1. Fejezet

Meghoztam az egészet is, remélem olyan lett, mint amilyet vártatok. Hát ha mégsem... majd másodjára is nekiugrom. A komikat szívesen várom, legyen az bármi, amit megkívántok osztani velem.

Jó olvasást kívánok hozzá!

1.Kísértet

Edward szemszöge

Hideg volt, esett az eső. Tipikus forks-i nap volt a mai. Úgy álltam fel a kanapémról, ahogy minden reggel. Elmerengtem a múltamon- ami, mint valami élő mozifilm – rendszeresen lejátszódott bennem. Harag, bűntudat, szerelem, féltés, vágyakozás, önmarcangolás, és végül a mindent megsemmisítő fájdalom, ami villámcsapásként cikázik az ereimben, ha már a vér nem töltheti fel azokat. Az arc felderengett előttem, szemeiből a könny patakban folyt végig kipirult arcán. Vajon tudta mit gondolok abban a pillanatban? Hát persze, hogy nem. Hisz én magam se tudtam mi az igaz és mit hazudok. Hazugságban élem a mindennapjaimat, az a nap, csak egy volt a sok közül, nekem mégis a világ végét jelentette.

Mély levegőt vettem és az asztalomon pihenő táskámért indultam. Ám mielőtt ujjaim elérhették volna, valami oda nem illő dolgon akadt meg a szemem. Egy sötétkék, női hosszú ujjú volt a székem háttámlájára terítve. Két kezem közé fogtam a puha anyagot és arcom elé emeltem. Az illata már nem volt a régi. Hogy is lehetne az? Már évtizedek óta hevert itt, ahol senki nem háborgatta, mégis átvette a környezetében élő vámpírok illatát. Mégis bele tudtam képzelni azt a kellemes, számomra kínzó aromát. Hogy is felejthetném el? De a torkom nem borult lángokba tőle, bármennyire is akartam. Ez volt a büntetésem mindazért, amit tettem. És meg is érdemlem.

- Edward? Bejöhetnék? – gyorsan egy fiókba gyűrtem a felsőt és ajtót nyitottam. – Szia.

- Szia! – varázsoltam egy mosolyt az arcomra, nehogy megint félreértse az arckifejezésemet.

- Jasper azt mondta, nagyjából összeszedted magad és megnézhetlek. Biztos készen állsz a visszatérésre? Harminckét év nagyon sok idő – hozta fel újra, az elmúlt két napban majdnem huszadjára.

- Csak egy pillanat már számomra. A hetek lassan napokká törpülnek, az órákat már nem is számolom. Tudom, hogy mire vállalkoztam. Monoton járok iskolába, ahogy ezalatt az egy század alatt állandóan. A helyzet csak annyit változott, hogy újra itt vagyok Forks –ban – és valahol Ő is itt van…

- Meglásd, jó lesz. Mi itt leszünk melletted – ölelt meg apró húgom. Alice mindig jóságos volt. Soha nem rótta fel nekem, a döntéseim következményeit, pedig ő is sokat gondol Rá. Hallom, ahogy fejében a nevét ismételgeti, látom, ahogy feleleveníti a régi pillanatokat, de nem szólok érte. Nincs miért szólnom, ha egyszer az egész az én hibám. Mert gyenge voltam és nem néztem szembe a saját érzéseimmel. Elzártam magamtól mindent és mindenkit. Soha nem bocsátom ezt meg magamnak.

- Akkor induljunk, nehogy elfoglalják a régi-új helyünket a parkolóban.

            Tudtam, hogy ez majd felvillanyozza.

- Szuper! – kiáltott fel vidáman és a lépcsők felé rohant, majd a kanyarban el is tűnt. Egy valami nem változik: Alice és az ő természete. Magamhoz vettem a táskámat és követtem a garázsba. Beültem az autómba és puhán elfordítottam a kulcsot. – Nem lesz semmi gond. Vannak ugyan külön is óráink, de majd túléljük valahogy. Ó, és képzeld, tegnap megtaláltam a ballagási kalapjainkat. Tudod, mennyi van már? Négyszáznyolcvan. Ami azt jelenti, hogy ez lesz a négyszáznyolcvanegyedik. Ez olyan buli! – kacagott fel jókedvűen.

