Sziasztok!
Meg is hoztam a frisset, amit már kedves Bétám, Nikita Tiszti javított, amit most szeretnék neki még egyszer megköszönni. Remélem nektek is tetszeni fog, igyekeztem nem nagyon elhúzni a cselekményét, de ugyanakkor, mégis izgisre hagyni. Azt hiszem sikerült.
És még valami. Már más blogomon szerepelt, de itt is megírom, hogy nem kell megijedni, egyedül írom a történetet, csak a nevem változtattam meg. :)
Komikat nagy örömmel várok,
És a fejezethez jó olvasást kívánok.
Rosmine
6.
Bezárva
Edward
szemszöge:
Minden
benne volt, amit valaha érzett. Pontosan rávilágított arra, amitől féltem.
Bármit megadhattam volna neki. Korlátaim voltak, vannak, és még lesznek is, de
sokkal boldogabbá is tehettem volna. A tudat, hogy ekkora csalódást okoztam
neki, még fájdalmasabbá tette, a tényt, hogy úgy ment el, hogy köszönni sem
tudtam neki. Nem mondhattam el, mennyire szerettem, s azon a szörnyű délutánon
egy szavam sem volt igaz, és fáj, hogy ilyen könnyen elhitte. Annyit sem
mondhattam: Szeretlek.
Átlapoztam újra meg újra, de nem
találtam benne mást, csak a tömény fájdalmat. Csalódott bennem, csalódott a
szerelmemben, csalódott magában, hogy nem elég jó nekem. Dühösen csaptam össze,
nem voltam képes még egy szót elolvasni, a nekem szánt szavakból. Nem
szégyellem magam érte, de ha most lehetséges lenne, a padlóra rogyva zokognék,
amíg a sós cseppek helyett vér nem kezd folyni az arcomon. Egy lehetetlennek
tűnő pillanatig bámultam a borítón álló névre, majd szemem lesiklott a gyűrűre,
és újra a névre. Bárcsak ember lehetnék! Akkor talán megkaphatnám azt, ami a méltó
büntetésem. Minden reggel felkelni, enni, lélegezni, élni. Mindent, amit ő, már
nem tehet meg.
- Edward!
Valami nem stimmel Isabellával! – húgom még végig se mondta a mondatot, én már
a folyosó álltam, kezemben még mindig az apró füzetet szorongatva. Alice
tekintete megállapodott a tárgyon, és hátrált tőlem egy lépést. – Sajnálom. Az
aggodalmaim ráérnek később is. Nem akartalak megzavarni.
- Nem
zavartál meg semmiben. Nem tudom, miről beszélsz – egy jól irányzott dobással a
hátam mögött, az ágyamra repítettem a naplót, és becsuktam magam mögött az
ajtómat.
„Nem akarod elmondani nekik?”
- Nem. Ez
csak rám tartozik. Mi van a lánnyal?
- Az
előbb még láttam, de már nem. Fogalmam sincs, hol van, jobb lenne utána nézni.
De, ha mégsem mész te, majd én és Jazz megyünk.
- Hol
láttad utoljára?
- Azt
hiszem a város felé igyekezett. Nem vagyok benne biztos, de gyalog ment. Nem lesz
nehéz követni az illatát, még frissek a nyomok. Félek, hogy nincs biztonságban,
amíg nem jövünk rá, mi történt Bellával.
- Még
valami?
- Bánj
vele normálisan, mert a víziómban sírt. Csak egy kicsit légy vele megértő, nem
kell más, mint hogy megfogd a kezét, és szépen, finoman visszahozd ide. Aztán
majd még kiderül mi lesz vele. Menj – indított el, egy gyengéd lökéssel. Még a
ház előtt is azt hallottam, hogy normálisan viselkedjek a lánnyal. Kíváncsi
volnék, mit csinálna az én helyemben. Ha egy idegen, minden mozdulata megkísértené,
vagy ha élete szerelmének tökéletes mása belibbenne, és fejre állítaná
megszokott napirendjét. Nem lenne nehéz figyelmen kívül hagynom, de nem tudok,
nem rá koncentrálni, minden porcikámmal meg akarom védeni őt, a legkisebb
bajtól is.
„…Edward pedig ahelyett, hogy küzdött volna értem,
elmenekült, elhagyott, és még máig sem hallottam róla...”
A fejemben visszhangot vertek Bella,
apámnak szóló szavai. Majd a nekem irányzottak is. S semmi nem fájt még úgy,
mint az igazság.
