Kedves olvasóim!

Sajnálom, hogy az utóbbi hosszú időben nem tettem közzé újabb megjegyzést, de igyekszem összeszedni magam a továbbiakban.
Ez alkalommal blogajánlást szeretnék tenni! Privát úton keresett fel egy fiatal blogíró, aki most indította meg első saját oldalát. Nekem tetszik a történet vázlata és az első fejezetek sem utolsóak, melyeket már volt alkalmam az alábbi címen olvasni.
http://www.suntrilogy.blogspot.hu/
Sok-sok szeretettel ajánlom nektek.
További kellemes ünnepeket és eredményekben gazdag, boldog újévet kívánok mindenkinek!

Üdvözlettel
Rosmine

NS - Another one 2. Fejezet

2. Összekavarodva

Bells szemszöge

         Teltek, múltak a napok, és egyre több időt töltöttem a Cullen házban. Nem csak azért, mert Alice kétnaponta hívott át valami apróság miatt, hanem legfőképp azért, mert Edward is minden alkalommal ott volt. Annyira szerettem volna vakon bízni benne, hogy az már fizikailag fájdalmat okozott, mert az agyam leghátsó szegletében egy hangocska mindig visszarántott mellőle.

         A legkülönösebb az egészben, hogy akarva-akaratlanul is sokat változtam, és ezt a változást nem csak más, én is észrevettem magamon, ami eddig nem fordult még elő. És nem csak a viselkedésem vett egy nagy kanyart, annál sokkal szembetűnőbb dolgok is történtek velem – mint például a szemem színe. Embry a hétvégén tett egy megjegyzést, hogy mennyire magam vagyok mostanában, azaz sokkal emberibben viselkedek, és egyre inkább úgy is nézek ki. Erre Alice is rávilágított, amikor közölte, a szemem színe barna és nem arany, amilyennek lennie kellene. A reflexeimmel semmi baj nem volt, az talán még javult is, azonban az életmódomban beállt változásról inkább senkinek nem szóltam, nehogy zavarodottnak tituláljanak a végén. Azt hittem, el tudom titkolni, de egy hét elteltével már kénytelen-kelletlen beavattam pöttöm barátnőmet, mikor is nyíltan rákérdezett a dologra.

- Nincs kedved velünk jönni a hétvégén vadászni? Mind elmegyünk, jó buli lesz.

         Alice a gardróbjában pakolászott, onnan beszélt hozzám, aki az ágyon ülve lapozgatott egy magazint.

- Kösz, inkább nem mennék. – A válaszom célt talált, Alice kidugta fejét az ajtón és gyanúsan méregetett. – Mi a baj?

- Furi vagy – jelentette ki köntörfalazás nélkül. – Valahányszor felajánlom, hogy gyere velünk, mindig nemet mondasz. A farkasokkal jobb vadászni?

- Nem arról van szó, hogy jobb, hanem... Ők a barátaim, velük nőttem fel, ismernek már mindenhogy, tudnak rólam mindent.

- Mi talán nem vagyunk a barátaid? – lépett ki elém, összeráncolt homlokkal. Nem állt jól neki, ha dühös volt rám. – Habár előttük lehet, hogy nem titkolózol annyit, mint előttünk – jegyezte meg sértődötten.

- Nem is titkolózom többet – vontam meg a vállam. És itt rontottam el mindent.

- Ha! Hát mégis titkolózol!

- Alice, kérlek! Semmit nem titkolok előletek, egyszerűen csak nem szerettem volna veletek menni, de ha ennyire félreérted, akkor inkább megyek. – Elérte, amit szeretett volna, beleegyeztem a vadászatba, pedig nagyon nem fűlik hozzá a fogam. Elégedetten táncolt vissza a gardróbba és tovább dudorászott.

         Életem legrosszabb döntését hoztam meg, ebben teljesen biztos voltam, már akkor és ott.

         Korán reggel indultunk, legszívesebben még aludtam volna - újabb furcsaság.

         Alice ezer wattos vigyorral az arcán várt rám, két puszit nyomott az arcomra, aztán elégedetten jelentette be, hogy indulhatunk. Maradtam volna inkább otthon... Végig hátul kullogtam, jóval lemaradva a többiektől, akik látszólag nagyon élvezték az utat, nem úgy, mint én, aki kényszerítve éreztem magam. Hiába adtam bele mindent a futásba, pár perc múlva lassítanom kellett, mert különös módon fáradni kezdtem. Igen, újabb dolog, ami felkerült a listámra, egyenesen a lassúság után. Fogalmam sincs, miért történik mindez velem, és ezzel nem voltam egyedül.

         Véletlenül hallottam meg Carlisle egy gondolatát, amit valószínűleg a fiának szánhatott.

         „Vajon mi lehet a probléma?”

         Edward hirtelen lassítani kezdett és lemaradt velem, hogy megnézzem, mi bajom lehet. Igyekeztem nem venni róla tudomást, megpróbáltam kizárni jelenlétét a gondolataival együtt. Annyira belemerültem az erőlködésbe, hogy észre se vettem, mindenki megállt előttem, és egyenesen Emmett hátának mentem. Ő láthatóan jelét sem adta annak, hogy megérezte volna az ütközést, én viszont hangosan nyögve elterültem a földön.

- Nem esett bajod? – hajolt hozzám Carlisle, hogy felsegítsen.

- Jól vagyok. Csak... elbambultam – talpra álltam és lesöpörtem a nadrágom.

