3. Fejezet

Nos, kicsit megkésve, de itt volna. Látod, kedves Mira, hozom én, csak nem varázsütésre megy a dolog. :)

Tudjátok fontolgatom, hogy részt veszek egy blogversenyen, de még nem döntöttem el, mi legyen. Ha bárkinek valami fontos mondani valója van, írja meg komiban, vagy az e- mail címemre.

Nem is pocsékolom tovább a szót, kezdjünk neki a folytatásnak.

3.Lesújtó valóság

Ifj. Isabella szemszöge (Bells):

            Alig két percen belül már a kórház előtt álltam és a padon üldögélő bátyámra dudáltam. Szegény riadtan pattant fel és nézett körbe. Mikor meglátta, amint kihajolva az ablakon, felé intek, megrázta a fejét. Összeszedte a cuccát és elindult felém. Fáradtan borzolta össze világosbarna haját, aztán beült mellém.

- Megtennéd, hogy legközelebb halkabban jelzed itt létedet? Tudod nem aludtam az éjszaka és majd szétreped a fejem. Sok volt nekem ez a szolgálat tegnapestére – közölte és hátradöntötte a fejét. Két ujjával az orrnyergét kezdte masszírozni. Mindig ezt csinálta, ha ideges volt vagy épp fáradt.

- Akkor, ha nem akarsz ide visszajönni, talán kapcsold be az övedet. És ígérem, percek múlva a pihe-puha ágyikódban lehetsz.

- Ez egyszer eltekintek a gyorshajtástól. Csak igyekezzünk! – úgy tett, ahogy kértem és bekötötte magát. Majd a rádióhoz nyúlt és kikapcsolta azt. Teljes csendbe burkolózva haladtunk hazafelé. Egyikünk sem szólalt meg. Ő csak azért, mert már majdnem aludt, én meg nem tudtam, anya el akarja –e mondani neki, hol jártunk reggel.

- Anya? – törte meg végül a hosszúra nyúló csendet, ami percről percre nyomasztóbb lett.

- Nem tudom. Azt mondta menjek egyenesen hozzád, és ne bízzunk meg senkiben, csak a Cullen családban. Tudod, az a doktor ott dolgozik a kórházban, nálatok. Aztán kiszállt a város előtt és intett, hogy menjek. Nem tudom mi dolga volt a várostól egy mérföldre. Nekem semmit nem mondott. Neked igen? – néztem rá a szemem sarkából. Megrázta a fejét és kibámult az ablakon.

- Azt nem mondta mikorra kell érte jönni?

- Azt se mondta, hogy mit akar a semmi közepén. Olyan furcsán viselkedett. Elmentünk egy tök idegen házhoz, ahol az a srác lakik, akin majdnem átgázoltam a múltkor. Aztán kiderült, hogy ismerik egymást. Hogy honnan, az egy kicsit gyanús nekem, de nem firtattam a témát. Szegény srác teljesen ki volt akadva, amikor anya belépett, mögötte meg én. Azt hittem menten ájultan esik össze. Úgy viselkedtek, mint, akik évek ismeretségével rendelkeznek. Komolyan mondom, anya kezd olyan lenni, mintha valami lényeges dolgot titkolna. Azóta veszem ezt észre, mióta… - képtelen voltam kimondani. Visszaemlékezni is nagyon fájt, de kimondani, még annál is jobban. Avon megszorította a combomon pihentetett kezemet. Gyors mosolyt varázsoltam az arcomra, de ne sokáig tudtam megtartani. Legörbülő ajkakkal fordultam be La-Pushba. Leparkoltam a ház mellett, ha netán anya mégis csak hívna, ne kelljen ki verekednem magam a garázsból. Avon már rég bement a házba, én még mindig a műszerfalat bámulva ültem, ölbe tett kezekkel. A telefonomat magam mellé tettem és vártam, hogy csengjen.

            De semmi.

            Ahogy percek múlva sem és órák múlva sem.

            Nem voltam éhes, se szomjas. Csak jelzett volna végre valamit az a nyavalyás kütyü. A nap hátralevő részébe ott gubbasztottam egy helyben, teljesen mozdulatlanul. Végül sötétedéskor kopogtattak a szélvédőn. Avon állt az autó mellett, aggódva. Vajon őt hívta? Kiszálltam az ülésről, meg sem lepődve mennyire elgémberedtek a végtagjaim – ennyi ülés után.

- Hívott már? – kérdeztem.

- Nem. Gyere, egyél valamit – fogta meg a könyökömet és a ház felé kezdett húzni. Erős volt, de nem erősebb az akaraterőmnél. Megtorpantam és az arcára meredtem.

- Egy falat sem menne most le a torkomon. Mi van, ha valami történt vele? Ha bajba került, vagy ki tudja? Te hogy vagy képes ilyen gondolatok mellett leülni és eszegetni a vacsorádat? – vontam kérdőre.

- Én is pont annyira aggódom, mint te. De enned akkor is muszáj.

- Valóban aggódsz? Hát egyáltalán nem látszik meg rajtad. Megyek és megkeresem.

- Tudod, hogy hívott volna, ha valami gond lenne. Erős nő, nem kell annyira félteni.

- És mégsem tette. Majd’ tíz órája, hogy semmit nem hallottam felőle. Ez igenis probléma. Legalábbis nekem az, de ahogy elnézem, téged nem nagyon hoz lázba, hogy mi van az anyánkkal.

- Isabella. Már mondtam, hogy…

- Mint már elhatároztam, megyek és megkeresem. Majd hívlak, ha megtaláltam. Már ha az érdekel, előkerülök –e. – Vetettem oda neki gúnyosan fintorogva.

- Vigyázz magadra. Senkivel ne állj szóba, és…

- Jól van! Mi vagy te? Az apám?! – de amint ez a fejéhez vágtam, már kívántam is vissza. Láttam, hogy a mérhetetlen nagy fájdalom kiül a mindig mosolygós arcra és hirtelen már nem is akartam veszekedni vele ezen a butaságon. – Av, én… - nem tudtam, hogyan kérhetnék elnézést tőle. Megfelelő szó nem létezett ebbe a helyzetbe.