„…Nem tehettem
mást, alkut kellett kötnöm, hogy a gyerekeim éljenek. Habár biztos vagyok
benne, hogy senkinek nem lesz könnyű, mégis tudtam mi a helyes ebben a
helyzetben. Tudom, nem így kellene felfognom, de most végre megmutathatom
milyen az élet, ha tudod, olyasmit vesztettél el, ami a tiéd lehetett volna, ha
itt maradsz. Nem kellettek nekem gyerekek tőled, csak mellettem maradtál volna.
Boldog lennék veled is, de Jake olyat adott, amit te eddig soha. Nem tudom,
megadhattad volna-e azt a szeretetet, amit tőle kaptam, és már nem is fogom
tudni. De ez így a legjobb…”
- Neked
lehet, hogy most jobb, de nekem, és a lányodnak nem. Ha most itt lennél velem,
megmutatnám, mennyire szeretlek téged – mormoltam a mellettem elsuhanó tájba. De
nincs itt. Ha visszaforgathatnám az időt, máshogy cselekednék. Ha hatalmamban
állna, megtenném, amire vágyott és átváltoztatnám, csak hogy tudjam mi lett
volna, HA…
Ismerős illatot éreztem a levegőben.
Isabella. Lefékeztem egy fa mellett és körbeszimatoltam. Mindenhol ott volt.
Ott keringett körülöttem, és lassan megfojtott. Igyekeztem nem lélegezni, de az
eszem azt mondta: Nem! Érezd, mit
vesztettél! Mit dobtál el magadtól!!!
-
I-isabella? – Még ilyen szánalmas alakot, mint én. – Isabella?! – végre
sikerült a nélkül kiejtenem a nevet, hogy elcsuklott volna a hangom.
- Ki van
ott? – jött a sírástól elfojtott hang, valahonnan mögülem. – Remélem, azért
jöttél, hogy megölj.
- Téves.
Azért jöttem, hogy hazavigyelek.
- Akkor,
akár el is mehetsz. – Egy közeli fa tövében ült, a térdét szorongatva. Aggódva
siettem hozzá, hogy lássam, mi baja. Amikor el akartam venni a kezét, rácsapott
az enyémre. – Tűnj innét, és ne is gyere vissza.
- Nem
megyek el nélküled! Megsebesültél. Hadd nézzem meg.
- Nem
kell. Hátha elfertőződik, és belehalok a fertőzésbe.
- Azt nem
engedem – kötöttem az ebet a karóhoz. Elkaptam a csuklóját és elhúztam a
lábától, mire a másik kezével arcon csapott, de rögtön utána fájdalmasan
feljajdult, és a lábával próbált távolabb tuszkolni magától. – Ostoba.
Megmondtam, hogy csak segíteni akarok.
- Miből
vagy te?! Márványból?! – ordított egyenesen a képembe. Ezúttal finomabban próbáltam
felhúzni magamhoz, de még mindig nem engedte. Zokogva szorongatta a jobb kezét,
sérült lábát fedetlenül hagyva. – Menj el, hagyj békén!
- Már
mondtam, hogy nem megyek sehová, csak veled. Gyere, hazaviszlek apámhoz, hogy
ellásson. Aztán meglátjuk mire mész egyedül – felemeltem a hideg földről és
emberi tempóban indultam el vissza. Nem voltunk messze, lehet, hogy nem is
városba ment, hanem hozzánk akart eltalálni.
– Elestél? – néztem véres térdére. Követte a pillantásom és némán
bólintott. Majd a kezére tévedt a tekintete.
- De a
kezemet nem akkor törtem el.
- Nem
tört el. Legfeljebb megzúzódott. Máskor ne próbálj megütni, mert te jársz
pórul, nem én. Hidd el, nem te vagy az első, akinek ezt el kell mondanom, a
lényeg hogy fogadd meg a tanácsom. – Ezt pont én mondom, aki átverte ennek a
földi angyalnak az anyját. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is, rajta jár az
agyam. – Miért jöttél az erdőbe? – érdeklődtem kedvesebb hangot megütve.
- Nem
tudom. Már azt sem tudom, hová indultam, csak mentem és akkor megbotlottam.
Aztán jöttél te… Tényleg, hogyan is kerülsz te ide?
- Nem
tudom. Volt egy megérzésem, és szerencsédre bejött. Nem kell más magyarázat.
