15. Fejezet

Nem is tudom, mit kellene mondanom, de talán nem is érdemes húzni az időt, és gondolkodni a szavakon, jönnek azok maguktól is, ha rápillantok a fejezetre. Remélem nektek is megered a nyelvetek, és eláruljátok nekem, mit gondoltok róla! ;) 

 Jó olvasást hát mindenkinek!

Rosmine

15. Egy új világ határain

Bells szemszöge

            Meglepetésből jutott ma Edwardnak, és úgy terveztem, ennél többet nem vállalok magamra. Azt akartam, hogy aggódjon egy kicsit, és duzzogjon, mint egy óvodás gyerek, és a végeredménnyel tökéletesen meg voltam elégedve. Akkor még azt nem tudtam, hogy mivel kell zárnom ezt az évet…

            Alice elégedett arcát látva elmosolyodtam a parkolóba érve. Naomi felvillanyozódott, hogy minden rendben ment, attól félt, a szülei hamarabb érnek haza a munkából. Adam szótlanul kísérte partnerét az iskolától nem messze felállított hatalmas, hófehér sátorhoz. Az átkozott cipőben, amit Alice rám erőszakolt, nagyon ügyelnem kellett a lépteimre. Nem szerettem volna épp Edward lábai előtt fenékre huppanni, de ennek a veszélye egész este fennáll majd. A megnyitót követő első táncot a végzős osztály kezdte, majd szép lassan mindenki csatlakozott hozzájuk. Meglepő, hogy mennyi ismeretlen arc bukkant fel előttem, úgy tűnt, nem csak Alice hozott iskolán kívüli társat.

            A sötétbe burkolózott erdő fái, rémisztő mintákat festett a fűre, a halvány gyertyafényben derengő környezetünkben a diákok csak párban vagy csoportokban mertek közlekedni, pedig mindenhol felügyelő tanárok álltak, akik nem engedtek el bennünket messzire, vigyázták a nyugalmunkat. Senkinek nem volt félnivalója, még én is jól tudtam magam érezni, hiába vettem észre, hogy Edward minden egyes pillanatban a tömeget és az erdőt fürkészi feszült figyelemmel. Tudtam, hogy amiatt aggódik, az a vámpír idemerészkedik és megtámad engem. Próbáltam rávenni, hogy engedje el magát, ahogy a testvérei is, de képtelen volt akár egy percig is rám figyelni. Sértődöttséget színlelve szóltam rá, hogy nem akarok tovább táncolni, és inkább hozzon nekem valamit inni. Nagy nehezen elengedett és a tőlünk legtávolabbi sarokban felállított asztalhoz igyekezett. Meg akartam mutatni neki, hogy itt senki nem bánthat, ezért hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és az erdő felé vettem az irányt. A táncoló diáksereg segített abban, hogy Edward minél később tudjon utánam jönni. Tudatni akartam vele, hogy semmi bajom nem eshet, ha egy picit lazít és élvezi a bált. Óvatosan osontam el a sátor mellett, kikerülve az összes tanárt, akik megállíthattak volna. Valahonnan a távolból hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja, mérget vettem volna rá, hogy Edward, de nem adtam fel, egyenesen előre tartottam, egyre bentebb az erdő sűrűjébe.

            Magam mögé pillantottam. Talán mégsem volt jó ötlet erre jönni egyedül. Legalább Naomit hozhattam volna. Azonban már késő volt bármit is tennem. Olyan messzire kerültem az iskolától, hogy nem láttam a fényeket, csupán a hold gyenge fénye segítette a visszavezető út megtalálását.

            Valami reccsent a közelemben. Riadtan rezzentem össze. Az nem lehet, hogy mégis eljött ide! Megtorpantam és körül néztem, nem mintha ezzel többre jutottam volna. A sötétben nem látok valami jól, és még Nala sem volt itt, hogy legalább az ő ösztöneire támaszkodhassak, ami mostanában mindig megmentett. Mély levegőt vettem, próbáltam nem hisztériás rohamot kapni, amikor az egyik fa árnyékából előlépett valaki.

- Ki van ott? – kérdeztem suttogva. Ha vámpír, akkor meghallotta. – Edward? – nem jött válasz. Igaz is. Ha ő volna, már rég otthon lennék. – Alice? Jasper? – még mindig semmi. Akkor csak egy tippem maradt…

- Bells? – a hang hallatán végigfutott a hátamon a hideg. – Mit keresel itt egyedül?

- Victoria – megkönnyebbülten fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt. – Már azt hittem, hogy…

- Nem szabadna egyedül mászkálnod ilyen későn – jegyezte meg és közelebb jött.

- Én csak… Inkább visszamegyek és megkeresem Edwardot – mutattam magam mögé. Victoria hirtelen termett előttem, megragadta a karomat és nem engedett el.

- Tudnod kell valamit… rólam – mondta nagyon halk hangon. Megborzongtam.

- Tudom, hogy mit tettél, és már megbocsájtottam neked, ahogy a testvérem is. Nem kell többé emiatt… - felnyögtem, amikor két kezével megrázott a vállamnál fogva.

- Nem. Semmit sem tudsz. Hogy milyen szörnyetegnek lenni, hogy mennyire jó ölni és milyen nehéz megállni, hogy ne tedd meg, amit csak akarsz. Az emberi élet mit sem jelent számunkra, mi vagyunk a tápláléklánc csúcsán, nekünk senki sem parancsolhat. De egy valamit elárulok. Embervérről leszokni, és állatira rászokni a legnehezebb. Ellentmondani az ösztöneidnek… - hangosan nyelt egyet. – Egyszerűen lehetetlennek tűnik. Meg lehet tenni, de csak ha nagyon erős vagy. Én az voltam. Az voltam, de van még valami.