- Hagyd, semmi baj. Csak menj és hozd haza anyát! – intett és elfordult. Lassú léptekkel indult el a ház felé és nagy késztetést éreztem rá, hogy utána menjek megvigasztalni, de leküzdöttem ezt az érzést, mert tudtam, inkább elküldene. Ezért én is inkább beültem a volán mögé és indítottam.

Edward szemszöge:

            -Te tudtad igaz?! – rontottam neki húgomnak, amikor belépett az ajtón.

- Edward – apám csitító hangja nem feledtette el a dühömet, csak még jobban felkorbácsolta.

- Ti mind tudtátok, igaz?! Csak én nem! Én, aki azt hitte, soha nem láthatom újra! És őszintén megvallva, jobb lett volna, ha úgy történik! Mert szeretem, szerettem és mindig is szeretni fogom, de el nem tudjátok képzelni, milyen érzés, hogy olyasvalamit kapott meg mástól, amit tőlem soha nem kaphatott volna! – magamból kikelve ordibáltam, mindenkinek címezve szavaimat, de nem fordultam el Alice- től. Ő tudta a legjobban, mennyit jelentett nekem Bella és ő tartott ki mellettem mindenben. Maradásra akart beszélni, mert tisztában volt azzal, milyen hatással lesz rám, ha elhagyom azt az egyetlen teremtményt, aki mellett létezni tudtam.

- Jól tudom, azt hiszed, elárultalak. De ez nem így van Edward. Ha igazán szeretted volna, az történik, amit az első pillanattól fogva láttam…

- Nem!! Azt hiszed, hogy viccből hagytam el?! Hogy nekem az jó volt?! Elmenni és évekig csak bolyongani a világban, erőt és bátorságot gyűjtögetve arra, hogy hazajöjjek?! – a testvérek szoktak veszekedni. A barátok, és még a házastársak is. De nálunk, vámpíroknál ez sokkal veszélyesebb játék. Nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy itt és most neki essek apró termetű húgomnak. – Azért mentem el, mert ha én nem vagyok, akkor neki sincs semmi keresnivalója nálatok! Tőletek akartam megóvni, Jasper- től, aki jóformán rávetette magát, mert képtelen volt uralkodni magán!

- Edward, fejezd be! – Carlisle keze megszorította a vállam és éreztem benne azt a fizikai erőt, amire szüksége volt, hogy a helyemen tartson. Lehunytam a szemem, vettem pár mély lélegzetet, amikre nem is volt szükségem. – Gyere. Bemegyünk a kórházba, majd ott elmondom, mit kell csinálnod. – Lassú, óvatos mozdulattal elengedte a vállam, hogy lássa, nem fogok elugrani.

- Higgadj le, és ha visszajöttök, majd megbeszéljük – nyúlt felém Alice, de elrántottam tőle a kezem, nem egy meghökkent sóhajt csalva ki a családom tagjaiból.

- Nem akarok én megbeszélni veled semmit. – Vetettem oda félvállról és kikerülve őt követtem apámat az autójához. Az lett volna csak a csoda, ha hagyja, hogy én vezessek.

            Carlisle lassan hajtott. Legalábbis nekem lassan, mivel minden sebességhatárt betartott. Egyszer-kétszer felém nézett, de semmit nem szólt hozzám. Azt gondolta gyerekes a viselkedésem és nem vagyok képes megérteni, hogy Alice nem tehet róla. Szerintem viszont igenis tehet. Megemlíthette volna, hogy Bella él és nem is olyan messze boldogan nevel két gyereket, akiket tőlem soha nem kaphatott volna meg.

            A belváros előtt néhány mérfölddel akadályba ütköztünk. Néhány rendőr és orvos vitatkoztak valamin. Állattámadáson, ha nem étettem félre a szavakat. Carlisle félre húzódott és kiszállt az autóból.

- Miért nem vagy a kórházban? – sétált oda egy lányhoz, aki sápadtan billegett előre hátra a lábán.

- Kirendeltek, mint kezdő orvost, de azt hiszem, maradok a nővérkedésnél. Nem nekem való ez, Carlisle. Biztathatsz, ahogy csak akarsz, a mai nap után biztos nem lesz se gyomrom, se erőm az orvosláshoz. Olyan szörnyű volt, hogy… arra nincsenek szavak. – Rázta a fejét a fiatal lány és remegő kezével eltakarta az arcát. Zavaros gondolataiból nehéz volt kitalálni, mi történt.

- Akkor azt mondd el, miért hívtak ki. Nyugodj meg, vegyél mély lélegzetet!– apám gyengéden megsimogatta a lány karját.

- Egy turista jelentette, hogy valakit megtámadtak. Az áldozat idős nő volt, olyan ötven, talán hatvan éves. Azt se tudom minek sétált itt egyedül, teljesen védtelenül. Bármi megtámadhatja. – Lesütötte a szemét és a kabátja zsebébe nyúlt. – Tudom, hogy nem lett volna szabad, de ez volt a zsebében. Kicsit összegyűrtem már és a nadrágja zsebe is szűk volt. Neked van címezve – nyújtott át apámnak egy valóban meggyötört borítékot.

- Köszönöm Beth. Amint lehet gyere be és keress meg.

- Carlisle! – kapott a karja után. – Tartozom annyival, hogy elmondjam, szerintem nem állat tette. Olyan más volt.

- Rendben. Köszönöm, még egyszer. Odabent találkozunk! – visszasietett az autóhoz, a kabátja zsebébe rejtette a levelet és beült. – Remélem, a történelem nem ismétli meg önmagát és Beth téved. Mert ha nem, vigyáznunk kell.

- Mintha eddig annyira vigyáztunk volna. Több mint tíz éve éltek ugyanezen a helyen. Vajon feltűnt ez valakinek?

- Miután elmentél, nem sokkal később mi is tovább álltunk. Nem mentünk messzire, de épp elég volt, hogy elfeledjenek minket. A kórházat öt éve építették át egy hatalmas tűz után. Akkor fontoltuk meg, hogy vissza kéne jönni, elvégre itt volt eddig a legbiztonságosabb. Két éve lakunk itt hivatalosan.

- Ez nagyon remek! – mormogtam az orrom alatt. Nem mintha nagyon érdekelt volna az egész. Nekem nem kellett volna visszajönnöm. Csak bajt hozok a  fejemre.

