Egy újabb díj! :)

Szabályok

- Mindenkinek kell 11 dolgot írnia magáról.
- A jelölő minden kérdésére válaszolnia kell.
- A jelöltnek újabb 11 kérdést fel kell tennie.
- 11 embert meg kell jelölni linkkel együtt.
- És nincs vissza adás-jelölés.

11 dolog rólam

1. Imádom a romantikát és a horrort

2. Kérés nélkül minden rosszban benne vagyok :P

3. Szabadidőmben addig írok, amíg meg nem fájdul a szemem és el nem zsibbadnak az ujjaim

4. Nyaranta törekszem arra, hogy minél több könyvet olvassak el

5. Jelmondatom: Lesz, ami lesz! Ha meg nem, így jártam!

6. Kedvenc sportom a távolba meredés :D

7. Szerencse állatom, avagy kedvencem a farkas

8. Nincs kedvenc zenei stílusom, de a technót utálom

9. A barátaim mellett mindig kiállok

10. Eléggé szégyenlős vagyok

11. Kedvenc színészeim Hugh Jackman, Vin Diesel és még sorolhatnám a legjobb pasikat ;)

11 kérdés- válasz

1. Mennyire vagy romantikus?

- Eléggé :$

2.Hogyan képzeled el az életed tíz év múlva?

- Még nem gondolkodtam rajta, lesz, ami lesz

3. Ki a példaképed?

- Abból sok van, de előnyben tartom az újonnan felfedezett magyar írónőket. :)

4. Hány éves voltál, mikor elsőnek megcsókoltak?

- Ezt nem szánom publikus válasznak...

5.Mondj egy hírességet akivel szívesen lefeküdnél :P

- Channing Tatum

6.Melyik hírességnek húznál be egyet(vagy akár töbet is :""D) szívesen? :D

- Justin Bieber ( kegyetlen, de addig ütném, amíg énekelni tud )

7. Mondj egy férfi vagy női nevet, ami a legjobban tetszik :)

- Rosemary

8.Mi a legféltettebb vágyálmod? :)

- Eljutni a "Szerelem városába" <3

9.Mi a kedvenc márkád(bármilyen, autó,ruha, mindegy :) )?

- BMW

10.Mi a kedvenc állatod?

- Farkas

11.Hol laknál szívesen a jövőben?

- Tengerparton (Bárhol, ahol csak lehetőség van rá)

11 kérdés

 

1. Ki a kedvenc színészed/színésznőd?

2. Ha találkoznál azzal a  híres szívésszel/színésznővel, mit mondanál neki legelőször?

3. Kit tartasz példaképednek?

4. Ha filmet néznél a barátaiddal, melyiket választanád? Horror, akció vagy romantika?

5. Kedvenc színed?

6. Kedvenc italod?

7. Kedvenc előadód és annak egy száma?

8. Mi az amit elsőként megnézel egy pasin?

9. Legnagyobb baki, amit elkövettél?

10. Ki a kedvenc karaktered a történetedben?

11. Kiről mintáztad őt?

Akiknek küldöm

 

Beky - Szívdobbanásnyi pillanat

Beky - Burning feeling

Pharm -  Breaking dawn kibővítve

Gabriella - A sötétség lánya

Angel1533 - Fájdalom és remény

Pupi - Pupi blogja

Bonnie - Véletlen szerelem

Nikita Tiszti - Az ördög leánya

Drusilla - La Push vámpírja

Leander - Akárhol vagy én ott leszek

Krisz - Sunset

13. Fejezet

Jó olvasást mindenkinek, ebben a forróságban!

  

13. Bízni vagy nem bízni?

Victoria szemszöge

Először azt hittem, a lány megőrült, de végül be kellett látnom, hogy komolyan gondolja. Azt akarja, hogy találkozzak Cullenékkal. Bele se merek gondolni, mit tesznek velem, ha meglátják, megint itt ólálkodom. Ezúttal csak egy adum volt, mégpedig az új életmódom, ami nem mindig állhat biztos lábakon a mi esetünkben.

Bells autóba ültetett és a bátyja társaságában elrepített abba a házba, amibe soha nem tenném be önszántamból a lábam. Mindenki védekezően előre görnyedt, szemeiket rajtam és az emberlányon tartva – de persze főleg rajtam. Csak egyszer volt alkalmam ilyen közelről szembe nézni velük és reméltem, hogy az lesz az utolsó is. A legapróbb lány bosszankodva pillantott a másik oldalamon álló farkasra. Valami miatt, most örültem, hogy ő is mellettem van. Önzőség tudom, de a család őt nem bántja, ha nem akar ártani a lánynak. Végül Isabella törte meg a csendet.