- Victoria, ez fáj – szisszentem fel, ahogy egyre erősebben szorított.

- Irina nem lesz képes tovább lépni és addig öl, amíg meg nem állítják. Segítenetek kell nekem, mert én leszek a következő, akit eltűntet, ha megtudja, mit tettem veled. Védj meg, és akkor én is megvédelek téged!

- Miről beszélsz? Én… nem tudlak megvédeni egy… vámpírtól.

- Ezért kellett volna belőled is azt csinálnia a Cullen fiúnak. Addig nem vagy biztonságban, amíg élsz, ezt meg kell értened.

- Micsoda? – kifutott belőlem a vér, szédülni, remegni kezdtem. Miért mondja ezt nekem? Miért tart magához ilyen szorosan és ennyire közel? Miért nem enged elmenni? – Victoria, eressz el!

- Nem tehetem. Akkor tényleg végem. És jobban féltem magam, mint téged. Sokszor mentettelek meg, de nem tehetem életed végéig. Csak az enyémig.

            Mielőtt válaszolhattam volna, egy másik kéz megragadott hátulról, magához rántott és nem engedett a szorításból. Az ujjaim kezdtek zsibbadni, olyan erővel szorította a csuklómat, hogy szinte egyáltalán nem jutott vér a kezeimbe. Victoria még vetett egy fájdalmas pillantást rám, majd eltűnt a sötétben. A hátamon éreztem a mögöttem álló nő testéből áradó hideget, mégsem borzongtam meg tőle. Ha szembe kell néznem a halállal, akkor azt felszegett állal teszem meg.

- Nagyon bátor és meggondolatlan vagy, kislány. Azt hittem esélyem se lesz a közeledbe férkőzni, most mégis itt vagy velem. Edward azt hiszi, könnyen megtalál, de Victori nyomát fogja követni, nem az enyémet. Alice pedig nagyon későn fog ideérni. Addigra végzek a tervemmel, ami időközben hatalmas fordulatot vett.

- Nem érdekel, mit csinálsz velem, de ne hidd, hogy megúszod – fenyegettem magabiztosan. Nem vagyok sem bátor, sem magabiztos, most mégis a szemébe tudtam nézni annak a nőnek, aki hamarosan elveszi az életem. Nincs esélyem elfutni, fölöslegesen fárasztanám magam. Edward meg fog találni, Victoria el fogja mondani neki, hol vagyok.

- Ilyen naiv embert, mint amilyen te vagy…! Először tényleg meg akartalak ölni, mert játék volt az egész. De már másra akarlak felhasználni téged, csillagom. Van valami, amit meg kellene tenned nekem, és ha nem akarod, hogy a kedves kis testvérkédnek ne essen baja, hallgatsz is rám. Megegyeztünk?

- Nem. Ugyanezt játszottad el anyával, én nem esek bele ebbe a csapdába. Játszhatsz velem, ahogy csak akarsz, akkor sem megyek bele a kis játékodba. Az nem az én világom – makacskodtam továbbra is, pedig tudtam, hogy fölöslegesen beszélek bármit. Ennek a dalnak hamarosan vége, mondjuk ki nyíltan, velem együtt.

- Van egy jobb ötletem. Megmutatom, milyen az a világ, amiről sokan álmodni sem mernek – suttogta valahol a fülem mellett. Állatias morgás szakadt fel a tüdejéből, éreztem, ahogy nyelvével végignyalja a bőröm ott, ahol a vér lüktet az eremben. Hányinger kerülgetett. Hogy lehet valaki ilyen szörnyeteg? Miért kell mindenkinek a könnyebb utat választani a helyes út helyett? Erre már nem kapom meg a választ, de talán egyszer számomra is világos lesz, milyen világban élünk manapság.

            A hideg fogak könnyedén tépték fel a torkom, egyetlen harapással véget vetett emberi létemnek, de még nem volt vége. A testemet elöntötte a forróság, rázott a hideg, a fájdalmas sikolyaim közepette nem hallottam mást, csak a fülemben doboló egyeletlen ritmust, amit a szívem diktált. Szóval ennyi lett volna? Minden, amiért küzdöttem, minden, amit elértem ilyen könnyen véget érhet? Ha abban a pillanatban választhattam volna, a halált hívtam volna megmentőmnek. De Irina nem ezt szánta végzetemnek, sokkal rosszabb, sokkal nehezebb és fájdalmasabb jövővel ajándékozott meg. Olyannal, amit senkinek nem ajánlanék, a legvégső pillanatban sem.

