20. Valami új, valami más, valami, ami nem mindenkinek tetszik
Bells szemszöge:
Nem minden mehet simán, ezzel
teljesen tisztában vagyok. De olyan nincs, hogy két hétig kell szerveznem egy utat haza. Sikerült kicsikarnom négy
napot, némi alku és nehézség árán, de végül sikerült. Edward kikötötte, hogy
valaki mindig legyen velem –mivel még mindig nincs meg Irina –, amit persze
azonnal ketten is elvállaltak. Biztos voltam benne, hogy nem lesz egyetlen
nyugodt percem sem, de már azért megérte, hogy hazamehetek a testvéremhez, szűk
egy hétre.
- Ígérd meg, hogy
vigyázol magadra. Irina nem tud már bántani téged, de hatásosabb fegyvere van,
mint bárki másnak. – Edward olyan szorosan ölelt magához, hogy azt hittem
megfulladok. Gyengéd erőszakkal eltoltam magam tőle és ajkammal lágy puszit
nyomtam az arcára. – Isabella, kérlek szépen, vedd ezt kicsit komolyabban!
- Mit? Azt hogy
végre hazamehetek? Hogy találkozhatok a bátyámmal? Edward, nem kell aggódnod,
sokan fognak vigyázni rám.
- Tudom, csak… -
újra magához szorított, ezúttal kicsit finomabban.
- Nem lesz semmi
bajom négy nap alatt, megígérem neked.
˜~ *** ™~
Megfeledkezve minden figyelő
szempárról, eldobtam magamtól a táskámat és egyenesen Avon karjaiba rohantam. A
lendülettől kissé megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. Nevetve ölelt
át, erős karjait szorosan körém fonva. A halk torokköszörülésre, azonban
hirtelen elengedett. Edward csak addig jöhetett velem, amíg Avon át nem vesz,
utána el kellett hagynia a területet.
- Jó szórakozást!
– kívánta, majd egy gyors csókot követően elviharzott. Még csak annyit sem
mondhattam, szia.
- Minden rendben
veled, kicsilány? - Avon felkapta
vállára a táskámat, fél karjával átölelte a vállam és elindultunk régi otthonom
felé.
- Persze, semmi
különös nem történt, mióta utoljára beszéltünk.
- Igaz is. Tudod
elég nehéz úgy koncentrálni, hogy tudom, mire vagy képes. Most is miattad…?
- Nem – nevettem
fel hangosan. – Mondtam, hogy nem akarom használni. És egyelőre tartom is ehhez
magam. Nem csak nektek olyan fura, hanem nekem is. De hol van már Embry? Azt
ígérte ő is fogad majd engem.
- Ilyet mondott
neked? – kérdezte összeszűkült szemekkel. – Nem tudom, hol van, de jobb, ha nem
kerül elő egyhamar.
Ahogy elnéztem arckifejezését,
jobbnak láttam inkább befogni a számat, pedig nagyon is érdekelt, miért beszél
így a legjobb barátomról. Ahogy befordultunk a verandára, minden kétségem
elszállt afelől, hogy a két fiú között valami nincs igazán rendben. Embry a
legfölső lépcsőfokon ült, majd amikor meglátta, hogy közeledek felé, felállt és
mosolyogva várta, hogy megöleljem. Ennek csak egy akadálya volt. A bátyám olyan
erővel szorított magához, hogy meg sem bírtam mozdulni.
- Kértem, hogy ne
gyere most ide.
- Tudod, hogy
azért jöttem, mert nem te vagy az alfa, Sam pedig téged visz magával, nem
engem.
- Itt van a húgom,
és nem maradhatok vele?
- Sajnálom, ez a parancs.
És még valami. Ne hidd, hogy melletted nagyobb biztonságban van, mint
mellettem. Épp úgy meg tudom őt védeni, mint te, vagy bárki más. Szóval, Sam
hív éged.
- Mi? Hová mész? –
léptem el döbbenten Avon mellől.
- Csak két nap az
egész. Utána jövök vissza, csillagom – homlokon csókolt, még egyszer megölelt,
majd ő is magamra hagyott. Miért ráz le ma mindenki ilyen könnyedén? Elszakadva
testvérem távolodó alakjától Embryhez léptem, és alaposan megszorongattam, míg
ő csak egyszerűen átkarolt.
- Mi volt ez az
egész? – kérdeztem kíváncsian, de csak egy fejrázást kaptam válaszul. Morcosan
elhúzódtam tőle, és tovább nyaggattam. – Ti eddig nagyon jóban voltatok. Mi
történt azóta?
- Semmi, Isabella,
csak volt közöttünk egy kis… kavarodás.
- Kavarodás? Miről
beszélsz? – semmi. – Na jó! Vagy elmondod, vagy haza megyek, és soha többé nem
láttok itt.
- Nem lehet, nem
tehetem. És ne próbáld meg azt a kényszerítős izédet, mert akkor sem mondom el.
- Ne fogadj rá –
mosolyodtam el gonoszan. Ha régen is képes voltam a makacsságomat felhasználni
a céljaim eléréséhez, most sem fogom hagyni, hogy magában tartsa a titkait, és
még csak a képességemet se fogom használni. - A bátyám soha nem tudja meg, hogy
elmondtad nekem, de ha mégsem árulod el, kénytelen leszek, más eszközökhöz
folyamodni.
Felsóhajtott. Tudtam, hogy én
nyerek.
- Megígértem a
bátyádnak, hogy soha nem hozlak olyan helyzetbe, ami sokakra nézve zavaró
lenne, de most, hogy majdnem egy hétig én foglak szemmel tartani, talán
mindkettőnknek könnyebb volna, ha beavatnálak egy törzsi titokba.