- Remélem megnyugodtál annyira, hogy a kórházban nem esel neki a betegeknek. Amit a húgoddal csináltál az nem volt szép. Megértem, hogy fáj, de bánhatnál kedvesebben is vele, mert ő is nagyon a lelkén hordja Bellát.

- Igen. Ezt rögtön gondoltam. Mindegy. Nem is érdekel. Csak induljunk végre. Szeretnék már csinálni is valamit azon kívül, hogy magamban dühöngök, mint valami félőrült. – Ezzel lezártam a beszélgetést mára. Ha már elvállaltam a munkát, elvégzem normálisan.

Bells szemszöge:

            Soha nem értem még be ilyen gyorsan a városba. Tövig nyomtam a gázpedált, az sem érdekelt, ha megállítanak. Akkor gyalog megyek, de látnom kell mi történt. Az épületben még nem jártam eddig, a recepciót is nehéz volt megtalálnom.

- Sajnálom, már mondtam, hogy még nem érkezett be. – Hajtogatta egyfolytában a nővér és ezzel sikerült az idegeimre mennie.

- Kérem! Csak adjon egy telefonszámot vagy hívja fel, de muszáj most azonnal beszélnem vele. Az a… - és akkor belépett az ajtón, teljes életnagyságban. Az agyamat ellepte a vörös köd, dühös léptekkel vágtam át a folyosón. – Mit mondtál neki?! Mit mondtál, amiért kiszállt az autóból?! – a betegek és az ápolók feje felém fordult, amikor kiabálni kezdtem.

- Neked meg mi bajod van? – nézett rám értetlenül.

- Te voltál! Miattad történt! Mit mondott neked?!!

            Felismerés csillant a szemeiben és rögtön tudtam, érti, amit mondok. Arcáról – hiába volt sápadt – minden élet kifutott és életemben először olyat láttam, amit még soha. Egy erős, magabiztos fiú összerogyott előttem, mint valami rongybaba, fejét a kezébe fektette és zokogni kezdett. Minden dühöm elpárolgott, amint ráeszméltem, mit is látok. Edward apja leült a legközelebbi székre, kezében tartott táskáját a földre ejtette és tenyerével eltakarta fájdalomtól eltorzult, gyönyörű arcát. Soha nem láttam még a testvéremet sem sírni, ők pedig még csak nem is ismerhették annyira anyát, mégis sírnak.

            Félretettem az ellenségeskedést és valahonnan mélyen legbelülről vett közvetlenséggel letérdeltem Edward elé, ráültem a vádlimra és karjaimmal körülfontam a nyakát. Lassan ráeszmélt mi is történt körülötte, fejét a vállamra hajtotta, karjaival a derekamnál fogva húzott magához még közelebb. Ujjaimmal megpróbáltam megnyugtatóan simogatni a tarkóját, de megkésve engem is utolért a gyász, amit édesanyám elvesztése iránt éreztem. Percekig tartottam vissza a könnyeimet, de mikor meghallottam, hogy nem csak ő, hanem Dr. Cullen is hangosan zokog, könnyeim utat találtak és szabadon, számos patakot alkotva, végigcsorogtak az arcomon. Egymás után rohamoztak meg az emlékképek, hogy pontosan ugyan ezt csináltam végig apa elvesztésénél is. Akkor anya borult a karjaimba és több törzsbeli ifjú és idősebb is megsiratta.

- Megint megtörtént. Elveszítettem… pedig még vissza sem kaphattam… igazán. Már soha… soha nem lehet az enyém… - zokogta Edward a nyakamba. Nem értettem, és attól tartok, nem is fogom megérteni. Hosszú percek teltek el, amíg végül az egyikünk összeszedte magát annyira, hogy képes legyen egyenletesen lélegezni, de még miután mindketten megnyugodtunk sem tudtunk felállni a padlóról.

- Mit mondott? – suttogtam, amikor úgy éreztem, meg tudok már szólalni.

- Semmit.

- Miről beszéltetek?

- Semmiről.

- Miért kellett, Neki meghalnia?

- Nem tudom. De neked most… haza kell menned. Itt… nem maradhatsz! – tolt el magától és lassan talpra állt, majd felhúzott engem is. Nem tudtam nem rá figyelni. Tudtam, hogy tudja, de nem mondja el, bármi legyen is az.

- Csak még valamit szeretnék tudni. Semmi mást és a miértje sem érdekel. Ezt azért megteheted értem.

- Mit akarsz kérdezni? – adta be a derekát néhány percnyi hallgatás után. Mély levegőt vettem és próbáltam uralkodni a hangomon, hogy ne remegjen, amikor megszólalok. Igazság szerint azt se tudom, miből következtettem erre, csak úgy beugrott a dolog.

- Nem édesanyád által ismered az enyémet, igaz?

            Lehunyta a szemeit és elengedte a kezemet. Valamiért úgy érezem, nem fogja megválaszolni a kérdésemet. Nem értettem mi olyan nagydolog abban, hogy azt mondja; igaz. Csak egyetlen szó, ami már úgysem ér sokat, tekintve, hogy anya nem tudja igazolni.

- Carlisle? Örülök, hogy itt vagy. Kérnék tőled egy szívességet. Tudom, hogy mindig hozzád fordulok, de ezt most végképp nem vagyok képes egyedül eldönteni. – Egy szőke nő lépett el mellettünk és a széken ülő férfi elé állt.

- Ezúttal miben segíthetek? – nézett fel rá elgyötört arccal.

- Ó, te jóságos! Veled meg mi történt? – ült le mellé rémülten. – Ha nem vagy… ha nem tudod megcsinálni, kérek valaki mástól segítséget.

- Semmi probléma. Minden a legnagyobb rendben. Menjünk, nézzük meg miben kell segítség.

- Biztos, hogy jól leszel?

- Persze. Mehetünk.

- A laborban lenne egy kis munka. Menj csak előre, nekem még össze kell szednem valakit. – Egyszerre álltak fel, de csak Dr. Cullen indult meg arra, amerről a nő is érkezett. – Szervusz, Edward.

- Dorine! – biccentett udvariasan.

