11. Fejezet

Sziasztok! Nos, talán ez az a fejezet, amelyiket eddig a legjobban vártam, hogy végre kész legyen. Gyanítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül és lesznek olyanok is, akik nem ezt várták volna, de azért szép az összkép. Véleményeiteket továbbra is nagyon várom, főleg most. :)

Jó olvasást és tovább szép nyarat!

Ro.

11. Telefonhívás

Bells szemszöge

         Edward nem szólt hozzám. Nem mintha nagyon bántam volna, jól esett, hogy végre szabadon dönthettem a magam dolgáról. Néha, amikor a folyosón összefutottam vele, megkérdezte, mit segíthet pakolni, de akkor sem foglalkozott velem különösebben. És ez így volt helyes. Ha továbbra is atyáskodna felettem, az azt jelentené, hogy semmi nem változott. De az, hogy magába fordulva elgondolkodott a szavaimon, azt jeleni, számítok neki. És ha számítok neki, érez valami irántam. Ezt pedig valahogy vele is meg kell értetnem egyszer. De nem ma. A szombati napom, teljesen „Edward mentesre” készült, ahogy Alice is megmondta.

            Esme készített nekem reggelit, kikészítette az asztalra és ott hagyott Alice-szel. Együtt próbáltam működni vele, hogy segítsek megszervezni a díszletet, azonban nem mindenben értettünk egyet. Rosalie mentette meg a helyzetet, segítőkészen eldöntötte a vitánkat mindenben, így a Fehér legyen, ne vörös! –ből kihozta az összetett megoldást. Fehér és vörös kiegészítők mindenhová. Csak azért gondoltam, hogy legyen valami sötét szín, mert ez a ház olyan nagy és világos, hogy egy halvány szín elveszett volna a falakon. Ami még jobban meglepett, hogy a fiúk minden szó nélkül segítettek nekünk. Szalagokat aggattak a falra és a mennyezetre, lámpásokat lógattak fel a verandára, és az erkélyek aljára, hogy sötétben még szebben mutasson, mindegyikre körbe kötöttek egy-egy vörös szalagot. Elképesztő volt látni, hogy a lányok mennyire hatni tudnak kedvesükre.

- Nos, Bells? Hogy tetszik? – Alice körbevezetett a házban, és a véleményemet várta. Nem tudtam, hogy melyik szóval írhatnám le a legkönnyebben.

- Kicsit, vad és nem lesz túl sok a fodor meg habos-babos kiegészítő? És ez a sok virág? Imádom az illatukat, de még a végén mindenki megfullad.

- Természetesen kintre is rakunk virágokat, de Rosalie szerint szükséges, mert nem mindenki szereti a farkasok szagát. Ők meg a vámpírokét. Szóval, kell valami, amivel egy kicsit elnyomjuk. De azért jó lett nem? – nézett rám kiskutyaszemeket meresztve.

- Nekem tetszik, ha neked is – vontam vállat. Legalább egy kicsit lássam már mosolyogni. – Gondolom te már azt is tudod, hogy mit fogok ma viselni.

- Biztos, hogy te nem látsz a jövőbe? – nevetett rám. Nem nehéz kiszámítani dolgokat az ő esetében. Megragadta a karomat és beráncigált a szobájába. Belépett egy hatalmas gardróbba és dalolászva kutatni kezdett a ruhái között, majd előállított egy rózsaszín koktélruhával, amit mell alatt egy bájos kis masni díszített. Sajnos volt egy tippem, hogy ez sem hosszabb a hálóingemnél, és hogy miért csinálja ezt. Látta rajtam, hogy egy pillanatra elbizonytalanodok, ezért elindult vissza a ruhák közé.

- Nagyon tetszik.

- Ezt mondod, de nem ezt mutatod. Semmit sem akarok rád erőszakolni.

- Csak át futott az agyamon, hogy annyira nem is Edward mentes ez a nap.

- Miért? Ó! A ruha.

- Nagyon tetszik – ismételtem magam. – De nem hiszem, hogy ma is őt akarom kínozni. A múltkor volt lehetőségem megmondani neki, amit gondoltam, és úgy néz ki, jobban beletrafáltam, mint szerettem volna. Ma nem akarom kínozni. Legalábbis tudatosan nem – magyaráztam. Mosolyogva felém nyújtotta a vállfát.

- Miattam vedd fel, ne miatta. Ha tetszik, viseld egészséggel. Örömet okoznál vele.

- De Alice?

- Tessék?

- Miért fogadta meg anyának, hogy nem lép velem kapcsolatba?

- Mert szerette édesanyádat. Mindig is szerette őt. Amikor elment, neki akart jót. Ha nincs vele, biztonságban lehet, rálelhet a szerelemre, gyermekeket szülhet, teljes életet élhet. Tudod, nagyon sokszor haza akart ide jönni, de képtelen volt rá. Félt a találkozástól, félt attól, hogy Bella nem akarja látni többé. És számára ez jobban fájt volna, mint az, hogy távol marad ettől a várostól.

- De hát akkor miért van most itt? Anya meghalt, nincs miért maradnia. Engem a bátyám is meg tudna védeni. Az egész rezervátum vigyázna rám. Miért érdekli ennyire, hogy mi lesz velem?

- Mert bármennyire ellenállónak hiszi magát, szeret téged. Az, hogy megcsókolt, csak is erősíti a tényt, nem lépett még tovább. Az igazat megvallva, azon csodálkoznék, ha a mai nap nem csókolna meg újra és vallaná be, neked volt igazad.

- Te nem látod ezt?

- Itt lesznek a farkasok, kedvesem. Ha ők a képben vannak, semmit nem láthatok. De figyelj! Megbeszéltük, ez nem a bátyámról szól ma. Te vagy a középpontba. Iszkiri, fürdeni, aztán rendbe teszlek. Van időnk, de nem túl sok.

