleütközött a konyhapultba.

- Emily látogatásán kívül, mindent felvállalok. Még azt is, hogy nem voltam hajlandó a reggelivel bajlódni, mert ezzel is eltereltem a gyanúdat, hogy bármire is készülnék. A díszeket viszont még egy hete elpakoltam, mert azt hittem a másik fog kelleni.

- Még a desszertet sem hajtottad be rajtam. – Durcáztam tovább.

- Dehogy nem! Kiesett talán az a csók, amit mosogatás helyett kaptál? Mert még azt is megcsináltam helyetted. – Elképedtem. Még egy ilyen pasi nincs a földön, aki szeret mosogatni, és süt is, ha úgy tartja kedve. Felnevettem a gondolatra, hogy milyen női munkát lenne még hajlandó kérés nélkül elvállalni. De félre érthette a nevetésem tárgyát, mert összehúzott szemekkel közelített meg. – Kinevetsz talán, mert szeretnék a kedvedre tenni? Ez olyan vicces volna? – vont kérdőre, de a választ már nem várta meg. Lecsapott az ajkaimra, mint valami prédára, jóformán letepert a földre. A váratlan lökéstől megtántorodtam és kénytelen voltam belé kapaszkodni, nehogy fenékre essek a lábai előtt.

- Tudtam, hogy jó, ha korán indulunk el! – kiáltott egy ismerős hang a hátam mögött. Jacobbal zavartan rebbentünk szét, én a konyha egyik, ő a másik végébe, mintha valami fontosat keresnénk. – Láttam, amit láttam, pici lány! Nem tudod leplezni a zavarodat.

- Jaj, Emmett! Most megzavartad a karácsonyi idillüket! Hogy lehetsz ekkora fajankó? – korholta nagybátyámat Rosalie. Nem vártam őket ilyen koránra, miért vannak már itt?

- Sziasztok – intettem, még mindig zavarban. Emmett bácsikám arcán szétterült a már megszokott perverz vigyor és előre láttam, mi fog következni.

- Reméltem, hogy nem fogtok huncutkodni a farkas fiúval, de azért jó volt látni, hogy anyád lánya vagy.

- Köszönöm Emmett a dicséretet! – jött bentebb anya, apával az oldalán. Most már volt merszem elmozdulni a helyemről és megöleltem a szüleimet.

- Még csak fél tizenegy van. Hogy-hogy itt vagytok? – kérdeztem Esme- től.

- Carlisle elment reggel dolgozni, de visszajött, mert elvileg valaki azt mondta odabenn, hogy mára karácsonyi vakáción van. Igaz, édesem? – fordult nagyapához, aki pont az ajtót csukta be maga után.

- Nos, igen. Alice úgy gondolta, így tudunk segíteni nektek. Sajnos nem látott semmit, ezért csak úgy elindultunk és most itt vagyunk. Miben lehet segíteni?

- Hát nem is tudom. Talán a fánál. A díszek mind ott vannak a nappaliban, csak fel kell akasztgatni. Egyelőre azt hiszem más semmi. – Törtem a fejem, hogy mivel köthetném le a figyelmüket, hogy gond nélkül visszamehessek a konyhába, segíteni az én konyhatündéremnek. De sajnos nem jött az ötlet. Egyszerűen csak leléptem a családomtól és beálltam segédnek. Jake szorgosan tett-vett a konyhában, pedig csak mi ketten fogunk enni, illetve majd este benéz néhány farkas is.

- Meddig maradnak a szüleid? – érdeklődte Jacob, miközben elkezdte megteríteni az asztalt. – Legkésőbb nyolc órakor el akarlak vinni a fához, ami a rezervátum közepén áll.

- Amire a díszeket tettük?

- Igen… De állj csak meg! – kapta el a derekam és magához húzott. – Több mint egy órája nem csókoltalak meg.  A mai napon még a fél óra is soknak számít nekem, szóval, maradj nyugton egy pillanatig. – Búgta a nyakamba és puszit lehelt kulcscsontomra. – Mit is mondtál, mit adsz nekem, desszertnek?

- Azt mondtad, már behajtottad – nevettem fel halkan.

- Valóban? Én nem emlékszem. Felfrissítenéd az emlékezetem, kérlek?

- Örömmel teszem.

- Helyes. – Megkereste szájával az enyémet és végtelenül gyengéden végigsimított rajta. Az egész nem tartott tovább egy percnél, mert valaki megint félbeszakított.

- Jacob. Beszélhetnék veled? – állt meg az ajtóban apa, mellkasa előtt összefont karokkal. Ajjaj! Valami itt nem stimmel. – Csak egy perc és visszahozom, ne aggódj! – nézett rám ellágyulva. Persze. Ne aggódjak. Ha így néz, abból senki nem jöhet ki jól.

- Mindjárt jövök – nyomott még egy röpke csókot a számra és kiment apa után…

A mindjártból hatóra lett. Közel négy órán keresztül nem is láttam őt, nem hogy még meg is érintsem. Anya már nagyon menni akart, ezért nekikezdtünk az ajándékozásnak. Én akartam az utolsó lenni, mert az enyém lesz a legnagyobb dolog és nem csak Jake- nek szól.

