2012. június 10.

9. Fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog, és senkinek nem töröm össze a történetem alakulásának elképzelését ezzel a résszel. Gondolkoztam rajta, hogy mennyire is engedjem el magam, illetve a képzelőerőm és végül ez lett az eredménye:


9. Nala

Bells szemszöge:

            Napokkal Edward kifakadása után sem voltam képes anyáról beszélni. Kezdtem érteni, miért utasítják el a témát mindig. Azonban más sokkal jobban aggasztott. Ennyi időt még soha nem hagytam ki az iskolából és nem csak az anyagok pótlása lesz iszonyatosan nehéz, de kíváncsi volnék, milyen alapon kapok igazolást a család doktorától. Mellesleg volt egy apró problémám, amit nehezemre esett felhozni ennyi… vámpír között. Jasper persze folyton a nyomomban járt és próbálta kideríteni mi bajom. De hogy mondhatnám el?
- Isabella? – a vékony női hangra magam mellett összerezzentem. Kezdtem hozzászokni, hogy ők szinte soha nem csapnak zajt a járásukkal és egyik pillanatról a másikra képesek megjelenni a semmiből. – Sajnálom, nem akartam rád ijeszteni, csak azt szeretném megérdeklődni, miért tartod magadban a kételyeidet.
- Én nem tarom magamban. Vagyis, miről beszélsz?
- Hát arról, hogy Jasper úgy érzi, szükséged van valamire, csak éppen elfojtod. Nem ugrunk neked, ha valamit kérdezni akarsz. Csak bátran. – Alice minden áron segíteni akart nekem, hogy jobban érezzem magam, itt tartózkodásom idején. Néha kicsit komolyabban is veszi, mint kellene.
- Semmi fontos. Tényleg. Majd telefonálok valakinek és elintézi helyettem.
- Mit? – kíváncsiskodott tovább.
- Alice, ne haragudj, de kétlem, hogy ebben az esetben tudnátok segíteni. Eléggé megnehezítem a dogotokat, nem akarok még több bonyodalmat.
- Épp erről van szó. Segítünk neked bármiben, csak szólj. Mindent megoldunk valahogy vagy így, vagy úgy. Nos? – hatalmas csillogó szemekkel nézett rám, amit akár egy kölyökkutya is megirigyelhetne. Egy pillanatra olyan volt, mintha könnyesek lennének mézarany szemei, de rájöttem, hogy az lehetetlen. Megráztam a fejem és visszafordultam a könyvhöz, amit épp olvastam. – Ugyan már, kitalálunk valamit. És egyébként is. Most, hogy nincs itthon a bátyám, akár a házat is elhagyhatod. – Erre viszont már felkaptam a fejem. Az utóbbi héten Edward keményebben vette a házi őrizetemet, még az erkélyre sem mehettem ki kíséret nélkül. Mintha legalább is hatalmas veszélyben forognék.
- Biztos, hogy nem lenne baj, ha kimennék?
- Edward nincs a városban. Meg se fogja tudni, hogy elhagytad a börtönödet. Hacsak el nem mondod neki – nézett rám kételkedve, mire felnevettem. Ha már kiléphetek a levegőre, miért árulnám el saját magam?! – Na, ugye! Szóval, hová szerettél volna telefonálni?
- Haza.
           Elkomolyodott és valóban fontolóra vette a lehetőségeket. Biztos voltam benne, ha elmondom, ez lesz a reakció, de azt nem vártam, hogy a telefon után nyúl és felhívja a bátyámat. Percekig veszekedett vele, de végül diadalittas vigyor ült az arcára és boldogan tette le a készüléket.
- Megyünk, La Pushba! – vigyorgott rám, én meg hirtelen azt se tudtam, mihez kapjak örömömben. – De erről Edward végkép nem tudhat semmit. Máskülönben vége az életemnek.
- Imádlak, Alice!! – öleltem magamhoz, de azonnal el is engedtem, amikor tüdejében rekedt a levegő. – Jaj, én sajnálom. Csak… azt hittem… Sajnálom, bocsánat, ne haragudj! – próbáltam mentegetőzni. Értetlen képet vágva pislogott rám.
- Miért kérsz elnézést?
- Hát mert… Azt hittem nem lett volna szabad… Hogy… tudod az illatom, meg…
- Semmi nem történt az ég egy adta világon. Meglepődtem, de semmi több. Rám nem vagy akkora hatással, mint a testvéremre, de indulunk, vagy mi lesz már? Azt hittem sürgős elintézni valód van.
