19. Fejezet

19. A képesség

Bells szemszöge:

            Meredten néztük egymást, majd mikor már kezdett kissé kínossá válni, elfordítottam a tekintetem és a lila falat kezdtem el bámulni. Lehet, hogy nem épp így kellett volna rávezetnem a dologra, de furdalt a kíváncsiság. Ha emberként nem volt benne részem, szeretném félig emberként megtenni, és semmi különös nem lenne abba, ha vele lennék együtt, hisz – elméletileg – szeretjük egymást.

- Bells, kisebb gondod is nagyobb ennél, szerintem ezt nem így és nem most kéne megvitatnunk – ismerem már annyira, hogy tudjam, mit csinál most. Profin tereli már a témát, de én makacsabb vagyok nála, ezt már bebizonyítottam neki nem egyszer, nem kétszer.

- Szerintem pedig most kéne, ugyanis a halálomon vagyok – böktem ki egyszerűen.

- Mi? Te nem… Miket beszélsz? Nem fogsz meghalni.

- Akkor miért néz rám úgy mindenki, mint egy beteg emberre? A levegőtől is óvtok, mintha a következő percben holtan rogynék össze a nappali kellős közepén. Nem értem, miért buktál ki azon, hogy megkérdeztem, kívánsz –e engem annyira, hogy két vállra fektess – a durva megfogalmazás engem is meglepett, nem csak őt. Értetlenül néztük a másikat, majd ezúttal ő nézett félre. Rápillantott az órára, és amikor visszafordult összeráncolt homlokkal nyitotta szólásra a száját.

- Mondd ki az első dolgot, ami eszedbe jut.

- Micsoda? – megütközve egyenesedtem fel.

- Csak csináld! Gyerünk, mondd ki!

- Fél kilenc van – hadartam el.

- Azt kértem a Te első gondolatodat.

- Az volt! – fakadtam ki a kezeimmel hadonászva. – Visszatérhetnénk arra, hogy kiaknázzuk a képességeimet?! – kezeimet a szám elé kaptam, hogy befoghassam velük a be nem álló számat. Ezek nem az én szavaim voltak, nem is gondolkodtam rajtuk, egyszerűen csak kicsúsztak a számon. Edward közelebb lépett hozzám, megfogta a csuklómat és elhúzta kezeimet az arcomtól.

- Ne akarj beszélni most rendben? Előbb hallgass meg.

            Nem válaszoltam, csak leültem az ágyra, mikor a lábaim remegni kezdtek.

- Apámnak volt egy elmélete, vagyis most már van egy elmélete, miszerint telepata vagy.

- Micsoda? – kérdeztem nem túl udvarias módon. Bocsánatkérően pillantottam rá, elmosolyodott.

- A telepátia… biztosan tudod mi az. Nagyvonalakban, a telepata képes saját gondolatait, akaratát, érzéseit egy másik egyénre átvinni, vagy épp átvenni tőle a sajátját, anélkül, hogy azzal bármilyen érzékszervi kapcsolatot létesítene. És te pont ilyen vagy. A makacsságod, vagy az, hogy mindenkit képes voltál eddig is rávenni arra, amit elsőre nem akart, az ebből ered. Akivel ezt csinálod, az tudatán kívül cselekszik, de úgy könyveli el magában, hogy meggyőzted.

- Szóval… mindenkivel ezt csináltam? – kérdeztem elkeseredetten. Csak ekkor jöttem, rá, mekkora ostobaság volt elhinni, hogy minden, ami most történt velem, nem is valódi. – A családommal, a barátaimmal és… - torkomra forrt a szó. – Istenem…

- Mi a baj? – kérdezte szorosabban húzódva mellém.

- Ha mindenkin használtam ezt az… izét, akkor te… Nem hiszem el, hogy megtörténhetett velem. Ezért volt olyan könnyű, igaz? Mert az akaratom hatása alatt álltál, elfogadtad, hogy mit szeretnék, és kimondtad, amire vágytam. Hallani akartam, hogy azt mondod, szeretsz, és nem hagysz el… soha.

- Bells?

- Te nem szeretsz engem…

- Nem mondj ilyet. Azóta szeretlek, hogy beléd ütköztem a folyosón. Tudom, hogy hihetetlen, de ez az igazság. Elnyomtam, mert megígértem, de miután láttam, hogy nem adod fel küzdelem nélkül, arra gondoltam, nincs élet bűn nélkül.

- Edward, azt akarom, hogy az igazat mondd, és ne megvigasztalni akarj! – olyan mélyen néztem a szemeibe, amennyire csak tudtam. Ha képes vagyok használni az rajta erőmet akaratom ellenére, akkor most tudatosan is fogom. – Csak azt akarom tudni, mit gondolsz most rólam. Mondd ki, mi az első dolog, ami eszedbe jut, ha rám nézel.

- Még soha életemben nem láttam, nálad gyerekesebb tizenhét évest– közölte csevegő hangon. Tátott szájjal hallgattam minden szavát, mik egy-egy szúrással hasítottak át a szívemen. – És az, hogy soha nem leszek már ennél szerelmesebb – mosolyodott el, ujjait összefűzve az enyémekkel. – Nehogy minden szavamat el hidd már! – nevetett fel hangosan. – Bells, mondtam neked, hogy szeretlek, és mint látod, ez akkor is úgy van, ha rám kényszeríted a bevallását. Aznap este is a saját gondolataim ura voltam, azt mondtam, amit én akartam, nem azt, ami te akartál hallani, bármennyire illúzióromboló is a dolog – szorította meg, indulattól remegő kezeimet. –  Egyébként pedig nem mondták a szüleid, hogy ne higgy el mindent, amit mondanak neked?

- Azt hittem, hogy… - elharaptam a mondat végét. Szerintem jobb, ha ezt most nem fejezem be. – Mi lenne, ha visszamennénk a konyhába tájékoztatni a többieket?

- Ha ezt szeretnéd – állt fel, magával húzva engem is.

- Hát… ha te nem, akkor maradhatunk itt is.

- Csak azt ne mondd, hogy ezentúl arra fogod használni a képességed, hogy kicsikard mindenkiből az igazat!

- Nem, igyekszem egyáltalán nem használni – vallottam be. – Ijesztő a tudat, hogy nem lehetek biztos abban, ki cselekszik a saját feje után menve. Viszont szeretnék kérdezni még valamit. Csak egyetlenegyet.

- Egyetlent – mutatta fel mutatóujját mosolyogva.

- Ha vége ennek az egész kavarodásnak és végre elkapjuk Irinát, mi lesz az első dolgod? – szándékosan nem vezettem rá egyenesen a kérdésem lényegére. Beharaptam az alsó ajkam és kíváncsi türelemmel vártam válaszát.

            Vállat vont.

- Nem tudom. Miért kérdezed? Neked talán van valami terved a jövőre nézve?

- Nem. Csak tudni akartam, mi jut először eszedbe. Úgy tűnik semmi érdekes.

- Fejezd ezt be, jó? – kérte kiszélesedő mosollyal. – Nem mondom meg, hogy mi jutott eszembe, és ne is álmodj róla, hogy te kiolvashatod ezt a fejemből, vagy rávehetsz, hogy én mondjam el. Legyen meglepetés – kacsintott rám. Összehúzott szemekkel mértem végig, majd beleegyezően bólintottam. Legyen hát meglepetés, ha úgy tetszik neki. Idővel úgy is kiderül majd, mire készül, vagy épp nem készül, és én leszek az, aki kideríti.