19. Fejezet

19. A képesség

Bells szemszöge:

            Meredten néztük egymást, majd mikor már kezdett kissé kínossá válni, elfordítottam a tekintetem és a lila falat kezdtem el bámulni. Lehet, hogy nem épp így kellett volna rávezetnem a dologra, de furdalt a kíváncsiság. Ha emberként nem volt benne részem, szeretném félig emberként megtenni, és semmi különös nem lenne abba, ha vele lennék együtt, hisz – elméletileg – szeretjük egymást.

- Bells, kisebb gondod is nagyobb ennél, szerintem ezt nem így és nem most kéne megvitatnunk – ismerem már annyira, hogy tudjam, mit csinál most. Profin tereli már a témát, de én makacsabb vagyok nála, ezt már bebizonyítottam neki nem egyszer, nem kétszer.

- Szerintem pedig most kéne, ugyanis a halálomon vagyok – böktem ki egyszerűen.

- Mi? Te nem… Miket beszélsz? Nem fogsz meghalni.

- Akkor miért néz rám úgy mindenki, mint egy beteg emberre? A levegőtől is óvtok, mintha a következő percben holtan rogynék össze a nappali kellős közepén. Nem értem, miért buktál ki azon, hogy megkérdeztem, kívánsz –e engem annyira, hogy két vállra fektess – a durva megfogalmazás engem is meglepett, nem csak őt. Értetlenül néztük a másikat, majd ezúttal ő nézett félre. Rápillantott az órára, és amikor visszafordult összeráncolt homlokkal nyitotta szólásra a száját.

- Mondd ki az első dolgot, ami eszedbe jut.

- Micsoda? – megütközve egyenesedtem fel.

- Csak csináld! Gyerünk, mondd ki!

- Fél kilenc van – hadartam el.

- Azt kértem a Te első gondolatodat.

- Az volt! – fakadtam ki a kezeimmel hadonászva. – Visszatérhetnénk arra, hogy kiaknázzuk a képességeimet?! – kezeimet a szám elé kaptam, hogy befoghassam velük a be nem álló számat. Ezek nem az én szavaim voltak, nem is gondolkodtam rajtuk, egyszerűen csak kicsúsztak a számon. Edward közelebb lépett hozzám, megfogta a csuklómat és elhúzta kezeimet az arcomtól.

- Ne akarj beszélni most rendben? Előbb hallgass meg.

            Nem válaszoltam, csak leültem az ágyra, mikor a lábaim remegni kezdtek.

- Apámnak volt egy elmélete, vagyis most már van egy elmélete, miszerint telepata vagy.

- Micsoda? – kérdeztem nem túl udvarias módon. Bocsánatkérően pillantottam rá, elmosolyodott.

- A telepátia… biztosan tudod mi az. Nagyvonalakban, a telepata képes saját gondolatait, akaratát, érzéseit egy másik egyénre átvinni, vagy épp átvenni tőle a sajátját, anélkül, hogy azzal bármilyen érzékszervi kapcsolatot létesítene. És te pont ilyen vagy. A makacsságod, vagy az, hogy mindenkit képes voltál eddig is rávenni arra, amit elsőre nem akart, az ebből ered. Akivel ezt csinálod, az tudatán kívül cselekszik, de úgy könyveli el magában, hogy meggyőzted.

- Szóval… mindenkivel ezt csináltam? – kérdeztem elkeseredetten. Csak ekkor jöttem, rá, mekkora ostobaság volt elhinni, hogy minden, ami most történt velem, nem is valódi. – A családommal, a barátaimmal és… - torkomra forrt a szó. – Istenem…

- Mi a baj? – kérdezte szorosabban húzódva mellém.

- Ha mindenkin használtam ezt az… izét, akkor te… Nem hiszem el, hogy megtörténhetett velem. Ezért volt olyan könnyű, igaz? Mert az akaratom hatása alatt álltál, elfogadtad, hogy mit szeretnék, és kimondtad, amire vágytam. Hallani akartam, hogy azt mondod, szeretsz, és nem hagysz el… soha.

- Bells?