- Te is velünk jöhetnél. Ha jól tudom a laborba vagy beosztva mára. Legalább hárman mondunk véleményt és így a többség győz. Öhm. Nem láttál erre egy… - bizonytalanul elhallgatott és a zsebébe nyúlt egy papír cetliért. - … Isabella Kathleen Black nevű fiatal leányzót?

- Én vagyok, Isabella. – Kaptam fel a fejem hirtelen. Mégis mit akarnak tőlem már megint? Megadtam anya minden adatát, mire van még szükség?

- Ez esetben te is velünk jössz. Gyere, erre! – gyengéden megfogta a karom és vezetni kezdett. Át sétáltunk egy sokkal kihaltabb folyosóra, aminek a végében Dr. Cullen állt egy ajtó előtt. – Már voltál bent? – az enyhe szorítás a karomon eltűnt, én pedig megálltam. Miért hozott ide? Miért akarja, hogy én is bemenjek abba a szobába? Hát nem törtem még össze eléggé?

- Nem… ember tette. Ebben tökéletesen biztos vagyok. – Jelentette ki határozottan és levette kezeiről a fehér gumikesztyűket.

- De nem is állat. – Morogta mögöttem egy hang. Összerezzentem egy pillanatra, nem hallottam, hogy végig mögöttem jött volna. Aztán az agyam összerakta a hangok egymásutánját, melyek az ő száját hagyták el.

- Micsoda? – pördültem meg. Edward Cullen olyan képet vágott, mintha csak szellemet látna. Ezek szerint még véletlenül sem nekem szánta a szavakat.

- Nem mondtam semmit. Még mindig sokk alatt vagy?

- Nem. Tudom, hogy mondtál valamit. Kérlek szépen, ne nézz hülyének. Attól, hogy nem vagy hajlandó válaszolni egy kérdésre, nekem még nem megy el rögtön a józaneszem. Mert fogadni mernék, hogy igazam van, és tudd meg, hogy nem hagylak békén, amíg ki nem derítem, mi ez az egész.

- Sok szerencsét hozzá! – húzta cinikus mosolyra a száját.

- Edward. Elég legyen. Menj be és végezd a dolgod, vagy menj haza. Ne csináld azt, amit a húgoddal is! – Dr. Cullen szigorúan nézett a fiára és kinyitotta az ajtót. – Hogy hívnak kedvesem? – nézett rám szelíden.

- Isabella. Ugye odabent Ő van?

- Igen. Nem muszáj bemenned, de fenn tartjuk a lehetőséget, hogy elbúcsúzz tőle. Nos? Szeretnél odamenni hozzá?

- A… azt hiszem, igen. A testvérem helyében is. – bólintottam. Dorine újra megfogta a karomat és gyengéden bevezetett a sötét szobába, aminek a közepén, egy asztalon ott feküdt anya.

Edward szemszöge

            - Nem hiszem el, hogy képes voltál ilyet tenni. Mégis mi történt veled, amiért egyről a kettőre úgy megváltoztál, hogy rád sem lehet ismerni? – Carlisle irodája majdnem olyan volt, mint mielőtt újjá építették. Mahagónia bútorokkal berendezett, hangulatos kis zug, ahová bárkinek jól esne egy pár órára elbújni a világ elől.

- Semmi nem történt, amit te nem tudnál kikövetkeztetni. Bellát majdnem visszakaptam, és most elveszítettem. Teljesen és végérvényesen. Legközelebb akkor láthatom, amikor bemegyek a temetőbe. Mit gondolsz, nekem ez olyan jó dolog?

- Ezt egy szóval sem említettem. Nekem pont annyira fáj, mint neked. Mind szerettük Bellát és a szívünkbe zártuk örökké. De attól, hogy te rosszul választottál, nekünk nem kell bűnhődnünk. Mert a szíved mélyén jól tudod, hogy nem kellett volna elhagynod őt. Ha itt maradtál volna, beteljesedett volna Alice látomása, hogy Bella egy lesz közülünk.

- Már te is kezded? Carlisle, hát nem érted? Boldog volt. Nélkülem boldog volt, veszélyek és minden más nélkül. Gyerekeket kapott és még harminc évet. Én mit adhattam volna neki? Kínokat és vágyódást az emberek vére után. Az jobb lett volna? Azt mondod lányodként szeretted őt. Akkor mondd csak, melyik végzetet szántad volna neki?! – nem szép tőlem, hogy ilyet teszek, de kivettem a kezéből a kórlapokat és a falhoz vágtam őket.

- Kérlek ne adj okot arra, hogy olyat tegyek, amit egy évszázada nem tettem veled! – kérte csendes hangon. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy meg lenne bántva, vagy legalább dühös lenne, amiért így viselkedek. Egyszerűen csak összeszedte a szétszórt papírokat, leült az asztalához és elrakta őket. De a gondolataiban más dolgok jártak, amiket a következő pillanatban meg osztott velem hangosan is. – Ami Bellával történt, nem lehet véletlen. Edward, szerintem vissza kellene mennünk szét nézni. Biztos van valami nyoma. Nem adhatta fel magát önként egy… Az őrültség lenne.

            Carlisle fejében megrohamoztak a képek. Egyik jött a másik után, de egyikre sem tért vissza. Belenyúlt a kabátja zsebébe és előhúzta belőle azt a levelet, amit a fiatal lánytól kapott, a helyszínen. Forgatta az ujjai között, megnézte az elejét és a hátulját, de nem nyitotta ki.

„Attól tartok, a tartalma csak rám tartozik. Nem szokásom ezt tenni, de most jobb szeretném, ha én olvashatnám egyedül. Menj ki addig a laborba és kérj bocsánatot Isabellától… Azt hiszem, ezt megteheted mindkettőnek.”

- Persze. Gondolom, szívesen látnak – húztam el a számat és kivonultam a szobából. Még hallottam, ahogy az első sort olvassa, aztán a hangját felváltotta valaki másé, valaki kedvesebbé.

- Azt hittem, hozzánk is beugrasz, mielőtt hazamennél. De sebaj. Most itt vagyok és megbeszélhetjük a dolgokat. – Tanya állt a folyosó végén, kislányos mosollyal az arcán. Fogalmam sincs, hogy került ide, de ebben a pillanatban ő volt az utolsó, akit látni szerettem volna.