         Ha eddig nem is néztek rám rossz szemmel, ami ezután jött, sokkal inkább megalázó volt. Akárcsak, amikor először láttam ilyet, most is rosszul lettem, mikor Edward elharapta egy szarvas torkát. Sajnos képtelen voltam visszafogni magam, a reggel elfogyasztott müzlimet kipakoltam egy fa tövébe, és szédelegve támaszkodtam kezeimmel a térdeimen. Több se kellett, mindenki körém gyűlt és összezavarodva nézett rám. Úgy éreztem magam, mint egy kiállítási darab, minden vámpír rám meredt.

- Isabella, kedvesem, minden rendben?

- Mondtam, hogy jobb, ha nem jövök – nyögtem fáradtan, a lábaim összecsuklottak alattam. Mielőtt még a földbe csapódtam volna, valaki elkapott és felemelt magához. – Tegyél le! – kértem erőtlenül.

- Hogy is ne! Aztán megint összeesel – hallottam meg a fülem mellett Edward rosszalló hangját. – Haza viszlek, mielőtt valami komolyabb bajod esik.

- Azt hiszem, én is veletek megyek. – Carlisle a másik oldalamon termett és tenyerét a fia vállára tett a fejem mögött. – Megnézem, mi történhetett. Elméletileg nem lehetne beteg.

- Nem is vagyok...

˜ *** ™

         Edward felvitt az apja szobájába, de azonnal ki is ment, kettesben hagyva minket az irodának is beillő helyiségben. Leültem a fal mellett álló kanapéra és kezeimmel a hasamat fogtam, hátha megint beütne valami rosszullét.

- Mióta nem érzed magad jól?

- Jól érzem magam.

- Isabella. Félig vámpír vagy, ami ma történt... A te esetedben sem lehetséges. Mi soha nem betegszünk meg.

- Nem vagyok beteg. Valami nem stimmel mostanában, azt elismerem, de tudnék róla, ha beteg lennék – makacskodtam. Szigorúan nézett vissza rám, tudtam, hogy innen nincs kiút, vagy elmondom neki, vagy magától jön rá. – Ez csak... Na, jó. Észrevettem, hogy az utóbbi időben, talán az elmúlt egy hónapban, nagyon sokat változtam. A szemeim nem voltak mézarany színűek, és ezt szóvá is tették, ezért elmentem vadászni. Akkor vettem észre, hogy lassabb vagyok, és elfáradok. Azután jött csak a legkülönösebb dolog. A vért, képtelen voltam lenyelni undor nélkül, és ha le is nyeltem, azonnal visszaöklendeztem. Embry azt mondta, sokkal emberibben viselkedek, és egyre inkább úgy nézek ki, mint régen. Arról nem is beszélve, hogy a bőröm melegszik és... A múltkor jöttem rá, amikor beleestem a medencétekbe, hogy egy idő után szükségem van a levegőre.

- Azt mondod, egyre emberibb vagy?

- Azt hiszem, igen. Eddig a sérüléseim nagyon gyorsan begyógyultak, de egy hete elvágtam a kezem és még mindig itt a heg – mutattam neki gyűrűsujjam belső oldalát. – Úgy gyógyulok, mint mikor még ember voltam. Lehetséges ez?

- Erre eddig azt válaszoltam volna, hogy nem, de most... Meg kell, hogy valljam, hasonlóval még soha nem volt dolgom, nem tudom, lehetséges –e az ilyesmi. Ha nem bánod, leveszek egy kis vért, és utána nézek, mi történhet veled.

- Rendben.

         Carlisle gyorsan levette a véremet, majd eltűnt egy ajtó mögött - nem voltam benne biztos, akarom –e tudni, mi van az ajtó túloldalán. A magányom nem tartott tovább pár percnél, Edward egy gőzölgő bögrével jött be hozzám.

- Ez majd megnyugtatja a gyomrod – tette hozzá, mikor elvettem tőle a forró teát. Átsétált a szoba másik sarkába és ott ült le egy üres karosszékbe, karjait összefonta mellkasa előtt, úgy nézett rám bátortalanul.

- Kösz – nyögtem ki pár perc múlva. Némán biccentett. Tudtam, hogy nem igazán rám figyel, inkább az apja gondolatait hallgatja. Egy hirtelen ötlettől vezérelve én is megpróbáltam hallgatózni, de semmi. Először azt hittem, Carlisle elzárja előlem a gondolatait, de hamar rájöttem, hogy az nem lehetséges. Edward érdeklődve pislogott rám, amikor türelmetlenül felálltam és felé indultam.

- Mi a baj?

         Feltartottam mutatóujjamat, hogy maradjon csendben, de továbbra sem hallottam felőle semmit. Kizárt, hogy minden ilyen hamar romoljon el bennem. És még annál is kizártabb, hogy pont akkor, amikor tudatosan használni is akarom. Az erdőben még sikerült belehallgatnom Carlisle elméjébe.

- Isabella...

- Nem hallak. Mármint a gondolataidat. Te hallod az enyémet?

- Eddig sem hallottalak, csak amikor te azt megengedted nekem.

- És most? Hallasz?

- Nem – rázta a fejét csalódottan. Csalódottan?

- Nem tetszik neked igaz? Hogy nem hallod, mi zajlik a fejemben – mosolyodtam el kárörvendően. Edward megforgatta a szemeit.

- Már kezdek hozzá szokni, de persze jobb lenne, ha hallanálak. Nem lenne olyan nehéz megértenem téged, amikor a tekinteted bezárul előttem. Jó lenne tudni, mi fut át az agyadon, amikor azt mondom neked, szeretlek.

         Pedig azt nem lenne nehéz kitalálni. Vajon mi juthat eszébe egy lánynak, ha az élete szerelmének hitt férfi azt mondja: „Szeretlek”? Szerintem teljesen egy értelmű a válasz: „Én is szeretlek téged!”