- Te nem szeretsz engem…

- Nem mondj ilyet. Azóta szeretlek, hogy beléd ütköztem a folyosón. Tudom, hogy hihetetlen, de ez az igazság. Elnyomtam, mert megígértem, de miután láttam, hogy nem adod fel küzdelem nélkül, arra gondoltam, nincs élet bűn nélkül.

- Edward, azt akarom, hogy az igazat mondd, és ne megvigasztalni akarj! – olyan mélyen néztem a szemeibe, amennyire csak tudtam. Ha képes vagyok használni az rajta erőmet akaratom ellenére, akkor most tudatosan is fogom. – Csak azt akarom tudni, mit gondolsz most rólam. Mondd ki, mi az első dolog, ami eszedbe jut, ha rám nézel.

- Még soha életemben nem láttam, nálad gyerekesebb tizenhét évest– közölte csevegő hangon. Tátott szájjal hallgattam minden szavát, mik egy-egy szúrással hasítottak át a szívemen. – És az, hogy soha nem leszek már ennél szerelmesebb – mosolyodott el, ujjait összefűzve az enyémekkel. – Nehogy minden szavamat el hidd már! – nevetett fel hangosan. – Bells, mondtam neked, hogy szeretlek, és mint látod, ez akkor is úgy van, ha rám kényszeríted a bevallását. Aznap este is a saját gondolataim ura voltam, azt mondtam, amit én akartam, nem azt, ami te akartál hallani, bármennyire illúzióromboló is a dolog – szorította meg, indulattól remegő kezeimet. –  Egyébként pedig nem mondták a szüleid, hogy ne higgy el mindent, amit mondanak neked?

- Azt hittem, hogy… - elharaptam a mondat végét. Szerintem jobb, ha ezt most nem fejezem be. – Mi lenne, ha visszamennénk a konyhába tájékoztatni a többieket?

- Ha ezt szeretnéd – állt fel, magával húzva engem is.

- Hát… ha te nem, akkor maradhatunk itt is.

- Csak azt ne mondd, hogy ezentúl arra fogod használni a képességed, hogy kicsikard mindenkiből az igazat!

- Nem, igyekszem egyáltalán nem használni – vallottam be. – Ijesztő a tudat, hogy nem lehetek biztos abban, ki cselekszik a saját feje után menve. Viszont szeretnék kérdezni még valamit. Csak egyetlenegyet.

- Egyetlent – mutatta fel mutatóujját mosolyogva.

- Ha vége ennek az egész kavarodásnak és végre elkapjuk Irinát, mi lesz az első dolgod? – szándékosan nem vezettem rá egyenesen a kérdésem lényegére. Beharaptam az alsó ajkam és kíváncsi türelemmel vártam válaszát.

            Vállat vont.

- Nem tudom. Miért kérdezed? Neked talán van valami terved a jövőre nézve?

- Nem. Csak tudni akartam, mi jut először eszedbe. Úgy tűnik semmi érdekes.

- Fejezd ezt be, jó? – kérte kiszélesedő mosollyal. – Nem mondom meg, hogy mi jutott eszembe, és ne is álmodj róla, hogy te kiolvashatod ezt a fejemből, vagy rávehetsz, hogy én mondjam el. Legyen meglepetés – kacsintott rám. Összehúzott szemekkel mértem végig, majd beleegyezően bólintottam. Legyen hát meglepetés, ha úgy tetszik neki. Idővel úgy is kiderül majd, mire készül, vagy épp nem készül, és én leszek az, aki kideríti.

18. Fejezet

18. Hiányzó darabkák

Edward szemszöge

            - Nem mondtad még el neki igaz? – Rosalie vádló tekintete most cseppet sem érdekelt, visszavágni sem volt kedvem. Ültem a szobámban és meredten néztem a távolban egy pontot. – Mondd csak, miért van az, hogy az anyjának azonnal elmondtad, de neki mégsem? Szerinted faképnél hagyna, ha elárulnád neki, hogy neked, sőt, már neki sem lehet gyereke? Bellát sem érdekelte, a lányát sem fogja. Jobban szereted őt, mint bárki mást, nem hallgathatod el tőle az igazat. Halhatatlan, tudnia kell, mivel jár ez.