- Mit keresel? Carlisle irodája a folyosó túl végén van.  – El akartam menni mellette, de elállta az utamat és átkarolta a nyakamat. – Tanya, kérlek. Hagyj békén, most az egyszer.

- Mi történt kettőnkkel?

- Miről beszélsz? Soha nem volt olyan, hogy kettőnk. Csak te, meg én voltunk. És ez nem is lesz másképp ezek után sem. A család barátja vagy, de nem az enyém. Most pedig eressz el! – megfogtam a karjait és lehámoztam a nyakamról. Elnyomott egy fintort. – Mint mondtam, Carlisle az irodájában van még.

- Ki mondta, hogy hozzá jöttem?

- Te magad. Tudod, még mindig hallak. – Kocogtattam meg a fejemet és tovább álltam. Harsányan felnevetett és hagyta, hogy elmenjek. – Jobban tennéd, ha nem piszkálnád tovább az idegeimet. Nem vagyok valami fényes hangulatban! – szóltam hátra a vállam felett. Levegőben küldött nekem egy puszit, majd apám irodájához vette az irányt. Ilyen könnyen sem úsztam még meg vele egy találkozót. Nem véletlen, hogy ígéretem ellenére nem látogattam meg Alaszkában.

            Isabella még a laborban volt, amikor megérkeztem. Az asztal mellett ült és Bellát nézte. Nem kéne egyikőjüknek sem itt lennie. Otthon – bárhol legyen is – meleg, családi hangulatba, egymás közt. Nem pedig ebben a hideg sötét szobában. Csendesen a lány mögé léptem és a feje fölött megláttam szerelmem arcát. Hófehér volt és élettelen. Amilyennek soha nem akartam látni, amilyennek soha nem szabadott volna lennie. Nyakig be volt takarva egy kék, kórházi takaróval, hogy ne lássák a sérüléseket. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy lássam apám fejében a képeket, amikor kilépett az ajtón.

- Mit keresel itt? – nézett fel rám Isabella.

- Én csak… nem is tudom. Vagyis tisztában vagyok vele, hogy nem akarsz itt látni, de Isabella…

- Csak Bells.

            Még egy becenév. Habár Charlie is így hívta a lányát. Valahogy nem tudok csodálkozni.

-Nos, akkor Bells. Én csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt. Nem volt valami szép tőlem.

- Semmi gond. Már rég túltettem magam rajta. – Elfordította a fejét, vissza az asztalon fekvő nőre. Még holtan is oly gyönyörű volt, mint a lemenő nap. – Tudod, azt mondta, a fiatalkori szerelem a legcsodásabb. Mindig arról mesélt, milyen elvarázsolt volt, amikor szerelmes lett. Azt bezzeg soha nem mondta el ki volt a szerencsés, de… nem is kellet. Szerette apát, szeretett engem, szerette a bátyámat. Mindenkit szeretett, akit lehetett.

            Ebben nem is kételkedtem. Ha képes volt egy olyat szeretni, mint én, bárki a szívébe férkőzhetett. Nemcsak azért volt gyönyörű, mert a külsője mindenkit elkápráztatott, hanem mert akkora szíve volt.

- Elmesélte, hogy azt, akit szeretett, milyen könnyen elveszített. – Szóval mesélt neki rólam… - Hónapokig nem heverte ki, de végül túllépett rajta és újra talpra állt. Apa állandóan azzal hencegett, hogy lecsapta annak a fiatalembernek a kezéről, de szerintem ez nem így volt igaz. Habár anya igazat adott neki, a lelkem mélyén azt éreztem, nem mondott el mindent, amit tudnom kéne.

- Vannak dolgok, amikre az embernek maga kell, hogy rájöjjön! – sóhajtottam. Mint ahogy arra, mekkora hibát követtem el…

- Nem. Ez más. Apa bevallotta nekünk, hogy van egy családi titok, amit akkor ismerünk meg, amikor eljön az ideje, de most már nincs, ki elmondja. Ő sincs, anya sincs. Csak én és Avon.

- Biztosan rá vagytok bízva valakire.

- Igen. Én a testvéremre. Nem tudom, hogy csinálta anya, de kinevezte a hivatalos gyámom. – feltartott egy köteg papírt. – A doktornő adta ide, mielőtt elment volna. Hát nem remek? Anya megrendezte a saját halálát?

- Állat tette, Bells. Nem tudhatta előre. Vannak, akik… elővigyázatosabbak, és hajlamosak ilyenre.

- Azt mondta, csak bennetek bízhatok. A családodban, senki másban. Miért? Mi az, ami van nektek, de másnak nincs?

- Sajnos erre még én sem jöttem rá. De ezek után többet fogok gondolkodni rajta. Ha rájöttem valamire, szólni fogok. Nem akarsz még haza menni? Későre jár.

- Még nem vagyok képes itt hagyni. Sajnálom.

- Semmi gond. Ma én vagyok itt, szóval, addig maradsz, amíg csak szeretnél. Szólj, ha mész. – zsebre vágtam a kezem és kifelé vettem az irányt. Ekkor egy puha kéz simult a karomra. Automatikusan fordultam meg, azt hittem, valami baj van.

- Nem maradnál még? – könnyek gyűltek a szemébe és nekem megszakadt a szívem. Hiába fagyott mindenem, hirtelen úgy éreztem, valami megüresedett bennem. Isabella visszahúzott a széke mellé. Leült és szabad kezével megfogta az édesanyjáét. A soha nem keletkező könnyek szúrták a szemem. Képtelen voltam elhinni, hogy megint nyakig benne vagyok az egészben. Bells megbízik bennem, mert azt mondták, bízhat. Bella bízott bennem, mert meggyőződött róla, nem vagyok képes bántani senkit. Most mégis ott állok a szakadék szélén a csillagtalan, sötét éjszakában, vakon, és várom, hogy a mélybe zuhanjak. De képtelen vagyok, mert van, aki itt tart a földön, aki újból feléleszti bennem a reményt, hogy van nap és fel fog jönni, ha úgy érzi itt az idő. El fog múlni a sötét, újra látni fogok, ha feljön egy új nap.

2. Fejezet

Hát itt volna a következő fejezetem is. Nagy nehezen, de sikerült kitalálnom mi legyen benne és mi ne. Amit még szükséges elmondanom, hogy vannak benne olyan részek, amelyekre nem árt odafigyelni, mert utalás lesz rá, a továbbiakban.