- Azt hiszem, ehhez nem kell a gondolataimban olvasnod.

- De azért jó lenne.

- Gondolom... – sóhajtottam lemondóan.

         Carlisle fél óra múlva előkerült a rejtélyes szobából, arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni, azt hiszem inkább zavartnak látszott. Hozzám lépett és egy újabb ampullát vett elő, amiből tudtam, utánpótlásra lenne szüksége. Hát, amíg van miből, tőlem leveheti a vérem.

- Hihetetlen! – a hófehér ajtó ismét kivágódott, és ezúttal Carlisle arcán is felfedezhettem valami jót. Érdeklődést sugárzott és izgatottságot, egyszóval talált valamit. – Amikor először néztem a véredet, nagyon furcsa dolgot láttam. Az emberi szöveteid szó szerint pusztították a vámpírsejteket. Életemben nem láttam hasonlót, ez a folyamat rendszerint fordítva történik, de nem a te esetedben. A második vérvételkor, szinte alig maradt benned a vámpírméregből. Elképesztő, de visszaváltoztál.

- Micsoda? – tágra nyílt szemekkel néztem fel a doktor elképedt vonásaiba.

- Hiszen az lehetetlen – kontrázott Edward.

- Igen, én is így gondoltam, de van itt még valami. Az sejtek, amikre azt hittem, hogy emberiek, nem igazán azok. Láttam már hasonlót, de még soha nem ilyen közelről. A véred tartalmazza a farkas gént.

- A mit?!

- Örökölhetted apádtól, ahogy a testvéred is. Még nem voltál abban a korban, amikor az első átváltozásra sor kerülhetne, és Irina megharapott, még mielőtt a szervezeted elkezdhette volna a változást. Így egyszerre birtokoltad a vámpírmérget és a farkasok ősi vérvonalának génjeit. Irina mérge nem volt elég ahhoz, hogy teljesen átalakulj, meg kellett volna halnod...

- De az énem azon fele, amelyik birtokában volt annak a génnek, életben tartott? Azt akarod ezzel mondani, hogy végig csak változtam, a szervezetem küzdött a vámpírméreggel minden percben és pont most kerekedett felül rajta? Ugye ez csak egy vicc?

- Bármennyire is furcsa, nem vicc. Hisz te mondtad: egyre emberibb vagy. A szervezeted kiszorította a mérget, teret adva az igazi valódnak. És most, hogy ennek vége, elkezdődik az igazi átváltozásod.

         Megráztam a fejem, felálltam a kanapéról és kimentem a szobából. Lesétáltam a földszintre és kiléptem a teraszra. Hitetlenkedve bámultam fel az égre, majd vissza a magam elé nyújtott karomra, ami olyan volt, mint régen. Színtelen és meglehetősen emberi. A Forkshoz képest napos idő ellenére sem szikrázott fel a bőröm. Egyetlen apró csillanást nem láttam. Végre sikerült hozzászoknom az új életemhez, sikerült megbarátkoznom egy másik világgal, erre kiderül, hogy megint a régi és unalmas életemet kell élnem, legalábbis részben. Nem sokára betekintést nyerhetek a testvérem mindennapjaiba, átélem én is a farkassá válás nehézségeit, és megismerkedek a családi tikokkal, amik elől apa egész életében óvott minket.

- Jól érzed magad? – hallottam a hátam mögött felcsendülő lágy, dallamos hangot. Nem akartam megfordulni, nem akartam megosztani vele, mennyire félek, nem akartam, hogy megint ő nyújtson nekem támaszt a legnehezebb pillanatokban, de mégis rá néztem a vállam fölött. – Nekem elmondhatod, ha valami baj van.

- Tudom – húztam el a számat fintorogva. – Épp ezért nem kellene már itt lennem. Mert tudom, hogy ez már soha nem lesz az otthonom. Már akkor nem volt az, amikor Irina elől kellett rejtegetnetek. Anya is elbízta magát, és lám hová jutottunk. Azt hittem, tartozok valahová, hogy végre van egy hely, ahol igenis magam lehetek, nem kell megjátszanom, hogy boldog vagyok, nem kell takargatnom a könnyeimet, de be kell látnom, hiú ábrándokat kergetek nap, mint nap. Soha nem leszek igazán otthon sehol.

- Ez nem igaz – tett felém egy lépést, mire én hátráltam egyet. – Isabella, bolondokat beszélsz. Itt mindig magad lehetsz, itt mindenki olyannak szeret, amilyen vagy. Ezen pedig semmi nem változtathat. Soha. A dolgok most kicsit bonyolódnak, de ide mindig hazajöhetsz, ha úgy érzed, kell valaki, akinek vállára hajthatod a fejed.

         Keserűen elmosolyodtam.

- És ez a valaki gondolom, te volnál.

- Ha épp rám van szükséged, bármikor itt leszek.

- Rád mindig szükségem van – vallottam be remegő hangon. Edward szemei megcsillantak, végre kimondtam, amire vágyott. – De ezután már semmi nem lehet a régi.

- Csak ha te nem akarod, hogy az legyen – kinyújtotta értem a karját. – Gyere ide!

         Megráztam a fejem és elfordultam a hívogató arany szempártól. Nem maradhatok vele, ha igaz, amit Carlisle a véremből állapított meg, ha bennem is él egy farkas, ami csak arra vár, hogy kitörhessen.

- Mennem kell.