Estére nálunk maradsz, holnap reggel beszélek a bátyáddal.
- Ő nem a
bátyám. Sok minden, de a bátyámhoz semmi köze.
- Miért?
- Nem
érdekes. Csak tegyél le.
- Nem
teszlek. És erről, nem vagyok hajlandó vitát nyitni – szögeztem le szigorúan.
Az erdő egyre csak fakult, közelgett az este. Isabella a karjaimban lassan
ellazult, légzése egyenletessé vált, végül teljesen megnyugodott és álomba
szenderült. Én mégsem siettem haza. Sétáltam a fák között és egyre azon járt az
agyam, miért érzem úgy, hogy nem soká olyan emberrel lesz dolgom, akire a
legkevésbé számítok. Bella naplója arról árulkodik, hogy valaki közeli barát,
vagy ismerős támadhatta meg, aznap az erdő szélében. De bárki is tette, duplán
bosszulom meg tettét.
Bells
szemszöge:
Nem
emlékszem mikor és hogyan kerültem fel abba a szobába, ahol legutóbb is
ébredtem. A kezem és a térdem sajgott, mégsem jutott eszembe, hol, mikor
szereztem sérüléseket. Csak annyi maradt meg, hogy a rezervátumból jövök haza,
ahol a testvérem, egy baromi nagy farkassá változott, majd vissza emberré.
Emlékeztem a félelemre, ami elfogott, amikor odamentem hozzá, és a szemébe
néztem. Nem az az ember volt, akit ismerek mióta megszülettem. Valaki más, az ő
bőrébe bújva. Azt mondta, tűnjek el, vissza se nézzek, fussak és felejtsem el,
amit láttam. De erre képtelen voltam. Feltoltam magam ülésbe és körül néztem.
Minden úgy volt, ahogy tegnap reggel. De ha tegnapról beszélek, milyen nap van
ma? Megpróbáltam visszajátszani az emlékeket, de maradt egy hézag. Akkor talán
vasárnap lehet.
Nagy nehezen felkászálódtam, és
talpra álltam. Nem akartam kínozni magam, de ki kellet innen jutnom. Megindultam
az ajtóhoz, de amikor elértem, az nem nyílt ki. Fél kézzel rángattam,
feszegettem, de meg sem mozdult. Dühösen csaptam rá bal kézzel.
- Azt
hiszem, felébredt – hallottam meg egy vékonyka női hangot. Nem volt ismerős,
kétlem, hogy valaha találkoztam volna ehhez hasonlóval.
-
Bemegyek hozzá – egy mélyebb férfihang válaszolt az előzőre.
-
Szerintem, ez nem a legjobb ötlet. Elég nagy bajban vagy enélkül is. Majd én
megnézem, hogy van. Carlisle délután úgyis jön, és ellenőrzi a kezét.
Reménykedj, hogy ne legyen komolyabb baja. – A közeledő léptekre elhátráltam az
ajtótól, és tovább hallgatóztam.
- Nem
hittem volna, hogy képes lesz rá. Nem igazán érdekelte, hogy mennyivel vagyok
erősebb nála, egyszerűen megütött. Tehetek róla, hogy ilyen ostoba?
- Okot
kellett adnod rá, hogy megtegye, Edward. Ez esetben nem tudok melletted
kiállni. Valakinek védenie kell a lányt is, jelen pillanatban nekem, szóval te
menj, és hívd fel a bátyját. Mondd meg neki, hogy minden rendben, Isabellának
semmi baja, csak kimerült. Indulj, és meg ne próbálj az ajtó előtt ólálkodni.
-
Rendben, anya. – Most már biztos voltam, hogy ez Edward Cullen, és az anyjával
beszél. – Kérlek, mondd meg neki, hogy semmi baj nem lesz, csak maradjon
nyugton.
- Mindent
megteszek, de amit neked kell, ahhoz nekem semmi közöm sincs. – A zárban
fordult a kulcs, a kilincs lenyomódott és egy vörös hajú nő jött be hozzám.
Kedvesen mosolyogva újra bezárta az ajtót, és a kulcsot a zsebébe rejtette. –
Nem tudom mire jó, de azt mondták, be kell zárni az ajtót.
- Mi történt
tegnap? – kérdeztem azonnal. Neki tudnia kell a valós igazat.