Illetve még annyit, hogy a szereplőimet megnézhetitek a különálló oldalak egyikében, rögtön a cím alatt.

Jó szórakozást és további jó szünetet kívánok nektek.

2.A múlt emlékei

Edward szemszöge

         Carlisle csak azért volt izgatott, mert a kórházban be tudna állítani, dolgozni. Mivel már kétszer kijártam az orvosit, nem lenne nehézség számomra, hogy besegítsek apának a betegellátásban. Mivel Alice nem volt hajlandó még csak hozzám se szólni, beleegyeztem, elvégre addig sem kell gondolnom arra a lányra, aki még egy rémálomnál is rosszabb hatással van rám. De legbelül csak ő járt a fejemben. Nem tudom honnan vettem azt az ötletet, hogy Bellát látom. Éreztem az illatot, láttam a szemeket, de mégsem lehet Ő az. Teljesen megbolondultam, kétség sem fér hozzá.

            Másnap a túlzott napsütés miatt nem mehettünk sehová, csak olyan helyre, ahol nincsenek kíváncsi szemek. Emmett feldobta, hogy menjünk vadászni, mert ha a hétvégén is ilyen vakító napsütés lesz, sokan mennek kirándulni a környező erdőkbe és félő, valaki az utunkba akad. Rajtam kívül mindenki elment. Én valahogy nem éreztem, hogy szükségem lenne akármilyen vadra. Kimaradok egy – ahogy Emmett nevezi – „jó buliból”, de nem veszítek vele sokat. Addig is csend van, nyugalom, és nem érzek rá késztetést, hogy kiszedjem Alice –ből tegnapi vízióját. Lefoglaltam magam azzal, hogy átrendeztem a szobámat, kidobáltam a leveleket, amelyeket Bella küldött nekem évekkel ezelőtt, hiába. Egyiket sem olvastam végig, nem volt hozzá erőm. Bár tudtam mit tartalmaznak, néhányat mégis félre raktam. Aztán leültem a nappaliban, bekapcsoltam a tévét, majd a mikor meguntam, odavonszoltam magam a zongorához. Pontosan emlékeztem mikor ültem itt utoljára. Aznap, amikor készültem elhagyni Bellát. Amikor véget vetettem a saját életem lényegének. Akkor játszottam utoljára azt a dalt, melyet neki írtam. Felidéztem magam előtt a hangok sorát és ujjaim puhán játszani kezdtek az elefántcsont billentyűzeten.

Percek múlva visszafogott kopogást hallottam az ajtón. Emberi lassúsággal közeledtem az ajtó felé, bár jobbnak láttam nem mutatkozni, valami miatt úgy éreztem ki kell nyitnom.

Kezem lenyomta a kilincset, az ajtó résnyire kinyílt.

- Igen? – néztem ki a verandára. Bár ne tettem volna…

- Hát igaz. Tényleg itt vagy… - szólt csendes, remegő hangon. – Megengeded, hogy bentebb jöjjek?

            Megdermedtem, amikor kezét az enyémre tette és kitárta az ajtót. Hosszú barna hajában fellelhetőek voltak az ősz tincsek, hiába próbálta elrejteni azokat. Farmerba bújtatott lábai, őzbarna pulóver mögé rejtett alakja semmit nem változott. Szemeiben szomorúság csillogott és sötét karikák szegélyezték, szája kiszáradt volt, szép ívű vonásait ráncok keresztezték. Viszont ugyan az volt, aki régen.

- Semmi nem változott. – Nézett körbe. Tekintete bejárta a nappalit és megakadt a zongorán. – Még emlékszem milyen volt az előző. És mit játszottál rajta. Mindenre emlékszem, ami itt történt, évekkel ezelőtt. Mint rajtam is láthatod, sok évvel ezelőtt – a mosolya bánatos volt, egy könnycsepp gördült ki a szeméből, melyet azonnal letörölt. – Mindig is tudtam, hogy egyszer majd ilyen alakban állok előtted. Megöregedve. Úgy nézek ki, mintha a nagyanyád lennék. Emlékszel, amikor ezt mondtam? Hogy ilyen kinézettel már nem fogok kelleni neked? Most javítani akarok. Már akkor nem kellettem neked. Fiatalon, szépen, tele életenergiával.

- Ne mondd ezt Bella… - suttogtam elhaló hangon. Mert pontosan tudtam miről beszél. Nem akartam, hogy azt mondja, amit akkor. Azon szavak egyike sem volt igaz. Mindig is szerettem. Most is szeretem, bárhogy is néz ki.

- Hangosabban, ha kérhetem. Tudod az én fülem már nem a régi. De a szemem ugyan olyan jó. Látom, tudod, miről beszélek. Ahogy azt is, hogy fáj az emléke. De biztos, nem annyira, mint nekem fájt akkor. El sem tudod képzelni mit éreztem, ...

- Hidd el, nehezebb volt elhagynom téged, mint te azt gondolod. Fájt, és még mindig fáj. Mert hazudtam. Nem voltam képes elmondani neked, hogy mennyire szeretlek, hogy mennyit jelentesz nekem.

- ...de megbocsájtok - fejezte be félbeszakított mondatát, mintha semmit sem mondtam volna.

            Döbbenten fogtam meg felém nyúló kezeit. Szólásra nyíló szájáról elterelte figyelmemet az ajtón belépő lány. A lány, akiről azt képzeltem Bella az. Bejött a nappaliba és rám nézett. Nem lepődött meg, csak belebámult a szemeimbe, azokkal a barna szemeivel, melyeket imádtam szerelmemben is.

- Ő a lányom. – Szólt csendesen. Abban a pillanatban, tudtam, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni. – Isabella Kathleen… - vártam, hogy kimondja a családnevet. Azt akartam, hogy fájjon. Hogy tudjam, olyas valamit kapott egy embertől, amit tőlem nem kaphatott volna meg… Gyermeket. - … Black.