New Sun - Another one

Hát akkor, elkezdem feltenni a következő részt, kezdve ezzel a fejezettel. Remélem mindenkit megnyugtatnak a fejlemények. ;)

1. Reménnyel kínálva

Bells szemszöge

         Minden nap jött egy-egy hívás a Cullen házból és én odaadóan mindre válaszoltam is. Alice hetente egyszer elrángatott magával egy bevásárló körútra, és rendszeresen haza is kísért, hogy találkozzon az én egyetlen kis háziállatkámmal, Nalaval, aki már hozzászokott a vámpírok közelségéhez, mi több, kereste is azt az én személyemben.

         Az Irina veszély már a feledésbe merült, fogalmam sincs, mikor hallottam utoljára a nevét, vagy mikor említettek róla valami új információt. Reménykedem benne, hogy többé nem látom viszont és nem kell felrónom neki, hogy miatta örökéletre lettem kárhoztatva – csak mert azt nem biztos, hogy finoman csinálnám.

         Egyelőre élem a megszokott életemet – már amennyire azt megszokottnak lehet nevezni -, és próbálok egyensúlyt teremteni az emberi és kevésbé emberi életem között – több-kevesebb sikerrel.

         Az Edward problémán napi rendszerességgel rágódom, és valahányszor valami új ötletem támad vele kapcsolatban, előveszek egy jegyzettömböt és egy ”Eszedbe se jusson többé!!” bejegyzés alá felírom – elvégre nem azért nem találkozok vele, mert olyan nagy terveim vannak, hanem azért, mert fogalmam sincs, mennyire bízhatok meg benne most, hogy minden kis titok feltárult előttem. Alice szerint, megbánta, amit tett, de továbbra is tartja magát korábbi elvéhez, miszerint, nekem jobb nélküle. Csakhogy, ezt nekem kellene eldöntenem, nekem kellene beszélnem Edwarddal, de túl gyáva vagyok ahhoz, hogy kettesben maradjak vele. A bizalom érték, nem terem meg magától, csak úgy kérésre, ki kell érdemelni, amihez viszont találkoznom és új kapcsolatot felépítenem kéne vele. Igazság szerint, csak félek, hogyha újra beleélem magam, legközelebb összetörök. És az örökkévalóság nagyon hosszú idő egyedül.

~***~

         - Jó reggelt a kisasszonynak! – köszönt Avon az asztalánál ülve. Meglepetten fordultam felé, azt hittem délig nem látom. A gőzölgő kávéscsésze a kezében azonban mindent megmagyarázott. A kiadós alvás helyett, folyékony energiával próbálja magát életben tartani.

- Miért nem pihentél le, mikor hazajöttél?

- Megpróbáltam. Viszont a macskád nem hagyott aludni. Úgy döntött, most én leszek a játszópajtása és tudod, fülsiketítő vinnyogás közben nem lehet aludni, bármennyire vagy fáradt.

- Hmm. Szerintem csak a zsebedből kilógó kulcscsomó érdekelte – mutattam mosolyogva a földre esett fényes kulcsokra, amikkel most a szóban forgó Nala szórakozott. – Tudom, mert velem is elő szokott fordulni. Ha odaadtad volna neki, békén hagyott volna.

- Legközelebb hamarabb szólj! – kérte elnyomva egy ásítást. Visszafogottan nevettem rajta, és benéztem a hűtőbe valami reggeli után.

- Nem kérdezetd. Egyébként meg, menj nyugodtan aludni, majd addig csendben elfoglalom magam. Talán felhívom Alicet, hogy ma rá érek csajos napot tartani.

- Azt meg minek?

- Hát, hogy kikapcsolódhassak. Tudod: körömfestés, frizurák, meg minden más szépségápolós cucc. Fogalmam sincs, mire számítsak, de a múltkor nemet mondtam és megígértem neki, hogy bepótoljuk. Mit szólsz?

- Ugye viszed magaddal a macskádat? – nézett le maga mellé, a földön összegömbölyödött kisállatra.

- Hagyom, hadd aludjon, ígérem, nem fog zavarni téged – felemeltem magamhoz a fekete szépséget és bevittem a régi dolgozószobába. Bezártam rá az ajtót, majd leültem az asztalhoz és elkezdtem bekanalazni az elkészített müzlimet. Avon éhesen pislogott a tányéromra – inkább éhen halt volna, mintsem csináljon magának egyszer is valami ennivalót. – Kérsz? – toltam felé a tányért. Vigyorogva elvette a kanalamat és szó nélkül befalta a reggelim maradékát. Szemforgatva nyúltam hátra egy almáért, hogy legalább az én hasamban is legyen valami, ha már a estvérem jól lakott.

- Tele hassal jobban megy az alvás – állt fel elégedetten simítva végig lapos hasán, majd az én arcomon is. – Jó szórakozááást – kívánta, elhúzva a szót egy ásítással és elindult az emeletre, hogy ledőlhessen aludni.

         Én pedig kevesebb, mint fél óra múlva már a Cullen ház előtt álltam félre és parkoltam le. Alice azt mondta, hamarosan hazaérnek a váratlanul beiktatott vadászatból, de ha úgy jobban érzem, engedjem be magam a cserépbe rejtett kulccsal. Minő meglepetés! A vámpírok sem bírnak ellenállni egy ilyen fajta hagyománynak. Az igazat megvallva, reméltem, hogy hamarabb érnek ide, mint én, mert kicsit ellenemre volt egyedül lennem egy ekkora házban, de van valami, ami mégis kiszállásra késztetett az autóból. Felsétáltam a lépcsőn, kiemeltem a kulcsot a virágcserépből, és kinyitottam az ajtót magamnak. Az első dolog, ami eszembe jutott, hogy mennyi emlék fűz ebbe a palotába. Bentebb tessékeltem magam a nappaliba, leültem az egyik piros, puha díványra és kényelmesen hátradőltem.