- Igaz, tényleg. Öhm. Mehetünk, ha kész vagy. – Megragadta a kezem és kuncogva vezetett le a garázsba egy fekete Mercedeshez. Csak el ne felejtsem, hogy a saját autómat is ide kell valahogy hoznom. Ugyan azzal leleplezhetem magunkat, de kitalálok valamit addigra. Ha más nem, majd megtanulok hazudni.
            Jó volt újra haza jönni. Az ismerős környék és az illatok egyaránt feltöltöttek energiával és az, hogy újra láthatom kedvenc játszótársam, még inkább azt mutatta milyen régen voltam itthon. Sajnos azzal nem számoltam, hogy Avon is a házban tartózkodik. És ha ez még nem lett volna elég, Embry is felbukkant az ebédlőben. Alice végig a karomat fogta, és szorosan mellettem jött, nehogy nagyobb bajba kerüljön, mint amekkorába azzal került, hogy kihozott a Cullen házból. A bátyám barátságosan mosolyogva közeledett felém, mire elhátráltam előle, jóformán felbukva a saját lábamban. Hála Alice –nek, nem vágódtam hanyatt a két fiú szeme láttára.
- Mielőtt félreértenétek, nem hozzátok jöttem. Még véletlenül sem akartam veletek összeülni, de sajnos te is itt laksz, nem mondhatom, hogy tűnj el. – Avon arca elsápadt, ahogy rájött, miért nem vagyok hajlandó beszélni vele.
- Én el akartam mondani, de törvényeink vannak. Embry sem véletlenül titkolózott előtted és mindenki más előtt, aki nem tud a génjeinkről semmit. Apa is titkolta, mert azt hitte így nagyobb biztonságban leszünk.
- Szerinted minden így alakul, ha tudjuk, mivel kell megbirkóznunk? Anya sem hiába halt meg, apu sem. Egy hónappal ezelőtt mesevilágban éltem, ahol minden szép és jó. De annak már vége, Avon. Fogd fel! Nem csak én vagyok veszélyben, mindenki, aki egy kicsit is számít nekünk, egy kevés idő múlva eltűnik. Te megtudod védeni magad, engem meg összezársz egy vámpírcsaláddal?! Szerinted ez a megoldás? Hogy távol tartasz magadtól és a külvilágtól? Csoda, hogy el tudtam jönni. Ha Edward otthon lenne, én is a szobámban ücsörögnék, és azon agyalnék, hogyan lóghatnék meg egy kis időre.
- Bells, legalább nézd a jó oldalát…
- Ennek nincs jó oldala. Senki nem mond nekem semmit, akkor, hogyan tudnám megvédeni magam bármitől is?
- Ezért akartad, hogy idejöjjön? Hogy ezt a fejemhez vághassa? – nézett át a vállam fölött a lányra, aki a lehető legkisebbre húzta magát össze.
- Nem ő akart idejönni, hanem én, hagyd ki ebből! – kiabáltam rá, amikor elindult felém. – Avon, nagyon ajánlom, hogy állj ott meg! Hallod?!
- Hé, öreg! Mit beszéltél Sammel? Hogy uralkodsz magadon. – Embry a székről felugorva vetette magát közém és a bátyám közé. A magam elé emelt kezeimmel akaratlanul is megérintettem forró hátát, átjárt tőle a melegség. – Menj, szívj egy kis friss levegőt. Addig én bent maradok vele és vigyázok, nehogy valami baja essen.
- A saját házamban esnem bajom? Ugyan Embry, te is nyugodtan ki mehetnél vele, nem gondolod? – mondtam neki kicsit visszafogottabban. Nem akartam megbántani, de kizárt, hogy itt és most bármi bajom esne. – De előtte, nem látta valaki Nalat?
- A szobádban kuksol, mióta nem vagy itthon. Tőlem még ételt sem fogad el – Avon megforgatta a szemét és végül kiment, Embry pedig lehajtott fejjel követte példáját. Kinyitottam a kamraszekrényt és valami étel után néztem Nalanak. Szerencsére még volt egy kevés az egyik doboz alján. Alice értetlenül nézett rám, amikor elindultam a szobám felé.
- Mégis ki az a Nala?