- Azt hiszed, én ezt nem tudom?! – csattantam fel. – Hogy örökké nem hallgathatom el előle, mert úgy is rá fog jönni idővel?!

- Ha jobban leszel tőle, kiabálj nyugodtan, de ha nem, tedd le a csinos kis feneked az ágyra, és hallgass végig – kérte higgadtan. – Bells szeret téged, és te ugyanúgy, ha nem jobban, viszont szereted. Hamarosan együtt lesztek, és nem érdekel, miben hiszel vagy miben nem, igenis van házasság előtti szex. A lényeg, hogy mint minden nő, ő benne is megszületik a gondolat, hogy anya akar lenni. Akkor pedig késő lesz beavatni ebbe.

- Szeretem őt, Rosalie. Szeretem – ismételgettem. – Bella… Ő más volt. Nem úgy szerettem, mint most a lányát. Bells tényleg minden nekem, ami csak lehetséges, és most, hogy ő is… Örökké velem maradna. Nem akarom, hogy egy apró részletkérdés megváltoztassa ezt.

- Ha szeret, nem ettől fog függeni, hogy együtt maradtok –e. De akkor is el kell mondanod neki. Ha magától jön rá, csak rosszabb lesz neked.

- Miért mondtad el mindezt? – néztem rá fel. Sötétvörös ajka bájos mosolyba szaladt, szemeiben valami furcsa fény csillant. Ez nem lehet!

- Nagyon megkedveltem őt. Szerintem ez elég nagy szó, szóval, hajrá Rómeó! Rakd össze szerelmes Júliádnak azt a bizonyos kirakót.

- Mintha az olyan könnyű lenne.

- Vagy te teszed meg, vagy én. Szabadon dönthetsz – azzal megfordult, kinyitotta az ajtót és távozott, teljes bűntudatot keltve bennem. A legszörnyűbb, hogy legyen bármilyen furcsa, igaza van.

Bells szemszöge

            Nyugtalanul forgolódtam az ágyban, valami nem hagyott aludni. A vámpírság – ha csak félig vagyok is az – hátránya, hogy állandóan jár az agyam és csak nehezen tudok elaludni. Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, becsuktam a szeme és úgy tettem, mintha aludnék. Hűvös kezek simogatták az arcom, gyengéden keltegetve. Most már tuti, hogy nem fogok aludni.

- Csak én vagyok az – ült le az ágy szélére Edward nővére, Rosalie. – Nem akartalak felkelteni, sajnálom.

- Nem aludtam még – ráztam a fejem és megdörzsöltem a szemem. – Csak azt hittem, Edward az – vallottam be az igazat. Rose elmosolyodott és felállt a matracról. – Hová mész?

- Átadom a terepet, annak, akinek beszélnie kell veled – felelt az ágy másik oldalára pillantva. – Hidd el, helyesen döntöttél. Inkább tőled tudja meg, mint tőlem – azzal megpördült tengelye körül és kiment. Hunyorogva fordultam a másik oldalamra, és megpillantottam egy sötét alakot, görnyedten állni mellettem. Fogalmam sem volt, mi ez az egész, de nagyon kíváncsi voltam, mi történt este a medence mellett.

- Minden rendben? – simítottam végig Edward karját.

- Nem – emberi mozdulathoz képest is nagyon lassan ereszkedett le hozzám, a matrac gyengéden hullámzott egyet, amikor felült teljesen és kényelembe helyezte magát. Én azonnal kemény mellkasához bújtam, és vigasztalón átöleltem derekát.

- Mi a baj?

- Valamit el kell mondanom neked – simogatta meg a hajam. – Szeretném, ha nagyon figyelnél rám.

- Persze, mondd csak.

- Bells, nekem… én nem… nekem nem lehet gyerekem – nyögte ki nehezen pár perc múlva. Csendesen cirógattam az oldalát, nem szólva semmit. Újabb hosszú percek teltek el, mire folytatta. – Ez… nagyon bonyolult elmagyarázni, és nagy vonalakban csak annyit, hogy nem véletlenül vagyunk annyian, amennyien.