- Ja. Az. Nagyon jó buli – morogtam és kilőttem a ház elől. Alig voltunk csak pármérföldre, ami nem elég ahhoz, hogy kiélvezzem a gyorsaságot. Végig az utat szegélyező fákat fürkésztem, amikor elszáguldott mellettünk egy ezüst Volvo. Tökéletes mása volt az enyémnek, ami  még nem is nagyon lepett meg, de ha mi majd’ kétszázzal hasítjuk a teret, ő vajon mennyivel mehet?

- Valamiben meg kell halni – kuncogott fel Alice és már nyúlt is a cuccáért. Én is láttam már az iskola épületét, de engem ennyire nem izgatott a dolog. Végig ülöm az órákat, beülök egy ál-ebédre, aztán irány haza. Nem nagydolog. – Hű! Teljesen átépítették. Így jobban néz ki!

- Úgy látom a száguldozós barátunk hamarabb ideért. És a helyünket is lenyúlta, természetesen – sóhajtottam keserűen.

- Igyekezzünk. A te tanárod még nem dönthetett, mert nem látom, de az enyém már a terembe igyekszik. Majd találkozunk. Siess! – és már ugrott is ki, amint megálltam. Követtem példáját, csak épp a másik irányba, az irodalom teremhez igyekezve. Bent leültem a leghátsó, üresen álló padba és szememet a padlóra szegezve vártam az óra elejét jelző csengőt. A diákok természetesem most is felfigyeltek rám, akárcsak annak idején, de különösebben senki nem akart közeledni hozzám. Nem is sajnáltam ezt a részét.

            Csak hamar megérkezett Mrs. Collins és azonnal bele is vágott az éppen aktuális témába – Biblia. Milyen ironikus az én szemszögemből. Szerencsétlenségemre még kicsengő előtt észrevette az új nevet a névsorban és érdeklődve keresni kezdett engem. A tanulók közül többen nevetgélni kezdtek a tanárnő értetlen arckifejezésén.  A fiatal nő segítségére kelve megköszörültem a torkom és kihúztam magam, hogy jobban láthasson.

- Mr. Cullen? – szólított meg vékony hangján.

- Igen, Mrs. Collins – bólintottam tisztességtudóan és elővettem a papírjaimat. Szegény, miközben hozzám igyekezett vagy háromszor majdnem hasra esett. Pedig én próbáltam nem belenézni a szemeibe. Bármennyire is illetlenség, az iratokat is csak elé löktem, mégsem bírtam elkerülni az érintését. Ügyetlenül nekiment az asztalnak én meg elkaptam a karját.

- Öhm. Köszönöm – pislogott rám. Még nagyon fiatal. Csoda, hogy felvették tanítónak. Nem is értem miért váltottak ekkorát az előbbi szabályokban. – Lássuk csak. Aham. Azt hiszem veled nem lesz gond. Amíg jónak látom, maradhatsz hátul, de amint valami adódik, kénytelen leszel előre költözni, valaki mellé.

- Ne aggódjon, nem lesz semmi probléma – biztosítottam. Legalábbis, hogy ne kelljen mások mellett üldögélnem.

„Lehetetlen, hogy ez a fiú valóban itt ül az órámon. Biztosan csak képzelődök.” – észrevétlenül oldalra sandított, hogy megbizonyosodjon, nem csak álomkép vagyok. – „Pedig biztosan itt van.”

- Rendben. Akkor további jó munkát és a többieknek is szép napot kívánok. Elmehetnek, befejeztem az órát. Viszont látásra! – remegő lábakkal ment vissza az asztalához. Már alig várta, hogy mindenki távozzon és jót nevethessen magán, amiért így reagált a szavaimra és a puszta jelenlétemre. Ha tudná, hogy mindenkire ilyen hatással vagyok, sőt másokra még rosszabb is…

            Felálltam én is, megvártam, amíg a többiek is elhagyják a termet, csak azután indultam el kifelé. Remélem, a biológia tanár az férfi maradt. Nem hinném, hogy még egy hasonló órát végig tudnék ülni, olyan körülmények között. Csak mentem a folyosón, véletlenszerűen le-lefordultam néhány folyosón. Egyszer úgy is kilyukadok a biológia-előadónál. Ha meg nem, végül is új vagyok még, nem tudhatom, mi merre van. Aztán egyszer csak megcsapta az orromat egy illat. Magam sem tudom hogyan, de a torkom lángolni kezdett, az agyam elködösül, csak egy dolgot láttam magam előtt. Az illat forrását. Felkaptam a fejem és körbenéztem. A tömegből senki nem nézett rám, nem vette észre, a számomra ösztönös reakciót.