~*~

            Komolyan nem tudom, hogy mehettem bele ekkora őrültségbe. Bulit szerveztetni Alice keze alatt? Nem vagyok normális. Kár, hogy ez csak éjfél után jutott eszembe, amikor a fél suli már jelen volt. Menekülőre fogtam, amint Alice és Naomi elvegyültek a táncoló tömegben. Felslisszoltam az emeltre és behúzódtam a fürdőszobába. Nagyot fújva dőltem be a sarokba. Itt legalább a zenét alig hallani.

- Rosszul vagy? – az ismerős hangra összerezzentem. Edward a kád szélén üldögélt a sötétben, engem nézett. – Ne aggódj, nem akarom elrontani az Edward mentes napodat. Én is menekülőre fogtam még mielőtt megtelt volna a nappali.

- Csak fáj a fejem.

            Felállt, az egyik polchoz lépett és elővett belőle egy dobozkát. Megtöltötte vízzel az egyik poharat, ami a csap szélén állt és felém nyújtotta egy pirulával együtt.

- Aszpirin. Sokak szerint nagyon jót tesz.

- Igen, tudom. Én hoztam fel ide, hogy ne kelljen annyit keresgélni. Köszönöm – a számhoz emeltem a poharat és mindet megittam. – Máris jobb. Lehet, hogy csak szomjas voltam.

- Akkor én most megyek.

- Te voltál itt hamarabb, nekem kéne elmennem. De nem fogok és neked sem kell. Az egész Alice ötlete volt, engem nem zavar, ha itt vagy. Szerintem egyikünk sem vágyik oda vissza, szóval maradj csak – tettem le a poharat a földre és leültem mellé. Edward furcsán nézett vissza rám, mint akinek teljesen elmentek otthonról.

- Nem ülsz fel ide? – intett maga mellé. Nehézkesen felálltam és mellé sétáltam. Ki tudhatta volna, hogy kellemesebb az ő társasága még akkor is, amikor a családom egy részével is lehetnék. – Avon nem örült, hogy nem akarsz hazamenni.

- Nem kell örülnie. Hazudott nekem, így járt.

- Én is hazudtam.

- De te szörnyen csináltad és az első alkalommal kiszedtem belőled. Viszont, amikor róla akartam tudni valamit, ide küldtek. Inkább rejtőzködik, mint sem elmondja magáról az igazat, és…

- Szavad ne feledd! – tartotta fel a mutatóujját, hogy elhallgattasson. Még nem is hallottam a csörgést, amikor a füléhez emelte a telefonját. – Haló? – rövid csend. Edward homloka ráncokba szakadt. – Igen, én. Ki keres? – a választ én nem hallhattam, de valami azt súgta, nem egy kedves barátja az. Arca elködösült, szinte átnézett rajtam. Vajon mit mondtak neki? Időm sem volt megkérdezni, készülékkel a fülén talpra ugrott és felrántotta az ajtót. Értetlenül néztem utána. Mi baja lehet? Egy darabig még bámultam a semmibe, Alice reggeli szavait elemezgetve, aztán valami más vonta magára a figyelmem. Carlisle és Edward a folyosón beszélgettek. Nem, nem beszélgettek, az nem így hangzik, még vámpírok között sem. Felálltam, és halkan az ajtóhoz lopóztam. Túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyeljenek rám és mások is voltak a házban, nem tudhatták, hogy hallgatózok.

Edward szemszöge

            Figyelmesen hallgattam, mi a véleménye a hazugságomról. Bells komolyan nagyobb hazugnak tartja a saját testvérét, mint engem? Le se tagadhatná, hogy Bella lánya. Tökéletesen olyanok voltak, mindketten azt a jót akarták megtalálni bennem, ami soha nem létezett, még életemben sem.

            Éreztem a telefonom rezgését a zsebemben.

- Szavad ne feledd! – szóltam rá és a fülemhez emeltem a telefont. Bells érdeklődve pislogott rám. – Haló?

- Edward Cullen?

- Igen, én. Ki keres? – kérdeztem vissza. Zavart a vonal akadozása, ami miatt nem ismertem fel a hangot a túloldalon.

- Ő az! – kiáltotta el magát. Ahogy a halk beszéd elhalt a háttérben, a vonal egyszeriben kitisztult, tisztán hallottam minden lélegzetvételt.

- Kedves barátom! – szólt bele nyájasan valaki. Rémülten kaptam fel a fejem és a lányra néztem. Nem lehet, hogy Ő az. – Nagyon örülök, hogy sikerült elérnem téged. Bizonyára nem vártad a hívásom, pedig megígérted nekem, hogy ha a szükség szólít, szolgálatomra állsz – rótta fel nekem. Felpattantam és a folyosóra menekültem a zárt térből.

- Aro – mordultam fel. Bekopogtam apám ajtaján, aki azonnal nyitotta is ki számomra. – Miben állhatok rendelkezésedre? – Carlisle összehúzott szemekkel fürkészett, amikor rájött, hogy szavaimat nem hozzá intézem.

- Természetesen szükségem van valakire, aki helyettem vonul Romániába a vámpírfelkelést csillapítani. Természetesen nem hagyom, hogy egyedül menj, de te vagy az én Helyettesem. Mindenki örülne, ha a te oldaladon kelnének útra. A képességed kimeríthetetlen kincsesbánya, amit ebben a háborúban fel kell, hogy használjak.

- Kell?

- Ígéretet tetté nekem, Edward. Ne akarj visszaélni a bizalmammal, különben olyasmiben találok kárt tenni, ami számodra nagyon fontos.

- Mégis miben? – tudnom kell, mit tud felhasználni ellenem. Addig sehová.

- Isabellában. Az ifjabbikban – megdermedtem. Carlisle legalább annyira meglepődött, mint én. – Sok mindenről tudok, barátom, amire nem is gondolnál. Nos? Mi a válaszod?

            Apámra néztem. Egy pillanatig a szemembe bámult, majd megrázta a fejét. Nagy erőfeszítésbe telt, de megtettem. Nemet mondva neki, elfogadtam Aro hívását.