- Edward
hozott haza, miután rád talált az erdőben. Azt mondta, elestél, egyébként meg
elég rendesen lehorzsoltad a térded és a valószínűleg megzúztad a kezed.
Megpróbáltunk a lehető legjobban ellátni, de a férjem is szeretne megnézni,
amint haza jön. Remélem, nem lesz ellenedre nagyon, ha most kicserélem a kötést,
és hozok fel neked némi ennivalót.
- És
mikor ütöttem meg? Hallottam, hogy azt mondja, megütöttem.
- Nem
akartál haza jönni. Edward felemelt a karjaiba, és nemtetszésedet kifejezve,
tarkón csaptad. Igazán rá fért már, de nem hittem volna, hogy pont te fogod
elverni. Mármint…
- Értem.
Nem ismerem valami régről, mégis megkapta már tőlem az első nyaklevesét.
- Nem
bánod? – lépett közelebb, felém nyújtott karokkal, az egyikben valami féle
anyagot tartva. – Csak szeretném megnézni.
- Persze.
Nyugodtan – leültem az ágy végébe, és figyelmesen néztem, amint letekeri a
kötést a lábamról. Valóban ügyesen eshettem el tegnap, mert nem csak hogy
lehorzsoltam egy kicsit a bőrt, szépen szétnyílt a térdem. – Mikor jön haza a
doktor?
- Nem
tudom. De megteszek minden tőlem telhetőt, hogy csillapítsam a fájdalmat.
Szólj, ha fáj valamid.
- Nem
azért kérdeztem, csak tudni akarom, mikor mehetek haza – finoman visszakötözte
a térdem és bűnbánóan felsóhajtott. Nem ért váratlanul, Edward szavaiból is
kiderült számomra, hogy nem mehetek még haza.
- Nem
tudom, de addig is, hozhatok valamit reggelire? Biztosan megéheztél.
-
Köszönöm, de nem kérek semmit.
- Ó! Hát
akkor, csak szólj, ha hozhatok, vagy tehetek érted valamit. Bármit.
- Hívja
ide, Edwardot, kérem.
-
Sajnálom, de elfoglalt. Megígérem, hogy amint lehet, jön, de nem hiszem, hogy
kettőtök közül bárkinek jó lenne, ha most kettesben maradnátok. Persze szólok
neki, hogy kerested – tette hozzá kedvesen, aztán magamra hagyott. Unottan
feküdtem hanyatt az ágyon. Vajon mi történt tegnap, miután eljöttem La Pushból?
Fúrta az oldalam a kíváncsiság, de még jobban az, hogy Edward, hogyan talált
rám, amikor azt sem tudhatta, hol vagyok, mit akarok. Nem mintha én tudnám,
hogy tegnap bármit is akartam volna.
A délelőtt nagy részében csak
feküdtem az ágyon, és bámultam a halványszínű plafont. Haza is akartam menni,
meg nem is. Tudni akartam, hogy mi van a bátyámmal, de nem mertem volna újra
elé állni. Amire emlékszem róla, hogy egyáltalán nem hasonlított önmagára.
Tudtam, hogy ő az, de nem voltam képes felfogni. Az a hatalmas fenevad ő volt,
és az ember, aki előtte a helyén állt, szintén Avon volt. Akkor mégis miért kételkedem
abban, hogy mit láttam? Miért nem bízom magamban és benne? Miért menekülök, ha
nincs hová bújnom a valóság elől? Egyszer úgy is utolér, akárhol legyek ebben a
világban.
Rájöttem mit akarok csinálni.
Egyszer csak bevillant. Lábra álltam és elküzdöttem magam a gardrób ajtajáig,
ami az ablakkal szemközti falból nyílt egy kisebb szobányi helységbe. Tele volt
női ruhákkal és kiegészítőkkel. Leültem az első beépített szekrény elé, és
elkezdtem pakolászni. Illetlenség!
Mondta volna anyám. Nem tehettem róla, kíváncsi voltam, mi ez a hely.
Kipakoltam az alsó polcot, aztán a következőt és akkor találtam meg. Egy kis
doboz, teleragasztgatva mindenféle matricával. Szívek, virágok, mosolygós
arcok. Nem lenne szabad, nagyon nem. De nem bírtam megálljt parancsolni
magamnak. A kezem automatikusan nyitotta ki a fémdobozt. Amikor kinyitottam,
megdöbbentem.