- A macskám – mosolyogtam rá és kinyitottam az ajtómat. Nala ott feküdt az ágyamon, amikor meglátta, hogy jövök, leugrott onnét és felnyávogott. – Szia, kiscicám! – emeltem fel magamhoz és gyengéden megöleltem. Selymes, koromfekete bundájába fúrtam az arcom és beszívtam jellegzetes illatát. A legtöbb ember hülyének néz ilyenkor, de szokásommá vált. Általában megnyugtat, ha érzem őt.
- Neked van macskád? Egy ilyen helyen? Szegényt vajon hányszor akarták már megcincálni a farkasok? Nem szívesen lennék a helyében – Alice megrázkódott mellettem a gondolatra, mit élhet át a macskám nap, mint nap.
- Most, hogy mondod, elég különös. Embryt kimondottan kedvelte. Ha itt volt nálunk, mindig odabújt hozzá, dorombolt és egyéb. Még a bátyámat sem támadta meg egyszer sem – eltartottam magamtól Nalat és végigmértem. – Nem látom, hogy valami baja lenne. Valójában, semmit nem látok, ami arra utalna, hogy megcincálták. Mondd csak, normális macska vagy te egyáltalán? – kérdésemet éppen hozzá intéztem, de azzal persze tisztában voltam, hogy nem kapok rá választ. – Gyere, egyél valamit. – visszaraktam a földre és elé húztam a tálat, amibe a macskatápot szórtam. Nagy meglepetésemre szépen, komótosan fogyasztotta el és nem vetette rá magát, mint aki hetek óta nem kapott enni.
- Tuti, hogy valami baja van ennek az állatnak. Mióta is nem voltál itthon? – bökött oldalba Alice. – Kíváncsi vagyok, tényleg nem fogadta –e el az élelmet a bátyádtól.
- Biztos, hogy nem. Csak tőlem és anyától fogadott el bármit is. És mivel a másik tál tele van, gondolom nem evett belőle. De akkor, hogyan bírta ki ennyi ideig? – morfondíroztam magamban. Alice érdeklődve figyelte, ahogy leülök Nala mellé és gyengéden simogatni kezdem. Nem telt bele sok idő, mire elfogyott a tálból minden és dorombolva mászott az ölembe. Amikor felnéztem új barátnőm arcára, ő elmosolyodott és leült a székemre. – Gyere csak, Alice! – hívtam magamhoz kedveskedve. Letérdelt velem szemben és várta, hogy mondok neki valamit. Csakhogy nekem nem ez volt vele a tervem. Megfogtam hideg kezét és magam felé húztam.
- Isabella, szerintem ez nagyon nem jó ötlet. Az állatok… - hirtelen hallgatott el, amikor tenyere Nala fejétez ért és a vezetésemmel végigsimogatott a gerince mentén. Döbbenten figyelte, ahogy Nala egyik pillanatról a másikra átmászik hozzá. -… ösztönösen félnek tőlünk… - fejezte be elkezdette mondatát nagyra tágult szemekkel.
- Nalat anyáéktól kaptam a tizennegyedik születésnapomra. Csak ez maradt meg tőle és apától. Néha, ha apa már nagyon hiányzott, csak hagytam, hogy mellém bújjon az ágyban. Sokszor aludtam összegömbölyödve vele. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Mindig velem van, ha valami fáj, bármely értelemben véve… - megérintettem Nala fejét, ekkor vettem észre, hogy a könnyeim alattomban kicsordultak. – Köszönöm, hogy eljöhettem. – Megszorítottam a kezét és lassan felálltam. Nehéz volt itt hagyni, de nem vihetem magammal egy családhoz, akik állatvéren élnek. – Mehetünk? – töröltem meg az arcom.
- Nem akarod magaddal hozni? – emelte fel a macskát, ami a hirtelen helyzetváltoztatástól hatalmas szemekkel nézett az arcomba. Nevetve tettem le az ágyra.
- Nem akarom még nehezebbé tenni azt, ami már így is elég komplikált.
- Úgy gondolod, hogy veled még elbírunk, de egy apró élőlénnyel már nem? Ne nevettess, Bells! Ennyit mindannyian kibírunk, ha ennire fontos neked. És mivel Edward nem szándékozik még a közeljövőben visszaengedni ide, jobb, ha magaddal hozod, amit csak lehetséges, beleértve az autódat, ezt az édes kiscicát és néhány számodra szükséges holmit.
