Ehhez a fejezethez nincs semmi hozzászólásom, az majd legyen nektek a komikban.:D
Jó olvasást kívánok! :)
Jó olvasást kívánok! :)
5. Napló
Alice szemszöge
Elképesztő
a hasonlóság anya és lánya között. Még mindig enyhén sokkos állapotban ültem az
ágyam szélén, kezemet az ölembe fektettem és az ujjaimmal babráltam. Miért nem
hittem Edwardnak? Miért néztem bolondnak, amiért annyira felzaklatta az első
nap? Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen mélyen magába száll. Láttam, hogy
utána akar menni, de végül meggondolta magát és visszahúzódott a szobájába.
Annyira szerettem volna tudni, mit érez most, de a sajátommal sem voltam
tisztában. Jazz mögöttem ült és valamit olvasott, amit Carlisle adott neki. Az
ő figyelme legalább le volt kötve addig is.
- Mi történhetett Bellával? – kérdeztem
csendesen. Semmi válasz. Miután percek teltek el és nem szólalt meg, hátra
néztem, hogy szemügyre vegyem, mit csinál még mindig. – Mit olvasol?
- Semmi fontosat – vállat vont, összehajtotta a
papírt és visszacsúsztatta a borítékba.
- Ezt adta Carlisle? – kérdezősködtem tovább
- Mi az, ami Bellának szép emlékek tárhelye,
ahol minden aranyba borul, és nem zavarja nyugalmát élő ember? – kérdezett vissza. Megráztam a fejem, nem értettem,
hogy jön ez most ide.
- Nem tudom. Miért kell?
- Csak beszélgettünk Carlisle- al. Felmerült és
nem tudom mire gondolt. Veled minden rendben van? – megfogta kezeimet és
felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Azt hiszem, ezt te könnyebben megmondhatod.
Valójában, csak összezavarodtam. Olyan kísérteties a hasonlóság. Teljesen úgy
néz ki és úgy mozog, mint az anyja. Még a hangja és az illata is pontosan
egyezik. Lehetséges ez egyáltalán?
- A lánya. Bármi megtörténhet. De én most nem
erre gondoltam. A múltkori látomásod miatt vagy még mindig felzaklatva.
- Nem, nem. Azon már túl vagyok. Most inkább az
a problémám, hogy bármennyire szeretnék segíteni Edwardnak, mindennek az
ellenkezője sül el. Pedig annyira szeretném, ha nem haragudna rám többet –
kétségbeesett sóhajom csupán annyit árult el, hogy nem akarom eléggé ezt a
dolgot.
- Még mindig nem békélt meg a múltkori miatt?
- Nem. És amilyen makacs, nem is fog. Ha bármit
tehetnék érte… De nem engedi.
- Beszélek vele – megsimította az arcomat és
eltűnt. Fölöslegesen beszél a fejével, ha egyszer olyan makacs, hogy nem
hallgat senkire. Én már próbáltam – nem egyszer, nem kétszer -, de még mindig
itt tartok.
Újabb
sóhaj hagyta el a számat. Végignyúltam az ágyon kezemmel a párnán hagyott
boríték után nyúltam. Csak nem lesz olyan nagy baj, ha belekukkantok. Elvégre
családban marad, bármi is legyen. A levél elején ismerős, macskakaparás szerű
írással Carlisle neve állt. Kíváncsivá váltam. Óvatosan kibontottam és
előhúztam belőle egy fehér írólapot. Na, lássuk, mit rejt.
Carlisle!
Ha ez a
kézirat eljutott hozzád, az azt jelenti, hogy vagy téged küldtek ki hozzám,
vagy valaki tiszteletben tartotta az utolsó „kérésemet”. Nem akartam, hogy ez
az egész így végződjön,
de máshogy nem tudtam megvédeni a gyerekeimet. Remélem, megértesz, de nem
tehettem mást. Nem fordulhattam segítségért, mert engem akart. Jobb így, hogy
megkapta. Így ő nem zavar bele az életetekbe, de valaki más igen. Nem mondhatom
le ki az, mert figyel engem. Minden mozdulatomat. De van egy hely, szép
emlékeim tárhelye, ott kezdődött el az egész, hol minden aranyba borul és nem
zavarja nyugalmát élő ember. Ott egy
eldugott zugban, megtalálod szívem legnagyobb fájdalmát.