~*~

Edward szemszöge

            Apám kizárt a szobájából, elzárt a gondolataitól, nem engedte, hogy most lássam Isabellát. Az én hibám volt, minden miattam történt, amiért három évtizede magára hagytam Bellát, és amiért most cserbenhagytam a lányát. Ha mellette maradok, nem megy el, nem talál rá Irina, sem Victoria, és még mindig élne. Miattam válik gyilkoló géppé, én okozom a legnagyobb fájdalmat az életében. Olyanná válik, mint én és a családom, és már elkéstem, hogy megmenthessem tőle. A méreg dolgozni kezdett a szervezetében és nem volt mit tenni, mint várni. Leültem Carlisle dolgozója elé és magam elé képzeltem, ahogy szerelmem kínok közt vergődve, fájdalmas sikolyok közepette az életéért küzd. A legrosszabb érzés, amit valaha éreztem, az a tehetetlenség. Ölbe tett kézzel várom, mi történik ezután és azon gondolkodom, hogyan állhatnék bosszút, hogyan kaphatnám el a Denali klán egyik elveszett tagját. Victoria annyit mondott, soha nem lehet tudni, mikor bukkan fel újra, vagy hol. Elárulta, hol vannak az erdőben, de azt nem mondta, honnan tudja. Segített neki, hogy magát mentse, mert kifogyott az adukból. Így ér véget egy bizalmi játszma. A végén kiderül, mindenki hazudik, még az is, akiben a legjobban hiszünk, hittünk.

            Alice közeledett felém a folyosón, Jasperrel maga mögött. Attól félt valakinek meg kell majd állítania, ha kitörök. Erre most a legcsekélyebb esély sem volt. Ha valaha képes leszek újra mozogni, talán bepótolom. De most nem megyek innen sehová, nem beszélek senkivel, nem foglalkozom semmivel. A legfontosabb, hogy itt legyek Isabella mellett.

- Edward…? – húgom megállt előttem, kezeit értem nyújtva. Nem. Nem voltam rá képes. Letérdelt elém, tenyerét az arcomra simította. Azt hitte őt nézem, a szemeiben próbálom kiolvasni, mit érez, de csak átbámultam rajta. Nem hallottam a gondolatait, nem figyeltem rájuk.

- Alice, talán jobb lenne, ha… - Jasper megpróbálta felállítani mellőlem kedvesét, de ő nem hagyta magát.

- Itt maradok vele – jelentette ki határozottan. – Minden rendben lesz, Edward. Én tudom.

            Reménykedve néztem rá hirtelen, de a tekintete elárulta, hogy nem is látta Bells jövőjét, csak meg akart vigasztalni. Jasper egy percre megérintette a vállam, majd elment, magamra hagyva feleségével és a rám kényszerített nyugalmával. Nem is próbált jobb kedvre deríteni, tudta, hogy nem akarom.

- Carlisle vigyáz rá, tudod jól. És te is mindent megtettél – Alice nem adta fel.

- Nem mindent – suttogtam erőtlenül.

- Későn értünk oda, már nem tudtad megmenteni, mert… Bellával más volt. Azonnal segíteni tudtál rajta, és most olyan sok idő telt el, hogy…

- Mellette kellett volna lennem. Nem lett volna szabad, ott hagynom, ha magammal viszem, akkor talán…

- Ennek így kellett lennie. Előbb, vagy utóbb megtörtént volna – szakított félbe, gyengéden megszorítva a kezemet. – Mindent megtettél – ismételte. – Nem hibáztathatod magad mindenért, nem a te hibád volt, hogy Bells bemenekült az erdőbe. Óvni próbáltad, és hiába nem sikerült, tovább lesz veled, mint Bella volt. Tovább fog szeretni téged, mert túl fogja élni. Erős lány minde…

- Kérlek…! Ezt most ne! – kihúztam kezemet az övéi közül és elfordítottam a tekintetem. Próbáltam hallgatózni, de hiába tettem, a hangszigetelt falak és ajtók, nem engedték nekem. Pont most kellett történnie, amikor már minden helyreállt körülöttem. Végre megtaláltam azt, akit feltétel nélkül tudok szeretni, azért, hogy elveszíthessem. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb el kell engednem, de inkább lett volna utóbb.

            Órákig falnak vetett háttal, bal lábamat a földön behajítva, jobbat pedig azon, át nyújtva ültem és hallgattam. Alice továbbra sem tágított mellőlem, kitartóan próbálta megfogni a kezemet, de valahányszor elérte, pár perc után elhúztam tőle.

            Egyszer csak kinyílt a dolgozó ajtaja és Carlisle lépett ki a folyosóra, maga elé tartva véres kezeit. Kék inge tele volt vöröslő foltokkal, haja rendezetlenül meredt mindenfelé, ami tőle szokatlan volt. Reménykedve pattantam talpra, Alice viszont még nem mozdult. Apám a fejével intett, hogy menjek be a szobájába. Lepillantottam húgomra, aki biztatóan bólintott, de továbbra sem állt fel. Lassú, megfontolt és nehéz léptekkel haladtam befelé. Az ajtó becsukódott mögöttem, mikor elértem a szoba közepéig. A sötétben először nem tudtam, merre induljak, de azonnal megtaláltam a padlón a legnagyobb vérfoltot, mellette pedig a vizsgálóasztalt, ahol szerelmem élettelen teste feküdt. Nem halogathattam sokáig, hogy közelebb menjek –e hozzá, a lábaim végül maguktól indultak el előre.

Annyira gyönyörű volt még így is, hogy elszégyelltem magam, amiért mosolyba szaladt a szám, mikor ránéztem. Fekete-fehér ruhája véresen tapadt testéhez, lábáról mindkét cipő leesett, miután behoztam őt ide. Olyan nehéz volt így látnom őt, hogy csak apám visszaérkezése után tűnt fel a legfurcsább dolog. Az íróasztalra felállított monitor jelezte Bells szívritmusát, a szíve minden egyes dobbanását egy csippanás jelezte. Lassú volt – emberhez képest nagyon lassú – és gyenge, de legalább volt.