- Ő segíthet nektek – nézett végig a vámpírcsalád minden tagján. – Carlisle, tudom, hogy nagy hibát követek el ezzel, de haza kell hívnod Edwardot. Victoria tökéletesen emlékszik arra a nőre, aki anyára támadt és nem rég rám. De nem beszél róla… hangosan.

- Ha Cullen ki tudja olvasni a fejemből, nem bánom. De bármennyire szeretném elmondani, jobban féltem magamat. Ezen nem sikerült még változtatnom – vontam vállat.

- Egyetlen bökkenő van – szólt a legnagyobb fiú. – Az öcskös hamarabb töri el a nyakát, mint hogy bármit is kiolvasson a csinos fejéből – kárörvendő mosolyba szaladt a szája. Számomra ez nem tűnt ilyen viccesnek.

- Egy pillanat – emelte fel a kezét az apró termetű leányzó.

- Alice, nincs kedvem a fölösleges csacsogásra – sóhajtott Bells.

- Nézzétek a szemét. Ha tartanunk kéne tőle, miért jött volna ide, vegetáriánus életmóddal? Én sem hiszek neki, de ez az egyetlen esélyünk. Felhívom Edwardot és meglátjuk, mit tehetünk.

- Van egy feltételem – állította meg Isabella. Érdeklődve fordultam felé én is. – Neki nem esik baja és menedéket nyújtotok számára – mutatott rám. Ez meglepett. Még soha, senki nem akart ennyire gondoskodni rólam. Jól döntöttem, hogy kiszálltam.

- Természetesen megtesszük, amit tudunk – rá emlékeztem a legjobban. Ő vigyázott annak idején Bella apjára, miatta nem jutottam be a házba. Még a nevére is emlékszem. Esme Cullen, a doktor felesége, a többiek úgy nevezett anyja.

- Köszönet – biccentettem a lány felé, aki barátságosan visszamosolygott rám, majd kivette a koboldlány kezéből a telefont és félbeszakította a testvéri veszekedést.

- Nem érdekel, hogy kiben bízol és kiben nem! Vagy haza vonszolod a segged, vagy idő előtt halok meg. Lehet választani – visszadobta a készüléket a női kezekbe, megragadta az enyémet és felvezetett az emeltre. – Van egy szoba, ami nekem lett kiadva, ott ellehetsz egy darabig. Én most hazamegyek, holnap reggel pedig átjövök hozzád.

- Köszönök mindent. Remélem, nem esik bajod – ez volt az első jó kívánság, amit komolyan is gondoltam. Lehet, hogy a vámpírok nem változhatnak, de én élő példa vagyok arra, hogy semmi sem lehetetlen. – Vigyázz magadra.

- Kösz. Jó éjt! – megfordult, ott hagyott a szobaajtó előtt és visszasietett a testvéréhez, akivel nem is maradtak tovább.

Bells szemszöge

            Alice reménykedve nyomta a kezembe a telefont, mikor leértem a lépcsőről, de nem akartam most erről beszélni senkivel, még vele sem. Ha Edward akar valamit, visszajön és bocsánatért esedezik, előttem térdelve. Az, hogy tudja, hibát követett el és ezért bűntudata van, jó jel. Mindenkinek jót tesz az egészséges aggodalom. Neki most volt mitől tartania.

            Avonnal egyenesen haza mentünk bezártuk az ajtókat, ablakokat, és nyugovóra tértünk. Legalábbis én megpróbáltam aludni egy keveset, ami valóban parányinak tűnt. A reggel ugyanis nagyon hamar eljött. Fel kellett volna kelnem, indulnom kellett volna az iskolába, még ha egyik porcikám sem kívánta. Az élet nem állhatott meg, mindennek folytatódnia kellett volna. De sajnos nagyon sokszor említettem a kellett volna kifejezést. Pontosan. Feltételes idő, ami a mai világban – vagyis csak az én jelenlegi világomban – elég meghatározó dolog volt. Csak feküdtem a takaró alatt, fejemet a párna alá temetve és mélyeket lélegeztem.

            Gyerünk, Bells! Csak emeld meg a kezeidet, a többi menni fog!