- Remek. Holnap reggel nyolc órakor indul egy gép Olaszországba. Várni fognak téged a reptéren, és veled szállnak fel. Csak nehogy lekésd az indulást, mert akkor nagyon rossz dolgok fognak történni – nevetett sötéten.

- Ott leszek, ne aggódj.

- Sosem aggódom, Edward. Nekem mindig van „B” tervem – megszakadt a vonal. Leengedtem a kezem magam mellé és felnéztem apám arcába, ami még soha nem árasztott ennyi megvetést. Meg volt rá az oka, de azt hittem megért majd.

- Nem hiszem el, hogy igent mondtál – szólalt meg kimérten.

- Tartozom neki. Van, amit még nem mondtam el. Amikor elmentünk, én Volterrában kötöttem ki. Aro akkor talált rám. Akkor az tűnt a legokosabb döntésnek, hogy követtem. Napvilágban bárki megláthatott volna, ő menedéket biztosított számomra. Ezerszer akartam hazajönni, de te is tudod, mennyire ragaszkodik a megszerzett értékeihez. Végre ott voltam neki, kihasználta a képességem, ahogy csak módjában állt. Cserében nem kellett embervéren élnem. Viszont elhatároztam, hogy ott hagyom. Ígértet tettem neki. Megfogadtam, hogy ha nagy szükség van rám, megyek. Cserébe hagyott elmenni.

- Akkor sem rendelkezhet veled! – emelte fentebb a hangját. Tudtam, hogy ostobaságot csináltam, de nem tudom máshogy megvédeni a lányt. Már pedig azt az ígéretet mindenképp betartom. – Kitaláltunk volna valamit. Bármit, amivel megelőzhető, hogy elmenj.

- Nem lehet kivédeni mindig. Aro tudja jól, hogy mivel árthat a legjobban.

- Akkor bizonyára azzal is tisztában van, hogy képes lennél meghalni, hogy megvédd a lányt.

- Aro nem hülye. Olaszországból elküldi velem a legerősebb harcosait, hogy megvédjenek. Kellek neki. Velem majdnem teljes a gyűjteménye – utaltam a testvéreimre. – Tudja jól, hogy őket nem kaphatja meg, de engem megszerzett, ezzel sokáig beéri majd. Gondolj csak bele. Ha engem akar, nem bántja Őt, mert tudja, hogy akkor vagy vele, vagy magammal végzek. Elmegyek Olaszországba, elintézem, amire szüksége van, megszerzem, ami kell neki, aztán haza jövök. Így szól a kompromisszum. Neki is jó, és nekem is.

- Csak nektek jó így, Fiam. Aronak egy vagy a sok közül.

- De a legértékesebb. Nem fog ártani nekem, ha meg akar tartani.

- Akkor sem helyes, amit teszel, remélem, tudod.

- Nem volt más választásom – bizonygattam.

- Azért remélem, épségben és élve hazatérsz…

A folyosó végén megjelent a húgom és egyenesen rám nézett.

            „Elkezdem hazaküldeni a vendégeket.”

            Bólintottam. Szemével megkereste a fürdőt, ahonnan kijöttem, és ahol most ott volt Bells. Bells! Fél másodperc alatt termettem az ajtóban, ő pedig ott állt, kezében az üvegpohárral, amit a földről vehetett fel. Mennyit hallhatott? Hogy feledkezhettem el róla ilyen egyszerűen?

- Csak a poharat vettem fel – suttogta. – Viszont azt hiszem, nagy bajban vagyok. Alice észrevett, amikor be akartam csukni az ajtót. Nagyon haragszik most rám?

- Ő nem.

- Te?

- Van rá okom? – kérdeztem vissza.

- Nem tudok róla. Hacsak nem, az gond, hogy el akartam pakolni magam után, és le akartam zuhanyozni – vont vállat egyszerűen. Nem tudtam, hogy hihetek –e neki.

- Csak nyugodtan – löktem el magam az ajtófélfától. – Utána viszont azonnal menj a szobádba és hívd fel a bátyádat, hogy haza mész.

- Igen is, apuci, de ne légy naiv, ne hidd, hogy csak úgy haza megyek!– fintorodott el gúnyosan. Már megint kezdi. Felsóhajtottam és egyszerűen ott hagytam. Lementem a nappaliba és beavattam a többieket is, amint az összes diák eltűnt.

Bells szemszöge

            Nehezemre esett belegondolni, hogy elveszíthetem azt is, aki mindennél többet jelent számomra, még ha ez az érzés nem is kölcsönös.  Most elmegy Olaszországba, de a visszatérése már nem olyan biztos. Fogalmam sincs, mi az a Volturi, talán tudni sem akarom, mégis van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül rémült meg mindenki az után a rejtélyes telefonhívás után. Eszem ágában sem volt hazamenni és szólni a „családomnak”, hogy mi folyik itt, még Edward kérése ellenére sem. Tudtam mit akar elérni nálam, de nem engedem, hogy sikerüljön neki. Nem fogok menekülni, nem is bírnék. Csak abban vagyok biztos, hogy Edwardot szeretem én nem adom fel harc nélkül. Jól tudom, mit jelentek neki, és nem mondja ki, de látom az arcán, a szemeiben, hogy a pokolba kívánja az anyámnak tett ígéretét, mi szerint nem létesít velem semmilyen kapcsolatot, főleg nem testit. De csókolt már meg igazán, szenvedélyesen. Akkor, ott a temetőben megfogadtam magamnak, hogy minden áron megszerzem őt, ha belezöldülök, akkor is az enyém lesz. Önző dolog tudom, de nem tudok neki ellenállni.

- Miért nem alszol még? – éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Gondolkozz egy kicsit jobban és akkor talán beugrik majd. Bár soha nem veszed észre az orrod előtt a nyilvánvalót – célozgattam piszkosan. Miért kísért meg állandóan? Élvezi, hogy körömszakadtáig harcolok érte?