- Akkor hát
halljuk – biztattam még mindig mosolyogva. Hezitálva nézett körbe, mintha
valaki a következő pillanatban kiugrana a ház mögül, és rá kiáltana, amiért
szavát szegi. – Várj csak! – újabb ötletem támadt. Megragadtam a kezét és
berángattam az ajtón. A nappaliban kerestem egy papírt és egy ceruzát, hátha
könnyebb volna leírni a titkát.
- Ez nem ennyire
egyszerű – rázta a fejét ellenkezve. Fogalmam sem volt, hogyan tehetném még
könnyebbé számára a helyzetet. – Talán tényleg jobb, ha nem árulom el neked.
Avon nagyon dühös lenne és soha többé nem láthatnálak, ami ugye nem tenne jót a
barátságunknak. Márpedig úgy tapasztalom, ha ő valamit a fejébe vesz, azt
nagyon jól hajtja végre.
Hát erről van szó. Hogy ez miért nem
jutott eddig eszembe? Magamtól is rájöhettem volna, mitől tart ennyire.
- A testvérem nem
elég ahhoz, hogy lemondjak a barátaimról, emiatt nem kell aggódnod. Edward és a
családja szívesen látnak téged, ne félj, akkor sem felejtelek el, ha egyszer,
ne adj isten, férjhez megyek. Még a városból sem akarok elköltözni a
közeljövőben – bizonygattam ellágyulva. Szemforgatva rázta fejét, kezeivel a
kanapé szélét markolva. – Embry! Na! Mondd csak el, mi nyomja még mindig a
szíved! – kértem, leülve mellé a kanapéra. Nem hittem volna, hogy ennyire
nehezen fogom kiszedni belőle, miért olyan feszült most mellettem. – Kérlek! –
könyörögtem, kezemmel megfogva az ő forró, remegő kezét.
- Imprinting –
suttogta a kezemet bámulva. Mosolyogva nyugtáztam, hogy csak ennyi az egész.
Tudtam, hogy mit jelent, anya sokat mesélt legendákról esténként, és mivel a
farkasok léteznek, bizonyára ez sem csak gyermekmese, mint ahogy azt akkoriban
tartottam.
- Látod, hogy nem
volt olyan nehéz. És továbbra is állítom, hogy a tény, hogy bevésődtél valakibe,
nem állhat a barátságunk közé, nem fogom engedni, hogy elveszítsük egymást. A
szerencsés leányzó pedig büszke lehet magára, ha így elcsavarta a fejed. Nagyon
kedves fiú vagy, megérdemel téged.
- Nem, Isabella.
Egyáltalán nem szerencsés.
- Ennyire azért ne
legyen csekély az önbecsülésed.
- Isabella. Az én
bevésődésem... Nem lelhet viszonzásra soha. Egyszerűen képtelenség, hogy
valaha, bármilyen körülmények között, kapcsolat legyen közöttünk.
- Ugyan már! Hová
tűnt az optimista fiú? Akit annyira szerettem?
- Akkor tűnt el,
amikor megtudtam hogy te és Edward elválaszthatatlanok vagytok – olyan halkan
mondta ezt, hogy valószínűleg nem is nekem szánta, nem akarta, hogy én is
halljam.
- Micsoda? Miről
beszélsz?
- Még nagyon pici
voltál, amikor megtörtént. Két, talán három éves lehettél csupán, amikor apád
először mutatott be téged a falkának. De ott és abban a pillanatban, ahogy
megláttalak, a lábaid előtt hevertem. Ostobaság volt ilyen sokáig melletted
maradnom, de nem tehettem ellene semmit. Tudom, hogy ez most mindent
megváltoztat, de nem akarlak elveszíteni téged. Abba egyszerűen beleőrülnék, ha
soha többé nem láthatnálak.
- Miért mondtad
ezt most el nekem?
- Mert tudnod
kell, hogy van választásod. Vannak, akik igazán szeretnek téged, azért, aki
vagy és amilyen vagy. Én nem voltam szerelmes Bellába, csak is és kizárólag te
voltál... te vagy aki érdelek. Jogod van tudni az igazat.
- Nem. Miért most?
Miért ilyen későn?
- Úgy érzem, a
világ lassan darabokra hullik körülöttem, és nem tudom egyben tartani, a darabok
kicsúsznak az ujjaim közül. Te már félig halhatatlan vagy, egy vámpír, én pedig egy alakváltó, farkas,
aki ebben a pillanatban is azt gondolja: Ha
vámpír, ha nem, ő a régi Isabella, és én... – Szeretem őt annak, ami! A
mondat végét, a lényeget nem mondta ki hangosan, akaratlanul olvastam ki a
fejéből. Két szó csupán, mégis az egész világot félrebillentette körülöttem. „Szeretem őt...” Évekig titkolta, miért
óv. Soha nem mondta el, mi az oka a feltétel nélküli, baráti szeretetének. Ha összevesztem vele, másnap reggel
kibékültünk. Ha szomorú voltam, megvigasztalt. Ha hiányzott apa, ő rá
számíthattam. Végig kísért egész életemen át, és mindvégig szerelemből
szeretett, úgy, ahogy soha senki, talán még Edward sem lenne képes.
Avon tudta. Tudta, hogy a legjobb barátom
minden porcikájával hozzám kötődik és mégsem árulta el. Mert azt hitte, azzal
ártana nekem és az érzéseimnek. Úgy gondolta, nem lennék képes egy olyannal
élni, egy olyat szeretni, aki mellett nem lehetnék biztonságban. És nem csak ő
tudott erről...
A falka minden tagja kapcsolatban
áll egymással. Ha a bátyám tudta, Sam és mindenki más is. És ha Avon
gondolataiban ott lapult...
Edward is megtudta.