            Meg, ahogy én azt elképzeltem. Óriási erőfeszítésbe tellett ülésbe tornáznom magam, de végül mégis összejött a dolog. Egyik lábamról a másikra álltam, így haladtam egyre gyorsabb tempóban a konyha felé. Avon már elment, őt várták a kórházban. Ezt az asztalon hagyott üzenetéből tudtam meg. Nagyokat sóhajtva álltam neki a reggelim elkészítésének. Figyelnem kellett, hogy a kenyeret vajazzam meg és ne a felvágottat, de az eredmény nem is lett olyan rossz. Épp ültem volna le a kanapéra, amikor valaki az ajtón kopogtatott. Korán reggel zaklatni akarnak? Miért nem tudják megvárni, amíg kellően jól lakom? Kisétáltam a bejárathoz és gondolkodás nélkül nyitottam ajtót. Nem tudom mi ütött belém, de ahelyett, hogy örültem volna, hogy nem az ismeretlen vámpír az, éktelen nagy dühbe gurultam. A másik kezemben tartott tányért fejjel lefelé fordítottam, a szendvicsem a földön puffant, majd a karomat meglendítve a fehér porcelán tányért a vendégem képébe nyomtam, ahol az aztán hangos csattanást követően darabokra tört. Edward nem mutatta jelét, hogy fájt volna neki, de nem is az érdekelt, hanem az, hogy mekkora az esély arra, hogy ha bemosok neki, így végzi -e a csontom is.

- Mit keresel itt? – sziszegtem neki mozdulatlanul.

- Én csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam, tudjuk, kit kell keresnünk. Én… tényleg sajnálom, hogy csak úgy elmentem, de te ezt nem érheted. Szólni akartam, hogy az, amit érzek, semmin nem változtat, mert az vagyok, aki. Édesanyád sem tudott megváltoztatni, neked sem fog menni.

- Nekem már sikerült. És ez épp elég.

- Isabella, én…

- Ha kimondod, hozok még egy tányért – emeltem fel a kezem, hogy belé fojtsam a magyarázkodást. Már egyszer sikerült megpuhítanom, nem vagyok hajlandó előröl kezdeni. Vagy megmarad nekem, vagy elmegy és végre békén hagy. Tudja, ki akar kinyírni, már nincs szükségem az állandó felügyeletre. – Edward, figyelj rám egy kicsit. Akkor este, mondtál valamit nekem, amit ha akarok, sem tudok elfelejteni. Ha hiszed, ha nem, én tudom, hogy mit érzel. Nem vagyok Jasper, sőt, nem is akarom, hogy hasonlóan megérezzem az érzéseid. Tökéletesen tisztába vagyok azzal, hogy belém szerettél, ahogy azzal is, miért tetted. Olyan vagyok, mint anya, még ha más érzelmeket ébresztek benned, akkor is. És ettől te nem tudsz elszakadni. Semmi gond, majd idővel túlteszem magam rajta. Csak ne kínozzuk egymást.

- Most te vagy az, aki elnyomja magában? – nézett rám bizonytalanul. Igen. Pontosan ezt csináltam. Megpróbáltam elfelejteni, hogy mennyire bíztam abban, hogy szeret engem, hogy mennyit harcoltam a vallomásáért. – Miért?

- Mert minden egybe vág. Te elmentél, hogy lerázhass, tudtad, hogy csak arra vágyom, velem legyél és bíztál benne, úgy reagálok, ahogy az a természetemhez illik. Felhúzom magam, és durcás gyerek módjára menekülni kezdek előled. Remélem boldog vagy, most már nincs az életedben olyan ember, aki anyára emlékezet téged. Végre szabad lehetsz, mert megtalálod azt az elmebeteg vámpírt, és nem kell már többé engem pesztrálnod. Arra ott van a kinevezett gyámom.

- Aki mellesleg azt kérte, ne hagylak magadra – válaszolta lehajolva hozzám, hogy a szemembe nézhessen. – Isabella, én tényleg nem tehettem mást. Ha nem megyek magam, idejönnek értem és rád találnak. Azt pedig nem hagyhatom, mert meg kell, hogy védjelek.

- Akkor miért nem védsz meg még sem? Mindig úgy szervezed, hogy én ne lehessek a közeledben. Ezt én nem fogom bírni sokáig. Te vagy ami vagy, és én… - nem bírtam befejezni. Edward olyan arccal nézett rám, amilyennel még soha senki.

- Szóval zavar, hogy az vagyok, ami?

- Én nem ezt mondtam – motyogtam az orrom alatt.

- De erre gondoltál. Mindent le lehet olvasni az arcodról. De még mielőtt elküldenél, szeretném, ha meghallgatnál, hogy tudd, ki vagyok igazából. Mert azt az oldalamat ismerted meg, amelyiket nem lett volna szabad. Bella tudja, milyen vagyok, amikor igazán szerelmes vagyok, és azt hiszem jobb, ha te is megismersz olyannak.

- Szóval megtudom, milyen az igazi Edward Cullen? – kérdeztem reménykedve. Nem tudom miért akartam tudni annyira, de kíváncsi lettem. Vajon nekem is tetszeni fog az az oldala?

- Ha adsz egy napot, megpróbálom megmutatni neked. Ha még akkor is azt gondolod, hogy nem is szeretlek, csak kihasznállak, elfogadom a döntésed és távol maradok tőled.

- Egy nap?

- Igen. Csak egyetlen nap.