- Tudom, mire gondolsz, és ne hidd, hogy nem vettem észre a próbálkozásaidat. Okos lány vagy, most mégis olyan kis butának látlak. Nem untad még meg a harcot? Hogy olyan dolgot akarj megszerezni, ami túl nagy falat lenne számodra?

- Tévedsz. Nem nagy falat. Egyszerűen csak úgy érzem, nem élhetek nélküle – sóhajom szomorú volt, mert tudtam, ez a beszélgetés is egy kisebb csata, én pedig már most vesztésre állok. Nincs egy észérvem sem, nem is éltem annyit, amennyit ő, azt sem tudom, mennyit jelenthetett neki anya, még amikor fiatal volt. Csak abban voltam biztos, hogy eddig nem beszéltem vele ilyen nyíltan, és lehet, hogy ez lesz a vesztem.

- Bells. Mondd meg nekem… csak egy jó okot mondj arra, miért csinálod ezt!

- Hát nem egyértelmű?! – rúgtam le magamról a takarót és rá emeletem a tekintetem. Eddig egyszer sem ült le mellém. – Azt mondod, észrevetted, hogy mit próbálok a tudtodra adni. Most mégis úgy viselkedsz, mintha vak lennél! Nem érdekel, mi történt harminc akárhány éve, csak azt akarom látni és tudni, ami most van!

- Ami most van, az ne ugyan az, ami akkor volt.

- Épp ez az, amit mondani próbálok, de te mégsem figyelsz. Én nem vagyok az anyám! Soha nem is voltam, soha nem is leszek!

- Tudom, nem is kell, hogy ő legyél – állt fel, idegesen túrva a hajába.

- Miért mész el? – váltottam témát hirtelen. Feltérdeltem, hogy közelebb legyek hozzá.

- Mert ha nem megyek magam, ők jönnek értem. Nem kockáztatom senki életét azzal, hogy meggondolatlanságból idecsődítek egy embervéren élő vámpír klánt.

- Carlisle azt mondta, nem muszáj menned, hogy nem rendelkezhetnek veled. igen, ilyeneket is tudok.

- Isabella, ez nem rád tartozik, jobb, ha kimaradsz belőle!

- De igenis rám tartozik! – csattantam fel. Kipattantam az ágybólés az ajtót keresgélve elindultam előre. Azonban mielőtt elértem volna szabadulásom kapuját, valami keménybe ütköztem. Edward könnyedén távol tudott tartani az ajtótól, ebben kétségem nem igazán volt. De abban már igen, hogy sokáig el tudom –e viselni közelemben.

- Nem akarom, hogy úgy távozz, nem tisztáztuk ezt az ügyet. Legalább hallgasd meg, mit akarok mondani.

- Mégis mit akarsz még tisztázni? Számomra már elég világos, hogy… hogy nem szeretsz engem – szégyenemre, elcsuklott a hangom a mondat végére, miközben könnyeimmel küszködtem. Nem akartam, hogy most lásson sírni. Az túl megalázó lett volna.

- Én ezt… egy szóval sem említettem. – Megdermedtem. Mit akar ez jelenteni? Elég volt már a sejtelmes megjegyzésekből, igazi válaszokat vártam. Mindenre felkészültem, még arra is, hogy helyeselni fog, de erre álmomban sem számítottam volna. – Biztos azt hiszed, csak kihasznállak. Bevallom, a temetőben kíváncsi voltam, mennyire hasonlítasz Rá. Kétségbe estem, amikor megéreztem puha ajkaidat az enyémen. Többet akartam belőle, mert pontosan olyan volt, mint édesanyád csókja. Mégis olyan más volt. Nem lett volna szabad hamis reményeket ébresztenem benned, de megtettem és ezt sajnálom.

- Nincs mit sajnálnod, ha egyszer mindkettőnknek jó volt.

- Rosszul hiszed –simogatta meg az arcom. – Nem volt annyira jó, mint gondolod. Feltépte a régi sebet… újra… érezni kezdtem valamit. – A hold sápadt fénye megvilágította eltorzult arcát. Még soha nem láttam senkit ilyen meggyötörtnek. – Olyan volt, amit Bella soha nem ébresztett bennem. Az is lehet, hogy vámpír nem érezhet ilyet. Szerethet –e valaki egy olyat, mint én.

            Elkaptam arcomon kalandozó kezét és úgy suttogtam neki válaszként:

- Persze, hogy szerethet. Különben már nem lennék itt.

- Még mindig nem értesz engem. – kezeit maga mellé ejtette és hátrált tőlem egy lépést. Már majdnem a kezemben volt a győzelem. Nem engedhetem meg a vereséget!

- Te nem értesz engem – kaptam utána, maradásra késztetve. Most nem menekülhet meg előlem.

- Isabella…

- Nem, semmi Isabella! Te elmondtad, amit akartál, most én jövök. Ha nem engeded, tovább kínozlak, sokkal brutálisabb módszerekkel – láttam szemeiben a felvillanó megadást. – Na, szóval. Engem baromira nem izgat, mit gondolsz magadról. Nem vagy szívtelen, se szörnyeteg és igen is vannak, akik szeretni akarnak, csak te lököd el magadtól őket. Vegyük példának anyát. Szeretett, haláláig emlegetett téged, mert nem bírt elfelejteni, hiába volt neki apa. Te voltál neki az egyetlen igazi szerelme. Mindig is arra vágytam, hogy én is így essek először szerelembe. Be kell vallanom, hogy lehet… rátaláltam arra a… személyre, akivel le akarom élni az életemet. De ha most elmész, soha nem derül ki mi lett volna a vége. Tudom, jobban mondva érzem, ha most elmész Olaszországba, nem látlak viszont téged. Látni akarom, érezni, tudni, hogy igazam van, szeretsz és megóvsz mindentől, ahogy ígérted.

- Csak hogy, azt is megígértem…

- Csak és kizárólag akkor tudsz megvédeni, ha a magánytól is megóvsz – végére értem a szónoklatomnak, már csak könyörgő szóra futotta. – Kérlek! Nem akarok egyedül maradni.