- Sikerült? – néztem apámra. Néma fejrázással a lányra pillantott, majd felemelt egy papírt az asztalról.

- Van pulzusa, a harapása lassan, de emberhez képest szörnyen gyorsan gyógyul. A méregnek, ami a szervezetébe került, csak egy része látott munkához, ha szabad így fogalmaznom. Viszont az a kevés méreg, amit nem sikerült eltávolítanod, nem volt elég, hogy teljes munkát végezzen.

- Vagyis… meg fog halni? – elszorult a torkom.

- Nem.

- De hát akkor, hogyan?

- Már láttam hasonlót, ugyan csak egyszer, de már találkoztam ilyennel. Ez annyit tesz, félig lesz olyan, mint mi. Egy része, ember marad majd, ami felvethet némi problémát, de erről csak akkor, ha Isabella felébredt.

- Életben marad?

- Igen – válaszolta, már mosolyogva.

- Köszönöm – azt hiszem az évszázad során soha nem csináltam ilyent, de most szorosan megöleltem Carlislet és hálásan többször is köszönetet mondtam, amiért megtett mindent, hogy Bells életben maradjon.

- Maradj mellette, amíg magához tér. Szerintem veled szeretne majd először találkozni, ha felébred. Talán beletelik pár napba, vagy hétbe, elég sok nyugtatót és fájdalom csillapítót adtam neki.

- Soha nem fogom tudni meghálálni ezt.

- Elég, ha vigyázol rá, és továbbra is boldog leszel vele – nézett szerelmemre, majd elmerült a könyvében, amit az asztaláról emelt fel. Leült a karosszékébe és csendesen olvasott, míg én egy széket húztam az ágy mellé, ahol életem értelme lábadozott. Nem érdekel, mennyit kell várnom rá, csak az a fontos, hogy amikor felébred, mellette lehessek.

Új BLOG!! :)

Sziasztok!

Még nem a frissel jövök, de ígérem, jövőhéten, azzal is megérkezek. Most infót hozok, miszerint új bogot hoztam létre. Egy kis részlet és a sztori eleje már olvasható is.

                           Dorothy Marcus, egy tizenhét éves lány küzd a valóság ellen, és végül olyan világba csöppen, ami egyáltalán nincsen ínyére. A középiskola mellett, számos akadály áll elébe, amit vagy leküzd, vagy végleg elbukik, és onnan  már nincs visszaút. Barátnője igyekszik támogatni őt, de van egy pont, ahol neki végleg nem ér sokat a szava. Rejtélyes haláleset, amely már egyszer megtörtént a közelmúltban. Először Dorothy húga, majd négy év múlva egy diáklány. Van összefüggés? És mi köze ehhez Dorothynak?

Megtudhatod, ha belepillantasz a lány zűrzavaros életébe.

~***~

        ".... - Ideje volt m… - hangos telefoncsörgés szakította félbe barátnőm gúnyos megjegyzését. – Szia, Steven! – rövid szünet, közben visszatelepedtem mellé az ágyamra. – Oh, bocsánat. Helló, Jonathan! Persze, máris – felém nyújtotta a készüléket, szemöldökét húzogatva.

- Igen, tessék!

- Igazad volt! Csak nem a parkkal, hanem a holttesttel. Kapcsold be a tévét! – olyan hirtelen nyúltam a távirányító után, hogy minden mást lesöpörtem a földre magam mellett. A híradóban épp egy hullazsákot cipelő mentőst mutattak. A háttérben magasodó épület ismerősnek tűnt, de a sötétben szinte alig látszott belőle valami.

- Honnan közvetítenek?

- Az iskola udvaráról. A gondnok találta meg, mikor valami zaj után kutatva elindult a kerítés mentén. Épp haza tartottunk Stevennel, amikor megállítottak minket, és közölték, hogy nem mehetünk tovább, lezárták a környéket. – Mire befejezte a mondatot, már rég levegőhiánytól szenvedtem. A szédülés kerülgetett, azt hittem menten elájulok...."

 

Az egész fejezetért katt a kép alatti linkre! :)

 

 

Valóság és illúzió 

 

14. Fejezet

Hát sziasztok!

Eljött az a nap, amikor - egy híres ember szavaival élve - kivittem a kertbe, és lepuffantottam a gyerekemet. Ugyanis az Angyali hívószó c. blogom, mely első volt az összes közül véget ért. Akinek ez a történetem tetszik, és nem ragaszkodik annyira a Twilight világához, annak ajánlom figyelmébe.

Ennek örömére viszont ezen a blogon is van egy új fejezet, annyi különbséggel, hogy ez nem a záró rész. Persze egyszer annak is el jön az ideje, de ne haladjunk ennyire előre.

Jó olvasást ehhez, és aki meggondolja az Angyali hívószóhoz is.

Ezer meg egy ölelés

Rosmine

14.Nyugalom, a hosszú élet ritka!

Edward szemszöge

            Kezdtem tényleg azt hinni, hogy mindenki változhat. Vegyük csak példának Victoriát. Eleinte Irina mellett állt, de amikor látta mit veszíthet, az élete hatalmas fordulatot vett. Nem elég, hogy megmentette Bella családját a biztos haláltól és ez idáig szemmel tartotta a gyerekeket, az emberéletek kioltása helyett, áttért a mi életformánkra. Erre nem mindenki képes, főleg egy olyan nem, aki mindeddig ölt, hogy táplálkozhasson.