- Oké – adtam be a derekam. Elvégre ezt akartam, nem? Hogy szeressen engem úgy, ahogy csak képes rá. Ha végre megmutatja, mit veszíthetek, ha kidobom, talán még inkább meg akarom majd tartani. – Neked nem kéne iskolában lenned?

- És neked? – mosolyodott el csibészesen. – Szeretnék neked elmondani valamit, ha már kiderült, hogy mindketten lógunk. A vámpír, aki rátok támadt, a család egyik régi barátja, és…

- Ezt inkább ne itt beszéljük meg – fojtottam belé a szót. Felkapartam a szendvicsem maradékát a földről – ha jobban belegondolok, így is, úgy is a szemetesben végezte volna -, összeszedtem néhány fontosabb cuccom, beleértve a macskámat, és az autómhoz vezettem Edwardot. A házukig szinte egy szót sem szólt, végig az erdőt pásztázta szemeivel, ami megrémített. Olvas a gondolatokban, mégis szemmel kell tartania a környezetemet. Ennek így semmi értelme. Igaz, most sokkal kedvesebb és megértőbb volt velem, mondhatni rá sem ismertem, annyira őszinte volt. Mikor megérkeztünk, hamarabb szállt ki, mint én, kinyitotta nekem az ajtót, kisegített az autóból és még Nalat is átvette tőlem. Tényleg nagyon bizonyítani akar.

- Bells? – a hangra magam mögött összerezzentem. Alice bűntudatos arccal nézett fel rám, fogalmam sincs miért. Semmiről nem tehet, rá nem tudnék haragudni. Hogy ezt az ő tudtára is adjam, szorosan megöleltem. – Annyira féltem, hogy valami bajod esik.

- Ha Edward velem van, mi bajom esne? – nevettem rá. Helyeselve bólintott, belém karolt és felvezetett a lépcsőn, aminek a tetején Victoria várt. – Minden rendben? – kérdeztem nagyon komolyan. Feszülten bólintott, végig Edwardot nézve. – Mit csinált veled? – érdeklődtem, miközben bentebb araszoltam a házba.

- Semmit. De bizonyára szeretne.

- Nem fog bántani. Igaz? – fordultam a szóban forgó fiúhoz.

- Eszemben sincs – letette Nalat a földre, aki azonnal szaladt is hízelegni a többiekhez. Ezt neked vámpír lét. Kit érdekel, hogy mik, Nala nem nagyon rettent el tőlük. Kezdtem úgy érezni, nem kell olyantól félnem, akitől Nala nem tart. Eddig mindig bejöttek a megérzései, lehet, hogy nem is véletlenül kaptam ezt ajándékba anyától. Ki tudja? Talán neki köszönhetem, hogy életben maradok.

- Nem lesz semmi gond? – néztem Alicere.

- Menjetek csak – intett fejével az emelet felé. Megragadtam Edward kezét és magam után húzva indult meg a szobámba. Kíváncsi lettem, mit tudnak anya vámpírjáról, még ha nem is fog tetszeni a történet. Bezártam magunkra az ajtót, leültem az ágyam közepére és türelmesen vártam, mit mond.

- A nő, aki a családodat akarja tönkre tenni Pár hónapja járt nálunk. Azt hittük baráti látogatás, de senki nem tudhatta, miért van itt valójában. Egyszer csak megjelent, és amilyen váratlanul jött, úgy is tűnt el. Aznap, amikor Bellát megtámadták, egy hozzánk hasonló módon élő klánból eljött Tanya és beszélt apámmal. Azt mondta neki, hogy Irina, az egyik családtagjuk, hetek óta eltűnt és nem jelentkezett. Vámpírok vagyunk, kell a változás, de nem ekkora. Irina megtagadta mindazt, amiben eddig hitt és ölni kezdett. Bosszúból végzett apáddal, aki egykor végzett szerelmével, Laurenttal. Ez egy nagyon bonyolult dolog, de elég, ha tudod, hogy Victoria, Laurent és még egy vámpír, régen megtámadta édesanyád. Akkor Victoria szerelmével végeztünk, a nő elmenekült, Laurent pedig csatlakozott a Denali klánhoz, Irinához. Miután nem bírta tovább, Victoria felkereste, hogy végezzen Bellával, ekkor támadták meg Laurentet a farkasok. Ezért akart bosszút állni a farkasokon.

- De akkor miért vette el anyát is tőlünk?

- Mert Victoriától megtudta, hogy ő is, úgy mond, közrejátszott Laurent halálában.

- És mi a bátyámmal? Nekünk semmi közünk az egészhez.

