13. Fejezet

Jó olvasást mindenkinek, ebben a forróságban!

  

13. Bízni vagy nem bízni?

Victoria szemszöge

Először azt hittem, a lány megőrült, de végül be kellett látnom, hogy komolyan gondolja. Azt akarja, hogy találkozzak Cullenékkal. Bele se merek gondolni, mit tesznek velem, ha meglátják, megint itt ólálkodom. Ezúttal csak egy adum volt, mégpedig az új életmódom, ami nem mindig állhat biztos lábakon a mi esetünkben.

Bells autóba ültetett és a bátyja társaságában elrepített abba a házba, amibe soha nem tenném be önszántamból a lábam. Mindenki védekezően előre görnyedt, szemeiket rajtam és az emberlányon tartva – de persze főleg rajtam. Csak egyszer volt alkalmam ilyen közelről szembe nézni velük és reméltem, hogy az lesz az utolsó is. A legapróbb lány bosszankodva pillantott a másik oldalamon álló farkasra. Valami miatt, most örültem, hogy ő is mellettem van. Önzőség tudom, de a család őt nem bántja, ha nem akar ártani a lánynak. Végül Isabella törte meg a csendet.

- Ő segíthet nektek – nézett végig a vámpírcsalád minden tagján. – Carlisle, tudom, hogy nagy hibát követek el ezzel, de haza kell hívnod Edwardot. Victoria tökéletesen emlékszik arra a nőre, aki anyára támadt és nem rég rám. De nem beszél róla… hangosan.

- Ha Cullen ki tudja olvasni a fejemből, nem bánom. De bármennyire szeretném elmondani, jobban féltem magamat. Ezen nem sikerült még változtatnom – vontam vállat.

- Egyetlen bökkenő van – szólt a legnagyobb fiú. – Az öcskös hamarabb töri el a nyakát, mint hogy bármit is kiolvasson a csinos fejéből – kárörvendő mosolyba szaladt a szája. Számomra ez nem tűnt ilyen viccesnek.

- Egy pillanat – emelte fel a kezét az apró termetű leányzó.

- Alice, nincs kedvem a fölösleges csacsogásra – sóhajtott Bells.

- Nézzétek a szemét. Ha tartanunk kéne tőle, miért jött volna ide, vegetáriánus életmóddal? Én sem hiszek neki, de ez az egyetlen esélyünk. Felhívom Edwardot és meglátjuk, mit tehetünk.

- Van egy feltételem – állította meg Isabella. Érdeklődve fordultam felé én is. – Neki nem esik baja és menedéket nyújtotok számára – mutatott rám. Ez meglepett. Még soha, senki nem akart ennyire gondoskodni rólam. Jól döntöttem, hogy kiszálltam.

- Természetesen megtesszük, amit tudunk – rá emlékeztem a legjobban. Ő vigyázott annak idején Bella apjára, miatta nem jutottam be a házba. Még a nevére is emlékszem. Esme Cullen, a doktor felesége, a többiek úgy nevezett anyja.

- Köszönet – biccentettem a lány felé, aki barátságosan visszamosolygott rám, majd kivette a koboldlány kezéből a telefont és félbeszakította a testvéri veszekedést.

- Nem érdekel, hogy kiben bízol és kiben nem! Vagy haza vonszolod a segged, vagy idő előtt halok meg. Lehet választani – visszadobta a készüléket a női kezekbe, megragadta az enyémet és felvezetett az emeltre. – Van egy szoba, ami nekem lett kiadva, ott ellehetsz egy darabig. Én most hazamegyek, holnap reggel pedig átjövök hozzád.

- Köszönök mindent. Remélem, nem esik bajod – ez volt az első jó kívánság, amit komolyan is gondoltam. Lehet, hogy a vámpírok nem változhatnak, de én élő példa vagyok arra, hogy semmi sem lehetetlen. – Vigyázz magadra.

- Kösz. Jó éjt! – megfordult, ott hagyott a szobaajtó előtt és visszasietett a testvéréhez, akivel nem is maradtak tovább.

Bells szemszöge

            Alice reménykedve nyomta a kezembe a telefont, mikor leértem a lépcsőről, de nem akartam most erről beszélni senkivel, még vele sem. Ha Edward akar valamit, visszajön és bocsánatért esedezik, előttem térdelve. Az, hogy tudja, hibát követett el és ezért bűntudata van, jó jel. Mindenkinek jót tesz az egészséges aggodalom. Neki most volt mitől tartania.