Anyáéktól egy apró zafírkövekkel kirakott nyakéket kaptam, Alice- éktől – nem meglepő – egy francia márkájú, selyemhálóinget kaptam, egy nagyon apró bugyival és hozzá való melltartóval. Rosalie- ék ajándéka a már előre megbeszél Cullen- címeres karlánc volt. Carlisle és Esme pedig repülőjegyet adott nekem, a napfényes Rióba. A láncot én kellett, hogy folytassam. Mindenkinek átadtam a Jacobbal megbeszélt ajándékot, csak az övét nem voltam hajlandó most elmondani, ezért ő volt a soron következő, persze csak nekem.

- Nos, azt hiszem most jött el az a pillanat, amit egész nap vártam. Renesmee. Az én ajándékom ebben a szobában mindenkire tartozik, de csak apád tud róla. Mielőtt Billy meghalt volna, adott valamit, amiről azt gondolta, szükségem lehet. – Lassan fél térdre ereszkedett előttem, kezébe vette az enyémet és feltartott egy szív alakú kristállyal díszített aranykarikát. A tüdőmbe szorult a levegő. Anya arcán büszke mosoly terült el, apáén biztató. – Renesmee Carlie Cullen. Ígérem, hogy örök életen át szeretni foglak és soha el nem hagylak. Mindig és mindenhol melletted, hű társként leszek. Megtisztelnél azzal a keggyel, hogy férjednek fogadsz engem?

- I-igen! – dadogtam meghatottan. Jake felhúzta az ujjamra a gyűrűt, felállt, magával húzva engem is és ajkával megkereste az enyémet, hogy érzéki csókot adhasson rá.

- Szeretlek – súgta az ajkaimnak, mielőtt elvált volna tőle.

- Én is szeretlek – öleltem magamhoz. Erősen küzdöttem, hogy ne sírjam el magam, hisz még hátra van az ő ajándéka. Még nem sírhatok…

- Na és mit adsz ennek a lökött szerelmes farkasnak? – kérdezte anya viccelődve, de szemeiben csak a büszkeséget láttam csillogni.

- Én… amit én adok, az mindenkinek meglepetés, de csak neked szánom. – Fordultam az egyetlen emberhez a világon, akit mindennél jobban szeretek. – Reggel kaptam valamit Emily- től, amit fel kell akasztanom valahová – ügyeskedve emeltem le az ágak mélyébe rejtett ajándékot és három ujjam közé fogva, megmutattam neki az apró piros gömböt.

- De neked már van a fán egy – nézett rám értetlenül.

- Igen tudom. Jake – rövid szünetet tartottam, a szemem sarkából oldalra sandítottam, de megnyugodva észleltem, hogy Alice is feszült figyelemmel követi az eseményeket. – Terhes vagyok.

- Micsoda? – kerekedtek el a szemei. Tudtam!

- Gyermeket várok. Tőled.

            Mindenki csendben ült, meg sem moccantak.

- Úgy érted, lesz egy közös kisbabánk?

- Igen, úgy. – Kuncogtam fel. Halk sikkantás hagyta el a számat, mikor felkapott, megpörgetett a levegőben és hosszasan magához ölelt. Soha nem láttam még ilyen boldognak őt, még akkor sem, amikor az imént igent mondtam neki. Földöntúli boldogság töltött el: Végre egy nagycsalád leszünk.

            Késő este, egymás kezébe kapaszkodva sétáltunk el a rezervátum fájához. Ezernyi színben pompázott, és ahogy Jake megígérte, gyönyörű volt. A fenyőt befedte a hó, melyen átvilágított az egyszerű fehér izzósor. A szivárványszín gömbök visszaverték a rájuk eső fénytömeget, mintha csak izzanának. Megkerestük azt az ágat, amelyre tegnap akasztottuk fel a saját kis díszünket és közösen, két oldalán megtámasztva odaillesztettük az apró gömböcskét. Jake mögém állt, hátulról átölet és elmélyülten simogatni kezdte a hasamat. Tenyeremet a karjára simítottam, lenéztem a gyűrűmre. Összefűztem ujjainkat és tovább néztem a három gömb színjátékát, elvarázsolt, hogy pont annyira összeillenek, mint mi hárman. És most már örökké.

3. Fejezet

Nos, kicsit megkésve, de itt volna. Látod, kedves Mira, hozom én, csak nem varázsütésre megy a dolog. :)

Tudjátok fontolgatom, hogy részt veszek egy blogversenyen, de még nem döntöttem el, mi legyen. Ha bárkinek valami fontos mondani valója van, írja meg komiban, vagy az e- mail címemre.

Nem is pocsékolom tovább a szót, kezdjünk neki a folytatásnak.