            A szemem diákról diákra siklott, mégsem tudtam azonosítani az aromát. Aztán mintha fejbe vágtak volna. Mégis kit keresek?! Hisz ez nem akárki illata. Ez életem szerelmének ellenállhatatlan parfümje. A lehengerlő illat, ami mindent megváltoztatott. Harminckét évvel ezelőtt. Hacsak nem állt be a tantestületbe, nem lehet itt. Márpedig ez biztos, hogy az Ő illata. Megismerem mind közül. De hová tűnt? Hová illant el? Érezni akarom. Tudni, hogy még van. Hogy még nem múlt el…

Abban a pillanatban a fejek között feltűnt egy arc. Elakadt a lélegzetem. Egyszerűen ne tudtam elhinni. A csokoládé szempár átsuhant a folyosón. Selymes barna haját meglengette az ablakokon beszökő szellő, felém hozva azt az illatot, melyről évek óta álmodoztam, és rég nem éreztem már ilyen intenzíven. De ahogy jött, úgy el is tűnt. Csak képzeltem volna? Pedig az nem lehet. Egy vámpír nem tud megbolondulni. Vagy ebben az állapotban az is lehetséges?

A folyosó végén megállt valaki. Hátulról láttam csak, de tökéletesen megegyeztek a vonalak. Gyorsan szedtem a lábaimat, és amikor megérkeztem, a lány megfordult. Szemüveges volt, a szemei kékek. Nem ő volt. Csak képzeltem. Hirtelen pördültem meg és beleütköztem valakibe. Az illető hangosan felnyögött, amikor az ütközés erejétől a földre huppant. Aggódva nyúltam érte, de kikerülve a kezemet talpra küzdötte magát.

Már megint keresem magamnak a bajt…

- Bocsánat. Nem néztem a lábam elé.

            Ez a hang. Nem lehet.

            A lány felemelte fejét és a szemeimbe nézett. Tekintete megbabonázott, szemeimet szúrták a könnyek, melyeket nem termel többé a szervezetem. Ahogy megfordult és elment a menetszél felém küldte azt az illatot, amit az imént kergettem.

            Fiatal volt. Az a lány fiatal volt és kétség sem fér hozzá, hogy Bella szemeit láttam. Az, akit fellöktem egy szemernyit sem tért el attól a lánytól, akit több mint harminc éve itt hagytam, saját önzőségemből kifolyólag. A lány, aki elment Bella volt.

- Képtelenség – suttogtam tágra nyílt szemekkel, teljesen elképedve. Ott álltam egyhelyben, megdermedve. Össze akartam esni, nem akartam tovább élni. Lélegzetvétel nélkül figyeltem, ahogy kiürül a folyosó, de a lánynak nyoma veszett.

- Edward? Edward?! – Alice az arcom előtt kalimpált kezeivel. – Olyan képet vágsz, mintha szellemet láttál volna.

- Az sincs kizárva. – szólaltam meg rekedtes hangon. Mégis mi volt ez az egész? – Alice? Nem mehetnénk haza? Most?

- Nem. Nincs kikérőnk. Edward, megmagyaráznád, mi bajod van?

- Én… én nem is tudom, hogy mondjam el. Azt… Azt hiszem láttam valakit.

- Hát azt nem nehéz egy iskolában – gúnyolódott, fancsali képet vágva.

- De én nem akárkit láttam. Én… Én… Én… Őt láttam. Őt, nem akárkit.– ismételgettem. Most valahogy nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy megtébolyulhat a mi fajunk is. Nem láthattam pont Őt. Már vagy ötven évesnek kell lennie.

- Ha eltekinthetnénk néhány alapvető dologtól, akkor megkérdezném, jól vagy- e, de mint… - elhallgatott a mondat közepén. – Edward… - láttam mit készül mondani, de nem akartam hallani, ahogy a szavak elhagyják ajkait.

