2013. március 13.

NS - Another one 2. Fejezet


2. Összekavarodva
Bells szemszöge

         Teltek, múltak a napok, és egyre több időt töltöttem a Cullen házban. Nem csak azért, mert Alice kétnaponta hívott át valami apróság miatt, hanem legfőképp azért, mert Edward is minden alkalommal ott volt. Annyira szerettem volna vakon bízni benne, hogy az már fizikailag fájdalmat okozott, mert az agyam leghátsó szegletében egy hangocska mindig visszarántott mellőle.
         A legkülönösebb az egészben, hogy akarva-akaratlanul is sokat változtam, és ezt a változást nem csak más, én is észrevettem magamon, ami eddig nem fordult még elő. És nem csak a viselkedésem vett egy nagy kanyart, annál sokkal szembetűnőbb dolgok is történtek velem – mint például a szemem színe. Embry a hétvégén tett egy megjegyzést, hogy mennyire magam vagyok mostanában, azaz sokkal emberibben viselkedek, és egyre inkább úgy is nézek ki. Erre Alice is rávilágított, amikor közölte, a szemem színe barna és nem arany, amilyennek lennie kellene. A reflexeimmel semmi baj nem volt, az talán még javult is, azonban az életmódomban beállt változásról inkább senkinek nem szóltam, nehogy zavarodottnak tituláljanak a végén. Azt hittem, el tudom titkolni, de egy hét elteltével már kénytelen-kelletlen beavattam pöttöm barátnőmet, mikor is nyíltan rákérdezett a dologra.

- Nincs kedved velünk jönni a hétvégén vadászni? Mind elmegyünk, jó buli lesz.
         Alice a gardróbjában pakolászott, onnan beszélt hozzám, aki az ágyon ülve lapozgatott egy magazint.
- Kösz, inkább nem mennék. – A válaszom célt talált, Alice kidugta fejét az ajtón és gyanúsan méregetett. – Mi a baj?
- Furi vagy – jelentette ki köntörfalazás nélkül. – Valahányszor felajánlom, hogy gyere velünk, mindig nemet mondasz. A farkasokkal jobb vadászni?
- Nem arról van szó, hogy jobb, hanem... Ők a barátaim, velük nőttem fel, ismernek már mindenhogy, tudnak rólam mindent.
- Mi talán nem vagyunk a barátaid? – lépett ki elém, összeráncolt homlokkal. Nem állt jól neki, ha dühös volt rám. – Habár előttük lehet, hogy nem titkolózol annyit, mint előttünk – jegyezte meg sértődötten.
- Nem is titkolózom többet – vontam meg a vállam. És itt rontottam el mindent.
- Ha! Hát mégis titkolózol!
- Alice, kérlek! Semmit nem titkolok előletek, egyszerűen csak nem szerettem volna veletek menni, de ha ennyire félreérted, akkor inkább megyek. – Elérte, amit szeretett volna, beleegyeztem a vadászatba, pedig nagyon nem fűlik hozzá a fogam. Elégedetten táncolt vissza a gardróbba és tovább dudorászott.
         Életem legrosszabb döntését hoztam meg, ebben teljesen biztos voltam, már akkor és ott.