3.Lesújtó valóság

Ifj. Isabella szemszöge (Bells):

            Alig két percen belül már a kórház előtt álltam és a padon üldögélő bátyámra dudáltam. Szegény riadtan pattant fel és nézett körbe. Mikor meglátta, amint kihajolva az ablakon, felé intek, megrázta a fejét. Összeszedte a cuccát és elindult felém. Fáradtan borzolta össze világosbarna haját, aztán beült mellém.

- Megtennéd, hogy legközelebb halkabban jelzed itt létedet? Tudod nem aludtam az éjszaka és majd szétreped a fejem. Sok volt nekem ez a szolgálat tegnapestére – közölte és hátradöntötte a fejét. Két ujjával az orrnyergét kezdte masszírozni. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt vagy épp fáradt.

- Akkor, ha nem akarsz ide visszajönni, talán kapcsold be az övedet. És ígérem, percek múlva a pihe-puha ágyikódban lehetsz.

- Ez egyszer eltekintek a gyorshajtástól. Csak igyekezzünk! – úgy tett, ahogy kértem és bekötötte magát. Majd a rádióhoz nyúlt és kikapcsolta azt. Teljes csendbe burkolózva haladtunk hazafelé. Egyikünk sem szólalt meg. Ő csak azért, mert már majdnem aludt, én meg nem tudtam, anya el akarja –e mondani neki, hol jártunk reggel.

- Anya? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, ami percről percre nyomasztóbb lett.

- Nem tudom. Azt mondta menjek egyenesen hozzád, és ne bízzunk meg senkiben, csak a Cullen családban. Tudod, az a doktor ott dolgozik a kórházban, nálatok. Aztán kiszállt a város előtt és intett, hogy menjek. Nem tudom mi dolga volt a várostól egy mérföldre. Nekem semmit nem mondott. Neked igen? – néztem rá a szemem sarkából. Megrázta a fejét és kibámult az ablakon.

- Azt nem mondta mikorra kell érte jönni?

- Azt se mondta, hogy mit akar a semmi közepén. Olyan furcsán viselkedett. Elmentünk egy tök idegen házhoz, ahol az a srác lakik, akin majdnem átgázoltam a múltkor. Aztán kiderült, hogy ismerik egymást. Hogy honnan, az egy kicsit gyanús nekem, de nem firtattam a témát. Szegény srác teljesen ki volt akadva, amikor anya belépett, mögötte meg én. Azt hittem menten ájultan esik össze. Úgy viselkedtek, mint, akik évek ismeretségével rendelkeznek. Komolyan mondom, anya kezd olyan lenni, mintha valami lényeges dolgot titkolna. Azóta veszem ezt észre, mióta… - képtelen voltam kimondani. Visszaemlékezni is nagyon fájt, de kimondani, még annál is jobban. Avon megszorította a combomon pihentetett kezemet. Gyors mosolyt varázsoltam az arcomra, de ne sokáig tudtam megtartani. Legörbülő ajkakkal fordultam be La-Pushba. Leparkoltam a ház mellett, ha netán anya mégis csak hívna, ne kelljen ki verekednem magam a garázsból. Avon már rég bement a házba, én még mindig a műszerfalat bámulva ültem, ölbe tett kezekkel. A telefonomat magam mellé tettem és vártam, hogy csengjen.

            De semmi.

            Ahogy percek múlva sem és órák múlva sem.

            Nem voltam éhes, se szomjas. Csak jelzett volna végre valamit az a nyavalyás kütyü. A nap hátralevő részébe ott gubbasztottam egy helyben, teljesen mozdulatlanul. Végül sötétedéskor kopogtattak a szélvédőn. Avon állt az autó mellett, aggódva. Vajon őt hívta? Kiszálltam az ülésről, meg sem lepődve mennyire elgémberedtek a végtagjaim – ennyi ülés után.

- Hívott már? – kérdeztem.

- Nem. Gyere, egyél valamit – fogta meg a könyökömet és a ház felé kezdett húzni. Erős volt, de nem erősebb az akaraterőmnél. Megtorpantam és az arcára meredtem.

- Egy falat sem menne most le a torkomon. Mi van, ha valami történt vele? Ha bajba került, vagy ki tudja? Te hogy vagy képes ilyen gondolatok mellett leülni és eszegetni a vacsorádat? – vontam kérdőre.

- Én is pont annyira aggódom, mint te. De enned akkor is muszáj.

- Valóban aggódsz? Hát egyáltalán nem látszik meg rajtad. Megyek és megkeresem.

- Tudod, hogy hívott volna, ha valami gond lenne. Erős nő, nem kell annyira félteni.

- És mégsem tette. Majd’ tíz órája, hogy semmit nem hallottam felőle. Ez igenis probléma. Legalábbis nekem az, de ahogy elnézem, téged nem nagyon hoz lázba, hogy mi van az anyánkkal.

- Isabella. Már mondtam, hogy…

- Mint már elhatároztam, megyek és megkeresem. Majd hívlak, ha megtaláltam. Már ha az érdekel, előkerülök –e. – Vetettem oda neki gúnyosan fintorogva.