- Anya? –
csúszott ki a számon, már-már hisztérikus hangon. Ez képtelenség. Nem lehet,
hogy itt, ebben a házban…
Négykézláb másztam vissza a szobába,
kiborítottam a képeket a földre és félredobtam a tartót. Mi a fene folyik itt?!
Szétterítettem őket fejjel lefelé és egyenként, félve fordítottam fel mind. Nem
hittem a szememnek. Anya volt mindenhol. De nem akárhogy; fiatalon. Minden kép
hátuljára volt írva egy dátum és egy-két szó. Az egyik hátoldalon különös
dátumot láttam meg. Számoltam egyet gyorsan és rájöttem, ez anya tizennyolcadik
születésnapjának dátuma. Alá pedig három röpke szót írtak:
„Én és Edward”
Remegő kézzel fordítottam meg a
képet. És ott volt, anya tizennyolc évesen és Edward úgy, ahogy most. Sikítani
akartam, de nem ment, a torkomra forrtak a hangok és a könnyek. Kizárt, hogy ez
igaz lenne, hiszen ilyen nincs. Átnéztem a többi képet, de mindenhol ugyanaz.
Egy fiatal boldognak látszó pár. De nem volt reális. Semminek nem volt valóság
alapja, minden más volt, mint, ahogy elmesélték apával. Kezembe vettem a dobozt
és megvizsgáltam alaposabban. Belülről, az aljába be volt ragasztva két
repülőjegy, Floridába. Ott laktak nagyiék, amíg még éltek. Miért kéne
Cullenéknak két repülőjegy? Biztos voltam benne, hogy ennyivel nem úszom meg.
Kell lennie, valami más megmagyarázhatatlan dolognak is, ami még jobban kiborít.
De nem volt, nem találtam mást, csak ezt a csomó képet. Idegesen túrtam a
hajamba, próbáltam találni valami magyarázatot, de semmi. Csak a néma üresség.
Léptek zaja ütötte meg a fülemet.
Talpra küzdöttem magam és az ajtóhoz siettem. Most vagy soha. Hangosan kopogni
kezdtem az ajtón. Meg kell hallania valakinek. Amikor a kulcs fordult a zárban
rájöttem, hogy talán el kellett volna pakolnom a képeket. Nem akárkivel kell
beszélnem, hanem Edwarddal. Sajnos nem volt ekkora szerencsém. Egy lány nyitott
ajtót. Már találkoztam vele, amikor tegnap eltűnt. Most nem tűnt olyan
rémültnek. Annál inkább én.
- Szia.
Minden rendben?
- Öhm.
Igen. Csak ki kell mennem a mosdóba. Azt hiszem, már ideje lenne ennem is
valamit, ha kérhetek ilyet – vakartam meg a tarkóm, s közben próbáltam takarni
a mögöttem hagyott rumlit.
- Persze,
gyere csak. A mosdó erre van, mindjárt szólok, Esmenek, hogy készítsen neked
ebédet.
-
Köszönöm. – Megmutatta az ajtót, aztán elindult tovább. Alaposan megmostam az
arcom, még az is eszembe jutott, hogy meg kéne fürdenem, de nem mertem
kockáztatni. A mosdókagylónak támaszkodva vettem pár mély lélegzetet. Amíg
senki nem megy a szobám közelébe, nem kell félnem semmitől, de előbb vagy utóbb
úgyis ki fog derülni. Remélem inkább utóbb.
-
Isabella? – kukkantott be a lány az ajtórésen. – Bocsánat. Csak annyira
csendben voltál, hogy azt hittem megszöktél. Vagy, hogy azon ügyködsz.
Bocsánat, még egyszer.
- Talán
nem mehetek el, ha úgy tartja kedvem?
- Sajnos
nem. Külön utasításra nem engedhetünk el egyedül, sehová. Kész az ebéded, gyere,
lekísérlek a konyhába.
- Nem
akarok, megszökni. Legalábbis, amíg nem tisztázok néhány dolgot a fivéreddel,
nem szándékozok el menni.
- Ezt
örömmel hallom. Egyébként az én nevem Alice. Alice Cullen, és Edward a bátyám.
Megbízunk egymásban, ha valami olyasmit szeretnél megbeszélni vele, ami nem túl
privát, azt akár nekem is elmondhatod.
- Nem,
kösz. Ezt személyesen vele kell megtárgyalnom. Csak vele!