            Eleredtek a könnyeim, pedig nem akartam sírni. Ki akartam rohanni a szobából, el akartam bújni, hogy csendes kis magányomban átgondolhassam a történteket, de képtelen voltam. Egyrészt, mert a becsületem nem engedte, másrészt, Edward – a tőle telhető legóvatosabban – szorosan magához vont.

- Bells, Bells… - suttogta a nevemet, kezével megsimogatta a hajamat. – Soha nem leszel egyedül. Nem hagyom, hogy egyedül légy, kerüljön bármibe.

            Csend ereszkedett a szobára, csak én szipogtam, fejemet a vállára hajtva, míg ő nyugodtan állva ölelt magához. Hiába adtam már fel a kezdetek kezdetén, most újra fellángolt bennem a győzni akarás tüze. Aprót fordítottam a fejemen, hogy a fülébe suttoghassak.

- Szeretsz engem, Edward Cullen? – muszáj volt tudnom, van –e értelme ezt csinálnom. Tudni akartam, igazam van –e. Reszketeg sóhaj hagyta el ajkait, ujjai a pizsamámba markoltak.

- Igen… - a győzelem mámora édes érzéssel áradt szét a testemben. Nyertem és a fődíj Edward Cullen szerelmi vallomása volt. – Szeretlek téged, Isabella Black – felemeltem a fejem és számmal megkerestem az övét, hogy megpecsételjem szavainkat és lezárjam a hosszú civakodásunkat. – A macskád megint a lábamhoz dörgölőzik – húzódott hátra. Nevetve hajoltam le Nalaért.

- Biztos ő is kér egy puszit tőled – vigyorogtam fel rá. Fél szemöldökét felhúzva hajolt közelebb hozzám és egy gyors puszit nyomott a feje tetejére. Nala nyávogva fejezte ki elégedettségét. – Felejtsd el, már foglalt.

- Bells, én…

- Csss… Ne! Most még ne akard elrontani, kérlek! Majd reggel. Addigra elül bennem ez az egész. Rendben?

- Rendben. Nem akarsz aludni?

- Itt maradsz velem? – kérdeztem az ágyhoz hátrálva. Befeküdtem a takaró alá, Nala mellém gömbölyödött, Edward pedig leült az ágy szélére. Mosolyogva fogtam meg a kezét, nem sokkal utána elnyomott az álom. Nem emlékszem mennyire hamar, de még éreztem a telefonja rezgését és hallottam, hogy Edward beszélni kezd valakihez. Teljesen megnyugodtam végre. Az egész olyan álomszerű volt, de tudtam, hogy ez a valóság. Ha álmodtam volna, nem kellett volna ennyi idő, hogy kiszedjem belőle az igazat és Nala sem zavarta volna meg a csókot. De ez így volt szép.

10. Fejezet

 Nos, meghoztam a 10. fejezetet is, remélem nektek is tetszeni fog. Igyekeztem teljesíteni az a szemszögre vonatkozó kérést, de még nem láttam elérkezettnek a pillanatot, hogy belevágjak a dolgok közelébe.

Jó olvasást, kívánok!

Puszi

Rosmine

10. Szabad vagy sem?

Bells szemszöge

            Senki nem tudott megakadályozni, abban, hogy iskolába menjek. Nem bírtam tovább a bezártságot, a falak lassan közeledtek felém, nem kaptam levegőt, azt hittem bele őrülök. Ki kellett szabadulnom és ebben még hét vámpír sem tudott megakadályozni. Hiába ezerszer – ha nem többször – erősebbek nálam, az akaraterőmmel senki sem szállhatott szemben, olyannyira elhatároztam magam. Bánom is én, ha a két Cullen végig ott lesz a nyomomban, de legalább nem kell a házi őrizetben csücsülnöm. Reméltem, hogy addig senki nem fogyassza el desszertnek a macskámat.

            Matekon beültem a szokásos helyemre, Naomi barátnőm mellé, aki meglepetten konstatálta, hogy újra jelen vagyok az iskolai életben. Érdeklődve figyelte, ahogy kipakolom a füzetemet és a tolltartóm, és csak utána tette szóvá, mennyire „hiányozhattam neki”.

- Te itt? – bámult az arcomba. – Néhányan már azt a hírt terjesztették rólad, hogy halálos beteg vagy, és utolsó napjaidat nem akartad az iskolában húzni. Szólhattál volna, hogy hol vagy. És meghívhattál volna anyukád temetésére is – motyogta morcosan ráncolva szemöldökét.

- Tudod, hogy mindig mindent megbeszélek veled, de semmi olyan nem történt velem, ami említésre szorulna itt és most. – Csupán egy csapat vámpír atyáskodik felettem, a bátyám meg egy baromi nagy farkas… Szólalt meg a fejemben egy hangocska. – Anya temetése pedig szűk körű volt. Nem vertük nagydobra.

- Mégis tud róla az egész város. Mit titkolsz, Bells? – átlátott rajtam, mint a szitán. Nem csodálom, miközben egy távfutó lihegését is lepipálva kapkodtam a levegőt.

- Semmit sem… Izé… Én… Ne haragudj, nem mondhatom el – dadogtam, mint valami őrült. Naomi megforgatta a szemét és elfordulva tőlem, tovább mondta a magáét.

- Nem értelek téged. Tényleg, Bells. Azt sem tudom, miért fáradok még mindig. Amikor megismertelek azt hittem, te más vagy, mint a többiek. Normális, kedves jóindulatú lánynak ismerlek. És most kiteszem érted a lelkem, te pedig rám se hederítesz. Hívtalak a mobilodon és még csak véletlenül sem te vetted fel. Onnan tudtam, hogy beteg vagy, hogy a bátyád megpróbált megnyugtatni, semmi bajod. De hol voltál ennyi ideig?

- A család egyik régi ismerőseinél. Van ott egy orvos, aki gondomat viselte, amíg fel nem épültem a… - járt az agyam, mire foghatnám rá, de valahogy semmi nem ugrott be. Szerencsére Alice időben érkezett meg, mint mindig.