- A bátyád farkas. Amikor ez kiderült, rá akart vadászni, de te könnyebb zsákmánynak tűntél – a megfogalmazástól megborzongtam. – Már nem a bosszú hajtja, csak a játék. Élvezi, hogy végre ölhet, büntetlenül. Közel áll a Volturihoz, nem nagydolog számára, hogy bármit is beadjon nekik. Romániában a vámpírok nem lázadtak, semmi rendbontást nem műveltek, de ezt senki nem tudja rajtam kívül.

- Szóval akkor, biztonságban vagyok?

- Addig nem, amíg Irina el nem tűnik innen. Szeretném, ha ezt az időt itt töltenéd el, nálunk. Itt megvédhetünk téged.

- Ti vagy csak te? – másztam közelebb hozzá. Felhúzta szemöldökét, szája megremegett az elfojtott mosolytól. – Hmm? – a következő pillanatban sikoltozva feküdtem el az ágyon, miközben Edward egy percre sem hagyta abba a csiklandozásom. Segítségért kiáltva kapálóztam, de úgy tűnt senkit nem érdekelt, hogy a levegőhiánytól hamarosan megfulladok. – Hagyd… hagyd… Áh…

- Mit hagyjak? – hajolt közelebb hozzám, abba hagyva a csikizést. Levegő után kapkodtam, igyekeztem szabályozni a légzésem. – Hmm?

- Ezt ne csináld még egyszer! – kértem, még mindig lihegve. Megadva magam, eleresztettem a karját, és kimásztam alóla.

- Isabella?

- Tessék? – néztem rá kedvesen.

- Szeretlek – olyan lassan, mégis gyönyörűen ejtette ki ezt az egy szót, hogy azt hittem, csak képzeltem. De a várakozó pillantás meggyőzött, tényleg kimondta.

- Helyes – biccentettem mosolyogva. Nem is kellett egy nap. Elég volt neki alig pár óra is.

12. Fejezet

 Ezen a szép, forró nyári napon, szeretnék a következő fejezetemmel frissítőül szolgálni. Milyen jó is ilyen melegbe jeges teát szürcsölni a medence parton...! Akkor képzeljük magunkat Isabella helyébe! Annyi vámpír között nem panaszkodhat a hőség miatt. Na, ki szeretne magának egy saját, jéghideg vámpírt? :D

Egyébként jó olvasást és további kellemes időtöltést kívánok nektek!

 Sok-sok puszi nektek

:)

12. Bosszú és bocsánat

Bells szemszöge

            Késő reggel ébredtem. Nala a kezemben feküdt, abban, amiben Edward kezét fogtam éjjel. Magam mögött tapogatóztam, hátha átült a másik oldalamra, de ujjaim helyette valami selymeset és simát tapintottak. Az arcom elé emeltem a papírlapot, hogy lássam, mit is fogtam ki valójában. Edward elegáns kézírásával két rövid szó állt rajta, az én számomra.

Vigyázz magadra!!

            Rémülten ugrottam ki az ágyból. Nem tehette! Nem hagyhatott mégis itt! Annyi idő után végre megtettem, rávettem, hogy adja meg magát, és végül mindent veszni hagy?! Reménykedve rontottam be a szobájába, ám az üres volt. A folyosón Alice álldogált, érdeklődve fürkészte az arcomat. Mikor meglátta könnyekben úszó szemeimet, egy pillanatra elködösült a tekintete, majd ő is rémülten indult meg felém. Jasper az ajtóból figyelte, ahogy kedvese utánam kap, de nem állíthatott meg senki. Most, hogy Edward nem volt itt, senki nem tudta megakadályozni, hogy elmenjek. Alice látta – azaz nem látta –, hogy itt hagyom őket és haza megyek.

- Isabella! Kérlek, nem mehetsz el! Edward téged véd ezzel! Maradj! – kiabált utánam az aprócska lány, de nem foglalkoztam vele. Beszálltam az autóba, bedobtam magam mögé a cuccaimat, Nalat lefektettem magam mellé és indítottam. Nem maradok itt egy perccel sem tovább. Végeztem ezzel a családdal, de legfőképpen Edwarddal. Azt mondta, szeret, de ezek után nem hiszek a csodákban. Mindvégig csak le akart rázni és most sikerült neki. Ha már többé nem jön vissza, semmi keresni valóm itt. Rá lettem bízva, mégis elhagyott. Ha ennyit sem jelentek neki, minek áldozzam fel a családja életét?

            Komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne essek össze, amikor kiszálltam az autóból. Nem is értem, miért vagyok itt. Miért nem adom fel magam, ahogy egyszer már elterveztem? Akkor senkinek sem lennék teher, nem lenne kire figyelni, mindenkinek rendbe jöhetne régi, megszokott élete. A választ azonnal megtaláltam, amikor egy ismerős arc bukkant fel előttem. Pontosan. Csak Avon miatt vagyok itt, én maradtam neki, nem lehetek olyan önző, hogy megfosztom egyetlen, életben marat családtagjától. Zavartan állt meg tőlem három méterre, félt, megint kiborulok. De ezúttal nem hagytam el magam. Áthidaltam a közöttünk lévő távolságot és a karjaiba vetettem magam. Zokogva kapaszkodtam erős vállaiba, hogy talpon tudjak maradni, szavak nélkül könyörögtem, hogy maradjon mellettem, öleljen át. Mintha csak a gondolataimban olvasna, karjait körém fonta és szorosan magához húzott, nyugtató szavakat suttogva nekem. Mint egy gyereket, a karjába kapott, bevitt a szobámba és várta, hogy megnyugodjak. Ott ült mellettem, átölelt, magához húzott, ringatott. Nem értettem, hogy haragudhattam rá ennyi ideid, csak azért, mert olyasmit nem mondott el nekem, ami még neki is új volt. Hirtelen csöppentünk bele egy másik világba, akaratunk ellenére és már nem volt visszaút.

- Jobban érzed már magad? – kérdezte az ajtóban állva, mellkasa előtt összefont karokkal. – Vizet tettem fel melegedni a teának. Ilyenkor az jót tesz.

- Köszi – szipogtam a párnámba.

- Tényleg aggódom érted, Bells. Mit keresel itt? Ne lett volna szabad egyedül jönnöd. Tegnap nem akartál hazajönni, most pedig beállítasz ide vöröslő szemekkel? Mi történt, amiről nem tudok? Hol van Cullen? – a név hallatán összerezzentem.

- Elment. Hajnalban elutazott – válaszoltam közönyösen, pedig szörnyen fájt.

- Csak úgy itt hagyott? – nevetett szkeptikusan. – Azt hittem rád kellene vigyázni, nem pedig utazgatnia.

- Avon, elment és kész! Nem érdekel, hol van, vagy túl éli –e, a lényeg, hogy soha többé nem akarom őt látni! Ennyi – dőltem vissza az ágyra. Nala hangosan dorombolni kezdett. – Persze azért mindent úgy csinált, hogy legyen egy csomó elvarratlan szál. Okos. Könyörögnie se kell, hogy maradjak itthon.

- Mit művelt? – jött bentebb, gyanúsan méregetve. – Mit tett veled, Bells? – leült az ágyam szélére és a szemeimben próbálta megtalálni a választ. -  Csak azt ne mondd, hogy… - átlátott rajtam. Hát persze. Szem a lélek tükre. Ha valamit tudni akarsz rólam, csak nézz a szemembe, beszélnem sem kell, hogy megtudd, mi a bajom. – Ne! Ez most komoly? Te komolyan…

- Nem csak én – sütöttem le a szemeimet. – Miután mindenki elment tegnap, mi beszéltünk és akkor bevallotta, hogy szeret engem. Azt hittem igazam van. De belátom, ő hazudik a világon a legjobban. Mindenkit átvert. A húgát, a szüleit, engem… Mindenkit.

- Sam tudta, hogy ez lesz – simogatta meg az arcom. – Azt mondta, túl erős szálak kötnek vele össze téged. Szerinte ez elkerülhetetlen volt.  Próbált figyelmeztetni, de én nem vettem észre. Nem tudtalak megvédeni tőle.

- Ez csakis az én hibám. Hol a telefonom? – könyököltem fel.

- Azt nem hoztad magaddal. Mindent elpakoltam, de azzal nem akadtam össze. A szöszi viszont biztos azt is magával hozza – vont vállat.

- Milyen szöszi? – néztem rá zavartan.

- Valami csaj. Azt hiszem Rosalie, de nem biztos…

- Rosalie Cullen? Te idehívtad?! – ültem fel dühösen.

- Én nem. Felhívta Samet, aki megengedte neki, hogy átjöjjön hozzánk, amikor szeretne. Elvileg tud neked segíteni, habár ezek után nem vagyok benne biztos, hogy képes lesz rá. A lényeg, hogy nagyjából egy óra múlva jelentkezik. Addig aludj – már állt volna fel, amikor utána kaptam.

- Nem maradnál velem még egy kicsit? Csak amíg elalszom! – kértem.

- Mint amikor kiskorodban megijedtél a vihartól és melletted kellett aludnom?

- Igen – mosolyodtam el. Annyira hiányzott a közelsége. Mindig szerettem őt. Apa helyett volt mellettem mindig. Ha apára lett volna szükségem, ő mellettem termett és megoldottuk a problémát. Pótolta azt az űrt, amit apu elvesztése okozott. Rá mindig számíthattam.