- Biztos? Mármint, hogy nem fog különösebb gondot okozni?
- Száz százalék – villantott fel egy ezer wattos vigyort és újra felemelte Nalat, ezúttal normális, emberi tempóval. – Gyere, drága Nala, elviszünk ezektől a gonosz farkasoktól, haza hozzánk, a kis gazdáddal együtt – elfojtottam magamban egy hangos kacagást, amikor Nala hosszan nyávogott egyet. Nem igazán érthette miről van szó körülötte, ha meg mégis, akkor előre retteg a ráváró kényeztetéstől.
- Sietek, csak viszek néhány ruhát.
- Csak a legszükségesebbeket, mert a többit beszerezzük a kedvenc boltomból.
- Akarom én ezt? – nyávogtam Nalaval együtt. Alice kuncogva fordult felém. Azt hiszem ez volt a válasz, kérdésemre. Nagyot nyeltem és inkább a szekrényemben kezdtem kutakodni valami tisztességes ruha és fehérnemű után. Mindenesetre, minél többet viszek, annál kevesebbet kell „beszerezni”.
            Vissza a börtönömbe, már a saját autómmal mentem, azon agyalva, vajon Edward otthon lesz –e, mert ha igen, kíváncsi vagyok, mit fogok neki mondani, hol jártam? Sok minden eszembe jutott, de egyik sem tűnt elég meggyőzőnek egy vámpír számára. Az is lehet, hogy meg kéne neki mondanom az igazat, de ezzel nem csak magamat, Alicet is bajba sodornám. Nem mintha ő nem tudná magát megvédeni, de azért mégis neki köszönhetem, hogy kiszabadultam a házból.
            Magam mellé tekintettem, ahol Nala csöndesen szunyókált. Nem volt már kiscica, de még macskának sem mondanám. Olyan köztes állapot ez. Fél kezemet levettem a kormányról és a fejére simítottam, hogy érezzem is közelségét, ne csak lássam. Hiányzott anya, hiányzott apa, ha jobban megerőltetem magam, azt is bevallom, hogy a bátyámat is jó volt újra látni. Viszont, akire jelen pillanatban a legjobban vágytam, az soha nem lehet igazán mellettem. Vagy azért, mert nem akar, vagy, mert fél, hogy ezzel megszegi a szavát. Napok óta azon gondolkodom, miért olyan jó nekem Edwardot dühíteni, de még mindig nem jutottam sokra. Jól esik, ha mellettem van és beszél hozzám, azaz nem néz levegőnek. De látom, hogy tartja azt a távolságot, amit anya megszabott neki. Én ugyan már soha nem tudhatom mennyit jelentettek egymásnak, de láthatom, hogy ki szenved a legjobban miatta. És nem tagadhatom azt sem, hogy érzek valami furcsát Edward iránt. Azonban azzal tisztában vagyok, hogy én nem jelenthetek neki többet egy embernél, akit meg kell óvnia.
- De te legalább itt vagy nekem… - simítottam meg fejét. Dorombolva jelezte igazamat, ekkor vettem csak észre, hogy nagy zöld szemeivel engem fürkész. – Mi van, kislány? Ennyire borzalmasan néznék ki? – kuncogtam fel. Nala hirtelen talpra ugrott, és mellső lábait a műszerfalnak támasztva fújni kezdett. Ijedten észleltem, hogy valaki az út közepén áll, velem szemben. Mindkét lábam a féket taposta, szerencsére időben megállítva az autót. A szőke lány csábosan elmosolyodott és elindult felém. – Semmi gond, Nala… Nyugodj meg… - ismételtem fojtott hangon, lenyomva magam mellé. A szívem a torkomban dobogott, azonban mielőtt a nő hozzám érhetett volna, valami megzavarta. Felkapta a fejét, beleszimatolt a levegőbe és morogva eredt futásnak. Egy röpke pillanat múlva három hatalmas fenevad rohant át előttem az úton, ám az egyik megtorpant az autóm előtt. – Ez egyre jobb lesz… - nevettem fel hisztérikusan, amikor a farkas elindult felém. Nala azonban az ölembe mászva egyenesedett fel és nyávogva üdvözölte a közeledő állatot. Nem hittem a szememnek, amikor a farkas teste megremegett és a következő percben már Embry állt az ajtóm mellett.