- Ezt így nem teljesen értem.

- Nekünk nem lehet gyerekünk. – Kedves mosollyal az ajakimon emelkedtem fel hozzá és számat az övére nyomtam, hogy biztosítsam, ez nem változtat azon, mit érzek iránta. – Szóval nem zavar, hogy nem lehetsz anya? – húzódott el tőlem. Értetlenül meredtem a sötétarany szempárba.

- Miről beszélsz? – egyszeriben összeállt a kép. – Te a többes szám alatt…?

- Minden vámpírt és félvámpírt értettem – magyarázta elgyötört arccal, mikor rájött, mit értettem először a szavai alatt. – Ha lehetséges volna, már Esme és Rosalie is szült volna, de nem tehetik meg, mert megragadtunk ebben a testben, és nem vagyunk képesek változni, a magzat nem fejlődhet ki keringés és más emberi feltételek nélkül. Számunkra lehetetlen az utód nemzése. Már a kezdetekkor el akartam mondani, de féltem, hogy azzal csak ellöknélek magamtól. Azt hittem, te is egyszerűen tovább lépsz majd, mint édesanyád, de most, hogy egy vagy közülünk, tudnod, kell, hogy nem lehetsz anya többé.

- Soha? – kérdeztem elfúló hangon.

- Soha – ismételte még halkabban, mint, ahogy én mondtam ki. Megtörten és erőtlenül estem vissza a párnára, kezeim lecsúsztak mellém, és a mai nap utoljára, megengedtem magamnak, hogy elsírjam magam a gyász és a bánat hevében.

˜ *** ™

            Már hetek teltek el az este óta, amikor Edward közölte, nem lehet gyermekem. Azóta képtelen voltam a szemébe nézni. Nem azért, mert haragudtam rá vagy, mert utáltam, amiért nem adhatja meg nekem az anyaságot, ha nem mert a gyász elborította az agyamat. Nem tudtam másra gondolni, csak a pici, apró rúgkapáló lábacskákra, és a vékony hangra, amin szeretett gyermekem gügyögne – ha lehetne. Alice többször is próbált velem beszélni, Rosalie igyekezett elmagyarázni, hogy ő mennyire szeretett volna egy babát, és mennyire gyűlöli azt, ami, de egyik sem hatott meg. Esme elmesélte, hogy elveszítette gyermekét és megpróbált emiatt öngyilkos lenni, - bármennyire utálom is érte magam – de ez sem hatott meg. Carlisle is vigasztalni próbált, nem egyszer, nem kétszer, de azt is elutasítottam. Két hete semmit nem ettem, éheztem – és nem csak emberi értelemben -, mert ha megjelentem a konyhában, mindenki megrohamozott. A folyosóra is csak futólag léptem, amikor esténként fürdeni mentem és nem egyszer találtam ilyenkor az ajtóm előtt Edwardot. Esténként sírva ébredtem az álmaimból - pedig ez nem volt jellemző rám -, nappal a szemeim előtt lebegett egy kislány bájos arca, ahogy angyali hangon megszólít engem: Mama!

            Négy héttel a megsemmisítő hír után az ebédlőben reggeliztem, hogy legalább az emberi éhségemet csillapítsam, amikor az ajtóban megjelent Edward és elgyötört arccal nézte, ahogy eszem. Igyekeztem a legkevesebb figyelmet tulajdonítani neki, de végig az arcomon éreztem pillantását.

- Bells… - szólított meg nagyon halkan. Hiába lett sokkal jobb a halláson, nagyon figyelnem kellet a szavaira. – Én… én csak… Szeretlek, Isabella – olyan hirtelen fordultam felé, hogy levertem az asztalról a vizespoharat. – Bells? – Csak tátogni tudtam, egyetlen hang sem jött ki as számon. – Tudom – mosolyodott el félszegen és közelebb lépett hozzám. – Együtt… együtt talán átvészelhetjük. Ha feltételek nélkül szeretjük egymást, akkor úgy élhetünk, mint a testvéreim.