- Tüdőgyulladásból. Szia, a nevem Alice – mutatkozott be barátnőmnek.

- Aha, tudom. Már ismerjük egymást, biológiáról. Rémlik? A múltkor segítettél az esszé megírásában.

- Persze, tényleg. Már emlékszem. Naomi, igaz?

- Igen. Szabad megtudnom, hogy honnan ismeritek egymást? – mutatott ránk. Ez sem kerülte el a figyelmét. Tavaly leadtam a biológiát, pont akkor, amikor Alice és Naomi is felvette. Nem találkozhattunk más órákon és a szüneteket sem vele töltöttem.

- A családunk régi barátja. Amikor Mrs. Black elhalálozott, Bells meglátogatott minket, és mi örömmel fogadtuk. Ott barátkoztunk össze.

- És akkor mi van a tüdőgyulladással? – kötött bele megint Naomi.

- Az apám, Carlisle, orvos. Dr. Cullen, így biztos jobban ismerős.

- Értem. És mit csinálsz most itt? Azt hittem nem velünk vagy egy csoportban.

- Felvettem egy plusz matekot, és mivel nem lenne ma első órám, a tiétekre fogok bejárni minden szerdán és lehet hogy pénteken is, attól függ, a bátyámnak jó –e az a nap – pillantott hátra a válla felett. A pillantásom Edwardra tévedt, próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel az itt léte, de mikor felnézett rám, elvesztem. Miért kellett pont az én anyámat kifognia a sok lány közül? – Nem hiszem, hogy örülne még egy plusz órának. Akkor csak hetente egyszer találkozunk ezen az órán – vont vállat az apró lány és újra felénk fordult.

- Van más óra is, amit felvettél? – méregettem gyanúsan.

- Igen. A gazdaságtan helyett társadalom ismertet, Mr. Bakerrel és a történelem fakultációra is felírattam magam. Ha jól tudom, mind a kettőt ő tartja.

- Na, ne mondd. Különös, hogy ugyan azokra az órákra és faktokra fogunk járni, nem?

- Igen, de legalább nem leszel egyedül – villant rám Edward tekintete. Azt hittem felsikoltok az ijedségtől. Reméltem, hogy itt nem fogják ezt csinálni, de nem is tudom mit képzeltem. – És apám úgy gondolta, a te órarendedet sem ártana megformázni.

- Hogy micsoda? – végleg kiakadtam, amikor a kezembe nyomott egy papírt.

- Ezt délután add le az ügyintézői irodában.

- És ha nem?

- Akkor majd én megteszem. Van belőle egy másik példány, hátha valami butaságot csinálnál. Szabadon dönthetsz, hogyan legyen a továbbiakban.

- Ezt soha nem fogom megbocsájtani neked. És neked sem – böktem Alicere dühösen.

- Én szólni akartam, de ő nem engedte. Megfenyegetett és nem hagyhattam, hogy… Sajnálom, tényleg, de legyen elég, hogy egyikőnk mindig veled lesz. Minden órán lesz egy ismerős arc a közelben.

- Igen. Épp ez a bajom – vágódtam le a székre durcásan. Örülnöm kéne, de most mégsem tudtam megtenni. Már kezdem beleélni magam a gondolatba, hogy szabad vagyok hetente legalább ötszöri alkalommal. Még sem kellett volna elragadtatni magam. Miért lettem és hirtelen ennyire álmodozó?

- Jó reggelt, gyerekek! – jött be az ajtón Mrs Lowers, kezében néhány füzettel és papírral. – Mindenki menjen a helyére, hadd lássam a hiányzókat! – ráncos kezével helyére intette a diákokat, akik ellenkezés nélkül engedelmeskedtek neki. Mindenki félt tőle, és amilyen eszközökkel tanított, nem is csodálkozom rajta. Számolás közben szemei megakadtak rajtam, felvette szemüvegét és mosolyogva nyugtázta, hogy tényleg itt vagyok. – Miss Black, örülök, hogy újra az órámon köszönthetem. Remélem nem lesz nagyon nehéz felzárkózni, de ha akadályba ütközne, szívesen várom óra után az asztalomnál.

- Igen, tanárnő.

- És a két Cullen testvér is jelen van. Ezt örömmel látom – halványan kifestett szája mosolyba szaladt, ahogy Edwardra nézett és a húgára. Látható, hogy mindenkire hatással vannak, nem csak én vagyok ennyire befolyásolható. Elfordítottam róluk a tekintetem és figyelmem a füzetem firkálására irányult, egészen kicsengőig. Nem foglalkoztam a mögöttem elinduló pletykákkal, amik valószínűleg arról szólnak, hogy különös módon egyszerre tértünk vissza hárman a hosszas betegeskedésből, arról nem is beszélve, hogy nem tűnök úgy, mint aki tartós betegségből épült fel. Meg kell tanulnom színlelni és tökéletesítenem kell a hazudási technikámat.

- Bells?! – kalimpált az arcom előtt Naomi. – Esélytelen, hogy egy percig is rám figyelj, ne Cullenékre. Feladom, ha végre elmondod, mi a fene folyik itt.

- Semmi. Egy ideig náluk vendégeskedek, és Alice nagyon szeret kiszúrni velem. Értem ez alatt, a túlzott gyámkodást vagy épp az örökös vásárláshajlamot. De nagyon kedves. Ha megismered, te is rájössz, hogy teljesen normálisak. Igaz, eddig mindig úgy bántunk vele, mintha más bolygóról jött volna, de tévedtünk. Sokkal több van benne, mint ebben az iskolában, bárki másban. – Alice felém kapta a pillantását és nemlegesen rázta a fejét. Tudhattam volna, hogy hallgatóznak. Edward megragadta húga karját, felállt vele és a kijárathoz indultak. Láttam rajta, hogy valami miatt nagyon fel van dúlva, és nem hagyhattam, hogy ostobaságot csináljon. Felpattantam a helyemről én is, és mindent magam mögött hagyva utánuk eredtem. A parkolóban értem utol, ahol ugyanis engem vártak.