- Ne! – emeltem fel a kezem. Mindenki tudta, hogy mi a bajom. Mert tény, hogy a vámpírok sosem változnak. Ahogy az sem, amit egykoron Bella iránt éreztem. Szerelem és vágyódás, féltés és harag. Mondjuk ki nyíltan, azt vártam, hogy itt újra láthatom őt, teljes testi valójában. – Haza megyek. Hétfőre hozok igazolást, de most haza kell mennem.

- Rendben. Majd este találkozunk. Vigyázz magadra! – szólt még utánam, mielőtt kiléptem az ajtón.

            Nem csak, hogy képtelenség, de őrültség is, amit csinálok. Akaratom ellenér indultam el a parkolóval ellentétes irányba, arra, amerre a lány eltűnt. Ha hagyott az épületben valami szagnyomot maga után, azt érezni fogom, tekintve, hogy minden folyosói ablak nyitva állt. Körbesétáltam az egész iskolát, mégsem akadtam a nyomára. Valahol a tudatom legmélyén felötlött bennem, hogy talán Victoria bosszút állt és nem megölte, hanem arra a sorsra juttatta, melyre nem akartam, hogy rálépjen. De az nem lehetséges, hiszen éreztem a vérének édes, mámorító illatát.

            A fejemet rázva ültem be az autómba. Csak bámultam a fehérre festett falakat és azon merengtem, hogy jutottam erre a szintre. Miért nem hagyom békében nyugodni Bella emlékét? Mert ami történt az csakis és kizárólag az én hibám. Nem volt bennem annyi bátorság, hogy megmondjam neki; ha nem is védhetem meg magamtól, vele akarom leélni azt az időt, amit nekünk szánt a sors. Lehet, hogy csak évek lettek volna az együtt töltött idő, de akkor is mellettem lett volna. Biztosíthattam magam, hogy minden a legnagyobb rendben, mert Ő itt van, átölel és még a legnagyobb hibáimat is elnézi.

            Összerezzentem, amikor valaki elhaladt az autóm mögött, hangosan nevetve valamin. Valamit, amit én bizonyára nem érthetek. De a csitító hangra azonnal felfigyeltem.

- Csss. Maradj már csendben, az ég szerelmére. Inkább menj vele. Én egyedül is hazatalálok…

            Megfordultam az ülésben, szinte már kitekeredtem, hogy lássam, nem képzelődök. És valóban. Ott állt, egy alacsony szőke hajú lánynak integetett, aki az előtte elhajtó autóból vigyorgott vissza rá. A lány megfordult és az enyém mellett álló Volvo -hoz sétált. Kísértetként szelte át a rövid távolságot a két autó között. Könnyedén kinyitotta az ajtót és beült a volán mögé. Haját gyorsan kontyba fogta, füléhez emelte a telefonját és elmosolyodott.

- Szia. Most indulok. Mindjárt haza érek, mert elmaradt az irodalom órám. Rendben. Vigyázok. – Halk, angyali hangon felkuncogott és maga mellé tette a készüléket. Öntudatlanul nyúltam a gyújtásban lógó kulcsért és indítottam. Tudnom kell az igazat. Ez így nem mehet tovább. Egy pillanatra felém fordította fejét és a szemeimbe bámult. Azt hittem megkérdezi, hogy kerülök ide, de csak elmosolyodott. Azzal a bánatos mosollyal távozott, amit akkor láttam utoljára, amikor Bellát vittem haza a katasztrofális végkimenetelű születésnapi partijáról.

            Megvártam, míg eltűnik a kanyarban és utána indultam. Az első két perc után tudtam hová tartunk. Ismertem az utat, habár régen – nagyon régen! – nem jártam erre. Nem is nagyon volt rá okom, és nem is akartam, hogy legyen. De most itt vagyok és épp az utolsó pillanatban léptem a fékre. Ha nem figyelek… Tudni sem akarom, mi történhetett volna, ha későn veszem észre a táblát: ÜDVÖZÖLJÜK LA-PUSHBAN!