            Rosalie nem maradt sokáig, csak saját szemével is látni akarta, hogy épségben hazaértem, habár fogalmam sem volt, miért kezdetem hirtelen érdekelni őt. Áthozta az ott hagyott cuccaim közül a legfontosabbakat, köztük a mobilomat. Nem sokkal az után, hogy elment, Avont is elszólította friss kötelezettsége. Megígérte, hogy amint tud, jön vissza, addig pedig ne mászkáljak ki a házból. Ez nem okozott gondod, tekintve, hogy jobban átgondolva, még mindig vadászik rám valaki, akitől senki nem tud most megvédeni. Kellemesebben éreztem magam a házon belül.

            Nem tudom mennyi ideje lehettem már egyedül, amikor kopogtattak az ajtón. Megfontolt lassúsággal toltam el a reteszt és lestem ki a verandára. Egy kapucnis lányt találtam az ajtó mögött. Ruhája alól kikandikált göndör, tűzvörös haja. Nem ide tartozott, még soha nem láttam a környéken.

- Isabella Black? – nem emelte fel a fejét, végig a padlót bámulta.

- Ki kérdezi?

- A nevem Victoria. Szeretnék beszélni veled, de nem idekinn.

- Gyere csak be – tártam ki az ajtót. Nem tűnt veszélyesnek, ráadásul, ha az lenne, sem tartanék tőle, a vámpír, aki valószínűleg rám vadászik, szőke hajú volt, és határozottan emlékszem, hogy magasabb nála. – Hozhatok esetleg egy teát? – kérdeztem kedveskedve. Felemelte fejét, arca elől elvette a takaró sálat és rám szegezte mézarany szemeit. Ijedten hátráltam el tőle.

- Ne aggódj, nem akarlak bántani. Én… figyelmeztetni akarlak.

- Hallgatlak – engedtem le védekezőn magam elé emelt kezeimet. Nem mintha segített volna rajtam. – Üljünk le! – tereltem a nappalinkba.

- Eddig azon voltam, hogy felkeresselek, de a Cullenek védelme alatt álltál. Nem juthattam a közeledbe. Remélem, nem mondod el nekik, hogy itt jártam.

- Miért ne?

- Kétlem, hogy örülnének nekem. Évekkel ezelőtt volt némi összetűzés közöttünk. Nem látnak szívesen és megértem az okát. De az, aki téged akar, a legkisebb erőfeszítés nélkül bejuthat a házba.

- Honnan tudod?

- Amikor Edward Cullen megismerte az anyádat, ő bajba került. Mármint Bella. Én akkor elkövettem egy végzetes hibát. Olyan mellett álltam, akiről azt hittem szeret engem. De más volt közöttünk. Sajnos erre csak nem rég jöttem rá. Az igazság az, hogy bosszút esküdtem Edward és a családja ellen. Ők elvettek tőlem valamit, ami számomra nagyon fontos volt. Hát én is ezt akartam tenni. Amikor különváltak az emberlánytól, játékba lendültem. Sajnos nem kaparinthattam meg az átkozott farkasok miatt, mindenhol ott voltak. Egy percig sem hagyták egyedül. Aztán pár év múlva hozzáment az egyikhez. Igen. Ez még jobban dühített. Találkoztam egy nővel, aki mérhetetlen nagy fájdalmakkal kellett, hogy megbirkózzon a farkasok miatt. Összeesküdtünk ellenük. Neki egy farkas, nekem Bella. Nem hittem, hogy valaha megteszi, de megölte. Amikor a legkevésbé sem számított a támadásra, megharapta. A vámpírméreg, halálos az olyanokra, mint amilyen a bátyád – magyarázta higgadtan. Szemeiben bocsánat csillogott. Apuról beszélt. Arról a végzetes éjszakáról, amiről eddig mindenki hazudott. Nem volt baleset. Csak egy nyamvadt vámpír.

- Te ölted meg anyut? – kérdeztem félénken. Szinte azt kívántam, igent mondjon, hogy itt és most végezzen vele a farkas falka. De nemet intett.

- Az a nő tette. Akivel a múltkor is találkoztál. Elhatározta, hogy ennyi neki nem elég. Meghátráltam, mentettem az irhámat, amilyen gyorsan csak tudtam. Mert, ha megöli az egész családot, nagy az esélye, hogy minden farkast magára haragít. Leszoktam az embervérről, úgy kezdtem élni, ahogy Cullenék. Meg kell mondanod nekik, hogy nem bízhatnak mindenkiben. Olyasvalakit keresnek, akire nem gondolnának.

- De kicsodát?

- Mennem kell! Itt van…

- Ki? Ki van itt?

- A vámpír. Hallom, hogy az erdőben ólálkodik… - elvett az asztalról egy tollat és egy újságpapírt.

            Hívd a bátyád, veszélyben vagy!!