         Akaratlanul villant a szemeim elé a kép, amikor a bátyám nyakába ugrottam, és zokogva köszöntem meg, hogy van nekem és szeret, azok után, amin keresztül kellett mennem az életben maradásért. Amire nem akartam visszaemlékezni, az az előtte való napon eltöltött szenvedélyes, szerelmes percek Edwarddal, és amit utána, a medencénél műveltünk.

         Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel és mentem hátra a teraszra, kinyitottam az üvegajtót és a medence széléhez sétáltam. Megfordultam, és az üvegfalra néztem, egyenesen a képmásom szemeibe. Magam mellé képzeltem Edwardot, szinte láttam magam előtt, ahogy a nyakába ugrok, lábaimat a csípője köré csavarom és Emmett idegesítése érdekében szenvedélyesen csókolni kezdem. Utáltam azokra a napokra gondolni, mégis mindig megtettem, amikor csak lehetőségem volt rá. Jól esett érezni azt a kellemes-kellemetlen fájdalmat a mellkasomban, ami emlékeztet, milyen érzés is a szerelem.

         Öntudatlanul hátráltam egy lépést, de mire felfogtam, mit csinálok, már késő volt. A hideg csípte a bőrömet, éles fogaival a bőrömbe mart, miközben a víz hatalmas tömege összezárult a fejem felett. A pillanatnyi sokk megbénította a testem, képtelen voltam a felszínre lökni magam, egyszerűen elmerültem, mint egy darab kavics. Ami az egészben a legfurább volt, az csak utána következett. Valaki megragadta a karomat és kihúzott a kemény betonteraszra – ami mellesleg sokkal melegebb volt, mint a medence vize. Köhögve, prüszkölve ültem fel és köptem ki a tüdőmbe áramlott klóros, undorító ízű vizet, kezeimmel megdörzsöltem a szemem és végigtapogattam az arcom, hogy minden a helyén van –e, majd hálámat nem leplezve, felnéztem megmentőm arcába.

         Edward rémülten bámult vissza rám, szótlanul, mintha csak szellemet látna, ugyanígy fordítva.

- Te meg... Hogyan?

- Hallottam, hogy valaki bejött és láttam, hogy kijöttél hátra.

- De hiszen, vadászni van mindenki. – Mindenáron meg akartam magyarázni, hogy ő nem lehet itt. Lehet, hogy még mindig a víz alatt lebegek és a képzeletem játszik velem? – Alice azt mondta, még nem értek haza.

- Nem mentem velük. Nincs szükségem még rá – magyarázta. Igen, nincs valami jó képzelőerőm. – Jól érzed magad?

- Megfulladtam. Ugye megfulladtam?

- Miről beszélsz? – hosszú ujjaival összeborzolta vizes, bronzvörös tincseit, másik kezét behajlított térdére tette. – Nincs szükséged levegőre, nem tudsz megfulladni. De legközelebb figyelj jobban, hová lépsz!

         Rendben, szóval élek és Edward húzott ki a partra, most pedig baráti csevegést folytatok vele, miután arról fantáziálgattam, hogy milyen volna őt újra elsöprő szenvedéllyel csókolni.

- Mióta figyeltél?

- Mióta leültél a kanapéra. Nem tudtam eldönteni, miért jöttél. – Jobban mondva, reméltem, hogy hozzám jöttél. Utóbbi gondolatait csak véletlenül vettem át tőle, már hozzászoktam, hogy Avont könnyen ki tudom zárni és nem kell a képességeim miatt aggódnom. – De gondolom, Alice tud az érkezésedről, ha felhívtad.

- Igen. Arról volt szó, hogy egy lányos napot tartunk, mivel a múltkorit lemondtam. Akkor még nem volt erőm kimozdulni otthonról. – Nem mintha most több erőm lett volna hozzá. Miután egy kínos telefonbeszélgetésben elmondta, mit érez irántam, képtelen voltam szembenézni vele. Egy hónap elteltével is azok a szavak jutnak eszembe, szóról szóra, ahogy tőle hallottam.

Már az én világomba tartozol... - Nem akarom, hogy miattam sírj... - a valóság, Isabella... - amit irántad érzek... - Mert szeretlek...

- Nincs kedved beszélgetni? – kérdezte félrenézve. – Amíg a többiek nem érnek haza, van egy kis időnk, és lenne mit megvitatni.

- Nem vitatkozom veled semmin, már megmondtam. Csak időre van szükségem, és arra, hogy megismerjelek olyannak, amilyen valójában vagy. Tudom, hogy az elmúlt hónapban nem találkoztál velem, de meg kell értened valamit. A valóságban nem megy minden olyan egyszerűen, mint szeretnénk.

- Akkor udvarolnom kell? Mert abban jó vagyok – mosolyodott el kisfiúsan.

- Ha beszélni akarsz, beszélj komolyan.

- Rendben. Gondolom, vannak kikötésed, hogy mit szabad és mit nem. Hogy mit tehetek és mit nem. Biztos vagyok abban is, hogy újra meg kell szereznem a bizalmad, amit elveszítettem. És arról se feledkezzünk meg, hogy bocsánatot kell kérnem, azért, amit Bella naplójába írtam.

- Mióta gondolkozol már ezen?

- Azóta, hogy felhívattalak a húgommal.

- A bizalmamat valóban újra kell építened, és nem bocsánattal, hanem magyarázattal tartozok. A kikötésem pedig csak pár dolog, azok közül is a legfontosabb: Nincs több titok.

- Nincs több titok. Ez ésszerűen hangzik.

- És amíg meg nem ismerlek, csak barátok lehetünk. Semmi több, két barátnál. Szerintem ez is ésszerű.