- Vigyázz magadra. Senkivel ne állj szóba, és…

- Jól van! Mi vagy te? Az apám?! – de amint ez a fejéhez vágtam, már kívántam is vissza. Láttam, hogy a mérhetetlen nagy fájdalom kiül a mindig mosolygós arcra és hirtelen már nem is akartam veszekedni vele ezen a butaságon. – Av, én… - nem tudtam, hogyan kérhetnék elnézést tőle. Megfelelő szó nem létezett ebbe a helyzetbe.

- Hagyd, semmi baj. Csak menj és hozd haza anyát! – intett és elfordult. Lassú léptekkel indult el a ház felé és nagy késztetést éreztem rá, hogy utána menjek megvigasztalni, de leküzdöttem ezt az érzést, mert tudtam, inkább elküldene. Ezért én is inkább beültem a volán mögé és indítottam.

Edward szemszöge:

            -Te tudtad igaz?! – rontottam neki húgomnak, amikor belépett az ajtón.

- Edward – apám csitító hangja nem feledtette el a dühömet, csak még jobban felkorbácsolta.

- Ti mind tudtátok, igaz?! Csak én nem! Én, aki azt hitte, soha nem láthatom újra! És őszintén megvallva, jobb lett volna, ha úgy történik! Mert szeretem, szerettem és mindig is szeretni fogom, de el nem tudjátok képzelni, milyen érzés, hogy olyasvalamit kapott meg mástól, amit tőlem soha nem kaphatott volna! – magamból kikelve ordibáltam, mindenkinek címezve szavaimat, de nem fordultam el Alice- től. Ő tudta a legjobban, mennyit jelentett nekem Bella és ő tartott ki mellettem mindenben. Maradásra akart beszélni, mert tisztában volt azzal, milyen hatással lesz rám, ha elhagyom azt az egyetlen teremtményt, aki mellett létezni tudtam.

- Jól tudom, azt hiszed, elárultalak. De ez nem így van Edward. Ha igazán szeretted volna, az történik, amit az első pillanattól fogva láttam…

- Nem!! Azt hiszed, hogy viccből hagytam el?! Hogy nekem az jó volt?! Elmenni és évekig csak bolyongani a világban, erőt és bátorságot gyűjtögetve arra, hogy hazajöjjek?! – a testvérek szoktak veszekedni. A barátok, és még a házastársak is. De nálunk, vámpíroknál ez sokkal veszélyesebb játék. Nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy itt és most neki essek apró termetű húgomnak. – Azért mentem el, mert ha én nem vagyok, akkor neki sincs semmi keresnivalója nálatok! Tőletek akartam megóvni, Jasper- től, aki jóformán rávetette magát, mert képtelen volt uralkodni magán!

- Edward, fejezd be! – Carlisle keze megszorította a vállam és éreztem benne azt a fizikai erőt, amire szüksége volt, hogy a helyemen tartson. Lehunytam a szemem, vettem pár mély lélegzetet, amikre nem is volt szükségem. – Gyere. Bemegyünk a kórházba, majd ott elmondom, mit kell csinálnod. – Lassú, óvatos mozdulattal elengedte a vállam, hogy lássa, nem fogok elugrani.

- Higgadj le, és ha visszajöttök, majd megbeszéljük – nyúlt felém Alice, de elrántottam tőle a kezem, nem egy meghökkent sóhajt csalva ki a családom tagjaiból.

- Nem akarok én megbeszélni veled semmit. – Vetettem oda félvállról és kikerülve őt követtem apámat az autójához. Az lett volna csak a csoda, ha hagyja, hogy én vezessek.

            Carlisle lassan hajtott. Legalábbis nekem lassan, mivel minden sebességhatárt betartott. Egyszer-kétszer felém nézett, de semmit nem szólt hozzám. Azt gondolta gyerekes a viselkedésem és nem vagyok képes megérteni, hogy Alice nem tehet róla. Szerintem viszont igenis tehet. Megemlíthette volna, hogy Bella él és nem is olyan messze boldogan nevel két gyereket, akiket tőlem soha nem kaphatott volna meg.

            A belváros előtt néhány mérfölddel akadályba ütköztünk. Néhány rendőr és orvos vitatkoztak valamin. Állattámadáson, ha nem étettem félre a szavakat. Carlisle félre húzódott és kiszállt az autóból.

- Miért nem vagy a kórházban? – sétált oda egy lányhoz, aki sápadtan billegett előre hátra a lábán.

- Kirendeltek, mint kezdő orvost, de azt hiszem, maradok a nővérkedésnél. Nem nekem való ez, Carlisle. Biztathatsz, ahogy csak akarsz, a mai nap után biztos nem lesz se gyomrom, se erőm az orvosláshoz. Olyan szörnyű volt, hogy… arra nincsenek szavak. – Rázta a fejét a fiatal lány és remegő kezével eltakarta az arcát. Zavaros gondolataiból nehéz volt kitalálni, mi történt.

- Akkor azt mondd el, miért hívtak ki. Nyugodj meg, vegyél mély lélegzetet!– apám gyengéden megsimogatta a lány karját.