            Avonnal egyenesen haza mentünk bezártuk az ajtókat, ablakokat, és nyugovóra tértünk. Legalábbis én megpróbáltam aludni egy keveset, ami valóban parányinak tűnt. A reggel ugyanis nagyon hamar eljött. Fel kellett volna kelnem, indulnom kellett volna az iskolába, még ha egyik porcikám sem kívánta. Az élet nem állhatott meg, mindennek folytatódnia kellett volna. De sajnos nagyon sokszor említettem a kellett volna kifejezést. Pontosan. Feltételes idő, ami a mai világban – vagyis csak az én jelenlegi világomban – elég meghatározó dolog volt. Csak feküdtem a takaró alatt, fejemet a párna alá temetve és mélyeket lélegeztem.

            Gyerünk, Bells! Csak emeld meg a kezeidet, a többi menni fog!

            Meg, ahogy én azt elképzeltem. Óriási erőfeszítésbe tellett ülésbe tornáznom magam, de végül mégis összejött a dolog. Egyik lábamról a másikra álltam, így haladtam egyre gyorsabb tempóban a konyha felé. Avon már elment, őt várták a kórházban. Ezt az asztalon hagyott üzenetéből tudtam meg. Nagyokat sóhajtva álltam neki a reggelim elkészítésének. Figyelnem kellett, hogy a kenyeret vajazzam meg és ne a felvágottat, de az eredmény nem is lett olyan rossz. Épp ültem volna le a kanapéra, amikor valaki az ajtón kopogtatott. Korán reggel zaklatni akarnak? Miért nem tudják megvárni, amíg kellően jól lakom? Kisétáltam a bejárathoz és gondolkodás nélkül nyitottam ajtót. Nem tudom mi ütött belém, de ahelyett, hogy örültem volna, hogy nem az ismeretlen vámpír az, éktelen nagy dühbe gurultam. A másik kezemben tartott tányért fejjel lefelé fordítottam, a szendvicsem a földön puffant, majd a karomat meglendítve a fehér porcelán tányért a vendégem képébe nyomtam, ahol az aztán hangos csattanást követően darabokra tört. Edward nem mutatta jelét, hogy fájt volna neki, de nem is az érdekelt, hanem az, hogy mekkora az esély arra, hogy ha bemosok neki, így végzi -e a csontom is.

- Mit keresel itt? – sziszegtem neki mozdulatlanul.

- Én csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek és elmondjam, tudjuk, kit kell keresnünk. Én… tényleg sajnálom, hogy csak úgy elmentem, de te ezt nem érheted. Szólni akartam, hogy az, amit érzek, semmin nem változtat, mert az vagyok, aki. Édesanyád sem tudott megváltoztatni, neked sem fog menni.

- Nekem már sikerült. És ez épp elég.

- Isabella, én…

- Ha kimondod, hozok még egy tányért – emeltem fel a kezem, hogy belé fojtsam a magyarázkodást. Már egyszer sikerült megpuhítanom, nem vagyok hajlandó előröl kezdeni. Vagy megmarad nekem, vagy elmegy és végre békén hagy. Tudja, ki akar kinyírni, már nincs szükségem az állandó felügyeletre. – Edward, figyelj rám egy kicsit. Akkor este, mondtál valamit nekem, amit ha akarok, sem tudok elfelejteni. Ha hiszed, ha nem, én tudom, hogy mit érzel. Nem vagyok Jasper, sőt, nem is akarom, hogy hasonlóan megérezzem az érzéseid. Tökéletesen tisztába vagyok azzal, hogy belém szerettél, ahogy azzal is, miért tetted. Olyan vagyok, mint anya, még ha más érzelmeket ébresztek benned, akkor is. És ettől te nem tudsz elszakadni. Semmi gond, majd idővel túlteszem magam rajta. Csak ne kínozzuk egymást.

- Most te vagy az, aki elnyomja magában? – nézett rám bizonytalanul. Igen. Pontosan ezt csináltam. Megpróbáltam elfelejteni, hogy mennyire bíztam abban, hogy szeret engem, hogy mennyit harcoltam a vallomásáért. – Miért?