De nézhetem a Denaliktól elváló Irinát is. Megtagadva mindent, amiben hitt és elnézve a saját szabályai mellet képes volt újra ölni. Ez nagy változás, ha a vámpír évszázadok óta vegetáriánus. Ilyenkor kiszámíthatatlanná válik, az étvágya csillapíthatatlan, az érzékei még élesebbek, az agyára vörös köd száll, nem érdekli más, csak a vadászat, az igazi, élvezetes vadászat, aminek a nyereménye nem egy büdös és gyenge szarvas, hanem egy sokkal ínyencebb falat.

            És itt vagyok én, aki talán soha nem változott még ekkorát. Fontos volt nekem Bella, és még mindig az, ezen nem tudok változtatni. Ő volt az egyetlen nő, akire úgy tudtam tekinteni, mint az én angyalom, a személyes őrzőm. Ahogy Jasper néz Alice –re, ahogy Emmett szereti Rosalie –t vagy, ahogy Carlisle öleli Esme -t. Minden volt nekem. Az élet, a szerelem, a nap és a hold, mik bevilágították a nappalt s az éjszakát. De legfőképpen a nő, a lány, akire mindig is vágytam. Most viszont már minden vele eltöltött perc csak egy emlék, egy régi érzés, ami eltörpül amellett, amit egyetlen lánya iránt érzek. Senki nem tudná nekem megmagyarázni, hogy ez milyen érzelem, mert a szerelembe belekóstoltam, tudom, hogyan kellene ahhoz viszonyulnom. Ez valami más, valami sokkal erősebb vonzalom, olyasmi, amit bárhogy igyekszem, nem tudok kizárni, hiába lenne helyes. Szeretem Bells –t, jobban, mint bárki mást, és már nem érdekelnek az ígéretek, amiket eddig tettem, csak is egyetlen egy. Hogy soha nem hagyom egyedül Isabellát, kerüljön bármibe, vele maradok.

- Jó reggelt – álmosan fordult felém, haja leginkább egy szénakupacra emlékeztetett.

- Jó reggelt! Hogy aludtál? – simogattam meg az arcát, habár én lehet jobban meg tudnám válaszolni a kérdésemet. Mosolyogva ült fel, kényelmesen hátradőlt a párnákra, ujjaival az eddig arcán kalandozó kezemet szorongatva.

- Nagyon jól – válaszolta, még mindig mosolyogva.

- Jó kedved van. Van valami, amiről tudnom kell? – általában akkor szokott így nézni, amikor velem akar kiszúrni, és ez rendszerint sikerül is neki. Alig pár hét volt hátra az iskolából, amikor ő mégis úgy döntött, az utolsó előtti héten megfázik és lázasan nyomja az ágyat, miközben apám gyógyszerekkel és C-vitaminnal tömi - ami azért nehézkes, mert gyerekes módon képes nem lenyelni a pirulákat, hogy elrejtse valahol, ahol én mindig rá lelek.

- Nincs semmi. Csak ma már mehetek suliba – vont vállat, továbbra is vigyorogva rám. Nem tudom miért, de ezt így nem tudtam elhinni neki.

- Az utolsó héten mindenki megbolondul – forgattam meg a szemem. -  Ezt értsem úgy, hogy kedved támadt iskolába menni?

- Aha. Miért, ne? Nem kell mindenkinek utálnia, én különösen szeretek bejárni oda. És még beszélni akartam Naomival. Tudod, a lány, akiről azt hitted, hogy beavatom a titkotokba. Ja, és az jutott eszembe, hogy mégis szeretnék elmenni az évzáró bálba.

Tudtam! Valami mindig van, ha ilyen mosolygósan legyeskedik körülöttem. Már kezdek hozzászokni, hogy vagy bajban van, vagy szeretne valamit.

- De a múltkor azt mondtad, hogy egy hülyeség és senki nem megy manapság a bálokra. Akkor tévedtél, vagy csak most akarsz átvágni engem? – kérdeztem előre dőlve a széken. Egész éjszaka itt ültem vele, hátha ebben is hasonlít Rá, de nem. Ő egy szót sem szólt. Így viszont egy lehetőséggel kevesebb, hogy a fejébe lássak.

- Akkor tévedtem. És tényleg kedvet kaptam hozzá. Persze, ha neked nincs kedved, akkor majd kérek élménybeszámolót Naomitól – vonta meg a vállát lebiggyesztett ajkakkal.

- Ez most egy meghívás akart lenni? – hajoltam még közelebb hozzá. Arca élénkpirosra változott. Hiába vehettem volna ezt igennek, nemet intett a fejével és felnevetett. – Akkor? Nem értem, miért nekem mondtad el – dőltem vissza.

- Hát csak… Én sem tudom – elengedte a kezemet és felkászálódott. Megigazította a haját és a gardróbjához vette az irányt.

- De azt ugye tudod, hogy ebben a bálban az a különleges, hogy a lányok hívják meg a fiúkat? Fordítva nem érvényes, szóval…

- Tudom. Én is benne vagyok a szervező bizottságban – lépett ki az ajtón kezében egy lenge ruhával. – De attól nem kötelességem elmenni. Majd betegségre hivatkozom, megint – kacsintott rám cinkosan.