- De miért? – kérdeztem alig hallhatóan. Torkomra forrtak a szavak. Hát mégis Jacob nyert. Pedig igyekeztem, hogy magamnak tartsam meg. Bíztam benne, hogy megértő lesz Bella, és nem barátkozik a farkasokkal. De nem tudhatta, hogy mit tesz. Nem mondtam el neki, hogy kik valójában a quileute -ok. Mindvégig titkolóztam előtte, nem is csoda, hogy ilyen könnyen, képes volt túllépni az egészen. – Ilyen könnyű lett volna, miután elmentem? – nem mondtam ki, de nemet akartam hallani. Úgy nem törtem volna még jobba össze.

- Nem, Edward! Félre értesz. Én vártalak téged. Bíztam a lehetetlenben, abban, hogy vissza jössz hozzám. Minden nap, talán még ma is. De Te nem jöttél. Szenvedtem, elhagyott a lélek. Jacob volt az, aki életet lehelt belém. Tudod mindig Ő volt a legjobb barátom. Aztán hónapok múlva ez a barátság átlényegült valami mássá, valami bizalmasabbá. – Lehunyta a szemeit és kezeit kihúzta az enyéim közül, hogy megmutathassa ujján a csillogó aranykarikát. – Beleszerettem és pár hónap múlva megkérte a kezem. Nem sokkal ez után született egy fiam, Avon Anthony Black. És tizenhét évvel ezelőtt megszületett Isabella Kathleen Black.

- Anthony? – kérdeztem értetlenül.

- Ragaszkodtam ehhez a névhez. Hogy soha ne felejtselek el téged. Mert hiába vagyok férjes asszony, tudom, hogy téged jobban szerettelek, hozzád erősebb érzelmek kötöttek, mint Jacob –hoz. De mindezeket nem figyelembe véve, Őt is tiszta szívemből szerettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy valójában én mindig hozzád tartoztam.

- Bella… - remegő ujjait a számra tette és elhallgattatott. Meg akartam ölelni, magamhoz akartam fogni és soha többé el nem engedni őt. De nem engedhettem a csábításnak. Nem csak azért mert, már nem lehetett az enyém, hanem a lánya miatt is. Nem hiszem, hogy bármit is tudna rólam.

- Még nem fejeztem be…

- Anya? – szólalt meg csendesen Bella lánya. Mindketten felé kaptuk a fejünket. – Nem akartam semmit megzavarni, csak a mosdót keresem.

- Öhm. Edward. Elkísérnéd? Én addig, megvárlak itt.

- Rendben. Egy pillanat az egész – bólintottam és előre intettem az emeletre. – Egyenesen előre.

- Köszi.

            Felkísértem a lányt a folyosóra és elindultam balra. Nem mertem ránézni, mert biztos voltam benne, hogy engem figyel. Nem az ő hibája, mindenki így tesz, ha találkozik velünk. Ösztönös vágyódás - emberi gyengeség.

- Honnan ismered anyámat? – érdeklődte, amikor megálltam a mosdóajtó előtt.

- Csak párszor találkoztunk. Jóban van a szüleimmel.

- Aham – bólogatott. Megint azt teszem. Hazudok. Azért, hogy ne kelljen magyarázkodnom. Mindig ez van. Ebben élem a mindennapjaimat.

- Megvárjalak, vagy visszatalálsz?

- Szerintem menni fog egyedül. – Mosolygott rám és becsukta magára az ajtót. Lassú léptekkel tértem vissza a nappaliba Bellához, aki a kanapén ült és egy képet forgatott az ujjai közt.

- Már tegnap eldöntöttem, hogy ide jövök. Alice látta is. – A látomása az erdőben. Alice ezért nem akart beszélni velem. Tudta, hogy nem bírná megállni, ha a szemembe kéne néznie. Ő adta az ötletet Emmett –nek a vadászatról. Azt akarta, hogy ezen egyedül menjek át. – Biztos ő hagyta itt ezt a képet – mutatta meg nekem is. A tizennyolcadik születésnapján készült Belláról, amikor együtt vágtuk fel azt a hatalmas tortát. Fogtam a kezét és vezettem, nehogy megvágja magát. És még aznap, a kés helyett a csomagolópapírral vágta meg az ujját.

- Tudhattam volna…

- Küldtem neked meghívót. Biztos nem kaptad meg, de meg akartalak hívni az esküvőre. Úgy voltam vele, hogy nem érkezett meg, vagy rossz címet adtam meg. Ezen nem rágtam magam. Leveleket is próbáltam küldeni, de egyikre sem jött a válasz. Mikor megszületett Isabella felhagytam az egésszel. Nem láttam értelmét.

- Minden leveled meg van még. Legalábbis a legtöbb. De nem bontottam fel egyiket sem. Csak két hete értem haza. Addig Alaszkában voltam. Ha tudtam volna, itt lettem volna.

- Persze. Gondolom – mosolyodott el bánatosan. – De nem is ezt akartam én mondani. Valójában csak azt szeretném, ha nem ostoroznád magad a múlt miatt. És… Bármilyen nehéz is kimondani, nem akarom, hogy akármilyen kapcsolatba kerülj a lányommal. Nem akarom, hogy ugyanaz legyen a sorsunk. Én tudom, milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretsz. Mert megtörtént velem, duplán is.

- Ezt nem iga…

- Te voltál az első. Az fájt a legjobban. – vágott a szavamba.

- Charlie? – kérdeztem, de csak megrázta a fejét.

- Ő elköltözött, miután hozzámentem… Jacob –hoz – sóhajtott egy mélyet. – Járőrözni volt, amikor átmentem a Clearwater családhoz. Késő este indultam el haza, amikor egy vámpír támadott rám. Jacob megmentett, a saját élete árán. A nomád vámpír megmarta és a farkasokra halálos a vámpír méreg. A gyerekeknek nem mondtam el mi történt, nem akartam rájuk ijeszteni, de még mindig látom magam előtt, amikor erőtlenül rogyott Jake a földre. Nem tudod elképzelni milyen nehéz nélküle. És nem akarom, hogy a lányomnak is meg kelljen ezt tapasztalnia.  Kérlek, értsd ezt meg...

- Av hívott, hogy végzett az ügyeleten. Be kéne menni érte – kocogott le a lépcsőn Isabella, telefonnal a kezében. – Bocsánat. Megint rosszkor szóltam közbe, igaz?