- Egy turista jelentette, hogy valakit megtámadtak. Az áldozat idős nő volt, olyan ötven, talán hatvan éves. Azt se tudom minek sétált itt egyedül, teljesen védtelenül. Bármi megtámadhatja. – Lesütötte a szemét és a kabátja zsebébe nyúlt. – Tudom, hogy nem lett volna szabad, de ez volt a zsebében. Kicsit összegyűrtem már és a nadrágja zsebe is szűk volt. Neked van címezve – nyújtott át apámnak egy valóban meggyötört borítékot.

- Köszönöm Beth. Amint lehet gyere be és keress meg.

- Carlisle! – kapott a karja után. – Tartozom annyival, hogy elmondjam, szerintem nem állat tette. Olyan más volt.

- Rendben. Köszönöm, még egyszer. Odabent találkozunk! – visszasietett az autóhoz, a kabátja zsebébe rejtette a levelet és beült. – Remélem, a történelem nem ismétli meg önmagát és Beth téved. Mert ha nem, vigyáznunk kell.

- Mintha eddig annyira vigyáztunk volna. Több mint tíz éve éltek ugyanezen a helyen. Vajon feltűnt ez valakinek?

- Miután elmentél, nem sokkal később mi is tovább álltunk. Nem mentünk messzire, de épp elég volt, hogy elfeledjenek minket. A kórházat öt éve építették át egy hatalmas tűz után. Akkor fontoltuk meg, hogy vissza kéne jönni, elvégre itt volt eddig a legbiztonságosabb. Két éve lakunk itt hivatalosan.

- Ez nagyon remek! – mormogtam az orrom alatt. Nem mintha nagyon érdekelt volna az egész. Nekem nem kellett volna visszajönnöm. Csak bajt hozok a  fejemre.

- Remélem megnyugodtál annyira, hogy a kórházban nem esel neki a betegeknek. Amit a húgoddal csináltál az nem volt szép. Megértem, hogy fáj, de bánhatnál kedvesebben is vele, mert ő is nagyon a lelkén hordja Bellát.

- Igen. Ezt rögtön gondoltam. Mindegy. Nem is érdekel. Csak induljunk végre. Szeretnék már csinálni is valamit azon kívül, hogy magamban dühöngök, mint valami félőrült. – Ezzel lezártam a beszélgetést mára. Ha már elvállaltam a munkát, elvégzem normálisan.

Bells szemszöge:

            Soha nem értem még be ilyen gyorsan a városba. Tövig nyomtam a gázpedált, az sem érdekelt, ha megállítanak. Akkor gyalog megyek, de látnom kell mi történt. Az épületben még nem jártam eddig, a recepciót is nehéz volt megtalálnom.

- Sajnálom, már mondtam, hogy még nem érkezett be. – Hajtogatta egyfolytában a nővér és ezzel sikerült az idegeimre mennie.

- Kérem! Csak adjon egy telefonszámot vagy hívja fel, de muszáj most azonnal beszélnem vele. Az a… - és akkor belépett az ajtón, teljes életnagyságban. Az agyamat ellepte a vörös köd, dühös léptekkel vágtam át a folyosón. – Mit mondtál neki?! Mit mondtál, amiért kiszállt az autóból?! – a betegek és az ápolók feje felém fordult, amikor kiabálni kezdtem.

- Neked meg mi bajod van? – nézett rám értetlenül.

- Te voltál! Miattad történt! Mit mondott neked?!!

            Felismerés csillant a szemeiben és rögtön tudtam, érti, amit mondok. Arcáról – hiába volt sápadt – minden élet kifutott és életemben először olyat láttam, amit még soha. Egy erős, magabiztos fiú összerogyott előttem, mint valami rongybaba, fejét a kezébe fektette és zokogni kezdett. Minden dühöm elpárolgott, amint ráeszméltem, mit is látok. Edward apja leült a legközelebbi székre, kezében tartott táskáját a földre ejtette és tenyerével eltakarta fájdalomtól eltorzult, gyönyörű arcát. Soha nem láttam még a testvéremet sem sírni, ők pedig még csak nem is ismerhették annyira anyát, mégis sírnak.

            Félretettem az ellenségeskedést és valahonnan mélyen legbelülről vett közvetlenséggel letérdeltem Edward elé, ráültem a vádlimra és karjaimmal körülfontam a nyakát. Lassan ráeszmélt mi is történt körülötte, fejét a vállamra hajtotta, karjaival a derekamnál fogva húzott magához még közelebb. Ujjaimmal megpróbáltam megnyugtatóan simogatni a tarkóját, de megkésve engem is utolért a gyász, amit édesanyám elvesztése iránt éreztem. Percekig tartottam vissza a könnyeimet, de mikor meghallottam, hogy nem csak ő, hanem Dr. Cullen is hangosan zokog, könnyeim utat találtak és szabadon, számos patakot alkotva, végigcsorogtak az arcomon. Egymás után rohamoztak meg az emlékképek, hogy pontosan ugyan ezt csináltam végig apa elvesztésénél is. Akkor anya borult a karjaimba és több törzsbeli ifjú és idősebb is megsiratta.