- Az előbb még el akartál menni. Eldöntenéd, hogy mit szeretnél, vagy döntsem el helyetted azt is? – felpattantam, megálltam az ajtó előtt, hogy ne tudjon kimenni. Haragosan próbált meg kikerülni, ami várhatóan az ellenkező irányba sült el. Hirtelen mozdulattal kaptam el a derekát, és húztam magamhoz szorosan. Akkor is kicsikarom belőle! – Remélem tisztában vagy azzal, hogy ez a tánc legelső lépése! Szorosan a másikhoz simulni – kábán pillantott rám, majd bólintott. – Rendben.

- Mehetek a mosdóba? – kérdezte még mindig szédelegve. Kuncogva engedtem el, gyengéden homlokon csókoltam és hagytam neki, hogy kitántorogjon a folyosóra. Igyekeztem a legkevesebb jelét adni a tervem elkészültére, és úgy tűnik a húgomon kívül még senki sem jött rá, legfőként Isabella nem.

- Nagyon ügyes, de ugye tudod, hogy nem fog bejönni? Egyelőre úgy áll, hogy egyedül megy, vagyis már nem. Ó! Le lettél cserélve – nézett a lány után érdeklődve kedvenc kishúgom. Nem engedte, hogy megnézzem, mit látott, magában dalolászva pördült meg a tengelye körül és elszökdécselt. Mégis kire cserélt le máris? – Hopp, mi jutott eszembe?! – fordult vissza a szobája előtt. – Én Jasper –t viszem! Téged ki hívott meg? – ördögi vigyor ült az arcára. Ajjaj! – Én már tudom – nevetett fel hangosan.

- Alice? – léptem kintebb, mire ő bentebb a szobájába. – Nem akarod véletlenül megtartani a ruhásszekrényed?

- Nem tennéd!

- Nem –e?

- Nem – Bells érintésére a karomon megdermedtem. Ilyen gyorsan végzett? – Hagyd szépen békén a húgodat! Inkább segíts eldönteni, mit vegyek fel – megfogta a kezem és visszahúzott a szobájába. – Szerinted is úgy nézek ki ebben a ruhában, mintha terhes lennék? – fordult körbe előttem, ahogy becsukódott az ajtó. Értetlenül bámultam rá. – Szóval tényleg…

- Nem, nem! Egyáltalán nem úgy nézel ki benne. Nagyon… csinos vagy – nyeltem egyet, hogy ne mondjam ki az első szót, ami eszembe jutott. – Ki mondta, hogy nem így van?

- Én. Mert szerintem így van. De ha szerinted nem… - vállat vonva felhúzott egy nyári szandált és a könyveit kezdte pakolászni. Halkan mögé léptem és átöleltem.

- Ha nem érzed jól magad a ruhában, ne vedd fel, mert nekem tetszik.

- Nekem is tetszik, csak… olyan hülyén áll rajtam. És nem túl rövid? – feszülten kezdte húzgálni a ruha alját, hogy lentebb tornázza.

- Egyáltalán nem az. Tökéletesen takar mindent, amit kell, ne aggódj. És ha rövid volna, nem engedném, hogy felvedd – lágy puszit nyomtam a nyakára, amibe beleborzongott. Elengedte a hófehér anyag alját és megfordult az ölelésemben.

- Már biztos vagyok benne, hogy elmegyek a bálba – karolta át a nyakam.

- Igen?

- És már párom is van – bólintott, félve várva a reakciómat. Igyekeztem leplezni a kíváncsiságomat, nehogy félre értse.

- Igen? – ismételtem magam. Bólintott, de nem mondta el ki az. Kezdtem egyre inkább tartani attól, hogy kit hívott meg, de időbe telt, mire leesett, hogy eddig nem volt alkalma bárkivel is beszélni, szóval… nagy valószínűséggel én vagyok a szerencsés kiválasztott. Csakhogy addig nem teszem ezt nyilvánossá, amíg meg nem kér.

- És te? Téged ki visz?

- Még nem tudom – játszottam az ártatlant. Alice tudja jól, hogy engem fog elhívni, ezért nem mutatta meg a látomását. – De amint meghív, te leszel az első, aki megtudja.

- Oké. Akkor, én kész is vagyok. Mehetünk?

- Persze – még egy pillanatig néztem, majd elengedtem.

            Alice egész úton engem bámult és vigyorgott, mint a vadalma. Komolyan mondom, nem igaz, hogy neki mindig mindent hamarabb kell tudni, még rólam is. Bells néha a szeme sarkából rá pillantott és egymásra vigyorogtak, ami megint csak az én igazamat bizonyította. Csak játszani akartak velem. A parkolóba érve, Bells már akkor kinyitotta az ajtót, amikor még járt a motor. Kipattant, és barátnőjéhez rohant, egymás karjaiba borultak és nevetgélve vártak meg minket. Naomi hozzá mérten különös módon csendesen köszönt és lehajtott fejjel kullogott mellettünk.

- Na, mi lesz? – bökte meg Bells a teremhez érve. – Ne aggódj, nem harap – kuncogott fel, amikor Naomi megrázta a fejét. Remek. Már megint nekem kell valamit csinálnom.

- Hallgatom, óhajod – hajoltam meg színpadiasan a lány előtt, mire felnevetett.

- Látod? – mosolyodott el szerelmem is.

- Oké-oké. De én előre szóltam, hogy mi lesz a vége – adta be a derekát. Felemelte a fejét, szemeit rám fordította és óriási zavarában megszólalt. – Eljönnél velem a bálba?