- Határozottan – sóhajtotta elhúzott szájjal. Tudtam, mi bántja a legjobban mindközül, még ha egyikünk sem utalt rá egy szóval sem. Valahogy meg kellett nyugtatnom efelől is.

- Köztem és Embry között nem lehet semmi több a barátságnál. Lehet, hogy ő más miatt van velem, mint én vele, de annyira szeretem, hogy nem vagyok képes szerelmet érezni iránta. Már-már olyan nekem, mint egy másik testvér. Gondoltam jobb, ha tudod, nem ez az, amire elsőnek gondolnál. Tőled csak annyit kérek, légy velem mindig őszinte.

         Nem válaszolt. Nézte a medence vizének óvatos fodrozódását, majd percek múlva felsóhajtott és a ház felé nézett.

- Megjöttek a többiek – azzal felállt, és otthagyott a teraszon ülve, teljesen elázva és válaszra várva. Biztos voltam benne, hogy erre egy ideig nem kapok feleletet, de bíztam benne, megérti, miért nem ájulok karjaiba szívmelengető vallomása és reménnyel kecsegtető beszélgetésünk után. Először meg kell bizonyosodnom róla, ezúttal tényleg más lesz, mint először, és nem gondol rá, talán jobban tenné, ha mégis elhagyna.

Díjak!

Nagyon szépen köszönöm a figyelmességet Alice -nek, hogy megtisztelt ezekkel a díjakkal! :)

Szabályok:
1. Ha megkaptad a díjat, készíts róla egy bejegyzést és tedd ki a fent látható képet!
2. Őszintén kell válaszolnod a kérdésekre!
3. Összesen 5 személynek kell tovább adnod.
4. Ezt egytől-egyig át kell másolnod a lapodra, kivéve a válaszokat!
5. A díjat visszafelé nem lehet adni! (Annak nem adhatod, akitől kaptad, viszont többször is kaphatsz ilyen díjat!)

 Kérdések: 
1. Mi a keresztneved, hogyan becéznek?
 Gréta. Általában Gretó...

2. Melyik dalon tudsz igazán sírni?
 Egyenlőre nem találtam még olyat

3. Félsz a sötétben?
 Az attól függ, hogy mit nézek meg este...

4. Szerelmes vagy valakibe?
 Ez maradjon az én titkom ;)

5. Mi volt az eddigi legcikibb dolog, ami életedben történt veled?
 Aki ott volt velem, az tudja jól, a részleteket senkinek nem árulom el

6. Gondolatban öltél már meg valakit?
 Napi rendszerességgel teszem meg

7. Szerinted a péntek 13.-a szerencsét vagy szerencsétlenséget jelent?
 Határozottan szerencsétlenséget

8. Van olyan dolog, amit még a szüleidnek sem árultál el?
 Kizárt, hogy ne lenne olyan ember, mindenkinek vannak titkai, még a szülei előtt is

9. Hallgatsz olyan zenét, amit mások előtt cikinek érzel?
 Nem igazán

10. Kiskorodban sírtál, ha szurit kaptál?
 Nem emlékszem rájuk

11. Mit tennél, ha hirtelen híres lennél?
 Fogalmam sincs, annak előbb meg kell történnie :)

12. Szoktál álmodozni?
 Mindig

13. Járnál Chace Crawford-dal?
 Nincs a színész ellen kifogásom, de azt hiszem, inkább kihagynám ezt a lehetőséget, nála vannak sokkal jobbak is ;)))

14. Hány gyereket szeretnél? Fiú/ lány neveik?
 Jelen álláspont szerint egyet sem...

15. Adni vagy kapni jobb?
 Adni jobban esik, a meglepetéseket nem mindig lehet hirtelen kezelni

16. Titkom:
 Nem véletlenül az ;P

17. Bakancslista:
 Együtt tölteni a nyarat a legjobbakkal, beutazni az álomszép helyeket és egyéb általános eltervezett, vagy kívánt szempont...

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot!

2. Válaszolj 11 kérdésre!

3. Írj 11 kérdést!

4. Küldd tovább 11 blognak!

Kérdések:

1.Miért kezdtél el írni?

Mert rájöttem, hogy ezzel nem csak az időt ütöm el, hanem teljesen ki tudom kapcsolni magam, egyszerűen megszüntetem magam körül a világot. 

2.Ki vagy mi inspirál?

 Nagyon sok dolog, de főként az újonnan felfedezett magyar írónők és megjelent könyveik...

3.Kedvenc dal?

Evanescence-Bring me to life

4.Legtöbbször olvasott könyv?

 Claudia Gray - Evernight

5. A film, amin mindig elbőgöd magad?

Húú... Hát abból nagyon sok van, inkább nem sorolnám fel őket :)

 

6. Kedvenc idézet?

"Legyen hosszú élete ellenségeidnek, hogy láthassák, hogyan éred el sikereidet, mert az sokkal fájdalmasabb, mintha megölnéd őket!"

 

7. Miből van?

Ne tudom én sem, ezt nekem is mondták egyszer

 

8.A legőrültebb, amit elkövettél?