         Korán reggel indultunk, legszívesebben még aludtam volna - újabb furcsaság.
         Alice ezer wattos vigyorral az arcán várt rám, két puszit nyomott az arcomra, aztán elégedetten jelentette be, hogy indulhatunk. Maradtam volna inkább otthon... Végig hátul kullogtam, jóval lemaradva a többiektől, akik látszólag nagyon élvezték az utat, nem úgy, mint én, aki kényszerítve éreztem magam. Hiába adtam bele mindent a futásba, pár perc múlva lassítanom kellett, mert különös módon fáradni kezdtem. Igen, újabb dolog, ami felkerült a listámra, egyenesen a lassúság után. Fogalmam sincs, miért történik mindez velem, és ezzel nem voltam egyedül.
         Véletlenül hallottam meg Carlisle egy gondolatát, amit valószínűleg a fiának szánhatott.
         „Vajon mi lehet a probléma?”
         Edward hirtelen lassítani kezdett és lemaradt velem, hogy megnézzem, mi bajom lehet. Igyekeztem nem venni róla tudomást, megpróbáltam kizárni jelenlétét a gondolataival együtt. Annyira belemerültem az erőlködésbe, hogy észre se vettem, mindenki megállt előttem, és egyenesen Emmett hátának mentem. Ő láthatóan jelét sem adta annak, hogy megérezte volna az ütközést, én viszont hangosan nyögve elterültem a földön.
- Nem esett bajod? – hajolt hozzám Carlisle, hogy felsegítsen.
- Jól vagyok. Csak... elbambultam – talpra álltam és lesöpörtem a nadrágom.
         Ha eddig nem is néztek rám rossz szemmel, ami ezután jött, sokkal inkább megalázó volt. Akárcsak, amikor először láttam ilyet, most is rosszul lettem, mikor Edward elharapta egy szarvas torkát. Sajnos képtelen voltam visszafogni magam, a reggel elfogyasztott müzlimet kipakoltam egy fa tövébe, és szédelegve támaszkodtam kezeimmel a térdeimen. Több se kellett, mindenki körém gyűlt és összezavarodva nézett rám. Úgy éreztem magam, mint egy kiállítási darab, minden vámpír rám meredt.
- Isabella, kedvesem, minden rendben?
- Mondtam, hogy jobb, ha nem jövök – nyögtem fáradtan, a lábaim összecsuklottak alattam. Mielőtt még a földbe csapódtam volna, valaki elkapott és felemelt magához. – Tegyél le! – kértem erőtlenül.
- Hogy is ne! Aztán megint összeesel – hallottam meg a fülem mellett Edward rosszalló hangját. – Haza viszlek, mielőtt valami komolyabb bajod esik.
- Azt hiszem, én is veletek megyek. – Carlisle a másik oldalamon termett és tenyerét a fia vállára tett a fejem mögött. – Megnézem, mi történhetett. Elméletileg nem lehetne beteg.
- Nem is vagyok...
˜ ***
         Edward felvitt az apja szobájába, de azonnal ki is ment, kettesben hagyva minket az irodának is beillő helyiségben. Leültem a fal mellett álló kanapéra és kezeimmel a hasamat fogtam, hátha megint beütne valami rosszullét.
- Mióta nem érzed magad jól?
- Jól érzem magam.
- Isabella. Félig vámpír vagy, ami ma történt... A te esetedben sem lehetséges. Mi soha nem betegszünk meg.
- Nem vagyok beteg. Valami nem stimmel mostanában, azt elismerem, de tudnék róla, ha beteg lennék – makacskodtam. Szigorúan nézett vissza rám, tudtam, hogy innen nincs kiút, vagy elmondom neki, vagy magától jön rá. – Ez csak... Na, jó. Észrevettem, hogy az utóbbi időben, talán az elmúlt egy hónapban, nagyon sokat változtam. A szemeim nem voltak mézarany színűek, és ezt szóvá is tették, ezért elmentem vadászni. Akkor vettem észre, hogy lassabb vagyok, és elfáradok. Azután jött csak a legkülönösebb dolog. A vért, képtelen voltam lenyelni undor nélkül, és ha le is nyeltem, azonnal visszaöklendeztem. Embry azt mondta, sokkal emberibben viselkedek, és egyre inkább úgy nézek ki, mint régen. Arról nem is beszélve, hogy a bőröm melegszik és... A múltkor jöttem rá, amikor beleestem a medencétekbe, hogy egy idő után szükségem van a levegőre.
- Azt mondod, egyre emberibb vagy?
- Azt hiszem, igen. Eddig a sérüléseim nagyon gyorsan begyógyultak, de egy hete elvágtam a kezem és még mindig itt a heg – mutattam neki gyűrűsujjam belső oldalát. – Úgy gyógyulok, mint mikor még ember voltam. Lehetséges ez?
- Erre eddig azt válaszoltam volna, hogy nem, de most... Meg kell, hogy valljam, hasonlóval még soha nem volt dolgom, nem tudom, lehetséges –e az ilyesmi. Ha nem bánod, leveszek egy kis vért, és utána nézek, mi történhet veled.
- Rendben.
         Carlisle gyorsan levette a véremet, majd eltűnt egy ajtó mögött - nem voltam benne biztos, akarom –e tudni, mi van az ajtó túloldalán. A magányom nem tartott tovább pár percnél, Edward egy gőzölgő bögrével jött be hozzám.
- Ez majd megnyugtatja a gyomrod – tette hozzá, mikor elvettem tőle a forró teát. Átsétált a szoba másik sarkába és ott ült le egy üres karosszékbe, karjait összefonta mellkasa előtt, úgy nézett rám bátortalanul.
- Kösz – nyögtem ki pár perc múlva. Némán biccentett. Tudtam, hogy nem igazán rám figyel, inkább az apja gondolatait hallgatja. Egy hirtelen ötlettől vezérelve én is megpróbáltam hallgatózni, de semmi. Először azt hittem, Carlisle elzárja előlem a gondolatait, de hamar rájöttem, hogy az nem lehetséges. Edward érdeklődve pislogott rám, amikor türelmetlenül felálltam és felé indultam.
- Mi a baj?
         Feltartottam mutatóujjamat, hogy maradjon csendben, de továbbra sem hallottam felőle semmit. Kizárt, hogy minden ilyen hamar romoljon el bennem. És még annál is kizártabb, hogy pont akkor, amikor tudatosan használni is akarom. Az erdőben még sikerült belehallgatnom Carlisle elméjébe.
- Isabella...
- Nem hallak. Mármint a gondolataidat. Te hallod az enyémet?
- Eddig sem hallottalak, csak amikor te azt megengedted nekem.
- És most? Hallasz?
- Nem – rázta a fejét csalódottan. Csalódottan?
- Nem tetszik neked igaz? Hogy nem hallod, mi zajlik a fejemben – mosolyodtam el kárörvendően. Edward megforgatta a szemeit.
- Már kezdek hozzá szokni, de persze jobb lenne, ha hallanálak. Nem lenne olyan nehéz megértenem téged, amikor a tekinteted bezárul előttem. Jó lenne tudni, mi fut át az agyadon, amikor azt mondom neked, szeretlek.
         Pedig azt nem lenne nehéz kitalálni. Vajon mi juthat eszébe egy lánynak, ha az élete szerelmének hitt férfi azt mondja: „Szeretlek”? Szerintem teljesen egy értelmű a válasz: „Én is szeretlek téged!
- Azt hiszem, ehhez nem kell a gondolataimban olvasnod.
- De azért jó lenne.
- Gondolom... – sóhajtottam lemondóan.
         Carlisle fél óra múlva előkerült a rejtélyes szobából, arcáról nem sok mindent tudtam leolvasni, azt hiszem inkább zavartnak látszott. Hozzám lépett és egy újabb ampullát vett elő, amiből tudtam, utánpótlásra lenne szüksége. Hát, amíg van miből, tőlem leveheti a vérem.