            Kapkodtam a levegőért. Még véletlenül sem lehet, hogy ezt a lányt akárhonnan ismerjem. Ha odatartozik közéjük, márpedig úgy van, semmi kétség, megkergültem és a legjobban hasonlító lányba képzeltem bele szerelmem legjellemzőbb vonásait. Talán végképp elveszett a remény, hogy akár egy percre is újra láthatom. Megráztam a fejem, és hazafelé vettem az irányt. Csak addig bírjam ki…

            Újra az égre néztem és két pár szomorú, könnyes szem nézett vissza rám. Az emlékeim tökéletesen tükrözték a valóságot, amelyben évekkel ezelőtt éltem. A színe, az alakja, az ereje, amivel mindig hatni tudott rám. A szemek, melyekben a könnyek, mint parányi apró gyémántok, gyülekeztek az én arcom láttán. Megráztam a fejem, mintha ezzel megszabadulhatnék az általam kreált kínzóeszköztől. De a szemek még mindig engem fürkésztek. Minden mozdulatomat megbabonázva figyelte. Ahogy megálltam a rét közepén, lehajtott fejjel, arcomat a kezeim pajzsa mögé rejtve, hogy ne is lássam a soha nem létező megvetést bennük. Nem hittem volna, hogy valaha újra át kell élnem annak a szörnyű napnak az érzelmeit. De azok a szemek nem feledtették velem a tetteimet, és annak következményeit. Tudtam jól, hogy figyelni fog. Tudtam, hogy a tekintete, örökre bevéste magát az elmémbe és nem törli ki semmi, még az idő sem.

            És ahogy az égi szemekbe néztem, egyetlen szerelmem, Bella szemeibe, minden összeomlott körülöttem. A földre rogytam és könyörögtem, hogy tűnjön el a tévkép, de nem fakult. Csak megtelt könnyekkel és mintha égi jel lenne; eleredt az eső.

            Ez a büntetésem azért, amiért hazudtam, loptam, csaltam, elmenekültem az igazság elől. Amiért elhagytam Bellát és makacsul tartottam magam a mesémhez, miszerint jobb neki nélkülem. Pedig tudtam jól, hogy szüksége van rám, ahogy nekem is rá. De nem jöttem vissza. Hagytam, hogy saját magányomba merülve éljek.

            Arcomat a kezembe temetve, könnyek nélkül kezdem zokogni. Összetörtem, akár egy porcelánbaba. Tehetetlen dühvel vágtam az öklöm a sáros földbe, mély lyukat hagyva csapásom után. Ez volt a mi rétünk. A közös rejtekhelyünk, ahová senki nem követett bennünket. Ez az egyetlen dolog, ami utána maradt számomra. És az a sötétkék blúz, ami már reggel kísértett engem. Örülök neki, ha talált valakit, aki mellett biztonságban van, aki örömet okoz neki, nem csalódást. De mégis úgy érzem, mellettem lett volna a helye. Két fél vagyunk és együtt egy egész. De én most már sem egész, sem fél nem vagyok. Csak járok-kelek az élet és halál között, ide-oda csapódva. Nem kell nekem fénylő arany vagy más csecse-becse. Csak Bellát kapnám vissza végre.

            - Edward. – A lágy hang a hátam mögül érkezett. Reménykedve fordultam hátra, de csalódnom kellett. Nem az volt, akire vágytam. Esme közeledett felém, feltartott kezekkel. Talán fél tőlem? – Alice azt mondta, itt megtalállak. Nem igazán tudtam merre van, ezért elkísért. De én szeretnék veled beszélni.

- Igen, tudom. Elmondta, mi történt ma az iskolában. Gondoltam, hogy nem bírja magában tartani, de nem bánom. Mit szeretnél tudni?

- Minden rendben van veled? Olyan furcsán viselkedsz mostanában.

            Keserű mosolyba szalad a szám. Rendben? Nem, nincs velem rendben semmi.

- Csak a szokásos. Semmi nem úgy történik, ahogy én azt szerettem volna.

- És mi van az iskolával? Amit Alice mondott…

- Tudom. Nem kell, hogy más is megismételje. Ami történt, megtörtént. Már nem lehet visszacsinálni. Pedig nagyon szeretném.