- Megmondanád, mi a fene ütött beléd? – szegezte nekem kérdését Edward mikor megérkeztem. – Komolyan annak a lánynak akartad kiönteni a szívedet?

- Neki legalább ki lehet, nem úgy, mint egyeseknek – meredtem rá vissza. Ösztönös védekezés volt, nem tehettem ellene semmit.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy a fél várost le kell mészárolnom, ha kikotyogod a titkunkat? El sem tudod képzelni, mennyi ideje van nyugtunk az emberek érdeklődésétől.

- Te bizonyára nem olyan régóta, tekintve, hogy közelebb állsz hozzájuk, mint a családodból bárki más – támadtam vissza. Edward arca elsápadt, tudtam, hogy ez övön aluli volt, de nem tudtam megállítani magam. Nem lett volna szabad anya példáját felhozni, de eszembe jutott és ez volt az egyetlen ötletem hirtelen.

- Valóban. Igazad van. De akkor sem mondhatod el senkinek – hajtotta le a fejét, a cipője orrát bámulva.

- Nem akartam elmondani neki semmit. Nem vagyok hülye, ennyire ne nézzetek őrültnek. Ha én nem tudtam róla, akit a legjobban érintett a dologban, akkor szerinted elmondanám egy kívülállónak?

- Ez… Nem jutott eszembe.

- Persze, hogy nem. Mert hamarabb cselekszel, mint gondolkodsz. Arról volt, szó, hogy nem tudjuk, ki ölte meg anyámat, vagyis egyelőre nem tehetek mást, minthogy élem a megszokott emberi életem. A hangsúly az emberin van. Nincsenek vámpírok, sem vérfarkasok. Rendben?

- A legnagyobb veszélyben épp azért vagy, mert nem tudjuk, ki vadászik rád, Isabella. Miért nem tudod felfogni, hogy csak neked akarunk jót?

- Egyesek azt akarnak, mások nem. Van, aki csak nagyobb zűrt kavar, mint amekkora eleve van. Azt hiszem, tudjuk, hogy ezúttal rólad van szó, Edward – böktem rá, megragadtam Alice karját, és együtt visszamentünk Naomihoz, aki értetlenségét nem tükrözve bámult barátnőm arcába. – Csak Edward megint magát adja – sóhajtottam lemondóan. Azt szerettem benne, hogy mindig látta, mikor akarom elmondani a problémámat, és mikor terelném inkább a szót. Ezúttal sem volt máshogy. Naomi felvetette, hogy szervezni kéne egy bulit a visszaérkezésem alkalmával. Nos, ebbe csak nekem nem lehetett beleszólásom, de nem is csodálkoztam rajta. Úgy vélem a két lány nagyon jól ki fog jönni egymással.

- Kerti parti? – kérdezte Naomi. Alice riadtan rázta meg a fejét. A hétvégére fényes napsütés várható. Kétlem, hogy örülnének pár csillogó vámpírnak a diákok.

- Legyen inkább egy egyszerű esti buli. Nagyon szívesen beszélek a szüleimmel, hogy megengednek –e nekünk egy kisebb összejövetelt. Elég nagy a házunk az egész évfolyam számára.

- Nem kötök bel a szervezésbe, de szeretném a vendéglistát én ellenőrizni – kötöttem ki, mindkettejük elkeseredésére. – Nos, akkor nálatok? Szombaton? – kérdeztem Alicet.

- Hát, az attól függ, sikerül –e meggyőznöm a többieket, hogy viselkedjenek vendégszeretően. Elég jó kilátásaink vannak, de… valami nincs rendben. Isabella, megmondanád, kiket akarsz elhívni és kiket nem? – sandított rám összehúzott szemekkel. Most jön a neheze. Meggyőzni őt, hogy legalább két farkast hadd hívjak meg. Szerencsémre megszólalt az óra elejét jelző csengő, és nem volt időm befejezni a vallatásom másodi szakaszát. Felpattantam a helyemről és a biológiaterem felé vettem az irányt, nyomomban apró testőrömmel. Ki kell találnom valami frappáns kis megoldást, amivel rávehetem, hogy beengedje a farkasokat a bulira.

            Rosalie nem volt elragadtatva a hírtől, hogy Esme és Carlisle beleegyeztek a hétvégi táncestbe - ahogy Edwardnak sem tetszett a dolog. Nem értettem miért viselkedik úgy, mint aki megbánta azt a csókot a temetőben. Őszintén sajnálom, hogy nem képes bevallani magának, mit érez igazából. Tudom, hogy valójában nem én vagyok az, akit szeret, hanem anya, de ő már nem jöhet vissza. Tisztában van azzal, hogy elszúrta, és ez jobban nyomasztja, mint az, hogy irántam is érez valamit, még ha nem is olyan erősen. Egyszer úgy is be kell látnia.

- Remélem ez is úgy fog elsülni, mint a múltkori. Jaj nem, bocs! Ezúttal itt lesznek azok a dögök is. Még jobb… - fújtatott Rosalie, a végén rám nézve. Most rólam és Naomiról beszél?

- Nem, Rosalie, fejezd be! Ez más lesz. Láttam, hogy minden rendben fog menni, ahogy azt is, hogy te fogsz nekem segíteni.

- Akkor elromlott a képességed, mert én magasból teszek a bulidra. Ezúttal nem vagyok hajlandó elköltözni! Ha az kell, én leszek az első, aki keresztbe tesz neked a szervezésben. Már tudom is, hogyan!

- Tévedsz. Bármit határozol el, még időben meg tudlak benne akadályozni, ezt ne feledd! – az apró lány hirtelen a szőke fölé magasodott az én szemeimben. Hiába volt akkora különbség, Rosalie összehúzta magát, és már azt is tudtam, miért. Edward a szoba végében állva, halkan felhördült és villámokat szóró szemeit húgára szegezte.

- Meg se fontold jobban, különben kitekerem azt a csinos kis nyakadat – fenyegette.