- Megint megtörtént. Elveszítettem… pedig még vissza sem kaphattam… igazán. Már soha… soha nem lehet az enyém… - zokogta Edward a nyakamba. Nem értettem, és attól tartok, nem is fogom megérteni. Hosszú percek teltek el, amíg végül az egyikünk összeszedte magát annyira, hogy képes legyen egyenletesen lélegezni, de még miután mindketten megnyugodtunk sem tudtunk felállni a padlóról.

- Mit mondott? – suttogtam, amikor úgy éreztem, meg tudok már szólalni.

- Semmit.

- Miről beszéltetek?

- Semmiről.

- Miért kellett, Neki meghalnia?

- Nem tudom. De neked most… haza kell menned. Itt… nem maradhatsz! – tolt el magától és lassan talpra állt, majd felhúzott engem is. Nem tudtam nem rá figyelni. Tudtam, hogy tudja, de nem mondja el, bármi legyen is az.

- Csak még valamit szeretnék tudni. Semmi mást és a miértje sem érdekel. Ezt azért megteheted értem.

- Mit akarsz kérdezni? – adta be a derekát néhány percnyi hallgatás után. Mély levegőt vettem és próbáltam uralkodni a hangomon, hogy ne remegjen, amikor megszólalok. Igazság szerint azt se tudom, miből következtettem erre, csak úgy beugrott a dolog.

- Nem édesanyád által ismered az enyémet, igaz?

            Lehunyta a szemeit és elengedte a kezemet. Valamiért úgy érezem, nem fogja megválaszolni a kérdésemet. Nem értettem mi olyan nagydolog abban, hogy azt mondja; igaz. Csak egyetlen szó, ami már úgysem ér sokat, tekintve, hogy anya nem tudja igazolni.

- Carlisle? Örülök, hogy itt vagy. Kérnék tőled egy szívességet. Tudom, hogy mindig hozzád fordulok, de ezt most végképp nem vagyok képes egyedül eldönteni. – Egy szőke nő lépett el mellettünk és a széken ülő férfi elé állt.

- Ezúttal miben segíthetek? – nézett fel rá elgyötört arccal.

- Ó, te jóságos! Veled meg mi történt? – ült le mellé rémülten. – Ha nem vagy… ha nem tudod megcsinálni, kérek valaki mástól segítséget.

- Semmi probléma. Minden a legnagyobb rendben. Menjünk, nézzük meg miben kell segítség.

- Biztos, hogy jól leszel?

- Persze. Mehetünk.

- A laborban lenne egy kis munka. Menj csak előre, nekem még össze kell szednem valakit. – Egyszerre álltak fel, de csak Dr. Cullen indult meg arra, amerről a nő is érkezett. – Szervusz, Edward.

- Dorine! – biccentett udvariasan.

- Te is velünk jöhetnél. Ha jól tudom a laborba vagy beosztva mára. Legalább hárman mondunk véleményt és így a többség győz. Öhm. Nem láttál erre egy… - bizonytalanul elhallgatott és a zsebébe nyúlt egy papír cetliért. - … Isabella Kathleen Black nevű fiatal leányzót?

- Én vagyok, Isabella. – Kaptam fel a fejem hirtelen. Mégis mit akarnak tőlem már megint? Megadtam anya minden adatát, mire van még szükség?

- Ez esetben te is velünk jössz. Gyere, erre! – gyengéden megfogta a karom és vezetni kezdett. Át sétáltunk egy sokkal kihaltabb folyosóra, aminek a végében Dr. Cullen állt egy ajtó előtt. – Már voltál bent? – az enyhe szorítás a karomon eltűnt, én pedig megálltam. Miért hozott ide? Miért akarja, hogy én is bemenjek abba a szobába? Hát nem törtem még össze eléggé?

- Nem… ember tette. Ebben tökéletesen biztos vagyok. – Jelentette ki határozottan és levette kezeiről a fehér gumikesztyűket.

- De nem is állat. – Morogta mögöttem egy hang. Összerezzentem egy pillanatra, nem hallottam, hogy végig mögöttem jött volna. Aztán az agyam összerakta a hangok egymásutánját, melyek az ő száját hagyták el.

- Micsoda? – pördültem meg. Edward Cullen olyan képet vágott, mintha csak szellemet látna. Ezek szerint még véletlenül sem nekem szánta a szavakat.

- Nem mondtam semmit. Még mindig sokk alatt vagy?

- Nem. Tudom, hogy mondtál valamit. Kérlek szépen, ne nézz hülyének. Attól, hogy nem vagy hajlandó válaszolni egy kérdésre, nekem még nem megy el rögtön a józaneszem. Mert fogadni mernék, hogy igazam van, és tudd meg, hogy nem hagylak békén, amíg ki nem derítem, mi ez az egész.

- Sok szerencsét hozzá! – húzta cinikus mosolyra a száját.

- Edward. Elég legyen. Menj be és végezd a dolgod, vagy menj haza. Ne csináld azt, amit a húgoddal is! – Dr. Cullen szigorúan nézett a fiára és kinyitotta az ajtót. – Hogy hívnak kedvesem? – nézett rám szelíden.