- Tudom – összeszorult a torkom. Nem akartam sírni, így is elég gyengének tűntem már Edward szemeiben, és én nem ilyen vagyok. Mindig elfojtom az érzéseimet, és ha sírok, azt úgy teszem, hogy senki ne lássa. Percekig farkasszemet néztünk egymással, egyikünk sem mozdult. Én nem akartam, ő pedig nem tudta, mihez kezdjen.

- Bells, mit csinálsz? – kérdezte kicsivel hangosabban, mint ahogy az előbb beszélt hozzám. Értetlenül ráztam meg a fejem. Edward mozdulatlanná dermedve állt előttem, miután felálltam a székemről, csupán a szemei fordultak felém.

- Én nem… Semmit nem csináltam… - ráztam a fejem hevesen. Erőlködve ráncolta a homlokát, visszatartotta lélegzetét, mintha nagyon koncentrálna. – Edward mi történik? – fakadtam mégis sírva, amikor kétségbeesetten felnyögött. – Valaki! Valaki segítsen!!! – kiabáltam ki a konyhából. Abban a pillanatban megjelent mellettem Carlisle és Jasper. – Nem… nem csináltam semmit – mentegetőztem.

- Semmi gond, Isabella. Nyugodj meg! – fogta meg a karom Carlisle és gyors pillantást váltott a másik oldalamon álló fiúval, aki bólintott és a következő percben földöntúli nyugalom szállt meg. – Engedd el magad, minden rendben lesz.

- Igen – hagytam rá, úszva a nyugalomban, majd egy hangos puffanásra felpattantak szemeim, amint a furcsa érzés magamra hagyott. Edward a földön feküdt, a hátán, karjait szétvetve és vámpír létére gyorsan kapkodta a levegőt. – Edward – szaladtam hozzá. – Minden rendben? – a nem túl meggyőző bólintás után felnéztem apja arcába. – Ezt én tettem vele? – kérdeztem még mindig könnyes szemekkel.

- Azt hiszem, sikerült megtalálnom a hiányzó darabkát. Felfedtünk egy újabb képességet a családban – mondta büszkén és elégedetten.

- Hogy mit?

- Egyszer már csináltad. Mikor átváltoztál, velem is előfordult, hogy a szemeidbe nézve, nem voltam képes percekig megmozdulni. Valószínűleg akaratod ellenére, erősebb érzelmek hatására váltottad ki ezt belőlünk, mivel nem tudtad, miként cselekszel.

- Én voltam? – kérdeztem újra, még mindig sokkos állapotban.

- Igen, Bells. Hatással vagy a mozgásközpontunkra. Már csak azt kell kiderítenünk, hogyan működik – felelte izgatottan. Visszafordultam Edwardhoz és a haját hátra simogatva töröltem le arcáról a rácseppent könnycseppjeimet. Bocsánatkérő pillantásomat elcsípve megszorította mellette, a csempén támaszkodó kezemet.

- Szeretlek.

- Tudom… Tudom. Sajnálom.

- Nem a te hibád. De gondolj rá úgy, hogy sikerült rájönnünk, mire vagy képes.

- Bántottalak.

- Nem okoztál fájdalmat. Semmit nem éreztem, egyszerűen nem tudtam mozogni. Ezzel semmi gond nincs. Most már tudni fogjuk, hogy nem szabad farkasszemet nézni veled – kuncogott fel. – Majd segítek, hogy kitapasztald. Együtt talán könnyebb lesz.

- Oké – mosolyogtam rá, és gyengéden átöleltem. – De először szeretnék veled másról beszélni. Valami sokkal… személyesebbről.

- Kérdezz nyugodtan.

- Inkább négyszemközt.

- Rendben – segítettem felállni neki, pedig határozottan állította, hogy nincs szüksége segítségre, majd együtt, kéz a kézben mentünk fel az emeletre a szobámba, ahol az ajtót magunkra zárva szembe fordultam vele.

- Attól, hogy nem lehet gyerekem, még együtt lehetek veled? – kérdeztem rá nyíltan, mire elkerekedett szemekkel nézett vissza rám.