- Mert minden egybe vág. Te elmentél, hogy lerázhass, tudtad, hogy csak arra vágyom, velem legyél és bíztál benne, úgy reagálok, ahogy az a természetemhez illik. Felhúzom magam, és durcás gyerek módjára menekülni kezdek előled. Remélem boldog vagy, most már nincs az életedben olyan ember, aki anyára emlékezet téged. Végre szabad lehetsz, mert megtalálod azt az elmebeteg vámpírt, és nem kell már többé engem pesztrálnod. Arra ott van a kinevezett gyámom.

- Aki mellesleg azt kérte, ne hagylak magadra – válaszolta lehajolva hozzám, hogy a szemembe nézhessen. – Isabella, én tényleg nem tehettem mást. Ha nem megyek magam, idejönnek értem és rád találnak. Azt pedig nem hagyhatom, mert meg kell, hogy védjelek.

- Akkor miért nem védsz meg még sem? Mindig úgy szervezed, hogy én ne lehessek a közeledben. Ezt én nem fogom bírni sokáig. Te vagy ami vagy, és én… - nem bírtam befejezni. Edward olyan arccal nézett rám, amilyennel még soha senki.

- Szóval zavar, hogy az vagyok, ami?

- Én nem ezt mondtam – motyogtam az orrom alatt.

- De erre gondoltál. Mindent le lehet olvasni az arcodról. De még mielőtt elküldenél, szeretném, ha meghallgatnál, hogy tudd, ki vagyok igazából. Mert azt az oldalamat ismerted meg, amelyiket nem lett volna szabad. Bella tudja, milyen vagyok, amikor igazán szerelmes vagyok, és azt hiszem jobb, ha te is megismersz olyannak.

- Szóval megtudom, milyen az igazi Edward Cullen? – kérdeztem reménykedve. Nem tudom miért akartam tudni annyira, de kíváncsi lettem. Vajon nekem is tetszeni fog az az oldala?

- Ha adsz egy napot, megpróbálom megmutatni neked. Ha még akkor is azt gondolod, hogy nem is szeretlek, csak kihasznállak, elfogadom a döntésed és távol maradok tőled.

- Egy nap?

- Igen. Csak egyetlen nap.

- Oké – adtam be a derekam. Elvégre ezt akartam, nem? Hogy szeressen engem úgy, ahogy csak képes rá. Ha végre megmutatja, mit veszíthetek, ha kidobom, talán még inkább meg akarom majd tartani. – Neked nem kéne iskolában lenned?

- És neked? – mosolyodott el csibészesen. – Szeretnék neked elmondani valamit, ha már kiderült, hogy mindketten lógunk. A vámpír, aki rátok támadt, a család egyik régi barátja, és…

- Ezt inkább ne itt beszéljük meg – fojtottam belé a szót. Felkapartam a szendvicsem maradékát a földről – ha jobban belegondolok, így is, úgy is a szemetesben végezte volna -, összeszedtem néhány fontosabb cuccom, beleértve a macskámat, és az autómhoz vezettem Edwardot. A házukig szinte egy szót sem szólt, végig az erdőt pásztázta szemeivel, ami megrémített. Olvas a gondolatokban, mégis szemmel kell tartania a környezetemet. Ennek így semmi értelme. Igaz, most sokkal kedvesebb és megértőbb volt velem, mondhatni rá sem ismertem, annyira őszinte volt. Mikor megérkeztünk, hamarabb szállt ki, mint én, kinyitotta nekem az ajtót, kisegített az autóból és még Nalat is átvette tőlem. Tényleg nagyon bizonyítani akar.

- Bells? – a hangra magam mögött összerezzentem. Alice bűntudatos arccal nézett fel rám, fogalmam sincs miért. Semmiről nem tehet, rá nem tudnék haragudni. Hogy ezt az ő tudtára is adjam, szorosan megöleltem. – Annyira féltem, hogy valami bajod esik.

- Ha Edward velem van, mi bajom esne? – nevettem rá. Helyeselve bólintott, belém karolt és felvezetett a lépcsőn, aminek a tetején Victoria várt. – Minden rendben? – kérdeztem nagyon komolyan. Feszülten bólintott, végig Edwardot nézve. – Mit csinált veled? – érdeklődtem, miközben bentebb araszoltam a házba.

- Semmit. De bizonyára szeretne.

- Nem fog bántani. Igaz? – fordultam a szóban forgó fiúhoz.