            Két dolog fordult meg a fejemben. Egy: A vámpírok kaphatnak sokkot? Kettő: És mi lesz Isabellával? Értetlenül fordultam Bells felé, aki félrebillentett fejjel várta a válaszom. Azt mondta, neki már van párja, Alice pedig azt, hogy le lettem cserélve. Talán mégis félre ismertem őket és valóban nem vele megyek a bálba.

- Legyen – válaszoltam hezitálva.

- Komolyan? – kérdezte meglepődve. Nem számított a válaszomra, azt hitte elutasítom. Tényleg nincs semmi összeesküvés ellenem, Bells valóban nem velem akart menni a bálba. – Mármint biztos? Azt hittem, te és Bells…

- Nekem már van párom – szakította félbe. – Adam Hillson.

- Az egoista, focibuzi Adam? – csúszott ki a számon, mire mindketten dühösen szisszentek fel, majd pedig Bells sértődötten bement a terembe. – Bocs – kértem elnézést Naomitól, majd szerelmem után léptem, elkaptam a derekát és megállítottam. Többen is tágra nyílt szemekkel figyelték a szituációt. – Sajnálom. Ez csak…

- Egy soviniszta megjegyzés volt, amivel akárkit megbánthattál volna – vágott közbe, lefejtette magáról a kezemet és a helyére indult. Akkor most ugorjunk neki még egyszer! Megfogtam a kezét, megpördítettem és kifelé irányítottam. A másik két lány érdeklődve nézett utánunk. Egy üres folyosón benyitottam az első terembe, ami nyitva volt, és nem volt tele kíváncsi tekintetekkel, bezártam az ajtót és Isabellához fordultam, a derekánál fogva felültettem a legközelebbi padra.

- Bocsáss meg! – kértem újra, ezúttal sokkal komolyabban és olyan közel hajoltam hozzám, hogy a szám szinte súrolta az övét. Annyira szerettem volna megcsókolni itt és most, hogy az már fizikai fájdalomnak minősült. – Kérlek! – suttogtam nem távolodva el tőle. Amikor előre mozdult, én hátra, de csak annyira, hogy ne érjen el a szájával. – Kérlek! – ismételtem újra, kicsit nyomatékosabban.

- Oké, oké! Megbocsájtok – elkapta a nyakam, hozzám hajolt. Ezúttal nem voltam elég ügyes, de legalább a bocsánatkérést kicsikartam belőle. Csak percek múlva jöttem rá, mit érhetek el még ezzel.

- Hívj meg a bálra! – húzódtam el tőle. Türelmetlenül mordult fel.

- Fogd már be! – újra falni kezdte ajkával az enyémet, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Tenyeremet a combjára simítottam, felhúzva lábát a derekamra, míg másik kezemmel a tarkójánál fogva vontam magamhoz közelebb. Olyan szenvedélyes volt, mint Bella – ha nem szenvedélyesebb. Neki még csak annyira sem tudtam ellenállni, mint az anyjának. A jó az egészben, hogy ő sem tudott ellenállni nekem.

- Hívj meg! – kértem újra, megint eltávolodva. Bosszúsan fújt egyet, ellökte a lábáról a kezemet és lepattant az asztalról. Kinyitotta az ajtót és szédelegve kisétált a folyosóra. – Bells – két lépéssel beértem, miután becsuktam az ajtót.

- Eszméletlenül jól csókolsz, de nem körülötted forog a világ, értsd meg! – magyarázta. Két kezével megigazította ruháját, majd a haját, amit sikerült kellően összekócolnom. – Szállj le a bálról! – benyitott a terembe, én viszont – hogy elkerüljük a kellemetlenséget – megvártam az óra elejét jelző csengőt, és néhány diákot engedtem bemenni magam előtt, helyet foglaltam Bells mellett és érdeklődve néztem rá. Államat a padon összekulcsolt karjaimnak támasztottam és úgy néztem őt továbbra is. – Ennyire szép volnék? – kérdezte rám se pillantva.

- El sem tudod képzelni mennyire – vigyorogtam pimaszul.

- Tudod zavaró, ha az embert egész álló nap bambán bámulják. Nézd, inkább figyelj Mr. Bakerre! – sóhajtotta, amikor bejött a tanár úr. Még mindig nem foglalkoztam mással, csak vele. Elővettem a füzetemet, kitéptem belőle egy lapot és írni kezdtem rá.

           

Haragszol még rám? Mert ha igen, legalább azt elmondhatnád, hogy mégis miért!

Áttoltam elé a lapot és először fordítottam el róla a tekintetem. Hallottam a sóhajt, ami elhagyja kívánatos ajkait, de igyekeztem előre meredni a táblára. Lassan visszaérkezett tőle a válasz.

Ha jobban belegondolsz, magad is rájöhetnél. Nem volt szép, amit Adamről mondtál, tekintve, hogy tudhatnád, Naomi szerelmes belé! Tudtommal gondolatolvasó vagy, hamarabb kéne gondolkodni, mint beszélni!

Elém csúsztatta a füzetlapot és egy közönyös pillantást követően elfordult, hogy jegyzetelhessen. Igaz, tudtam, hogy szerelmes belé és valóban hamarabb járt a szám, mint kellett volna, de van valami, amit nem értek.

Szóval, ha tényleg szerelmes abba a fiúba, megmondanád, hogy miért engem hívott el helyette? Ha inkább azt tette volna, akkor most azért könyörögnél, hogy menjek el veled. Nem lett volna könnyebb és értelmesebb így?

Időm sem volt átolvasni az írásomat, kikapta a kezem alól, és közel hajolva a padhoz írni kezdett.