- Hihetetlen! – a hófehér ajtó ismét kivágódott, és ezúttal Carlisle arcán is felfedezhettem valami jót. Érdeklődést sugárzott és izgatottságot, egyszóval talált valamit. – Amikor először néztem a véredet, nagyon furcsa dolgot láttam. Az emberi szöveteid szó szerint pusztították a vámpírsejteket. Életemben nem láttam hasonlót, ez a folyamat rendszerint fordítva történik, de nem a te esetedben. A második vérvételkor, szinte alig maradt benned a vámpírméregből. Elképesztő, de visszaváltoztál.
- Micsoda? – tágra nyílt szemekkel néztem fel a doktor elképedt vonásaiba.
- Hiszen az lehetetlen – kontrázott Edward.
- Igen, én is így gondoltam, de van itt még valami. Az sejtek, amikre azt hittem, hogy emberiek, nem igazán azok. Láttam már hasonlót, de még soha nem ilyen közelről. A véred tartalmazza a farkas gént.
- A mit?!
- Örökölhetted apádtól, ahogy a testvéred is. Még nem voltál abban a korban, amikor az első átváltozásra sor kerülhetne, és Irina megharapott, még mielőtt a szervezeted elkezdhette volna a változást. Így egyszerre birtokoltad a vámpírmérget és a farkasok ősi vérvonalának génjeit. Irina mérge nem volt elég ahhoz, hogy teljesen átalakulj, meg kellett volna halnod...
- De az énem azon fele, amelyik birtokában volt annak a génnek, életben tartott? Azt akarod ezzel mondani, hogy végig csak változtam, a szervezetem küzdött a vámpírméreggel minden percben és pont most kerekedett felül rajta? Ugye ez csak egy vicc?
- Bármennyire is furcsa, nem vicc. Hisz te mondtad: egyre emberibb vagy. A szervezeted kiszorította a mérget, teret adva az igazi valódnak. És most, hogy ennek vége, elkezdődik az igazi átváltozásod.
         Megráztam a fejem, felálltam a kanapéról és kimentem a szobából. Lesétáltam a földszintre és kiléptem a teraszra. Hitetlenkedve bámultam fel az égre, majd vissza a magam elé nyújtott karomra, ami olyan volt, mint régen. Színtelen és meglehetősen emberi. A Forkshoz képest napos idő ellenére sem szikrázott fel a bőröm. Egyetlen apró csillanást nem láttam. Végre sikerült hozzászoknom az új életemhez, sikerült megbarátkoznom egy másik világgal, erre kiderül, hogy megint a régi és unalmas életemet kell élnem, legalábbis részben. Nem sokára betekintést nyerhetek a testvérem mindennapjaiba, átélem én is a farkassá válás nehézségeit, és megismerkedek a családi tikokkal, amik elől apa egész életében óvott minket.