            Mire elolvastam az üzenetet, már sehol nem volt. Victoria. Azt hiszem, soha nem felejtem el ezt a nevet. A telefon kicsengett, Avon azonnal felvette. Tudtam, hiába beszélek halkan, ha itt a vámpír, hallani fogja. Mielőtt a vonal megszakadt volna, kicsapódott az ajtó és a szőke vámpír belépett rajta. Sötétvörös szája a csábos mosolyból vicsorgásba görbül, torából állatias morgás szakadt fel.

- Még gyermekkorodban meg kellett volna, öljelek – szólalt meg, újból rám mosolyogva - Addig nem voltál ilyen okos. Bármit is mondott az a ribanc, tévedett. Cullenék nem engedtek volna a közeledbe. Ilyen szemekkel és gondolatokkal? Könnyebb volt játszani velük. Felhergelni a vámpírokat Romániában, meggyőzni a Volturit, hogy veszélyes erőkkel harcolnak és hozzájuk készülnek, könnyebb volt, mint cukrot lopni gyerekektől.

- De te nem cukrot lopsz tőlük – vártam vissza.

- Nem bizony. De számomra cukor. Édesek, finomak, olyan kis ennivalóak, amikor nevetnek. Te nem akarsz nevetni?

- De. A tetemed felett.

- Inkább én a tiéd felett – nevetett sötéten. Hol van már Avon? Talán bántotta volna? Nem. Most beszéltem vel. Istenem, hol késik, nem akarok meghalni!

- Bosszúból teszed. Az soha nem jó irányadó.

- Édesem, én már rég ne bosszúból teszem. Ha elkezdtem, befejezem. És te vagy a következő. Ha a bátyád megérkezik, hogy megmentse a drágának nem mondható életedet, ő lesz az utolsó. Visszavonulok, kijózanodok, és élem tovább az életem.

- Amíg ebben a házban állsz, ne tervezd a jövődet! – a megkönnyebbülés hirtelen árasztott el. Mögöttem állt a bátyám, odakinn pedig még három fiú, akik valószínűleg, szintén hamarosan farkasként tépik darabokra a vámpírt.

- Üdvözlöm Cullenéket – villantotta rám csillogó, fehér fogsorát, majd eltűnt. Minden fiú döbbenten, de elszántan vetette utána magát, a bátyámat kivéve. Ő nem mozdult. Tudtam, mire kíváncsi.

- Volt itt egy lány. Vagyis egy nő, aki figyelmeztetett. Azt hittem, soha nem érsz ide.

- Ez a bizonyos lány, egy vámpír volt? – bólintottam. – És Victoriaként mutatkozott be neked? – újra bólintottam. – Ennek egyáltalán nem örülök.

- Tudom és…

- De benne megbízom.

- Micsoda?

- Harmadjára mentette meg az életed – értetlenül bámultam rá. – Amikor utoljára itt jártál, felhívott és szólt, hogy itt a vámpír, aki téged keres. És akkor, azon az éjszakán, amikor apa… Emlékszel, hogy valaki felkapott az ágyadból és másnap nagyapa házában ébredtél, ahol mindenki ott volt? Akkor ő vitt oda, és engem is.

- Ezt… Azt mondta, mentette az irháját.

- De előtte minket.

- Pedig ő is embervéren élt. Megállta, hogy belénk harapjon, hogy megöljön minket.

- Így akart bocsánatot kérni anyától azért, amit tett. Már én is megbocsájtottam, amiért először másak voltak a szándékai. Kiérdemelte a bizalmam, és lehet, hogy még megbánom, de ha kell a Cullen családtól is megvédem. Tartozom neki ennyivel.

- Az a nő, nem bosszúból teszi. Csak szórakozik velünk. Neki ez az egész csak egy játék. Avon? Victoria neked is elmondta, hogy Cullenéknak nem szabad megbízniuk mindenkiben? Hogy az a szörnyeteg, közelről ismeri őket?

- Igen.

- És szóltál nekik?

- Nem.

- Mi az, hogy nem?! – csattantam fel dühösen. – Az életünkről van szó, Avon!!

- Nem bízom bennük, és kész. Abba nem szólhatok bele, hogy mit érezz, de abba igen, hogy ki mellett vagy nagyobb biztonságban. Véleményem szerint Cullen számára teher voltál és nem véletlenül ment el. Így legalább megszabadult anya emlékétől. Minden könnyebb, ha nincs vele közeli rokon, nemde?

- Hallod te, hogy mit beszélsz? – néztem rá undorodva. Megráztam a fejem és bevonultam a szobámba, hogy átgondolhassam. Az egyetlen kulcs, Victoria. Ő tudja, kitől kell megvédeni minket, ezt tudnia kell mindenkinek, akinek számít az életem, legalább egy icike-picikét. Már azt is tudtam, kit kell hívnom.