- Bells, csak segíteni akarok. El kell tűnnöd innen. Hallod?
- Sz… szállj be! – megkerülte az autót és megkönnyebbülve ült be mellém. – Fogd meg! – nyomtam a kezébe Nalat és a gázra léptem. Mindig gyorsan hajtok, de szerintem még soha nem vezettem ennyire gyorsan. – Te tudod, merre kell mennem, a Cullen házhoz?
- Itt fordulj jobbra és egyenesen tovább, amíg meg nem látod Edwardot, aki valószínűleg már megfojtotta a húgát. – igyekeztem a legcsúnyábban nézni rá, de ebben soha nem voltam a legjobb. – Csak vicc volt.
- Most nem vagyok épp vicces kedvemben, oké? Az előbb az egy vámpír volt?!
- Igen. Ráadásul olyasvalaki, aki nagyon jól tudta, hogy eljössz, La Pushba. Többször is ólálkodott már erre, de még nem akart ilyen közel férkőzni a házatokhoz. Akkor vettük észre, hogy téged keres, amikor utánatok indult. A bátyád… azt hittem felrobban mérgében. Ő tudta jól, hogy nem lesz jó vége, ha eljössz. Egy szóval, ha elég mesze űzték azt a piócát, ő is jön meglátogatni Alicet.
- Remek. Ennek azért tudok örülni. Ahelyett, hogy megkönnyíteném Cullenék dolgát, csak nehezítem. Még anya temetésén sem voltam ott… - könnyek gyűltek a szememben, amikor arra gondoltam, mennyi mindent megtett értem, én pedig cserbenhagytam. Szörnyen éreztem magam, mikor befordultam a házhoz, ami előtt valóban ott állt Edward, villámokat szóró szemekkel, Alice pedig a lépcsőn ült és a fülére tapasztott kezekkel rázta a fejét. Leállítottam a motort és Nalaért nyúltam. Valamire muszáj támaszkodnom. Kiszálltam az autóból és megvártam, hogy Embry is megtegye. Csak utána voltam képes megfordulni, azonban Edward közelebb állt, mint gondoltam. Rémülten próbáltam menekülni előle, magamhoz szorítottam Nalat és az autómhoz préselődtem.
- Mondd csak, normális vagy?! – kiabált az arcomba. – Meg akarod öletni magad?! Megmondtam, hogy maradj a szobádban, de te mindenáron el akartál menni innen! Miért nem fogod fel végre, hogy veszélyben vagy?! Egy rohadt vámpír vadászik rád, te pedig biztonságban vagy, a házon BELÜL!!! Nem az erdőben, vagy az autódban, ahol bármelyik pillanatban megtámadhatnak!!! – szorosan behunytam a szemem és próbáltam magammal együtt Nalat is megnyugtatni, aki hangosan Edwardra fújt, mire ő elkapta a nyakát, kitépte a kezeimből és egyetlen mozdulattal arrébb hajította. Hirtelen mindenki elnémult körülöttünk, senki nem mert szólni, egy szót sem. A kezeim ökölbe szorultak, emlékeztetnem kellet magam, hogy ha behúzok neki egyet, azzal csak magamnak ártok. Felemeltem a fejem és egyenesen a szemeibe néztem.
- Bánthatsz engem, ordibálhatsz a képembe, fenyegethetsz, de a macskámhoz nem nyúlhatsz! – üvöltöttem rá. Kikerültem és a zavartan álló Nalahoz siettem. Felemeltem magamhoz és szorosan karjaimba zártam törékeny testét. – Nem vagy te senki, Edward ahhoz, hogy akár egy újjal is hozzám érhess, és ha csak még egyszer megfordul a fejedben, hogy bántod a húgodat, vagy bárki mást miattam, lásd, mit kapsz! Nem érdekel, hogy szenvedsz, vagy úgy érzed nem vagy képes ellátni az anya által rád szabott feladatot. De nem vagyok sem a bábod, sem a rabszolgád, akit parancsszavakkal irányíthatsz, megértetted?! Elegem van belőled és az örökös hangulatváltozásaidból, szabad akarok végre lenni! Szabadabb, mint most vagyok!