- Telefonon beszéltem Carlisle –lal. Csak későn ér haza, de szeretne valamit mondani neked. Nagyon izgatott volt, szóval… Gondoltam haza jössz és addigra levakarjuk rólad ezt a sok szutykot. Habár, nem hinném, hogy segítségre szorulsz, de azért jó lenne, egy kevés időt tölteni a fiammal – karolta át a vállamat és felhúzott a földről. Nedves haját válla mögé söpörte és szorosan megölelt. Valahogy abban a percben nem éreztem mást, csak hálát, amiért mindenki ilyen megértő velem. Pedig nem kell engem siratni. Megfőztem a levest és akármilyen keserű is, le kell nyelnem.

- Nem is tudom mi lenne velem nélkületek – sóhajtottam húgomra pillantva, aki kislányos vigyort villantva felém megfordult és neki iramodott. Messze voltunk a háztól, épp ez volt a legjobb az egészben. Nem voltak korlátok, senki nem látta mit teszek. Viszont mától ez a hely sem lesz biztonságos. Ha itt vagyok, csak jobban érzem magam, amikor elfogadom, mi a valóság. Mert miután erre képes vagyok, a rét újra csak egy emlékekkel megpakolt könyvespolcok könyvtára, ahová jó néha napján ellátogatni. De vannak olyan sebek, amelyeket jobb, nem felszakítani.

- Holnap visszamentek még vagy írjak egy üzenetet a tanárotoknak? – érdeklődte Esme, amikor látta, már nem vagyok olyan letört, mint amikor rám lelt.

- Nem kell aggódnod. Alice addig rágja a fülem, amíg el nem megyek vele. Sajnos mostanság több olyan dologra is rávet, amik nem épp az én érdekeimet szolgálják.

- Hé! Azt nem mondtam, hogy állj le beszélgetni a hosztesszel! Magadnak köszönheted, amiért olyan biztató szemeket meresztettél. Habár meg kell hagyni, iszonyú jól nézett ki. – kacsintott rám cinkos vigyorral. Aztán elködösült a tekintete és lelassított, majd végleg megállt. Értetlenül fékeztünk le Esme –vel. Alice nem engedte, hogy megnézzem a vízióját, ami nem sejtetett jót. Legutóbb akkor csinálta ezt, amikor Bella buliját szervezte vagy az évfordulós ajándékát leste meg.

- Mi történik? Alice? Mit látsz?! – ráztam meg. Ellökött magától és elfordult. Dermedtem álltam mögötte, vártam, hogy észhez térjen végre. De amikor újra levegőért kapott, elszáguldott mellettem és egy halvány csíkot hagyva maga után eltűnt az esőfüggöny mögött. Nem tétlenkedtem, utána eredtem. Esme a nyomomban futott, de nem vártam meg. Mindent beleadtam, hogy utolérjem, még a ház előtt. Viszont mikor megérkeztem, már az ablakán mászott be és azonnal be is zárta. Tudta, hogy bármi történik is, soha nem törném rá az ajtót.

- Mi történt a pöttömmel? – kérdezte Emmett, amikor nyílt az ajtó, majd amikor meglátta csupa sár öltözékem, hozzá tette. – És veled mi a túró történt? Várj, a te történeted jobban érdekel. Alice –től már megszoktam.

- Majd elmondom, ha kiderítettem, Alice –nek mi baja – lépteket hallottam a lépcső felől és Jasper érkezett hozzánk. Meg se lepődött kinézetem láttán, csak odafordult nevelőanyámhoz és bizalmasan intézte hozzá a szavait.

- Holnap túl jó idő lesz ahhoz, hogy iskolába menjenek – majd hozzám fordult. - És Alice azt üzeni, semmit nem mondhat neked. Mindenre rájössz idejében. Csak ne fújd fel a dolgot. Senkinek nem lesz senki baja, egyszerűen csak nem érti a látomását. Minden oké lesz vele.

            Abból, ahogy reagált, nem épp ezt szűrtem le, de muszáj voltam lenyugtatni az indulataimat. Erre a napra ép elég volt ennyi érzelemkitörés. Se erőm, se kedvem nincs most egy újabb heves vitához. Ha valami készülőben van, azt Alice meg fogja osztani velem, amint az engem is érint. Megbízom benne annyira, hogy ne emlegessem fel a történteket. Ha ő elnéző én is az leszek. Vagy legalábbis megpróbálom.