- Ebben a családban én vagyok az egyetlen normális személy?! Ti hagyjátok, hogy ezek bulit szervezzenek, miközben valaki a lányra vadászik, arról nem is beszélve, hogy palotapincsi találkozót tartanak majd nálunk azok a dögök. Álljak be talán kutyakozmetikusnak, hogy jobban megbarátkozzunk?! – kiabált magából kikelve és kisebb tornádót kavarva, kiviharzott a házból, Emmett utána. Tudtam, hogy nem jó ötlet hagyni, hogy bulit szervezzenek a lányok.

- Sajnálom, kedvesem, ez nem feléd irányult – szólalt meg kedvesen Esme. Ő az egyetlen ebben a házban, aki normálisnak mondhatja magát. – Készítettem neked vacsorát, ha gondolod…

- Persze, azonnal megyek, csak megkeresem…

- Őt keresed? – kérdezte Jasper kezei között tartva az én Nalámat.

- Ti aztán jól összebarátkoztatok – mosolyogtam kettősükre. Nala nyávogva fészkelődött a márványkarok között és dorombolva bújt közelebb a hideg férfitesthez. Nevetnem kellett Alice kigúvadó szemein. – Igyekszem távol tartani tőle.

- Nem, nem én csak…

- Ne aggódj, mindenkihez így bújik, akit nem tart ellenszenvesnek. Még a bátyámat is kedveli, pedig tudtod, mennyire lehetetlen ez – nevettem fel, magamhoz véve a macskát, aki egy elégedett ásítással üdvözölt engem. – Lusta macska – morogtam az orrom alatt. Irigyeltem, amiért itt fekhet egész nap, büntetlenül. Követtem Esme –t  a konyhába,  Nalat letettem a székem mellé, ahol már várta a teli töltött tálkája és én is elfoglaltam a helyem a vacsorám mellett.

            Evés után felmentem a szobámba, megfürödtem és szépen átkeféltem Nala bundáját is. Ez csak pótcselekvés volt, hogy ne kelljen kimennem a folyosóra, mert tudtam, éreztem, hogy Edward ott lesz. Nem értettem, miért követ mindenhová, így sokkal nehezebb meg nem történtnek tekinteni a temetőben történteket. De mit volt, mit tenni, muszáj egyszer túlesnem rajta előbb vagy utóbb. Felálltam és elindultam.

Edward szemszöge

         Végighallgattam a vitát, amit Rosalie és Alice lefolytattak, igyekeztem nem figyelni arra, hogy Bells a szeme sarkából lopva rám pillant, és próbáltam kizárni anyám gondolatait, amivel még mindig azt akarja kiszedni belőlem, mit csináltam vele a temetőben. Nos, arra várhat. Abban biztos voltam, hogy a húgom tudomást szerez róla, de ő is tisztában van azzal, hogy nehéz dolga lesz, ha belőlem is ki akarja szedni mit éreztem. Mert az igazat megvallva magam sem tudom, mit akartam érezni. Hogy olyan lesz, mint amilyenre vártam? Vagy jobb lesz annál? Talán rosszabb?

            A fürdőszoba ajtaja előtt álltam, hallgattam, ahogy Isabella számomra ismeretlen dallamot dúdol, miközben lezuhanyozik, majd percekig a házi kedvencét ápolgatja. Nem hittem volna, hogy képes leszek bocsánatot kérni tőle, amiért kihasználom, de tennem kellett egy próbát. Nem terveztem előre, mit fogok neki mondani, majd lesz, ahogy lennie kell. Az ajtó nagyon halkan megnyikordult, először azt hittem nem a fürdőé, de amikor meghallottam a torokköszörülést dermedten pillantottam magam mellé.

- Kész vagyok, szabad a fürdő.

- Kösz, de nem akartam bemenni oda. Valójában veled akartam beszélni – nyeltem egyet, az öltözékére pillantva. Pici, combközépig érő, csipkés hálóinget viselt, amit a húgom valószínűleg nekem szánt.

- Valami baj van? – nézett végig magán, majd mikor végzett a leltárral, felismerés csillant a szemében. – Alice azt mondta, ebben nem lesz melegem éjszaka.

- Az biztos nem lesz – néztem félre.

            Zavarban vagyok. Na, de miért? Ő csak egy lány a sok közül? Nem is nekem kéne zavarban lennem, nem én viselek ekkora ruhát.

- Szóval, mit szerettél volna beszélni velem?

- Olyasmit, amit megbántam. Nem lett volna szabad akkor…

            Kuncogni kezdett.

- Mi van?

- Semmi csak… Tudod, a húgod nagyon jól ismer már téged. És igaza volt. Tényleg egy gyáva nyuszi vagy – mosolygott rám elégedetten. – Jó éjt, Edward!

- Neked is… - válaszoltam. Nem hittem volna, hogy egy vámpír kaphat sokkot. Eddig.

- Ja, és én a legkevésbé sem bántam meg. Sőt, szerintem te sem – fordult vissza szenvtelenül. Alice kikukucskált a szobájából, belecsapott a lány tenyerébe, majd rám vigyorgott.

„Ne hidd, hogy mindent tudsz! Te vagy az egyetlen, aki ezt nem érti, mindenki másnak feltűnt! Ó, és csak, hogy tudd! Nem én mondtam, hogy mondja ezt neked. A saját, önálló döntése volt. Mondd csak, te miért nem vagy ilyen önálló? Miért ragaszkodsz makacsul a múlthoz? Mert ezt teszed. Nem akarod elengedni, nehogy elfelejtsd!...”

            Igaza volt, mindenben. Nem bírtam elengedni Bella emlékét, mert féltem, hogy jön valaki más, aki teljesen új érzéseket ébreszt bennem, és akkor Őt elfeledem. Ezt nem hagyhattam. Nem bírtam megtenni, nem bírtam túllépni. Szerettem, szeretem és szeretni fogom. Senki nem pótolhatja, egy valakit kivéve…