- Isabella…
- Hagyj végre békén!! – löktem el az autómtól és beszálltam. Indítottam, majd kilőttem. Nala az ölemben remegett, fél kézzel próbáltam simogatni őt és a könnyeimet törölgetni, egyszerre. Nem azért sírtam, amit mondtam, jobban inkább azért, mert tudom, hogy igazam van. Soha nem fogok annyit jelenteni neki, hogy lássa, szeretem. Soha nem fogja észrevenni az orra előtt a nyilvánvalót, de nem is kell. Amíg senki nem tud róla, szenvedhetek magamban, egyedül, ahogy mindig is tettem. Egyszeriben már azt is tudtam, hová tartok. Olyannal kellett beszélnem, aki mindig meghallgatott és ott volt, ha szükségem volt rá. Anyával akartam lenni.

            A temető szinte üres volt. Így talán könnyebb lesz minden. Senki nem néz vagy hallgat engem, magam leszek, teljesen egyedül. Anya sírja még nagyon új volt a sok omladozó márványsír között. Megborzongtam, ahogy letérdeltem mellé, Nala, pedig szorosan mellém gömbölyödött. Kezeimmel végigsimítottam az íráson: „Szeretett szüleink.” A könnyeim szabad utat kapva csorogtak végég az arcomon, eláztatva a pólómat, de nem foglalkoztam vele. Fontosabb volt, hogy mit akarok tenni, vagy mondani, habár egyetlen hang sem akart kijönni a torkomon. Nala a kezemhez dörzsölte fejét, biztosítva róla, mellettem van.
- Hiányoztok. Jobban, mint máskor. Annyira más volt, amikor reggel felkeltem és a reggeli ott várt az asztalon, ti pedig mosolyogva üdvözöltetek. Miért nem lehet ez most is így? Miért kellett pont nektek meghalni? Miért kellett pont Edwardra bíznotok? Tudom, hogy sokat jelent, de én nem így látom. Biztos nem ilyen volt régen, és nem tudom miért vált ilyenné. Lassan elvesztem önmagam, nem tudom, mit tehetnék, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba. Avon azon van, hogy visszakapjon, Embry szintén próbál megszerezni, a Cullen család pedig, mindenáron védelmezni akar. Ennyi ember és egyszerűen nem tudok mindenkinek eleget tenni. Talán az lenne a legegyszerűbb megoldás, hogy feladom magam annak a nőnek. És akkor mindenki megszabadul tőlem. Nem kell senkiért harcolni, nem kell senkinek megvédeni. Igen. Talán ezt kéne tennem.
- Szerinted tényleg ez a megoldás? – mégsem voltam olyan egyedül.
- Azt mondtam, hagyj végre békén.
- Isabella. Te nem vagy olyan buta, hogy tálcán kínáld fel magad. Tudom, hogy az agyadra megyek, de csak védeni próbállak.
- Mitől, a levegőtől? Haza sem mehetek anélkül, hogy le ne tépd a fejem. Anya temetésére sem engedtél el, mert azt mondtad veszélyes lenne. Hallgattam rád, és csak most jöttem rá, fölöslegesen. Még a bátyám is itt volt. Mindeni, aki számít, csak én nem. A saját lánya nem volt jelen. Szerinted ezen könnyen túl lehet lépni?
- Én csak… Nem akarom, hogy úgy járj, mint… mint Bella. Szerettem őt, és ha nem vagyok akkor olyan bolond, még most is szerethetném. Értsd meg, nem akarok neked rosszat. Sajnálom, amit az előbb csináltam – leguggolt mellém és kezével Nala felé nyúlt. – Megengedsz nekem egy kérdést?
- Talán.
- Milyennek képzelsz el, ha a múltra gondolsz?
- Hát, talán kicsit kedvesebbnek, és megértőbbnek. Olyannak, akire mindig lehet számítani, megbízható és szerethető.
            A szája széle felfelé görbült, miközben ujjai befutottak Nala bundájába. Nem bírtam megállni, hogy ránézzek, szemeimmel végigsiklottam az arca minden négyzetcentiméterén, utoljára hagyva meggypiros ajkait. Nem fordult még meg eddig a fejemben, de most kíváncsi lettem milyen volna megcsókolni őt. Hirtelen fordította felém a fejét és én akaratlanul hajoltam közelebb hozzá.
- Bells?
- Tessék? – dünnyögtem az orrom alatt.