Engedtem, hogy a legjobb barátnőim betemessenek a homok alá, és mássá formáljanak a strand kellős közepén :))

 

9. Mi a legjobb tulajdonságod?

Mások azt mondanák, hogy segítőkész vagyok és mindig mosolygok, de szerintem ebből csak az egyik igaz

10. Mi a legbosszantóbb tulajdonságod? 

Hogy imádok mindenbe belekötni, ami nem tetszik úgy, ahogy van

11. Ha egy valamit kívánhatnál, mi lenne az?

 Csak azért nem írom ide le, mert inkább nem kiabálnám el magam ;)

22. Fejezet

Hát itt a várva várt fejezet azzal a bizonyos válasszal a naplóban, ami minden baj és fájdalom okozója. Illetve elérkezettnek látom az időt, hogy bejelentsem, a New Sun c. történetemnek már csak egyetlen fejezete következik ezután - majd ha úgy látom jónak, elkezdem felpakolgatni a megkezdett második részét is... :)

Jó olvasást mindenkinek

Rosmine

22. Nincs kegyelem

Bells szemszöge

         Kezemben a naplóval befeküdtem az ágyamra és magam mellé húztam Nalat. Anya soha nem említette, honnan szerezték a macskát, de igazából nem is kérdeztem. Valamikor még kíváncsi lettem volna, hogy mi történt a születésem előtt, milyen volt anyának, amikor még nem apa volt a mindene, de most, hogy kezemben az összes válasz, valahogy nem érzek igazságot a dologban. Miért nem mondhatja el nekem ő? Miért kell mástól megtudnom az igazat? Miért nincs most itt velem?

- Kopp, kopp – nyitott be a szobámba Embry. Azt ígérte, itt marad velem éjszakára, és holnap sem hagy magamra. Úgy éreztem, ha valaki nem ügyel rám, butaságot teszek.

- Szia – ültem fel, Nala fejét simogatva.

- Nos, még semmit nem tettél, amivel árthatnál magadnak. Ez jó jel – vigyorodott el kisfiúsan. Olyan gyerekesen viselkedett, hogy nem bírtam nem nevetni. Valami miatt, ha velem volt, még mindig gyereknek éreztem magam, aki mindent megtehet, amit csak akar. – Azt honnan szerezted? – mutatott a párnámon hagyott fekete füzetre.

- Csak egy régi csecsebecse, amit el kellene olvasnom ahhoz, hogy választ kapjak néhány kérdésemre, de a szemem előtt összefolynak a betűk, nem tudom megtenni.

- Ez Bella naplója nem?

- De, de igen. Alice adta, hogy jót tegyen velem és megóvjon a csalódástól.

- Akkor nem probléma, felolvashatom neked, ha szeretnéd. Bella csúnyán írt, de nem eléggé – nevetett fel halkan. Még mindig nem értettem, miért tesz úgy mintha semmi nem változott volna meg azzal, hogy elmondta, mit jelentek neki. – Szeretnéd, hogy segítsek, vagy ez nem olyasmi, amit megosztanál velem?

- Még abban sem vagyok biztos, hogy nekem el kell olvasnom – ledobtam az éjjeliszekrényem legalsó fiókjába és elrejtettem a szemem elől. – Mit csinálunk ezután?

- Mi után?

- Hát most, hogy... Hogy itt vagyok négy teljes napig – inkább mégsem hoztam fel a bevésődés témát. Nem akartam elrontani a kedvét, ami látszólag csak egy maszk volt a szomorúság és a bűntudat elrejtése érdekében. – Előttem nem kell megjátszanod magad. Tedd azt, amit szeretnél, mondd ki, mi jár a fejedben – még azelőtt kimondtam, mielőtt végiggondolhattam volna.

- Ne beszélj butaságokat. Semmit nem játszok meg, csak próbálok neked jót tenni. Habár úgy néz ki, nem igazán foglalkoztat, hogy elterelném a gondolataidat, és ez azért elég bosszantó tud lenni, ha engem kérdezel.

- Sajnálom, én csak... egy kicsit máshol járnak a gondolataim.

- Akkor azt ajánlom, hogy olvasd el azokat a feljegyzéseket. Már ha tényleg tudni akarod az igazat.

         Rá sandítottam. Nem úgy nézett ki, mint aki tudja, miket beszél.

- Alice felhívott, igaz?

- Lebuktam. Beszéltem a kiscsajjal. Azt kéri, ne akadj ki, ha Edward megjelenik a ház előtt és térden állva könyörög, hogy hallgasd meg, ugyanis rájött, hogy a napló nálad van és szerinte, mármint a koboldka szerint, nem akarja, hogy tudd, mire készül a jövőben.

- Remek – morogtam, félre rakva a macskámat, és előhalásztam a bőrkötésű füzetecskét. – Itt maradnál velem? Az ablakok zárva, de azért mégis nagyobb biztonságban érezném magam, ha lenne velem valaki, aki képes megvédeni tőle, ha rám törné az ajtót.

- Nem kell a duma. Addig maradok, amíg szeretnéd. – Leült mellém és a kezemben tartott füzetre pillantott. – Akkor lássuk, ki, mire készül a jövőben...

~˜ *** ™~

         - Kedves, Embry! – hangosan olvastam fel minden bejegyzést, amit részben egy-egy személyhez írt. – Jake elmondta, hogy bevésődtél a lányomra, ami egy kicsit meglepett, hisz egyszer, ha láttad őt. De hidd el, nálad jobb embert, ha keresnék, sem találnék neki, kérlek szépen vigyázz rá, és ha eljön az ideje, szeresd, ahogy csak tudod. Neked nem szánok több szót, csak szeretném, ha tudnád, én és Jacob áldásunkat adjuk rátok.

- Ezt azért jó hallani – sóhajtotta álmosan. Én is fáradt voltam már, későre járt, de aludni sem tudtam volna. Még nem kaptam választ a legégetőbb kérdésemre. Mit akar tenni Edward, amitől Alice és Jazz is meg akarnak óvni?

- Menj aludni, ha akarsz – mondtam neki nem először, de makacsul rázta meg fejét, valahányszor megpróbáltam ágyba zavarni. – Miattam akarsz itt maradni, mert azt mondtam, nagyobb biztonságban érzem magam, ha van velem valaki? Mert akkor nyugodtan menj, meg tudom védeni magam.