Kérlek, helyettem is vigyázz a gyerekekre, védd meg őket
attól a szörnyetegtől! És mindenekfelett ne bízz meg abban, akit nem ismersz
olyan rég, hiába barátod.
Szeretlek titeket: Isabella Black (Bella)
Végigfuttattam szemeimet a sorokon, majd visszaugrottam az
elejére. … ott kezdődött el az egész. De
mi az az egész? Sok minden kezdődött el, amikor megismert minket. És Forks- ban
még csak a nap sem süt!
És akkor belém csapott a felismerés.
A rét. Ott kezdődött el igazán a kapcsolat közte és köztünk. A rét, ahol mindig
süt a nap és aranyba borul minden. A hely, ami nincs rajta a térképen és nem
könnyű megtalálni. Amit nem zavar meg élő ember, csak mi, vámpírok. Eldobtam
magamtól mindent, felvettem a cipőmet és csak a levelet magammal ragadva
lerohantam az emeletről. Jasper és Edward a nappaliban beszéltek. Esme a
konyhában pakolászott, de mindannyian utánam jöttek a verandáig. Csakhogy én
ott nem álltam meg. Senki nem követett tovább, magányosan vághattam neki az
erdőnek. Csak az ösvény mellett kell mennem és megtalálom. Bellának is el
kellett találnia valahogy a hegyekbe, és ha neki sikerült, nekem is fog. Vártam
a látomásra, hátha lesz egy kis segítségem, de nem jött. Mi akadályozza?
Lemenőben volt a nap, amikor rátaláltam a kis rétre. És most
jött csak a neheze. Megtalálni, valamit, ami Belláé volt egykoron. A szagok
megváltoztak azóta, a múltkori eső pedig minden emberi nyomot elmosott. Csak
arra hagyatkozhattam, amit tudtam. A múltra. Bella és Edward harminckét éve
voltak itt utoljára. Akkor a tisztás közepén ültek, nem értek semmihez. Csak
Edward, amikor… A szemközti fenyőhöz rohantam és kutatni kezdtem, valami üreget
körülötte, vagy egy rést a törzsén.
A szemem sarkából pillantottam meg. Egy kisalakú, bőrkötésű
füzetecske volt. A lapjai rongyosak voltak a sok víztől, amit felszívott a fa
gyökerei alatt. Nem hittem volna, hogy jó helyen járok vagy bármit is találok
itt. Ha valaki tényleg figyelte, miért nem jött rá erre az apróságra? Vagy azt
akarta ő is, hogy mi találjuk meg hamarabb? Kezembe vettem a fekete füzetet,
gyengéden felpattintottam az elején a csatot és óvatosan kinyitottam. Peregtek
a lapok, de egyiken se volt egy betű sem. Ez valami vicc? Átlapoztam
alaposabban, és össze-vissza találtam benne feljegyzéseket. Bármi is ez, nincs
rendszerezve. Kikerestem és a legelső szöveget kezdtem olvasni.
„ A naplóvezetés nem az
én reszortom. Azt se tudom, hogy kell, még soha nem csináltam, ehhez hasonlót
sem… Na, mindegy, nem ezért vagyok itt. Bárki is vagy, ha ezt a szöveget
olvasod, valószínűleg megtaláltad valahol a levelet, amit nagyon remélem, hogy
neked küldtem (Carlisle Cullen). Akkor most elmondom, mi a szívem legnagyobb
bánata…
Kétszer ismertem meg az igaz
szerelmet, kétszer éltem át a csodáját. Pontosan úgy, ahogy kétszer el is
veszítettem azt. Az első talán még most is él a másik féltől. De a második soha
nem tér vissza már.