- Semmi – és akkor olyan történt, amire végképp nem számítottam. Edward jéghideg tenyerét az arcomra simította, hozzám hajolt és óvatosan számra illesztette az övét. Visszafogottan kóstolgatott, nyelvével végigsimított alsó ajkamon, majd elmélyítette a csókot. Kétségbeesetten nyögött fel, amikor nyelve találkozott az enyémmel és vad táncba hívta azt. Szabad kezével átkarolta a derekam és a csókot meg nem szakítva felállt, magával húzva engem is, szorosan tartva karjában. Nem értettem a miértjét, de abban a pillanatban nem is akartam. Csupán kiélveztem a pillanatot.
            Nala a lábam mellett hangosan nyávogott egyet, felhívva magára a figyelmet. Edward lassan, megfontoltan elhúzódott tőlem és a macskára nézett. Arra gondoltam, mi lenne, ha hirtelen felkapná és elharapná szegénykém torkát. Megrázkódtam, amit ő is észrevett és hátrált tőlem egy fél lépést. Lehajoltam Nalaért, olyan volt már nekem, mint a személyi testőröm. Figyelmeztetett a vámpírra és arra is, hogy a farkas csak barát, nem fog bántani.
- Menjünk haza – szólalt meg Edward érzelemmentesen. Vele ellentétben én igen is fel voltam pörögve. Az arcom lángolt, de csak mert még soha életemben nem csókolóztam senkivel és jól esett ezt vele megtenni. Már épp mondtam volna neki, amikor újra szólásra nyitotta száját. – Tekintsük az előbbieket meg nem történtnek.
- De hát…
- Nem nyitok vitát.
- De én igen! Ha már végre…
- Azt mondtam, nem történt semmi, és hidd el nekem, úgy is fogsz tenni.
- És megtudhatnám, hogy ezt miből gondolod? – vágtam csípőre a kezem. Kezdtem mérges lenni és igazán nem akartam semmi rosszat a fejéhez vágni.
- Abból, hogy neked is nehéz, nekem is és vehetjük úgy, hogy ez volt az érzelmeink tényszerű megjelenése. Semmi komoly, csak egy csók, amin igen egyszerű túllépni.
- Neked talán könnyű. Ahogy elnézem, már profi vagy benne – mértem végig. Döbbenet ült az arcára, amikor rájött mire céloztam. Előre esett vállal indult el kifelé a temetőből. – Most nézd meg, Nala. Végre megtörtént erre ő úgy tesz, mintha semmi sem lenne. Remélem, te soha nem leszel szerelmes. Tudod, néha fáj… - nyávogott egyet és kiugrott a kezeimből, hogy Edward után iszkoljon. – Na, tessék… Nem csak én habarodtam bele… - Elindultam én is, de még egyszer utoljára visszanéztem anyáék sírjára és bánatosan elmormoltam a legfontosabbat. – Nem engedem, hogy hallgasson rád.

~*~

            Otthon senki nem hibáztatott, amiért megmondtam a magamét, csak a bátyám nézett rám úgy, mint a véres rongyra. Neki is elmondtam, hogy hol voltam és miért, de azt, hogy mit csináltam, már nem. Fogalmam sem volt miért hallgattam megint Edwardra, annak ellenére, hogy megfogadtam, magamnak, nem engedem, hogy elkezdjen levegőnek nézni. Alice kedves mosollyal az arcán közeledett felém az emeleten, mögötte ott kullogott Jasper. Nem értettem mire ez az egész, és most nem is érdekelt. Megragadtam a lány kezét és behúztam magammal a szobámba. Hallottam, hogy valami nekimegy az ajtónak, ami arra késztetett, hogy gyorsan kipillantsak. Nala ült a földön zöld szemeivel az ajtót nézve. Épp annyira nyitottam ki a faajtót, hogy beférjen rajta, aztán csuktam is vissza, kizárva a nemkívánatos személyeket.
- Minden rendben volt? Mindketten olyan nyúzottak vagytok.
- Mármint kik?
- Te és Edward. Mi történt? – kíváncsiskodott tovább. A gardróbhoz léptem és bedobáltam a holmimat az üres polcokra. – Isabella, nekem nyugodtan elmondhatod, ha valami bánt. Jasper is szeretne segíteni, de attól hogy érzi, még nem tudhatja mi bajod. És abból, ahogy ide-oda mész és nem különösebben figyelsz rám, arra következtetek, hogy van valami probléma. Kérlek! Hátha segíthetek.