Hányszor kell még elmondanom, hogy én hamarabb hívtam meg Adamet, mint Nao téged?! Nekem van párom, és már neki is. Fogadd el, most az egyszer valóban nem veled megyek el! És egyébként is, nézz Naomira! Szerinted képes lett volna elhívni azt a fiút? Mert hidd el, hogy nem. Így én hívtam el és legalább egymás közelében lesznek. Ha pedig ez megnyugtat, te is az én közelemben leszel!

Összegyűrtem a levelet és a táskám mélyére rejtettem. Miért akarja minden áron megnehezíteni az életemet? Komolyan végig kell néznem, hogy mással táncol helyettem? Lehet, hogy nem szeretné, ha az egész iskola pletykálni kezdene arról, hogy együtt vagyunk vagy sem, de legalább ennyit megtehetett volna értem. Gyerekes-gyerekes, de attól még én akartam vele menni abba a hülye bálba.

- Az igazat megvallva, azt hittem, keményebben fogsz küzdeni a lányért. Nem azért mondom, mert jól esik kicsit húzni téged, de komolyan megleptél azzal, hogy ilyen könnyen feladtad. – Alice méltatlankodva keresgélt az öltönyök között. Soha nem hittem volna magamról, hogy belemegyek, és mégis, most itt állok húgom kedvenc bevásárlóközpontjában, és vele együtt nézelődtem az öltönyök között. – Ó! Nem lehet igaz! Pedig biztos voltam benne, hogy itt láttam! – azt hittem mérgében toporzékolni kezd, amikor hirtelen megcsillant a szeme és a sok ruha közül kirántott egyet.

- Komolyan ezt keressük órák óta? – böktem a fekete szmokingra. Alice boldogan vigyorogva bólintott. – Mehetünk is? Vagy van még valami, amire szükségem van?

- Mi lesz a virággal? Csak nem gondolod, hogy hagylak elmenni a lányhoz virág nélkül? Egy fehérrózsát tűzök, a zsebedbe, és szintén fehérvirágos karkötővel mész érte is. Ennyire azért ismerhetnél már, Edward! Mindent elterveztem, előre.

- Akkor miért nem nézhetem meg? – sandítottam rá morcosan.

- Mert a ruháját is én választottam, és nem engedem, hogy leskelődj! – válaszolt higgadtan. Kifizette a ruhát, majd átvezetett a virágüzletbe, hogy vegyem meg, ami még hiányzott. A hátam közepére sem kívántam a bálozást, főleg Bells nélkül nem.

Alice felöltöztetett, és mindenáron el akart küldeni, mielőtt megérkezik Bells párja. Nem akartam semmi rosszat tenni vele, csak beszélgetni, és megtudni, mennyire fog vigyázni rá, mert Irina szabadon mászkál a közelben és nem hiszem, hogy kell neki ennél jobb alkalom. Mindenki a szabadban, az erdő széli tisztáson felállított sátor az egyetlen, ami menedéket nyújthat. Szabadon vadászhat, kény-kedve szerint.

- Akkor tudod, hová kell menned? Nem téveszted el a házszámot? – kérdezte Alice az ajtóban toporogva.

- Nagyfiú vagyok. Szerintem nem kell már vigyáznod rám, anyuci.

- Jól van, na! Csak szeretnék mindent jól csinálni. Ez is baj?! – puffogva tuszkolt ki a küszöbön és hangosan rám csapta az ajtót. Kelletlenül vezettem el a megadott címre, ahol egyetlen autó sem állt. Akkor talán a szülei sincsenek itthon. Legalább nem kell tartanom attól, hogy nem engedik el velem a lányukat. Duzzogva sétáltam a fehér bejárati ajtóhoz, finoman bekopogtam és csendesen vártam. Átfutott az agyamon, hogy mégis meggondolta magát, és nem velem akar a bálba menni, de mikor meghallottam a cipője kopogását, minden reményem szertefoszlott. A hangja alapján nagyjából tíz centis sarokra tippeltem, tekintve, hogy Alicenél az a minimum magasság a cipők terén és ő öltöztette fel Naomit. Viszont ahogy az ajtó kinyílt, azt hittem elájulok – igaz lehetetlen, de jelen pillanatban bármit lehetségesnek tartottam.

- Edward Cullen! Ugye megtisztelsz azzal a keggyel, hogy eljössz velem az évzáró bálba? – Bells egy combközépig érő, fehér alapon fekete csipkemintával díszített mini ruhában állt előttem. Koromfekete tűsarkú szandáljának pántjai egész a térdéig keresztezték egymást, kihangsúlyozva vádlija tökéletes vonalait és krétafehér bőrét.

- Gyönyörű vagy – nyeltem egyet, hogy ne mondjam ki a valós gondolatomat, ami róla született meg a fejemben. – De azt mondtad…

- Füllentettem egy kicsit. Naomi az én szobámban van, Adam odament érte. A cél az volt, hogy átverjünk egy kicsit, és sikerült elhitetni, hogy nem veled megyek.

- Te, te, te…

- Én?

            Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Csak elkaptam a derekát, szorosan magamhoz húztam és a lehető legközelebb hajoltam hozzá, de nem elég közel, hogy megcsókoljam.

- Boszorkány. Egész életed végéig a bosszúmon fogom törni a fejem.

- Nyugalom, a hosszú élet ritka – nevetett vidáman, és felágaskodott, hogy száját az enyémre nyomhassa.