- Isabella. Ugye odabent Ő van?

- Igen. Nem muszáj bemenned, de fenn tartjuk a lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle. Nos? Szeretnél odamenni hozzá?

- A… azt hiszem, igen. A testvérem helyében is. – bólintottam. Dorine újra megfogta a karomat és gyengéden bevezetett a sötét szobába, aminek a közepén, egy asztalon ott feküdt anya.

Edward szemszöge

            - Nem hiszem el, hogy képes voltál ilyet tenni. Mégis mi történt veled, amiért egyről a kettőre úgy megváltoztál, hogy rád sem lehet ismerni? – Carlisle irodája majdnem olyan volt, mint mielőtt újjá építették. Mahagónia bútorokkal berendezett, hangulatos kis zug, ahová bárkinek jól esne egy pár órára elbújni a világ elől.

- Semmi nem történt, amit te nem tudnál kikövetkeztetni. Bellát majdnem visszakaptam, és most elveszítettem. Teljesen és végérvényesen. Legközelebb akkor láthatom, amikor bemegyek a temetőbe. Mit gondolsz, nekem ez olyan jó dolog?

- Ezt egy szóval sem említettem. Nekem pont annyira fáj, mint neked. Mind szerettük Bellát és a szívünkbe zártuk örökké. De attól, hogy te rosszul választottál, nekünk nem kell bűnhődnünk. Mert a szíved mélyén jól tudod, hogy nem kellett volna elhagynod őt. Ha itt maradtál volna, beteljesedett volna Alice látomása, hogy Bella egy lesz közülünk.

- Már te is kezded? Carlisle, hát nem érted? Boldog volt. Nélkülem boldog volt, veszélyek és minden más nélkül. Gyerekeket kapott és még harminc évet. Én mit adhattam volna neki? Kínokat és vágyódást az emberek vére után. Az jobb lett volna? Azt mondod lányodként szeretted őt. Akkor mondd csak, melyik végzetet szántad volna neki?! – nem szép tőlem, hogy ilyet teszek, de kivettem a kezéből a kórlapokat és a falhoz vágtam őket.

- Kérlek ne adj okot arra, hogy olyat tegyek, amit egy évszázada nem tettem veled! – kérte csendes hangon. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy meg lenne bántva, vagy legalább dühös lenne, amiért így viselkedek. Egyszerűen csak összeszedte a szétszórt papírokat, leült az asztalához és elrakta őket. De a gondolataiban más dolgok jártak, amiket a következő pillanatban meg osztott velem hangosan is. – Ami Bellával történt, nem lehet véletlen. Edward, szerintem vissza kellene mennünk szét nézni. Biztos van valami nyoma. Nem adhatta fel magát önként egy… Az őrültség lenne.

            Carlisle fejében megrohamoztak a képek. Egyik jött a másik után, de egyikre sem tért vissza. Belenyúlt a kabátja zsebébe és előhúzta belőle azt a levelet, amit a fiatal lánytól kapott, a helyszínen. Forgatta az ujjai között, megnézte az elejét és a hátulját, de nem nyitotta ki.

„Attól tartok, a tartalma csak rám tartozik. Nem szokásom ezt tenni, de most jobb szeretném, ha én olvashatnám egyedül. Menj ki addig a laborba és kérj bocsánatot Isabellától… Azt hiszem, ezt megteheted mindkettőnek.”

- Persze. Gondolom, szívesen látnak – húztam el a számat és kivonultam a szobából. Még hallottam, ahogy az első sort olvassa, aztán a hangját felváltotta valaki másé, valaki kedvesebbé.

- Azt hittem, hozzánk is beugrasz, mielőtt hazamennél. De sebaj. Most itt vagyok és megbeszélhetjük a dolgokat. – Tanya állt a folyosó végén, kislányos mosollyal az arcán. Fogalmam sincs, hogy került ide, de ebben a pillanatban ő volt az utolsó, akit látni szerettem volna.

- Mit keresel? Carlisle irodája a folyosó túl végén van.  – El akartam menni mellette, de elállta az utamat és átkarolta a nyakamat. – Tanya, kérlek. Hagyj békén, most az egyszer.

- Mi történt kettőnkkel?

- Miről beszélsz? Soha nem volt olyan, hogy kettőnk. Csak te, meg én voltunk. És ez nem is lesz másképp ezek után sem. A család barátja vagy, de nem az enyém. Most pedig eressz el! – megfogtam a karjait és lehámoztam a nyakamról. Elnyomott egy fintort. – Mint mondtam, Carlisle az irodájában van még.

- Ki mondta, hogy hozzá jöttem?

- Te magad. Tudod, még mindig hallak. – Kocogtattam meg a fejemet és tovább álltam. Harsányan felnevetett és hagyta, hogy elmenjek. – Jobban tennéd, ha nem piszkálnád tovább az idegeimet. Nem vagyok valami fényes hangulatban! – szóltam hátra a vállam felett. Levegőben küldött nekem egy puszit, majd apám irodájához vette az irányt. Ilyen könnyen sem úsztam még meg vele egy találkozót. Nem véletlen, hogy ígéretem ellenére nem látogattam meg Alaszkában.