EDWARD úgy szeretett, ahogy még senki soha. Lehetséges, hogy
még mindig szeret, csak képtelen bevallani saját magának, amit azért a szívem
mélyén egy kicsit bánok.
JACOB pedig úgy szeretett, ahogy Edward soha. És még most is
szeretne, ha életben lenne. Ugyan egy része tovább él a gyerekekben, ő még
sincs itt teljes testi valójában.
És hogy kit szerettem
jobban? Biztos mindenkiben felmerült már ez a kérdés, és most tisztázom, hogy
téved, aki azt hiszi Edward volt az. Ő mindig mondta, hogy szeret, csakhogy
mondani nem elég. Jake megmutatta. Képes volt még az utolsó pillanatban is a
testével védelmezni engem. Meghalt azért, hogy én és a gyerekek éljünk. Edward
pedig ahelyett, hogy küzdött volna értem, elmenekült, elhagyott és még máig sem
hallottam róla. Talán igazságtalan vagyok, talán nem. De egy dolog biztos.
Igazán boldog, csak Jacob Black mellett lehettem…”
A soha ki nem gördülő könnyek csípték a szemem. Nem hiszem
el, hogy most az ő gondolatait olvasom. Képtelenség, hogy tényleg ezt gondolta
volna. De igaza van. A testvérem többet is adhatott volna neki, annál, amit.
Tudnia kell neki is, hogy nekem volt igazam, hogy mindvégig hiába rejtőzött el
az érzései és a világ elől, hogyha Bella is észrevette a legfontosabb dolgot
róla… Hogy mennyire gyáva volt. Összeszedtem magam annyira, hogy egyben
hazainduljak és magamhoz szorítva a naplót, visszatérjek a valóságba.
Edward a szobájában volt, ahogy reméltem. Mélyeket lélegezve
indultam meg az emeletre, hogy odaadjam neki a naplót. Meg kellett szabadulnom
a gondolataimtól, nem akartam, hogy hamarabb tudjon meg bármit, mint ahogy azt
kell. Befordultam a folyosóra és a szobája felé indultam. Ezúttal senki és
semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megtegyem, ami helyes. Tudnia kell az
igazat és meg kell bocsájtania nekem. Bekopogtam az ajtón és vártam. A
mellkasomra szorított napló, szinte már égette a kezemet, amikor a kilincs lenyomódott
és az ajtó kinyílt.
- Ezúttal
mit nem akarsz mondani nekem? – kérdezte gúnyosan. Felemeltem a fejem és a
szemeibe bámultam. Végül lesütötte azokat és felsóhajtott.
- Gyáva
vagy – vádoltam meg, mire felpattantak pillái és dühösen meredt rám. – És csak
az vígasztal, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
- Ezt
mégis miért mondod? Eléggé a földbe tiportál már, köszönöm nem kell, hogy mellé
ezt hajtogasd!
-
Tévedsz, Edward. Te tetted ez magaddal, te ástad el magad, én csak próbáltalak
újra kiásni. Sajnálom, hogy nem engeded, hogy beléd lássak, vagy segítsek.
Átadom a terepet másnak, hátha sikerül észhez térítenie. Ha rá sem hallgatsz,
menthetetlen a dolog.
- Te meg
mit…
- Ezt
olvasd el! Tanulságos – kezébe adtam a naplót és hátat fordítottam neki.
Láttam, hogy azt fontolgatja, hozzám vágja, de meglátta rajta a csatot, amibe
bele lett tetetve az a gyűrű, amit Bella mindig viselt és az elején a bőrbe
lett karcolva a név, ami még sokáig kísérteni fogja. – Jó szórakozást – szóltam
még vissza a vállam felett, majd beléptem a szobámba és Jasper kezébe adtam a
levelet. Nem kérdezett semmit, csak elvett és lerakta az asztalra. Nem akarja
tudni hol voltam, nem akarja tudni, miért vittem el azt a darab papírt. Mert az
tudja, hogy nem kell kérdeznie, hamarosan úgy is a nyakamba ömlik minden
felelősség és elmondom, amire jutottam a délután folyamán.