- Jól érzed magad? – hallottam a hátam mögött felcsendülő lágy, dallamos hangot. Nem akartam megfordulni, nem akartam megosztani vele, mennyire félek, nem akartam, hogy megint ő nyújtson nekem támaszt a legnehezebb pillanatokban, de mégis rá néztem a vállam fölött. – Nekem elmondhatod, ha valami baj van.
- Tudom – húztam el a számat fintorogva. – Épp ezért nem kellene már itt lennem. Mert tudom, hogy ez már soha nem lesz az otthonom. Már akkor nem volt az, amikor Irina elől kellett rejtegetnetek. Anya is elbízta magát, és lám hová jutottunk. Azt hittem, tartozok valahová, hogy végre van egy hely, ahol igenis magam lehetek, nem kell megjátszanom, hogy boldog vagyok, nem kell takargatnom a könnyeimet, de be kell látnom, hiú ábrándokat kergetek nap, mint nap. Soha nem leszek igazán otthon sehol.
- Ez nem igaz – tett felém egy lépést, mire én hátráltam egyet. – Isabella, bolondokat beszélsz. Itt mindig magad lehetsz, itt mindenki olyannak szeret, amilyen vagy. Ezen pedig semmi nem változtathat. Soha. A dolgok most kicsit bonyolódnak, de ide mindig hazajöhetsz, ha úgy érzed, kell valaki, akinek vállára hajthatod a fejed.
         Keserűen elmosolyodtam.
- És ez a valaki gondolom, te volnál.
- Ha épp rám van szükséged, bármikor itt leszek.
- Rád mindig szükségem van – vallottam be remegő hangon. Edward szemei megcsillantak, végre kimondtam, amire vágyott. – De ezután már semmi nem lehet a régi.
- Csak ha te nem akarod, hogy az legyen – kinyújtotta értem a karját. – Gyere ide!
         Megráztam a fejem és elfordultam a hívogató arany szempártól. Nem maradhatok vele, ha igaz, amit Carlisle a véremből állapított meg, ha bennem is él egy farkas, ami csak arra vár, hogy kitörhessen.
- Mennem kell.