- Hát
rendben, akkor gyere velem. – Követtem a földszintig, ott átvett Esme, mint
kiderült már, a fogadott anyja. Ebédre egy finoman fűszerezett csirkecombot
kaptam, főtt burgonyával. Feszülten mozgolódtam, miközben elfogyasztottam az
ételt. Nem csak azért, mert a nő, minden egyes mozdulatomat figyelte, hanem
azért is, mert Edward Cullen időközben megjelent az ajtónyílásban. Nem
foglalkozott mással, csak velem. Kérni akartam Esmetől egy pohár vizet, de még
mielőtt megszólalhattam volna, a fiú ott termett mellettem a semmiből, azt se
vettem észre, hogy megmozdult volna, olyan halkan tette. Amikor végeztem,
elpakolni sem hagytak, elvették tőlem a tányért, és Esme mosogatni kezdett, Edward
pedig visszakísért a szobámig. Eljött az idő, hogy választ kapjak a
kérdéseimre. Be akarta csukni az ajtót, de én az ép kezemmel elkaptam, és nem
hagytam neki. Érdeklődve vonta fel fél szemöldökét, nem szólt egy szót sem.
Gyerünk, Bells! Csak nyögd ki végre!
-
Beszélni szeretnék veled.
- Tudom.
A húgom már mondta. Reméltem, hogy erre nem most kerül sor, de mondd, mi a
probléma. Várj! – tartotta fel a kezét, belém fojtva a szavakat. – A tegnapról
van szó?
- Nem.
- Akkor
arról, hogy miért vagy bezárva?
- Nem.
-
Rendben. Ez esetben mondd csak – intett nagylelkűen.
- Van
valami, amit el kell magyaráznod nekem. Elegem van a feltűnőségedből és abból,
hogy mindent hozzád tudok kötni, valamilyen úton. Most tudni akarom, miért van
ez.
- Nem
tudom, mire gondolsz. Kifejtenéd bővebben?
- Mi ez?
– félreálltam az ajtóból, hogy jobb belátása nyíljon a felfedezésemre. Edward
elsápadt, szemei elsötétültek, tekintete ködössé vált. Utoljára akkor láttam
ilyennek, amikor megtudta, hogy anya meghalt. Azt hiszem, jó nyomon járok az
igazság felé. – Úgy látom, van némi magyarázni valód.
- Hol
találtad ezeket? – kérdezte fojtott hangon. Kőszoborként állt a falnak
préselődve, és a szétszórt képekre meredt.
- Az
egyik polcon. Pakolásztam, ruhát kerestem, és ott volt. Nos, megmagyarázhatnád,
hogy mi folyik itt, még mielőtt agyvérzést kapok az irracionális jelenségek
miatt.
- Sokkal
bonyolultabb, mint ahogy gondolod. Ezt nem lehet csak úgy elmesélni.
-
Képzeld, a bátyám sem vesztegette az idejét a magyarázatokra. Nem tudom, mi
folyik itt, de már azt is kétlem, hogy anyát egy erdei vad ölte meg. Vadnak vad
volt, csak azt nem tudom, melyik…
- Soha
nem lettem volna képes bántani Bellát! – kiabálta az arcomba. Az ajtó hangosan
csattanva csapódott be, az asztalon megremegtek a dolgok. Nem bírtam magamban
tartani a dühömet, vissza kellett vágnom, elvégre a legjobb védekezés a
támadás, nem de?
- Ezek
szerint most bevallottad, hogy titkolsz valamit?! Mert nekem nagyon úgy
hangzott!!
- Ne
hidd, hogy bármit is jobban tudsz nálam!
- Pedig
hidd el, tudom, hogy azon a képen te vagy anyával, de ha minden normális lenne,
akkor legalább ötven évesnek kéne lenned, ha nem többnek! Miért van akkor az,
hogy azon a képen ugyan annyinak látszol, mint most?! Mert… - szívesen mondtam
volna tovább, de hatalmas kezével befogta a számat. Legalább tíz évvel
idősebbnek tűnt ebben a pillanatban. Lesütötte szemeit, a pillái alól nézett
fel rám.
- Nem
akartam, hogy belekerülj ebbe a… ebbe a világba. Ő azt mondta nem lehetek veled
semmilyen bizalmas kapcsolatban, nem mondhatok neked semmi magamról. A bátyád
tudja jól, hogy mi vagyok én, hogy mi a családom. Azt kérte csak a legvégső
esetben vonjalak bele. Azt hiszem, ennek épp most van itt az ideje…