- Semmi gond aranyom. Mindjárt indulhatunk. – Aztán hozzám fordult. És könnyes szemekkel folytatta. – Ígérd meg, hogy kiállsz majd mellette, de nem kevered bele az életedbe. Semmit nem tud rólad és a családodról, és nem is kell, hogy tudjon. Ennyit kérek tőled. Semmi többet.

- Miért mondod ezt? – fogtam meg a kezeit.

- Mert az idő minden sebet begyógyít, de nem enged felejteni. Majd rájössz, hisz neked is olyan jó a memóriád, mint annak, aki megkönyörült rajtam. – Kiszabadította törékeny kezeit, ujjaim gyengéd szorításából, arcon csókolt és követe lányát az ajtóhoz. Hallottam a távolodó autó zaját. Csak álltam a nappali közepén, testem mellé ejtett karokkal és hallgattam a néma csendet, melyet maguk után hagytak. Már nem töltötte be a házat szívük egyenletes dobogása, ahogy vérük émelyítő illata sem. Egyedül maradtam a múlt emlékeiben ragadva, ahogy egyre csak emésztett a fájdalom, belülről, kifelé haladva.

Id. Isabella szemszöge

            Valahol legbelül éreztem, hogy visszavágyom hozzá. Mérföldekre voltunk már a háztól, amikor eszembe jutott, meg kellett volna állnunk a várost jelző táblánál, amit percekkel ezelőtt hagytunk el. Nem bírtam volna elmondani senkinek, hogy miben állapodtunk azon éjszakán a vámpírral, aki megölte a férjemet. Edward biztosan sejti, hogy valami olyanba keveredtem, amiből ne tudok élve kimászni. És ezúttal mennyire igaza lenne. De már késő lesz, mire rájön a rejtett üzenetre az utolsó mondatomban.

- Honnan ismered ezt a fiút? Amikor először megemlítettem, hogy belebotlottam, azt hittem elájulsz, olyan fehér lettél. Most meg úgy viselkedtél, mint aki évek óta ismeri – nem akartam hazudni, és nem tudtam Edward mit mondott neki.

- Az édesanyjával ismerjük egymást. Párszor találkoztunk. Megörültem, amikor kiderült, hogy egy iskolába jártok.

- Ő is ezt mondta – sóhajtott fel. – És honnan tudtad, hogy ma nem lesz iskolába?

- Megérzés volt. Reméltem, hogy otthon találom és nem ment el sehová. Csak a szerencsére voltam bízva. Itt állj meg kérlek – kikötöttem a biztonsági övemet és kinyitottam az ajtót. – Egyenesen Avon –höz menj és onnan haza. A Cullen családban bízhatsz, de senki ismerősben vagy ismeretlenben nem. – szögezte le.

- Na, de miért? Ez az egész nap is olyan furcsa volt. Nem engedtél iskolába, elvittél magaddal ahhoz a fiúhoz, most meg azt mondod, nem bízhatok senkiben. Anya, kezdesz rám ijeszteni. Mi a csuda folyik itt?

- Semmi gond egyetlenem. Minden rendben van. Szeretlek titeket. Siess a bátyádhoz, aztán irány haza. Jók legyetek! – becsuktam az ajtót és hátráltam egy lépést. Ha valaha gyönyörű pillanatban volt részem, hát akkor az az volt, amikor mindkét gyermekemet karjaimba zárhattam. Remegő kézzel intettem utána, amikor elindult.

- Látom, betartottad a szavad. Itt vagy, a megállapodott időben. Szép tíz év telt el mióta utoljára láttalak. Kicsit meglátszik rajtad az idő múlása. – A fagyos hangra összerezzentem. Isabella autója még csak most kanyarodott be a sarkon, ahol az első ház épült. Már nem láthatott engem.

- Te viszont egy cseppet sem változtál. Pontosan úgy nézel ki, mint azon az éjszakán. – néztem a vörös szemekbe. Nem félem a halált, soha nem is féltem. Most is, életem utolsó perceiben belenéztem, egyenesen a szemeibe, melyekkel éhesen tekintett le rám. – Megígértem, hogy itt leszek, feltéve, hogy te is betartod az ígéreted. Miután én nem leszek, békén hagyod a családomat.

- Ó! Te azt már nem tudhatod, mit csinálok, miután beleharaptam a kecses nyakadba. Már nem tehetsz felelőssé engem – vigyorodott el szélesen, kimutatva pengeéles fogait. De még mindig nem rettentem vissza, mert volt még egy aduászom.

- Tudom. Épp ezért kerestem fel egy közeli klánt.

- Nem. Azt nem mered.

- Figyelmeztettem a Cullen családot, hogy valakinek vigyáznia kell a gyerekeimre. Tudod éltem elég időt a vámpírok között ahhoz, hogy tudjam, soha nem lehetek elég felkészült. De most minden óvintézkedést megtettem, annak érdekében, hogy megvédjem a családom többi részét.

- Az ő eszükön nehéz lesz ugyan túljárnom, de ne aggódj, megoldom. Akkor is kiirtom a családodat, ha a végére belehalok. Az emberek nem szerezhetnek tudomást rólunk.

- Ők nem tudnak semmit. Azt mondtam nekik, hogy meglőtték az erdőbe és későn értünk oda. Nem tudják, hogy egy ilyen ölte meg őt – mutattam rá. – Azt sem tudják, hogy léteznek vámpírok.

- Nem gond. Nem is fogják tudni – hajolt közelebb hozzám. – Ez az illat… Mámorító.– érintette ajkát a nyakam tövéhez.

            Edward jutott eszembe. Hogy mindig ezt mondta ő is.

És Jacob. Hogy mennyire különleges vagyok, ahogy a gyerekeim is.

            Az egész, csak egy percig fájt, nem tovább. Már jártam nagyon közel a halálhoz, kétszer is. Amikor Edward elhagyott, és amikor ehhez hasonlóan, James megharapott. Lángok nyaldosták a testem, forrt a vérem, de belenyugodtam, mert azokért tettem, akiket szerettem. Mindent megtettem, hogy biztonságban legyenek. Nyugodt szívvel fogadtam hát el a megváltó halál közeledtét. Felidéztem magam előtt életem két nagy szerelmét és mosolyogva léptem át az öntudatlanság küszöbét.