- Előbb válaszolj egy kérdésemre. Miért jött vissza ide? Miért teszi tönkre az életemet?
- Nem akar tönkre tenni semmit. Csak jót akar neked és teljesíteni Bella kérését.
- Miért jött vissza, Alice? Mi hozta vissza ide, Forksba? Mondd ki úgy, hogy a szemembe nézel! Az igazat akarom tudni. Ki vagy mi hozta ide vissza? – ahogy ezt kimondtam, már értettem mindent. Nem véletlen, hogy itt van. Hogy ennyire tartott tőlem, és amiért mindennél jobban meg akart ismerni. Hogy állandóan anyához hasonlít, bármit teszek vagy mondok neki. – Miatta igaz?
- Igen. A Bellához való ragaszkodás miatt jött haza sok idő után. Azt hitte, már rég túl van édesanyádon, de amikor találkoztatok, teljesen megsemmisült. Rájött, hogy hiába minden, soha nem fogja tudni elfelejteni őt. Mindig is ő volt neki az egyetlen és az is marad örökre – magyarázta, végig a szemeibe nézve. Tudtam, hogy túl szép, hogy igaz legyen. Valahogy mindig mindenbe sokkal többet képzelek, mint azt szabad lenne.
- Csak tudnám, miért vagyok még itt.
- Isabella. Mi történt?
- Edward megcsókolt… a temetőben, anyám sírjánál. Azt hittem igaz, de nem. Úgy teszek, ahogy mondta, mintha mi sem történt volna. Akkor mindenkinek könnyebb lesz elfogadni a helyzetet. Kihasználtuk a pillanatot, hogy mindketten elgyengültünk. Nincs ebben semmi szégyellni való. Előfordul, még a legerősebbek között is.
- Bells, hallod te, hogy mit beszélsz?! – rángatott meg a vállaimnál fogva. – Nem adhatod fel ilyen könnyen!
- Miről beszélsz? Semmit sem adok fel, csak elfelejtek, mintha nem is lett volna. Ez azért elég egyszerű lesz az én esetemben. Gyorsan felejtek, ha nagyon akarom.
- Isabella! Te szereted őt!
- Ezt meg… honnan veszed?
- Hmm. Ráhibáztam – mosolyodott el egy pillanatra, de aztán újra elkomolyodott és megfogta a kezeimet. Az egyiket a szívem felé helyezte a másikat elengedte. – Most mondd azt, hogy nem szereted.
            Hezitáltam, nem is tudnám letagadni. Ha most kimondom, még az önbecsülésemet is elveszítem és a magamba fektetett hitem is oda lesz. Ennyi még nekem is jár. Szeretni valakit, aki nem viszonozza az érzéseimet. Vágyakozni az elérhetetlen után mindenkinek megadatik egyszer az életben, akkor én miért ne tehetném meg? Ezt Ő sem szabhatja meg nekem.
- Szeretem Őt. Habár nem tudom miért, de szeretem.
- Na, végre! És most jön a neheze. Az ő tudtára adni. Lássuk csak, valamit még kitalálok addig.
- Alice, ne! Nem kell, hogy emiatt törd magad. Meg vagyok én magamban is, tökéletesen jól. Itt vagy nekem te és Nala, akiknek kiönthetem a szívem. Tényleg jobb, ha ezt megtartom magamnak.
- Bells. Ez nem csak rólad szól. Ne érts félre, csak azt mondom, hogy Edwardnak valahogy túl kell jutni Bellán. El kell felejtenie, más különben az örökkévalóság minden percében kísérteni fogja. Te pontosan olyan vagy, mint ő, csak éppen vissza mersz ütni, ha eltalálnak. Nem vagy olyan esetlen, mert megtanítottak arra, hogyan állj ki a magad igazáért. Ezt az Isabellát akarom látni most is. Segítek neked, és ha kell, ráveszem az egész családot, hogy álljon ki melletted, mert szerintem nekik is érdekük, hogy Edward ne úgy járjon-keljen, mint egy félholt – még ha az is. Rendben?
            Nem hittem volna, hogy kimondom, de megtettem.
- Rendben. – Belecsapott a tenyerembe és bevonszolt a gardróbba, hogy megmutassa, milyen kosarat készített Nalanak, amíg távol voltam. Most már legalább értettem, miért akart bemenekülni hozzánk Nala. Csak tudnám én hova menekülhetek Alice elől ezek után.