- Eszemben sincs – letette Nalat a földre, aki azonnal szaladt is hízelegni a többiekhez. Ezt neked vámpír lét. Kit érdekel, hogy mik, Nala nem nagyon rettent el tőlük. Kezdtem úgy érezni, nem kell olyantól félnem, akitől Nala nem tart. Eddig mindig bejöttek a megérzései, lehet, hogy nem is véletlenül kaptam ezt ajándékba anyától. Ki tudja? Talán neki köszönhetem, hogy életben maradok.

- Nem lesz semmi gond? – néztem Alicere.

- Menjetek csak – intett fejével az emelet felé. Megragadtam Edward kezét és magam után húzva indult meg a szobámba. Kíváncsi lettem, mit tudnak anya vámpírjáról, még ha nem is fog tetszeni a történet. Bezártam magunkra az ajtót, leültem az ágyam közepére és türelmesen vártam, mit mond.

- A nő, aki a családodat akarja tönkre tenni Pár hónapja járt nálunk. Azt hittük baráti látogatás, de senki nem tudhatta, miért van itt valójában. Egyszer csak megjelent, és amilyen váratlanul jött, úgy is tűnt el. Aznap, amikor Bellát megtámadták, egy hozzánk hasonló módon élő klánból eljött Tanya és beszélt apámmal. Azt mondta neki, hogy Irina, az egyik családtagjuk, hetek óta eltűnt és nem jelentkezett. Vámpírok vagyunk, kell a változás, de nem ekkora. Irina megtagadta mindazt, amiben eddig hitt és ölni kezdett. Bosszúból végzett apáddal, aki egykor végzett szerelmével, Laurenttal. Ez egy nagyon bonyolult dolog, de elég, ha tudod, hogy Victoria, Laurent és még egy vámpír, régen megtámadta édesanyád. Akkor Victoria szerelmével végeztünk, a nő elmenekült, Laurent pedig csatlakozott a Denali klánhoz, Irinához. Miután nem bírta tovább, Victoria felkereste, hogy végezzen Bellával, ekkor támadták meg Laurentet a farkasok. Ezért akart bosszút állni a farkasokon.

- De akkor miért vette el anyát is tőlünk?

- Mert Victoriától megtudta, hogy ő is, úgy mond, közrejátszott Laurent halálában.

- És mi a bátyámmal? Nekünk semmi közünk az egészhez.

- A bátyád farkas. Amikor ez kiderült, rá akart vadászni, de te könnyebb zsákmánynak tűntél – a megfogalmazástól megborzongtam. – Már nem a bosszú hajtja, csak a játék. Élvezi, hogy végre ölhet, büntetlenül. Közel áll a Volturihoz, nem nagydolog számára, hogy bármit is beadjon nekik. Romániában a vámpírok nem lázadtak, semmi rendbontást nem műveltek, de ezt senki nem tudja rajtam kívül.

- Szóval akkor, biztonságban vagyok?

- Addig nem, amíg Irina el nem tűnik innen. Szeretném, ha ezt az időt itt töltenéd el, nálunk. Itt megvédhetünk téged.

- Ti vagy csak te? – másztam közelebb hozzá. Felhúzta szemöldökét, szája megremegett az elfojtott mosolytól. – Hmm? – a következő pillanatban sikoltozva feküdtem el az ágyon, miközben Edward egy percre sem hagyta abba a csiklandozásom. Segítségért kiáltva kapálóztam, de úgy tűnt senkit nem érdekelt, hogy a levegőhiánytól hamarosan megfulladok. – Hagyd… hagyd… Áh…

- Mit hagyjak? – hajolt közelebb hozzám, abba hagyva a csikizést. Levegő után kapkodtam, igyekeztem szabályozni a légzésem. – Hmm?

- Ezt ne csináld még egyszer! – kértem, még mindig lihegve. Megadva magam, eleresztettem a karját, és kimásztam alóla.

- Isabella?

- Tessék? – néztem rá kedvesen.

- Szeretlek – olyan lassan, mégis gyönyörűen ejtette ki ezt az egy szót, hogy azt hittem, csak képzeltem. De a várakozó pillantás meggyőzött, tényleg kimondta.

- Helyes – biccentettem mosolyogva. Nem is kellett egy nap. Elég volt neki alig pár óra is.