- Olvass tovább, már nem lehet sok – lapozott tovább és megkereste a következő bejegyzést. – Lássuk, mit üzen az ő Edwardjának.

- Edward, ha ezt olvasod, eljutott hozzád ez a vacak. Szeretném, ha tudnád, tényleg nem akarom, hogy a lányom közelébe menj, nem akarom, hogy olyat tégy vele, amit velem is. Elvetted az életem és soha többé nem adtad vissza. De ami a legfontosabb, tudnod kell, miért tettem. Mert nem tehettem mást, alkut kellett kötnöm, hogy a gyerekeim éljenek. Habár biztos vagyok benne, hogy senkinek nem lesz könnyű, mégis tudtam mi a helyes ebben a helyzetben. Tudom, nem így kellene felfognom, de most végre megmutathatom milyen az élet, ha tudod, olyasmit vesztettél el, ami a tiéd lehetett volna, ha itt maradsz. Nem kellettek nekem gyerekek tőled, csak mellettem maradtál volna. Boldog lennék veled is, de Jake olyat adott, amit te eddig soha. Nem tudom, megadhattad volna-e azt a szeretetet, amit tőle kaptam, és már nem is fogom tudni. De ez így a legjobb mindenkinek. A kislányom és a fiam biztonságban vannak, mert nem csak a rezervátum, de Carlisle és a többiek is vigyáznak rájuk. Kérlek, ne emésztd magad a történtek miatt, ennek így kellett lennie. Sajnálom, ha ezzel fájdalmat okozok neked, de tudod, az igazság néha fáj...

- Az ott mi? – kérdezte Embry a lap aljára bökve. Nem is figyeltem, hogy a szöveg folytatódik, elmerültem a szavakban, az igazság fájó tengerében. – Azt hiszem, meg van, amit kerestél – kivette a kezemből és felállta, mintha szavalna.

- Embry?

- Lehet, hogy tényleg így kellett lennie – kezdte, viccesen utánozva Edward hangját. Csak ezért nem nevettem, mert ez végre az, ami miatt ilyen sokáig ébren maradtam. Figyelmesen hallgattam a felolvasott szöveget. – És lehet, hogy igaz, amit Alice gondol és én még mindig csak miattad vagyok Isabella mellett. Az lesz a legjobb, ha mindennek véget vetek, amint csillapodott a veszély és Bells végre biztonságban haza költözhet.

         Elhallgatott, felnézett a sorok közül és tekintete rám villant. Először azt hittem, csak szünetet tart, de miután visszaadta a füzetet láttam, hogy nincs tovább. Semmi magyarázat, vagy kifejtés. Egyszerűen ki akar dobni, mint egy használt ruhadarabot.

- Azt hiszem, ennyi elég is volt – tettem le az asztalomra anya üzeneteit.

- Jól vagy? – ült le mellém Embry, fél karjával átölelte a vállamat. Megráztam a fejem és szorosan hozzá bújtam, mint kislánykoromban a bátyámhoz. – Sajnálom, hogy elrontottam a napodat. Amiért tönkre tettem az ittléted.

- Te voltál az, aki bearanyozta a megérkezésem, Edward pedig az, aki azt hiszi, csak ő érezhet fájdalmat, én pedig egy szívtelen valami vagyok, amit egyszerűen ott hagyhat az út szélén, gondolnia sem kell rá többet – suttogtam a vállába. Lépteket hallottam a folyosóról, de nem akartam foglalkozni vele. Bárki jött is ide, a szándéka annyit sem ér, hogy most meghallgassam.

- Alszol már? – nyitott be Avon, és amikor meglátta, hogy Embry karjai közt ülök, arca elvörösödött a dühtől. – Azt mondtam...

- Nem tilthatod meg neki, hogy itt legyen – egyenesedtem fel. Avon nem különösen zavartatta magát, bejött, megállt mellettem és maga mögé taszigált, ami persze nekem nem tetszett. – Hagyd őt békén, jó?! Ha valami bajod van azzal, hogy velem van, akkor kérlek, ne habozz nekem elmondani először.

- Miket hordasz össze? – fordult velem szembe, értetlenül ráncolva homlokát.

- Azt, hogy ne üsd az orrod olyasmibe, amiről semmit sem tudsz – megkerültem, felhúztam magamhoz az ártatlan tekintetű fiút és egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsókoltam. Avon hangosan felnyögött mögöttem, mint aki még soha nem látott ilyesmit. Diadalittas vigyorral átöleltem Embry derekát és megfordultam, hogy lássam a bátyám arcát. – Szóval. Hogy is kerülsz haza?

- Kísérő vagyok, még pedig azé, akivel azt hittem, hogy együtt vagy – felelte vádlón, maga mögé intve, a nyitott ajtóban álló vámpírra.

- Ja, hogy ő! Az igazság az, hogy gondoltam még azelőtt lezárom ezt a kapcsolatot, mielőtt még engem hagynak el, kíméletlenül beletiporva a lelki világomba. Vagyis nem. A lelkembe gázoláson már akkor túl voltál, amikor néhány szót lapra vetettél, anyámnak címezve – néztem közönyösen Edward arcába, ami leplezetlen megrökönyödést mutatott. Megvontam a vállam, kezembe vettem anya jegyzeteit és a kezébe nyomtam, mikor elmentem mellette, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetettem volna rá. Nem fogok sírni, mert azzal azt mutatnám, még mindig érzek iránta valamit. Márpedig azután, amit tett, vagyis inkább tenni akart, nem szabad visszasírnom magamhoz, és nem engedhetem, hogy ő újra magának akarjon. Érett nő vagyok, egy vámpír, aki ezentúl nem ismer kegyelmet.