            Isabella még a laborban volt, amikor megérkeztem. Az asztal mellett ült és Bellát nézte. Nem kéne egyikőjüknek sem itt lennie. Otthon – bárhol legyen is – meleg, családi hangulatba, egymás közt. Nem pedig ebben a hideg sötét szobában. Csendesen a lány mögé léptem és a feje fölött megláttam szerelmem arcát. Hófehér volt és élettelen. Amilyennek soha nem akartam látni, amilyennek soha nem szabadott volna lennie. Nyakig be volt takarva egy kék, kórházi takaróval, hogy ne lássák a sérüléseket. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy lássam apám fejében a képeket, amikor kilépett az ajtón.

- Mit keresel itt? – nézett fel rám Isabella.

- Én csak… nem is tudom. Vagyis tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz itt látni, de Isabella…

- Csak Bells.

            Még egy becenév. Habár Charlie is így hívta a lányát. Valahogy nem tudok csodálkozni.

-Nos, akkor Bells. Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Nem volt valami szép tőlem.

- Semmi gond. Már rég túltettem magam rajta. – Elfordította a fejét, vissza az asztalon fekvő nőre. Még holtan is oly gyönyörű volt, mint a lemenő nap. – Tudod, azt mondta, a fiatalkori szerelem a legcsodásabb. Mindig arról mesélt, milyen elvarázsolt volt, amikor szerelmes lett. Azt bezzeg soha nem mondta el ki volt a szerencsés, de… nem is kellet. Szerette apát, szeretett engem, szerette a bátyámat. Mindenkit szeretett, akit lehetett.

            Ebben nem is kételkedtem. Ha képes volt egy olyat szeretni, mint én, bárki a szívébe férkőzhetett. Nemcsak azért volt gyönyörű, mert a külsője mindenkit elkápráztatott, hanem mert akkora szíve volt.

- Elmesélte, hogy azt, akit szeretett, milyen könnyen elveszített. – Szóval mesélt neki rólam… - Hónapokig nem heverte ki, de végül túllépett rajta és újra talpra állt. Apa állandóan azzal hencegett, hogy lecsapta annak a fiatalembernek a kezéről, de szerintem ez nem így volt igaz. Habár anya igazat adott neki, a lelkem mélyén azt éreztem, nem mondott el mindent, amit tudnom kéne.

- Vannak dolgok, amikre az embernek maga kell, hogy rájöjjön! – sóhajtottam. Mint ahogy arra, mekkora hibát követtem el…

- Nem. Ez más. Apa bevallotta nekünk, hogy van egy családi titok, amit akkor ismerünk meg, amikor eljön az ideje, de most már nincs, ki elmondja. Ő sincs, anya sincs. Csak én és Avon.

- Biztosan rá vagytok bízva valakire.

- Igen. Én a testvéremre. Nem tudom, hogy csinálta anya, de kinevezte a hivatalos gyámom. – feltartott egy köteg papírt. – A doktornő adta ide, mielőtt elment volna. Hát nem remek? Anya megrendezte a saját halálát?

- Állat tette, Bells. Nem tudhatta előre. Vannak, akik… elővigyázatosabbak, és hajlamosak ilyenre.

- Azt mondta, csak bennetek bízhatok. A családodban, senki másban. Miért? Mi az, ami van nektek, de másnak nincs?

- Sajnos erre még én sem jöttem rá. De ezek után többet fogok gondolkodni rajta. Ha rájöttem valamire, szólni fogok. Nem akarsz még haza menni? Későre jár.

- Még nem vagyok képes itt hagyni. Sajnálom.

- Semmi gond. Ma én vagyok itt, szóval, addig maradsz, amíg csak szeretnél. Szólj, ha mész. – zsebre vágtam a kezem és kifelé vettem az irányt. Ekkor egy puha kéz simult a karomra. Automatikusan fordultam meg, azt hittem, valami baj van.

- Nem maradnál még? – könnyek gyűltek a szemébe és nekem megszakadt a szívem. Hiába fagyott mindenem, hirtelen úgy éreztem, valami megüresedett bennem. Isabella visszahúzott a széke mellé. Leült és szabad kezével megfogta az édesanyjáét. A soha nem keletkező könnyek szúrták a szemem. Képtelen voltam elhinni, hogy megint nyakig benne vagyok az egészben. Bells megbízik bennem, mert azt mondták, bízhat. Bella bízott bennem, mert meggyőződött róla, nem vagyok képes bántani senkit. Most mégis ott állok a szakadék szélén a csillagtalan, sötét éjszakában, vakon, és várom, hogy a mélybe zuhanjak. De képtelen vagyok, mert van, aki itt tart a földön, aki újból feléleszti bennem a reményt, hogy van nap és fel fog jönni, ha úgy érzi itt az idő. El fog múlni a sötét, újra látni fogok, ha feljön egy új nap.